Múzeumajánló

Az utóbbi időben a gyerekekkel egész sokat jártunk múzeumokban (utóbbi időben alatt itt mondjuk az elmúlt három hónapot kell érteni, egész sok alatt pedig azt, hogy háromszor(!) is voltunk), például a nemrég megnyitottak közül a Magyar Zene Házában és a Pénzmúzeumban, ezeket az élményeimet fogom most megosztani (ha bárki fontolgatja, hogy szintén ellátogat ezekbe a műintézményekbe). De nyilván ez csak egy vélemény, és teljesen szubjektív, szóval se lebeszélni, se rábeszélni nem akarok senkit semmire (illetve igen, de senki ne ez alapján az egyetlen vélemény alapján döntsön, erre akarok kilyukadni!)

Magyar Zene Háza

Ami nekem erről az egész helyről beugrott, és azóta is motoszkál bennem, hogy teljesen olyan, mint anno a Millenárisban a Világraszóló Magyarok kiállítás volt. (Itt most egy kicsit meg is állok: úgy látom, ez a kiállítás, amit itt említek, újranyitott Álmok álmodói 20 Világraszóló magyarok néven, ami nekem azt sugallja, hogy… az létezik, hogy az eredeti kiállítás 20 éve nyitott meg? És, hogy ezek szerint ennyire öreg vagyok? Azt hiszem, igen és igen a válasz.)

A párhuzam pedig olyan szempontból jutott eszembe, hogy a Magyar Zene Háza is iszonyú giccses, iszonyú trendi és újszerű akar lenni, de igazából nagyjából semmi olyasmit nem tettek bele, amit egy múzeumban érdekesnek találnál, sőt, engem kifejezetten felbosszantott, hogy a magyar zenéhez kapcsolódóan en bloc mennyire semmilyen anyagot raktak össze. Az egyik lenti képen látható három hangszer (egy borzasztó sötét teremben), azt hiszem, összesen ennyi hangszer volt kiállítva egy zenéről szóló kiállításon (a gitárokat nem számolom ide, mert azoknak semmilyen magyar vonatkozása nincs). Ez mi???

Ellenben mi volt a kiállításon: mindenki fejhallgatóval mászkál, és idegesítően össze-vissza hangzanak az információmorzsák, nyilván attól függően, merre jársz, ami olyan szinten fárasztó volt nekem is, hogy kb 10 perc múlva levettem a fülemről, mondanom sem kell, hogy a hatévesem (akivel teljesen elhibázott módon mentem el ide) már sokkal hamarabb; idióta “interaktívnak” szánt, de a zenéhez semmilyen módon nem kapcsolható dolgok (golyópálya, forgatható lovaskocsi-kerék, táncoló fabábuk…); videók, tévék, monitorok, projektorok MINDENHOL; dolgok, amiket elvileg lehet nyomkodni, vagy valamit csinálni velük, de senki nem tud rájönni, hogy mit/nem működik, amit csinálnia kellene; semmilyen módon nem azonosítható tematika, narratíva, vagy bármi, ami kapaszkodót adhatna az olyan laikusoknak, mint én, ahhoz, hogy mégis miről akar szólni ez az egész hely. Így egy idő után már csak mentünk teremről teremre, a legkevésbé sem gondolkozva azon, hogy amit látunk, az egyáltalán mi – csak jussunk már ki innen.

Ha esetleg nem volt egyértelmű ebből a beszámolóból: szerintem a Magyar Zene Háza egy borzasztó parasztvakítás (ez a szó tökéletesen lefed szerintem mindent, amit ott látni/hallani lehet), aminél már húsz éve is kicsit kilógott volna a lóláb, de most meg… hát tényleg az utolsó hely lenne, ahova valaha visszamennék életemben.

Viszont: az épületet ajánlom megtekintésre, pincétől a padlásig bejárható (vagyis van látogatható része), ingyen és bérmentve (nem úgy, mint az egyébként ráadásul elég borsos árú kiállítás), és érdemes is felmenni a legfelső szintjére, meg úgy körülnézni benne mindenhol, mert szép lett… kár, hogy megtölteni már nem nagyon sikerült.

Pénzmúzeum

A Pénzmúzeumban kezdem egyből a jó részével: ingyen van. Csak be kell jó előre jelentkezni, de amúgy pénzbe (ha-ha) nem kerül, és eltölthetsz egy érdekes órát az életedből (mi kicsit többet is voltunk, ha jól emlékszem, ellenben az előző hellyel, ahol biztos, hogy nem voltunk többet egy óránál, de már azt is sokalltam).

Mint olyan, a Pénzmúzeum is eléggé rámegy a parasztvakításra, tele van tabletekkel, interaktív bizbaszokkal, indokolatlan videókkal (amiket ha valaki végig akarna nézni, kb. 24 órát is eltölthetne ott szerintem), DE ez két ok miatt sokkal kevésbé zavart: 1) mint már említettem, ingyen van, tehát veszíteni nem lehet vele, 2) a Pénzmúzeumban határozottan átjött a tematika, illetve az, hogy ők itt most engem edukálni akarnak pénzkezelésből, és ilyen szempontból viszont jól van felépítve, végigvezet egy útvonalon, vannak feladatok, van egy narratívája, és kifejezetten úgy találták ki, hogy iskolás csoportoknak ez egy program legyen, de pl. felnőtt és gyerek látogatók számára is külön “feladatok” vannak (a már említett tableteken), szóval családdal is simán leköt mindenkit, amit így elsőre azért nem feltételeztem volna.

És bár a zene sokkal jobban érdekel, mint a pénz (legalább is így ismeretek szintjén, egyébként nyilván csak a PÉÉÉÉÉNZ érdekel :) ), mégis a pénzről sokkal több érdekességet tudott adni ez a múzeum, mint a zenéről a másik. Pedig itt aztán elképzelésem sem volt, hogy mi lesz, azon kívül, hogy kiállítják a régi érméket, meg biztos lesz aranytömb (volt). Lehet, hogy ez volt a baj, mert a zenével kapcsolatban viszont volt elképzelésem, hogy milyen lehetne egy múzeumban, de nagyon nem olyan volt…

Szóval a Pénzmúzeum relatíve érdekes volt nekem is (pénzt azért nem biztos, hogy adnék érte, hogy megnézzem…), és ami még fontosabb: a gyerekeknek is, kifejezetten élvezték, nyomtattak saját pénzt maguknak, kipróbálták a csőpostát, megemelték, milyen nehéz egy aranytömb… Szóval jó élmény volt nekik (ők a giccsre még nem olyan érzékenyek), és nekem sem volt rossz. Határozottan ide szerveznék programot a két hely közül, ha választani kellene.

Mókusles

Tegnap egy mókus különösen hosszú időn keresztül hagyta magát fotózni, ennek ellenére nem sikerült egy olyan igazán jó képet készítenem róla, viszont legalább gyakorolhattam:

Amúgy egy csomó madár is élvezte a szombat délelőtti napsütést, de sajnos rájuk már nem maradt időm, talán majd legközelebb…

Upgrade

A legnagyobb januári beszerzésem egy teleobjektív volt, amit már nagyon-nagyon régóta szerettem volna magaménak tudni, és úgy tűnik, most jött el az ideje. Nem tudom, brutális méreteit mennyire szemlélteti az alábbi ábra, de valahogy így néz ki:

Szóval ez az új madarászós felszerelésem, szerencsére még éppen belefér a nagyobbik fotóstáskámba, szóval azt még nem kellett pluszban venni hozzá (igaz, hogy ha ez benne van, akkor már semmi más nem fér el mellette, de alapvetően ezt útközben nem is hiszem, hogy valaha is nekiállok cserélgetni…)

Az egyetlen baj, hogy egyrészt az új objektívvel sem lett több időm/alkalmam fotózgatni, mint eddig volt, másrészt pedig, hogy új fotós-skilleket sem kaptam mellé, szóval a képességeim sajnos ezzel arányosan nem fejlődtek; mindenesetre legalább egy fokkal közelebb tudom hozni ezzel a célpontokat, ha más nem is, ez biztosan változott. És egyelőre nagyon meg vagyok elégedve a teljesítménnyel, sőt, várakozáson felüli, tényleg már csak az kéne, hogy én tanuljam meg egy kicsit jobban használni.

Szóval remélem, egyszer majd értékelhetőbb képeket is fel tudok tölteni ide, addig pedig maradnak ezek (az elmúlt hetek gyűjtőmunkáiból, vagyis abból a három alkalomból, amikor egyáltalán le tudtam fényképezni valamit):

…de például az a mai nap eredménye, hogy végre tudtam a zöldikéről értékelhető képet csinálni, ami elvileg egy nagyon elterjedt madárfaj itthon (is), mégis eddig összesen csak két alkalom volt, amikor láttam őket.

Mesterhármas

Már jó pár hónapja láttam az Ernelláék Farkaséknál című filmet, és kb azóta motoszkál bennem, hogy mindenképpen írni akarok róla. Csak az a baj, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit :) De valamit mégis megpróbálok.

Nulla elvárással ültem le a filmhez, halvány sejtéseim voltak róla, hogy miről szól, és csak annyit tudtam, hogy ilyen kamaradráma-szerű a felépítése. Ez nagyjából igaz is, olyan a film, mintha eredetileg egy színdarab lenne, egy lakásban játszódik a jelenetek jelentős része (vagy a teljes film, már nem emlékszem). Ez elsőre ijesztően is hangozhat, én arra számítottam, hogy valami szenvedős művészfilm lesz, és részben tényleg az, érdemi története nem nagyon van, gyakorlatilag párbeszédek sorozata, mégis ennek ellenére nagyon el tudja kapni a nézőt, egyáltalán nem öncélú, és én még ennél jobb filmet nem láttam, amelyik jobban elmélyedne a mai harmincas-negyvesen magyar generáció iszonyatos egzisztenciális-morális dilemmáiban és kilátástalanságában.

Tulajdonképpen ebben rejlik a zsenialitása, semmi extra, semmi látványos mélység vagy magasság, egyszerűen a létezés nehézsége az, amit bemutat, és ebből a szempontból nekem nagyon összeállt egy filmhármas az utóbbi évek terméséből: ha valaki ezt a témát “időrendi” sorrendben akarja végignézni, akkor érdemes a fiatal felnőttek (“életkezdés” előtt állók) gondjairól szóló Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan-nal kezdeni, aztán folytatni a már családot alapítottak mókuskerékszerű életét bemutató Egy nap-pal folytatni, végül pedig a nagy reményekkel induló, de végül sehova meg nem érkező már nem olyan fiatal felnőttekről szóló Ernelláék-kal befejezni. Nem egy felemelő filmhármas, de mégis én például annyira, annyi helyen visszalátom ezt a környezetemben, hogy nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy valamit valószínűleg össztársadalmi szinten csinálunk rosszul mostanában. Részben egyébként pont erről szól >>ez a nagyon hosszú cikk<<, illetve Anne Helen Petersen: Can’t Even című könyve is. Ez egy érdekes új megközelítés volt számomra a világ működéséről, de tényleg nem mondom, hogy szívderítő.

Szóval annyival finomítom ezt az egész posztot, hogy ha valaki szívderítő dolgokat akar nézni/olvasni, akkor a fenti filmeket/írásokat messzire kerülje el!!! Én szóltam.

Tavaszodik III.

Bár a napokban 0 Celsius alá is benéztünk, meg egy csomó helyen még hó is esett (állítólag), azért a természet próbál ébredezni, úgyhogy a tematikát folytatom tovább.

Állatok és virágok:

Fesztáv

Folytatva a madaras tematikát: egyik legújabb társasjáték-beszerzésünk a Fesztáv. Igazából Sz kezdeményezte a megvételét, de nekem sem volt ellenemre.

Alapvetően madarakat kell gyűjteni a játékban, ezek adják a pontokat, a “pénz”, amit fizetni kell értük, az itt madáreleség, plusz még tudunk tojásokat rakni velük – ami szintén pont, meg aztán a további madarak beszerzésének az előfeltétele. Persze maguk a madarak is tudnak adni extrákat a különböző tulajdonságaik szerint, és az egész játék lényege, hogy kitaláld, melyik kombinációval jársz a legjobban a lehetőségeid mentén (mely kombinációkból persze nyilván végtelen van, de azért összességében elég behatároltak tudnak lenni a lehetőségeid). Én eddig még csak a gyerekek ellen tudtam nyerni benne, de azért nem adom fel :)

Egyik nagy előnye a könnyű tanulhatósága, egy hétéves már boldogul vele, és még élvezni is tudja (még ha nem is teljes valójában – mert ahhoz azért komplex a szabályrendszere), nem tart órákig a setup, és maga a játék is lemegy szűk egy óra alatt (két fővel), de azért gondolkodni is jócskán kell benne. Szóval nem túl nehéz, de kellően nehéz ahhoz, hogy kihívás legyen. A mechanikája is tök egyszerű, mégis jól kitalált – ilyen könnyen már régen tanultam játékot (kivéve persze, amikor más magyarázza el), de ezzel együtt látok benne mélységet.

Ami viszont a legnagyobb negatívum számomra, hogy mintha az utóbbi időben ugrott volna egyet a társasjátékok ára (hogy garasoskodjak egy kicsit) – amit ez a játék kitűnően illusztrál. Az én lélektani határom 10 ezer forint körül van, és valóban, a legtöbb játékom 5-10 ezer forintba került, azt hiszem, kettő van csak, ami drágább volt (jó, persze egy csomót használtan vettem ezekből, azért ezt is hozzá kell tennem). Ez a játék viszont 15 ezernél kezdődik a boltokban, és ami még durvább, hogy a kb egy pakli kártyából álló kiegészítőjét (amit MUSZÁJ megvennünk, mert abban vannak az európai madarak :) ) 10 ezer forint körül árulják, ami így egyben már azt hiszem, kimeríti a rablás kategóriáját… Na jó, de ezt most lenyelem, és igyekszünk majd minél többet játszani vele, hogy megérje az árát :)

Helyek, ahol nem beszélnek magyarul…

…mármint Budapesten.

Ezt a bejegyzést már több mint egy hónapja meg akartam írni, csodálkozva vettem most észre, hogy még nem tettem meg.

Még a nyáron voltunk Sz.-szel egy hét leforgása alatt két olyan étteremben is, ahol nem beszéltek magyarul, vagy legalább is törve. Az egyik a Nagykörút-Király utca sarkán lévő Buddha Bar (vagy Buddha Original a pontos megnevezése, nem tudom), ahol a “pincér” bácsi eléggé töri a magyart (de nem úgy, mint a kínai büfések, hanem még sokkal jobban), szóval biztonságosabb vele angolul kommunikálni – például azt, hogy “csapvíz”, csak így értette. Egyébként ettől csak még autentikusabb lesz a hely szerintem, barátságos, meg a kaják is jók – igaz, nem túl változatosak; azóta voltunk még egyszer is, de végül is arra jutottunk, hogy kb mindegyik főétel ugyanolyan, szóval aki egyet látott, az mindet látta, de ettől függetlenül egy-két havonta egyszer rá lehet(ne) fanyalodni :). De nem ajánlgatni akarom, meg aki szereti a thai-t az úgyis biztos próbálta már (és megvan róla a véleménye), csak mint érdekesség írom, hogy számomra kicsit fura volt, hogy van ilyen hely, ahol annyira nem beszélni magyar.

A másik pedig egy olasz étterem volt, ahová (mint kiderült, tökfeleslegesen) asztalt is foglaltam, és a hölgy kedvesen “Buongiorno!”-val fogadott a telefonban, amit jópofa dolognak tartottam, de miután elkezdtem mondani, hogy mit is szeretnék, leállított, hogy nem ért belőle egy mukkot sem, szóval végül itt is angolul kellett boldogulnom (olasztudás híján). Aztán magában az étteremben is ez a hölgy szolgált ki, és ténylegesen nem beszélt magyarul, ami azért nekem elég furcsa, főleg úgy, hogy ez nem is annyira tűnik turistás helynek (most már elárulhatom, hogy a külső-Király utcában található Little Italy Budapestről van szó, ha jól látom, még saját honlapja sincs, és érdemes csekkolni a nyitvatartási idejét is, mert ilyet én még Magyarországon nem láttam :) ). De lehet, hogy a helyi olasz közösség látogatja :) Mindenesetre ebédidőben rajtunk kívül csak egy idős úr volt ott egy fiatalabb sráccal, és valami kevert spanyol-olasz nyelven diskuráltak (Sz. szerint), tehát vélhetően ők sem egy nációból valók voltak, de szinte biztos, hogy egyik sem magyar volt. Szóval amúgy nem nagy hely, de így is kongott az ürességtől.

Na de nem is ez a lényeg, hanem a kaja: azért jöttünk ide, mert tavasz óta bezárt a kedvenc pizzériánk, ami tőlünk egy sarokra üzemelt, és már annyiszor rendeltünk tőlük, hogy a motoros futáruk még most, hónapokkal később is ránk köszön az utcán, ha meglát :) Szóval keresnünk kellett egy másik autentikus olasz pizzériát, és ez a hely egyébként telitalálat, az a fajta vékonytésztás pizza van itt is, amit szeretünk, árban nagyon baráti – és hát, mint mondtam, az autentikus hangulat garantált. Egy baj van, hogy ők nem szállítanak ki, szóval azóta sem ettünk tőlük, csak akkor ott egyszer.

A 7. (és 6.) kerületi rövid gasztro-ajánlónak ezennel vége, a reklámdíjakat majd a pénztárnál kérem befizetni, köszönöm.

Játékok

Még február elején beszereztem egy új társasjátékot, amit az utóbbi hónapokban volt is módunk alaposan letesztelni, az a neve, hogy Babylonia. Kis lapocskák minél furfangosabb lerakásával kell pontokat gyűjteni benne, és bár rendkívül egyszerűnek tűnt először, úgy igazán csak többszöri játszásra jöttünk rá, hogy hogyan is lehet benne taktikázni. Elég sokféle módon, szóval ezért is kell egy kis idő, hogy kiismerje az ember, és nem is gondolom, hogy már teljesen kiismertük, de mondjuk pont ettől jó az újrajátszhatósága, szóval összességében jó vétel volt.

Ráadásul a megfelelő rutinnal már kb fél óra alatt lejátszunk egy menetet, ez is jó benne, hogy viszonylag gyors. Ettől függetlenül nem érdemes fáradtan nekiállni, mert azért sokat kell agyalni benne, egy emblematikus játéknak kb. 23:15-kor álltunk neki, de életem egyik legrosszabb játékélménye lett belőle – és nem (csak) azért, mert én veszítettem.

Van benne némi rivalizálás, mármint szinte minden egyes lépéseddel keresztbe teszel a másiknak, így nem ajánlott sértődős emberekkel játszani, de egyébként ez belekalkulálható nagyjából a játékmenetbe, szóval nem olyan zavaró.

De mostanában például olyasmikre is jutott időnk, mint a Twilight Struggle (ez a játék kerül elő szinte legritkábban nálunk, mert legalább négy óra végigjátszani, és elég frusztráló tud lenni maga a játékmenet, de most többször is elővettük egymás után, és egészen új oldalait kezdtük megismerni… Ezt a játékot pontosan 7 éve vettem :) )

Leírása szerint egyébként (ezt a részt most olvastam el először benne) ez egy “alacsony összetettségű, gyors játék”. A szabálykönyve több mint 30 oldal, amikor először játszottunk vele, kb az egyharmadáig jutottunk benne három óra alatt, aztán feladtuk :)

2019 legjobb… (5)

A listák írása közben jutott eszembe még egy kategória: a legjobb társasjátékok, amikkel idén játszottam :)

Van egy hely (EZ), ahova egy haverommal viszonylag rendszeresen eljártunk idén egész sokszor, és ilyenkor szinte minden alkalommal kipróbálunk egy-egy új társast, szóval ebben a kategóriában most egész sokból tudok válogatni. Lássuk tehát, mik voltak a legjobb játékok, amiket idén ismertem meg:

1) Mars terraformálása:

Ez egy egész friss játék, kb két éve jelent meg, és globálisan is hamar rendkívül népszerűvé vált, nekünk is nagyon bejött. Meglehetősen összetett, sok elemből álló játék, elsőre elég bonyolultan hangzó szabállyal, ráadásul nem is rövid, ketten játszva is simán elment vele két óra, ami a játékosok számával csak tovább nő, szóval biztosan nem “mindenki játéka”, de haladó gémereknek nagyon ajánlott kategória, ha van hely és idő rá. Alapvetően kártyákat kell kijátszani benne (deck-building, mondhatni), de vannak közös célok is, amiket a játékosok együtt érnek el, és sok interakció is van a játékosok között, kell gyűjteni erőforrásokat, meg egyéb mechanikák… Ami a legjobb benne talán, hogy nagyon sok utat kínál a győzelemhez, semmiképpen nincs egy “nyerő stratégia”, elég jól lehet benne taktikázni, de azért a szerencsének is van szerepe, és a sok szabály ellenére is logikus, játék közben teljesen érthetővé válik a menete, szóval, mondom, még úgy is boldogultunk vele, hogy egyikőnk sem ismerte előtte, csak ledarálták nekünk gyorsan a szabályokat, és tessék, játsszatok. De ez például egy olyan játék volt, amiből legközelebbi alkalommal játszottunk egy visszavágót, aztán meg egy döntőt is :)

2) Atlantis:

Amikor ezzel játszottunk, végig azon gondolkodtam, hogy ez pont egy olyan játék, amit még én is élvezek, de már lassan a gyerekeimmel is tudnék játszani… A lényege, hogy kis lapocskákon keresztül kell eljutni A pontból B-be úgy, hogy a lapocskákat aztán meg is szerezzük, és ezek adják a játék végén összeszámolandó pontokat. Akinek a legtöbb pontja van, az nyert. Ennél persze azért összetettebb, de tök jól ki van találva szerintem, egyszerű is, de van benne tér a taktikázásra is, lehet barátságosan is játszani, meg nagyon szemét módon is, szóval talán azt hiszem, erre mondják, hogy családi játék. Nem is tart sokáig egy menet (talán fél óra ketten), nem igényel nagy helyet… tényleg egy csomó előnye van (egyébként kicsit nekem a Cartagena-ra hasonlított, bizonyos elemeiben). Most épp nem nagyon lehet kapni, de ha újra kiadják, lehet, hogy meg is veszem, aztán kipróbáljuk itthon (is).

3) Robbanó cicák:

Ezt pedig nem is ott, hanem osztálytársaim révén ismertem meg nyáron (ketten talán nem is lehet játszani, de legalább is biztos, hogy nem annyira jó, mint többen). Ahogy talán a nevéből is látszik, ez egy igazi infantilis kártyajáték, ami viszont nagyon jól van összerakva, a lényege, hogy te ne robbanj fel, csak mindenki más körülötted, és ehhez minden eszközt megadnak, hogy szanaszét szívasd az ellenfeleid. Tömören így foglalható össze, megfelelő társaságban elég jó partijáték tud lenni, rövid, pörgős, túl sokat nem kell hozzá gondolkodni (de azért egy kicsit nem árt!), és elég jó újrajátszási lehetőség is van benne. Szóval vicces, ha valaki nem kezd fanyalogni az elszállt tematikája miatt, akkor biztosan népszerű játék lesz!

2019 legjobb… (4)

…filmjei?

Ha a sorozatoknál azt írtam, egyre kevésbé nézem őket, a filmekre ez hatványozottan igaz. Most rákerestem, hogy egyáltalán miket értékeltem idén az imdb-n, azt mondja, van összesen… 9 darab film :). Ezeken kívül még van nyolc, amire konkrétan emlékszem, hogy idén láttam, de őszintén szólva lehet, hogy tényleg nem volt sokkal több. Szóval ekkora merítésből (kb. 20 film, nagy jóindulattal?) finoman szólva nem jön össze egy akármilyen listára való, és őszintén szólva, ha belegondolok, akkor semmilyen igazán maradandó film nem jut eszembe, amit idén láttam volna, de ha már belekezdtem… hát, valamit írok.

1) Viszonylag kitartóan néztem idén a legújabban elérhető magyar filmeket, ezek jó része persze még 2018-ban készült, de nekem idei élmények. Eléggé hullámzó a mezőny, még mindig az van sajnos, hogy elég sok olyan mozgókép készül, amik aztán egyből az elmém süllyesztőjében kötnek ki egy duzzogva elmormolt “megint kidobtam két órát az életemből” mondat kíséretében. De – és itt a nagy DE – azért az pozitív, hogy most már zsinórban több évre visszamenőleg is tudok mondani olyan magyar alkotást, ami tényleg nagyon tetszett. Idén nekem ez toronymagasan a Rossz versek volt, amiről egyből azután, hogy megnéztem, akartam írni, de aztán valahogy elfelejtődött, vagy nem volt ihletem. Pontosan most sem tudom, mit lehetne írni róla, a nyilvánvalón túl, hogy ez kvázi a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan folytatása, vagy “testvérfilmje”, tehát kb tökugyanaz mint az elődje – hangulatában, vizualitásában, történetmesélés szempontjából -, de annyit azért mindenképpen elárulok, hogy én félve ültem le elé, mert ugye minden második rész csalódás, és ezt is lehet második részként kezelni, de a végén abszolút elégedetten álltam fel, megugrotta a saját lécét a film, úgy volt más, hogy közben mégis ugyanaz, szóval elkerülte a második részek minden betegségét, és teljesen eredeti tudott maradni a saját keretein belül. Inkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy a két film egy egészt alkot, a legjobb értelemben merít a második az elsőből, és igazából nem tudom elképzelni, hogy akinek tetszett a VAN, annak ne tetsszen a Rossz versek (ebből következik, hogy akinek viszont nem tetszett a VAN, az messziről kerülje el ezt is, mert agygörcsöt fog kapni tőle).

Szóval aki úgy van vele, mint én voltam, hogy félek, hogy az új film lerombolja a régi ázsióját (is), annak üzenem, hogy ne féljen megnézni a Rossz verseket!

(És akkor még hozzátenném, hogy a Ruben Brandt-ot is idén néztük meg emlékeim szerint, az is baromi érdekes és jó film szerintem, de ha egy magyart kell választani, akkor biztos, hogy a Rossz verseket mondanám. És tudom, ezek közül mindkettő 2018-as, de ez most lényegtelen.)

2) Idén talán két alkalommal voltam moziban (ami, ha belegondolok, soknak számít!), abból az egyik a Volt egyszer egy… Hollywood volt. Én választottam, hogy ezt nézzük (de Sz sem ellenkezett), legalább kétszer láttam Tarantino összes filmjét (kivéve az Aljas nyolcast), moziban viszont még egyiket sem, szóval félig-meddig olyan “kötelező nézés” volt ez. De egy kicsit úgy éreztem, mintha Tarantinonak is olyan “kötelező rendezés” lett volna. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert a saját kategóriájában (értsd: Tarantino-filmek) teljesen rendben van, de egyszerűen semmi kiemelkedőt, semmi igazán emlékezeteset nem találtam benne. Minden jót el lehet mondani róla, Brad Pitt, meg DiCaprio is nagyot játszottak, ki volt dolgozva a történet, volt mondanivalója is, ütött a film csúcspontja, nagyon átjött a korszellem, meg a hangulat, de mégis olyan semmilyen. Talán az is sokat elárul, hogy utána egyből kedvem támadt megnézni (és meg is néztem) a Ponyvaregényt, és mit mondjak – azért ég és föld a kettő, a Ponyvaregény magasan a legjobb filmje volt Tarantinonak, és marad is szerintem. Na mindegy, erre azért semmiképpen nem mondom azt, hogy kidobott két és fél óra az életemből!

3) És idén sem múlt el év, hogy ne kaptunk volna egy Star Wars-filmet, méghozzá a trilógia-trió befejező darabját: The Rise of Skywalker!

Annyit érdemes tudni, hogy nagyon szeretem a Star Wars-t, és én az a generáció vagyok, amelyik elvileg élvezhetné a második trilógiát (Episode I-III), mert pont abban az életkorban voltam, akiknek az készült (1999-ben 13 éves voltam, konkrétan együtt nőttem fel az “új” trilógiával), mégis számomra az első trilógia (Episode IV-VI) az IGAZI Star Wars, ami az után készült, az már csak úgy van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az új trilógia összes részét eddig csak moziban felvett kamerás verzióban láttam (pedig ezt egyébként óriási tiszteletlenségnek tartom bármilyen filmmel szemben), és bár néha megfordul a fejemben, de nem hiszem, hogy egyhamar időt fogok arra fordítani, hogy “rendes” verzióban is megnézzem őket. Egyszerűen annyira nem érdekel ez az újhullám, hogy már nem is emlékszem, mit történt az előző két részben, az első rész fanservice-ein kívül, meg egy-két jelenetet leszámítva a második részből, amikor Mark Hamill brillírozott kicsit (azért az nagy jutalomjáték volt neki!). Még a címüket se tudom, valahol olvastam, hogy “The Last Jedi”, és gondolkodnom kellett, hogy ez valami elírás, vagy tényleg ez volt az egyiknek a címe?

És, hogy konkrétan a harmadik részról is írjak valamit: Sz-szel többször egymásra néztünk a film során, hogy “Úristen, ez meg mi a szar?”, annyira röhejes dolgok vannak benne. Sz azt mondta, ha nem Star Wars lenne a címe, és csak úgy belenézne, azt hinné, valami B-kategóriás kalandfilm. És tényleg! És ha azt mondom, B-kategóriás, akkor a B-kategóriának is az alsó szegmensére gondoljatok! Elképesztően ötlettelen az egész film, és 14 éves kor fölött már nem tudom elhinni, hogy ezért bárki is lelkesedni tudna, mert tényleg annyira bugyuta és együgyű az egész történet, hogy az valami félelmetes… Szóval összességében ez megint egy olyan trilógia, amit legszívesebben kitörölnék a memóriámból az első három epizóddal együtt – még úgy is, hogy egyébként az epizód 4-6 sem a filmgyártás csúcsa, de nagyon nem, érdemes újranézni a klasszikus trilógiát, hogy abban is mennyi röhejes, béna dolog volt, de az még akkor is sokkal, de sokkal jobb, mint ezek az új filmek!

+1: Hm, most, hogy így átnéztem ezt az egészet, a három filmből, amiről írtam, kettő színtiszta fikázás, de azért az elsőnél is megjegyeztem, mennyi szar magyar film készült… Szóval nem is tudom, folytassam-e, még. Akartam egy kicsit írni a szintén friss filmélményemről, a Jokerről, de nem tudom, mit tudnék mondani róla.

Na mindegy, ha már belekezdtem: a Joker az egyik kedvenc főgonoszom a szuperhősös világban, szóval örültem, hogy saját filmet kapott, alapvetően tetszett is, ahogy megformálták a karaktert, meg belementek az ilyen sötét lélektani mocsokba, de ami nekem hiányzott ebből a filmből (és ami viszont nagyon jól meg volt csinálva a The Dark Knight-ban), az a Joker zsenije volt. Hogy igaz, hogy totálisan őrült a csávó, de közben egy iszonyú zseni is, aki még Batmant is játszva átvágja bármikor, és erről a karakterről, akit itt bemutattak ez még annyira nem jött át. De mondom, ez nem feltétlenül hibája a filmnek, amúgy ütős volt, meg az is jó, hogy mertek valami teljesen újat kitalálni, és egy eredeti “eredettörténetet” kreálni (legalább is én ennek nem ismerem képregényes megfelelőjét), de kicsit még több is lehetett volna benne…

2019 legjobb… (3)

…sorozatai. Meg kell mondanom, hogy már tizedannyira sem követem lelkesen a TV-sorozatokat, mint fénykoromban (egyetemista éveim alatt), de azért még mindig könnyebb megnézni egy-egy epizódot valamiből, mint mondjuk egy teljes filmet. Szóval ez még mindig egy olyan műfaj, amire viszonylag könnyen teremt magának az ember háromnegyed órát.

Igazából itt most semmilyen szempontból nem szeretnék toplistát készíteni, inkább csak összegzek egy-két dolgot (erről a témáról amúgy is írtam már itt a blogon is, szóval most például a Csernobilról nem fogok szót ejteni, inkább a frissebb élményekről). Abból a szempontból remek évem volt, hogy végre találtam időt arra, hogy újra végignézzem a leg-leg-legkedvencebb sorozatomat, a Maffiózókat, ráadásul egy tök jó könyv társaságában tudtam megtenni mindezt (The Sopranos Sessions – erről már nagyon-nagyon sokat írtam). De ami még jobb, hogy pár hónapja elkezdtük Sz-szel újranézni a második leg-leg-legkedvencebb sorozatomat, a Miért éppen Alaszka?-t is! Ez még jövőre is ki fog tartani, mert még csak a harmadik évadnál járunk, de ez megint egy olyan sorozat, aminek minden perce arany, imádom az abszurd humorát az ötleteit, és a hihetetlenül jól összeválogatott karaktereit, elképesztő, hogy mennyire időtálló a sorozat, a kilencvenes évek elején is pont olyan jó volt, mint most a 2010-es évek végén.

A szuperlatívuszok után pedig inkább tényleg csak mazsolázok egy kicsit azokból, amiket mostanában néztem/nézek:

1) Watchmen: sorozatot csináltak a kedvenc képregényemből! Megnéztem? Még szép, hogy megnéztem! Nem az volt, amit vártam, sőt, az elején elég nehezen is indult be a motor, de aztán ez lett az a sorozat, aminek a részeit hosszú évek óta megint úgy vártam hétről hétre, mint már nem is tudom minek utoljára. Összesen kilenc rész, és egyébként nem, nem a képregény eseményeinek feldolgozása, hanem annak továbbgondolása, és teljesen a mába helyezése a túlélő karakterekkel, meg persze újakkal. Nem mondom, hogy hibátlan volt, de azért tényleg minőségi, mind a történetvezetés, mind a megvalósítás szempontjából, szóval nem bántam meg, hogy belemerültem.

2) Seven Worlds, One Planet: David Attenborough több mint 90 éves, de még mindig kb évente narrál egy-egy természetfilm-sorozatot. Azt hiszem, a Planet Earth II-vel kezdtem el követni a munkásságát (ami 2016-ban volt), azóta jött ki többek között az Our Planet (szintén idén, csak év elején), most nemrég pedig a Seven Worlds… Igazából tökmindegy, milyen címet adunk nekik, ezek a sorozatok nagyjából ugyanúgy épülnek fel, járja a stáb a világot, és egy-egy jellegzetes helyszínen pár percben bemutat egy-egy állatot/növényt (inkább állatot). Ez utóbbi hét kontinenst hét részben, a korábbiak különböző élőhelyeket (pl. szigetek, esőerdők, mélytengerek stb.). Attenborough rendszeresen visz a narrálásába némi brit humort, egyébként nagyon kellemes képi világú sorozatok, és nyilvánvalóan iszonyú profin készítik őket. Ha valakit érdekel az ilyesmi, kikapcsolódásnak tökéletes – bár engem az zavar, hogy ennyire egy kaptafára húzzák fel mindegyik sorozatot, de mindegy, ki tudok békülni vele…

3) The Mandalorian: ez egy elég felemás sorozat, egyrészt iszonyú jól indult, az első élőszereplős Star Wars-sorozat (ugyebár), sokan várták, és sokaknak tetszett a western-hangulatú, nem túlgondolt, kőegyszerű sorozat a hallgatag, mogorva fejvadásszal, aki végzi a küldetéseit… Csak aztán hamar kiderült, hogy ennél TÉNYLEG semmivel sem több az egész, ami nagyjából úgy harminc évvel repít vissza az időben, a Szuper csapat meg a McGyver voltak hasonló agymunkával fejlesztett sorozatok, csak azok legalább még viccesek is voltak néha, ez viszont olyan komolyan veszi magát, amennyire csak lehet… És az egész mindinkább egy B-kategóriás Csillagok háborúja, egy gagyi videójáték intrója, egy nagyon low-budget próbálkozás a Star Wars díszletei között… Szóval ez most így egy elég vastag csalódás, hát, meglátjuk majd, hogy mi sül ki belőle.

4) A drámasorozatok között az utóbbi idők legjobbja számomra a When They See Us volt, egy négyrészes minisorozat, ami egy megtörtént esetet dolgoz fel: 1989-ben egy nő este elment futni a Central Parkba, ahol megerőszakolták és félholtra verték, ezután a rendőrség előállított öt tizenéves gyereket, és még mielőtt a szüleikkel, vagy pláne ügyvéddel beszélhettek volna, rávették őket, hogy tegyenek vallomást arról, hogy ők tették. Lezajlik a tárgyalás, mindegyikük kap több év börtönbüntetést (annak ellenére, hogy a vallomásukon kívül semmi, de semmi bizonyíték nincs a rendőrség kezében!), aztán 2001-ben valaki bevallja, hogy ja, amúgy ő tette. Tanulság nincs.

Ez a sztori annyira megdöbbentő, és annyira jól meg van csinálva, hogy legszívesebben mindenkinek ajánlanám, de igazából csak erős idegzetűeknek, mert elég nehéz nem úgy nézni, hogy utána napokig azon rágódik az ember, hogy mennyire elb*szott világban élünk.

2019 legjobb… (2)

Folytatom a sort: képregényekkel.

Az a nagy igazság, hogy 1-2-3 éve (már nem is emlékszem, mikortól) eléggé el vagyunk kényeztetve képregényfronton, amiről már sokat írtam persze itt a blogon is, de nem tudok elmenni szó nélkül a jelenség mellett ebben az újabb posztban sem, miszerint most nagyon jó képregényfalónak lenni! Van persze mit behoznia az iparnak, mármint iszonyú sok képregény jelent meg az elmúlt cirka harminc évben külföldön, amik magyar kiadásért kiáltanak, de azért nagyon jó látni, hogy szinte hétről hétre(!) jönnek a különböző megjelenési hírek, amiknek nagyrészt persze nem én vagyok a célközönsége, de még így is találok én magam is gyöngyszemeket. (Ha csak arra gondolok, hogy pár éve még vadászni kellett, vagy legalább is hihetetlenül figyelmesnek kellett lennie az embernek, hogy emberi áron kifogjon egy Sin City első részt, egy Watchment, egy Sandmant – már ami egyáltalán megjelent magyarul a sorozatból -, vagy egy Teljes Maust, most meg…)

Most hadd hagyjak itt csak három címet, de ennél tényleg sokkal-sokkal több jó dolog jelent meg idén (és remélem, hogy még jövőre is), szóval ha bárki csak egy kicsit is érdeklődik a képregények iránt, akkor nosza rajta, merüljön el az internetben, találni fog magának valót! (És ha véletlenül egy kiadó tévedt volna erre az írásra, egy pro tipp: a Tintin-sorozat még mindig nem jelent meg teljes egészében magyarul pedig biztos LENNE RÁ IGÉNY!)

1) Sandman

Egy eredetileg 1988-1996 között megjelent, tíz kötetből (75 füzetből) álló fantasy-(néhol horror/thriller, meg még ki tudja mi)képregényfolyam, aminek anno nekiveselkedett a Cartaphilus kiadó is (mármint a magyar kiadásának), de négy rész után beletört a bicskája, és amit most a Fumax olyan 4-kötetes gyűjteményes kiadásban jelentet meg (egyenként 600-oldalas monstre könyvekkel!), ami után bárki megnyalja mind a tíz ujját. De tényleg. Ez a forma Magyarországon kb ismeretlen. Ennek jelent meg eddig két része, tehát a teljes sorozat fele már ki is jött, reméljük jövőre be is fejezik.

Nem a Sandman a kedvenc képregényem, de a képregények között ez a történet elég egyedülálló, és ennél “felnőttebbeknek szóló” (és most nem arra gondolok, hogy 18+-os tartalom lenne benne!) képregényt én még nem nagyon láttam. Vagy hát, jó, még ebben a listában is lesz egy ilyen (a Persepolis, ha ott nem lesz elég nyilvánvaló), de ez máshogy felnőtt, nem tudom jól megfogalmazni. Szóval egy nagyon érett, nagyon részletesen kidolgozott “világ” van a Sandmanben, amiben el lehet merülni, és ez tipikusan olyan képregény, amit 3-4-5 évente simán elolvashat az ember, és lehet, hogy újból elolvasva valami teljesen mást fog mondani ugyanaz a történet.

2) 300

A 300-at mindenki ismeri, mármint a filmet (mármint az én generációmból, legalább is én azt úgy éltem meg, hogy egy hatalmas durranás volt), hiszen a Sin City(-film) óta Frank Miller neve mindenki számára ismerősen cseng.

És nyilván az sem ismeretlen dolog, hogy a film egy képregény alapján készült, amit kis hazánkban is kiadtak 2007-ben (az eredeti pedig 1998-as, több mint húsz éves!), ez azonban a megjelenés után gyorsan elérhetetlenné vált, a használtpiacon pedig csak csilliárdokért lehetett hozzájutni (ha egyáltalán). Négy-öt éve olvastam angolul monitoron, aztán jegeltem is magamban a dolgot, nem éreztem olthatatlan vágyat iránta, hogy papíron is, magyar nyelven birtokoljam. Idén viszont újra kiadták, és nem volt kérdés, hogy akkor már (a korábbiakhoz képest potom pénzért) megveszem, és újraolvasva azért ez tényleg egy grandiózus történet, ami persze néha talán már túlzóan grandiózusnak, giccsesnek hat, de valahogy nálam most betalált, szóval mindenképpen az ajánlott kategória (ha valaki lemaradt volna az újramegjelenésről).

3) Persepolis

A Persepolis az a képregény, amit ezidáig még én sem tudtam beszerezni (pedig nekem aztán van egy-két módszerem, ha könyvritkaságokról van szó!), pedig 2007-ben ez is megért már egy magyar kiadást (két részletben). Jó, őszintén szólva ehhez kicsit lusta is voltam, mert például angolul ez is itt pihen a gépemen már évek óta, de eddig még nem vettem rá magam, hogy elolvassam. Mekkora hiba volt!

Most viszont (pár hónapja) egy kötetben megjelent a teljes mű, amit már rendeltem is, amint hírt kaptam róla, és azt kell mondanom, hogy a képregények közül egyértelműen ez lett az év legjobbja nálam – azok közül, amiket olvastam.

Egy lány tinédzser-éveiről szól a történet – a forradalmi és polgárháborús Iránban. Annyira emberi az egész, annyira abszurd a humora, és annyira plasztikus (a kép és szöveg egysége), hogy az valami hihetetlen, letaglózó a történet összhatása, amit ha valaki csak úgy belelapozna, abszolút nem gondolna szerintem. Ránézésre ugyanis tökegyszerű a rajzolása, semmi extra, kis panelek fekete-fehérben, unalmas, egyhangú. De elég belőle két oldalt elolvasni (mondjuk az első kettőt), és egyből beszippant a hangulata. Ez az a képregény, ami még Sz-nek is felkeltette a figyelmét, és felírta a saját képzeletbeli olvasmánylistájára (ami nem azt jelenti, hogy el is fogja olvasni, egyszer kölcsönkérte a The Dark Knight Returns-t is, ott állt az éjjeliszekrényén pár hónapig, aztán visszaadta, hogy tegyem a polcomra nyugodtan, ne porosodjon nála…), és ez nagy szó.

Hangulatában (és kinézetében is) egyébként teljes mértékben a Maus-szal rokonítható (ami egy Holokauszt-történet egerekkel és macskákkal – és egyéb állatokkal), ugyanakkor teljesen más is… Na mindegy, ha valakinek ennyitől nem jött meg a kedve hozzá, akkor én nem tépem tovább a számat! (Talán még annyit, hogy a könyvből animációs film is készült, amit ha valakinek csak két órája van, kipróbálhat, én mondjuk (még) nem láttam.)

Soha jobb képregényes évet 2020-ra!

2019 legjobb… (1)

Lassan vége az évnek, meg egy évtizednek is (vagy legalább is a ’10-es éveknek), szóval most arra gondoltam, hogy számba veszem, mik azok az olvasmány/filmélményeim, amik a legmeghatározóbbak voltak idén. Mindezt a bevezetőt pedig azért tettem ehhez, mert egy csomó minden van, ami sokkal (vagy relatíve sokkal) régebbre nyúlik vissza 2019 legjobbjai között.

Először kezdem 2019 legjobb könyvélményeivel. Ezekről év közben csomószor akartam már írni, de úgy tűnik, valahogy mindig elodáztam, aztán meg már nem éreztem annyira aktuálisnak ezt az egészet, de most összeszedem magam, és megpróbálok mindenre visszaemlékezni, amit meg akartam örökíteni.

Négy könyvet emelnék ki, és azt hiszem beszédes, hogy ezek közül egyik sem fikciós írás, hanem tényirodalom. Idén ugyanis rengeteg ilyen jellegű könyvet olvastam, valahol számomra már bosszantóan sokat, mármint azért bosszantóan, mert egy csomó közülük iszonyatosan felesleges könyv. Meg általában hosszúak is, sok unalmas részlettel, valahol mégis érdekeltek. Hát, nem tudom jól megfogalmazni, de sok olyan könyv van a képzeletbeli listámon, amiket szeretnék elolvasni mert érdekelnek, de aztán amikor kiderül, hogy nem is olyan jók, akkor sem hagyom abba őket, hanem már csak-azért-is befejezem, mert amit egyszer elkezdek olvasni, azt nagyon nehezen hagyom félbe. Így viszont egy csomó időm elmegy olyan könyvekre, amiket nem is szerettem olvasni. Ezért el is határoztam, hogy jövőre másképp osztom be az olvasmányaimat, majd meglátjuk, hogy sikerül.

Na de most nem a rossz könyvekről akartam írni, hanem a jókról, és szerencsére ebből is volt bőven.

1) Olvasási sorrendben Tim Marshall: A földrajz fogságában című könyve volt idén az első számomra, amire azt mondtam, hogy “Te jó ég, ez baromi jó!”, és biztosan részben azért tetszett ennyire, mert tulajdonképpen a munkahelyemen is hasonló dolgokkal foglalkozom, de azt gondolom, hogy ez egy olyan könyv, amit sokan élveznének, akik nyitottak a világ történéseinek mélyebb megértése iránt. Nagy vonalakban arról szól a könyv, hogy a világpolitika, és a regionális politikai folyamatok alakulását mennyiben befolyásolják a puszta földrajzi tényezők (tíz kiemelt régió vizsgálata alapján). Ami így elmondva nem hangzik túl izgalmasan, viszont a szerző nagyon jól ír, és egy csomó olyan dologra világít rá, amire talán először nem is gondoltunk volna.

A vicc az, hogy én ezt a könyvet részben már olvastam angolul az eredeti megjelenési időpontjában, 2015-ben, akkor viszont egyáltalán nem éreztem annyira jónak, mint most. (Ez valószínűleg amiatt is volt, mert feladatként adták ki, hogy írjak róla, és gyorsan kellett egy-egy fejezet tartalmát nagy vonalakban összefoglalni, amihez nyilván nem volt időm, sem kedvem 100+ oldalakat olvasni.) És magamtól nem is vettem volna kézbe, de ajándékba kaptam, és így “muszájból” nekiveselkedtem, de komolyan, ez talán összességében is az idei legjobb olvasmányélményem volt.

(Összehasonlításképpen: hasonló témáról szól, és tök jó, hogy magyarul is megjelent – idén – Robert Kaplan: A földrajz bosszúja c. könyve, aminek központi mondanivalója szintén a földrajzi determinizmus, csak sokkal akadémiaibb – értsd: szárazabb és nehezebben érthető – nyelven, ezt már csak azoknak ajánlanám, akiket NAGYON érdekel a geopolitika mint tudományterület.)

(Fun fact: idén ennek a könyvnek megjelent egy újabb változata Prisoners of Geography: Our World Explained in 12 Simple Maps címmel, amiben sokkal informatívabbak a térképek elvileg (bár fizikai formában nem találkoztam vele) – és elsősorban inkább gyerekeknek szól. :) )

2) Időben előrehaladva Hans Rosling – Ola Rosling – Anna Rosling Rönnlund: Tények (Factfulness, ha valaki így jobban ismeri) c. könyve volt a következő meghatározó élményem könyvek terén idén, ami az előzőhöz hasonlóan lendületes, könnyen fogyasztható stílusban (mindkét könyvet kb 1-2 hét alatt olvastam el) íródott, és baromi érdekes témáról szól (szerintem legalábbis). Arról, hogy a világban egy csomó olyan dolog van, amit adottnak veszünk – megszokásból, evolúciós okokból, kulturális okokból, vagy ki tudja miért -, pedig nem is úgy vannak. Ilyenekre gondoljunk, hogy pl. vannak a világban fejlett és fejlődő országok, vagy, hogy egyre többeket fenyeget az éhezés, a járványok, vagy a háborúk.

Ezeknek a rossz beidegződéseknek a szemléltetésére a bevezetőben feltesz egy 12 tételből álló kérdéssort, amivel letesztelhetjük, mennyire ismerjük a világot, és amit állítólag rendkívül sok csoport kitöltött már számára, és mindannyiszor (kivétel nélkül!) rosszabb találati eredményt adtak, mintha valaki (az ő példája szerint egy idomított majom) random rábökött volna a három választási lehetőség közül egyre (nem felvágásból, de én hét, vagy nyolc kérdésre helyesen válaszoltam…). Ha valakit érdekel, >>ITT<< tehet egy próbát.

Ebből a bevezetőből kiderülhet, hogy eléggé provokál a könyv, amit én mint olvasó általában nem szeretek, de itt kifejezetten élveztem. A könyv további fejezetei aztán bemutatnak tíz olyan “ösztönt” (így fogalmazza a szerző), melyek “segítségével” hajlamosak vagyunk teljesen félreértelmezni a körülöttünk zajló világot. És – talán nem árulok el nagy titkot – sokkal rosszabbnak feltételezzük a világ alakulását, mint amit a számok az elmúlt cirka ötven évben mutattak. A könyv tehát javíthatatlanul optimista és pozitivista hangvételű, ha valaki depressziós lesz a híreket olvasva, mindenképpen vegye kézbe! (És még egy dolog a szkeptikusoknak: a látszat ellenére a könyvet NEM amerikai szerző írta, hanem egy svéd orvos – aki sajnos a megjelenés előtt el is hunyt.)

3) A lista harmadik darabja Brian Raftery: Best. Movie. Year. Ever. című könyve, ami annak ellenére volt nagyon jó, hogy igazából annyira nem is volt nagyon jó :)

A könyv alcíme: How 1999 Blew Up the Big Screen, és igen, ez egy olyan könyv, ami filmekről szól, méghozzá arról, hogy mennyi (de tényleg, mennyi!) jó filmet is csináltak 1999-ben. Ilyen filmes könyveket azok szoktak írni, akik rendkívül szeretik a filmeket, és már csak azért is szeretek ilyeneket olvasni, mert ez a lelkesedés ilyenkor valahogy átragad rám is. A könyv maga pedig már csak azért is volt nagyon jó nosztalgiautazás, mert a filmek mellett a korszellembe is betekintést adott, mármint időt szentelt a kontextus bemutatására, hogy egyáltalán hogyan gondolkodtak (gondolkodtunk) 1999-ben. Ezredforduló, meg világvégevárás, meg ezzel együtt valamit teljesen újnak is a várása, utazás az ismeretlenbe satöbbi, erre a narratívára is fel lehet fűzni egy csomó filmet, amit egy csomó különbözőképpen gondolkodó ember készített el, valahogy mégis mind egyfelé mutatnak (persze, ha ilyen szemüveggel nézzük őket).

Ami miatt mégsem volt annyira jó a könyv, hogy egy csomó olyan filmről is írt, amik egyáltalán nem jók, és jókat meg kihagyott (pl. Halálsoron!). De azért (a teljesség igénye nélkül) pár film, amikről szó van a könyvben: The Blair Witch Project, Office Space (Hivatali patkányok), Mátrix, Amerikai pite, Star Wars: Episode 1 – Baljós árnyak, Tágra zárt szemek, Hatodik érzék, Amerikai szépség, Harcosok klubja. Magnólia.

Idén milyen jó film készült? Ööö, majd írok valamit erről is, de nem lesz hosszú lista…

4) És végül az utolsó könyv a non-fiction toplistából, amit nemrég fejeztem be, tehát elvileg a legjobban emlékszem rá, az Jared Diamond: A ​harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyve. Ez azt fejtegeti (alapvetően biológus szemszögből, de a szerző egy csomó társadalmi-földrajzi kérdéssel is foglalkozik, tehát afféle modern polihisztor igazából), hogy mégis mi különböztet meg minket embereket az állatoktól, és hogy a különböző viselkedési mechanizmusaink mennyiben rendelkeznek állati eredettel – vagy valami ilyesmi. Meglepő, de ezt a könyvet 1991-ben írták, tehát közel harminc éve, de még most, 2019-ben olvasva is rendkívül friss, és mit sem kopott az aktualitásából (persze érződik rajta, hogy nem mai darab, de abszolút időtálló). Nagyon széles látókörű a szerzője, igazán “globálisan” vizsgálja a különböző kérdéseket, szóval akit érdekel az ilyesmi, annak ez megint csak abszolút ajánlott olvasmányt.

Fura, de most erről tudok a legkevesebbet írni, vagy lehet, hogy már elfáradtam, mindenesetre ez a negyedik könyv, amit ha ajánlanom kéne, ajánlanék, és amit tök jó volt olvasni, meg utána elgondolkodni rajta.

(Egyébként: Typotex, nem piszkálódásból, de ennél oldszkúlabb színvilágú, unalmasabb borítót ki lehetne találni??? Nem tudom, mi a figyelemfelkeltő ellentéte, de ez annak az iskolapéldája…)

Legközelebb jelentkezem egy másik szuper listával!

A spanyol meló

Múlt héten Barcelonában jártam munkaügyben (vagy inkább a munkához kapcsolódóan), kicsit körül tudtam nézni a városban is, és… inkább beszéljenek a képek.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Talán így a képekről is átjön, de számomra meglepő volt, hogy a Sagrada Familia tömege mennyire uralja a városképet, egészen meglepő távolságokból is elő-előbukkannak néha a házak közül a tornyai.

És bár talán úgy tűnhet, hogy Barcelonában novemberben is tombol a hőség, a valóság az, hogy pontosan ugyanolyan idő volt, mint itthon, csak éppen sütött a nap, kevésbé volt felhős (és jó, napon azért délután melegebb volt, de árnyékban ugyanúgy csak tizenpár fok…). Persze hazai viszonylatban ez a novemberi idő szokatlanul enyhe, de ez már más kérdés.

Popkulturális barangolásaim

Az utóbbi időben egész jó darabokat láttam, úgyhogy most erről fogok egy beszámolót írni – nyár van, na, meg uborkaszezon, meg minden.

Chernobyl (Csernobil)

Ja, hogy még a csapból is ez folyik?! Akkor még szép, hogy én is írok róla! Ez az a sorozat, amiről eleve nem kell semmit írnom, mert úgyis mindenki tudja miről van szó – az eredeti eseményeket is, meg az HBO ötrészes sorozatát is, mert TÉNYLEG a csapból is ez folyik. Hogy ilyen jó, meg olyan jó. És tudjátok mit? Tényleg ilyen jó, meg olyan jó. Nem tudok mit hozzátenni, nekem is tetszett, nagyon hangulatos (és itt nyilván arra kell gondolni, hogy nagyon jól megteremtették a fojtogató, borús, iszonyú nyomasztó hangulatot, szóval lélekben mindenki erre készüljön fel, amikor leül elé), és ’86 tavaszán született gyerekként amúgy is kötelezőnek éreztem megnézni, de jó szívvel tudom ajánlani bárkinek.

Catch-22 (A 22-es csapdája)

Joseph Heller – állítólag – zseniális regénye megsorozatosítva, amit sajnos még mindig nem olvastam, de tudom, hogy nagyon tetszett a belőle készült film, és most ez a hatrészes kis sorozat is (tehát biztos vagyok benne, hogy a könyv csakis zseniális lehet). Szatíráról van szó (már ha valaki nem ismerné, mert ez szintén egy NAGYON ismert sztori), meglehetősen fekete humorral vegyítve, ami egy második világháborús amerikai bombázó egységről szól Olaszországban. Többet tényleg nem lőnék le belőle, stílus alapján nagyjából úgyis kb öt perc után kiderül, hogy valakinek ez bejön-e, vagy sem, nekem bejött. Nem mondom, hogy kellemes nyári kikapcsolódás, de egyébként az, csak kellő rugalmassággal kell hozzáállni :)

Black Mirror: Smithereens

A Black Mirror című sorozat egy antológia-sorozat, ami mindig valamilyen disztópiát mutat be a közel- (vagy távoli) jövőből, szóval ilyen félig sci-fi, félig thriller / dráma / nem tudom mi, általában sötét kicsengésű, valamilyen slusszpoénra kihegyezett történetet képzeljetek el. Ebből jött most ki három új rész (avagy az 5. évad, kinek hogy tetszik), amit általános közutálat övez, elenyészően találni pozitív kritikákat róluk, és való igaz, az első és harmadik rész nekem sem tetszett, ellenben a második annyira betalált, hogy egyből kétszer is megnéztem (először egyedül, aztán megmutattam Sz-nek is), és mondjuk annyira azért tényleg nem nagy eresztés, de az utolsó jelenete és a végefőcím-zene miatt nálam díjnyertes. Az mondjuk a számlájára írható, hogy a főbb csavarok eléggé kiszámíthatók, maga a sztori iránya elég hamar egyértelművé válik, és onnantól kezdve már nem sok izgalmat rejt, de mondom, érdemes mégis végignézni, az utolsó jelenete miatt – és sajnos most csak ilyen rébuszokban tudok írni, de akkor itt most abba is hagyom a tömjénezést…

The Sopranos: The Book

Szinte karácsonyi ajándékként vettem kézbe ezt a könyvet, mert miután megrendeltem (külföldről), olyan sok napot írtak a postázásra, hogy totálisan ki is ment a fejemből az egész, így amikor az értesítővel megjelentem a postán, lövésem sem volt, hogy pontosan milyen küldeményem is jött, és amikor kézbe vettem az egyébként meglehetősen impozáns méretű könyvet – na, szóval tiszta karácsony volt.

A The Sopranos: The Book egy hatalmas fan-book, tele színes képekkel, kis történetekkel a szereplőkkel és készítőkkel, se több, se kevesebb, de a célját teljes mértékben elérte, tényleg minden alkalommal öröm volt kézbe venni és olvasgatni. Az egyetlen hiányossága (amit őszintén szólva nem is értek), hogy még azelőtt megjelent, hogy vége lett volna a sorozatnak, így az utolsó kilenc rész eseményei (és így maga a sorozat befejezése) teljes mértékben kimaradt belőle…! Ezt leszámítva gyönyörű, és tartalmas könyv a Maffiózókról.

Sandman – Az álmok fejedelme gyűjtemény 1. kötet

Tavaly november 5-én ezt írtam a hazai képregényipar felrobbanásáról >>ITT<<: „Mi jöhet még? Esetleg befejezik a Sandman-sorozatot (amit négy rész után abbahagytak, és még hátra van hat)??? Elképzelni sem tudom…”

És ugyan nem akarok még semmit elkiabálni, de nagyon úgy néz ki, hogy a Fumax kiadó meghallotta a rajongók fohászait, ugyanis most pontosan ez történt: gyűjteményes kiadásban, összesen négy részletben tervezik kiadni a TELJES Sandman-sorozatot, aminek az első része most júniusban jelent meg, és a maga 600 oldalával azt hiszem, minden idők legimpozánsabb hazai képregényévé lépett elő. Beltartalmát ugyan ismerem, hiszen ez a már korábban megjelent négy könyv 1-3 részét tartalmazza, de azért mégis újraolvasom most, már csak azért is, hogy teszteljem, tényleg olyan jó-e, mint amilyenre emlékeztem. És ugyan még csak a közepén járok, de elmondhatom: tényleg olyan jó, mint amilyenre emlékeztem. Neil Gaiman-történetről van szó, akinek mond valamit ez a név, az nagyjából pontosan tudja, milyen jellegű a mű (ugyanis Gaimannek nagyjából minden története ugyanolyan, ezzel nem kritizálom, mert én amúgy bírom a stílusát, de az Amerikai, istenek, a Sosehol és a Sandman után semmi kedvem a további könyveit megismerni, annyira egy kaptafa nekem ez az egész. De egyébként már az is valami, hogy úgy, hogy egyébként gyűlölöm, tényleg ki nem állhatom a fantasy műfaját, ennek ellenére Gaiman fent említett műveit kivétel nélkül nagyon szerettem). Akinek meg nem, az nézzen bele, és meglátja :) De tényleg, ha friss képregényt kellene ajánlanom valakinek, akkor ez lenne az (a másik, amit szintén mostanában olvastam, a Különleges úriemberek szövetsége szintén jó – az alltime-favourite képregényíróm, Alan Moore tollából -, de azért nem annyira jó, szóval a választás egyértelmű).