El lehet, menni, nincs itt semmi látnivaló

Ahogy arra már utaltam (hú, de rég volt!), betelt a blogom, elfoglaltam a tárhely 99,6%-át, úgyhogy már egy búcsúképet sem tudok felrakni, csak annyi, hogy elstartolt az új blog, mindenki fáradjon át szépen ide, majd megírom, hogy mit csináltam az elmúlt három hónapban (vagy nem):

>>PYTTABLOG2.WORDPRESS.COM<<

Rengeteget gondolkoztam a honlapcímen, és majd látni fogjátok, hogy a design-ban is iszonyatos munka van (nem, nincs, fél óra alatt dobtam össze, ennyire hatékony még életemben nem voltam, és nem is foglalkozok vele többet, úgyse kattintott rá senki a linkekre az oldalsávban. Tudom.)

Gyertek. Jó lesz.

Dobogó kövek

Január elején felmentünk a Dobogó-kőre kirándulni, iszonyú ködben, egyébként nagyon jó volt, csak kicsit túl nedves néhol; szombaton meg elmentünk havat nézni, hogy ilyet is lássanak a gyerekek… Szóval ez egy ilyen-volt-ilyen-lett sorozat (persze nem ugyanazokkal a helyszínekkel, de oly mindegy). Sajnos egyik alkalommal sem volt olyan nagyon jó idő a fényképezéshez (minden máshoz viszont tökéletes).

Aztán az van, hogy most végül is csak félig-meddig lustaságból nem írtam, mert egyrészt még kb. márciusig nem nagyon lesz időm ilyesmire, másrészt meg ennek a blognak a tárhelye már majdnem megtelt, annyi képet raktam fel, úgyhogy igazából kellene egy új domaint csinálni, meg összerakni a dizájnt, meg minden, és ehhez meg most aztán egyáltalán nincs kapacitásom, szóval addig is, amíg lehet, még írok ide, de aztán meg majd indítok egy új oldalt, ha lesz rá érkezésem – valamikor tavasszal.

De ezt majd akkor úgyis közzéteszem, ilyen utolsó itteni poszttal, meg könnyes búcsúval, meg minden.

Gerecse

Ezen a hétvégén a Gerecsében tettünk egy nagyobb körkirándulást, tatabányai kiindulóponttal. Múlt héten Sz olvasott valamit a Szelim-barlangról még Tatán, és ez valahogy megragadt bennem, úgyhogy kerestem egy olyan útvonalat, amiben az is benne van, hogy megnézzük. Én erről a barlangról még nem is hallottam, de hatalmas élmény volt, még annak ellenére is, hogy sajnos elég népszerű is, szóval rengeteg másik ember is kíváncsi volt rá, ami kicsit ront az élvezeti értékén (főleg úgy, hogy előtte az erdőben azért nem sok mindenkivel találkoztunk), de sebaj.

Ezen felül pedig rengeteg gombát láttunk, tényleg tele volt az erdő velük, annyira sok volt, hogy egy párat még le is szedtem, már amit ismertem, galambgombát meg őzlábat, és egy adagnyi gombapaprikás-féle lett belőle vacsorára, már el is fogyasztottuk (nagyrészt én, mert Sz bizalmatlan az ilyesmivel kapcsolatban, a gyerekek meg alapból nem szeretik a gombát) – még élek. Láttunk például – szerintem – gyilkos galócát is, amit talán életemben most láttam először, meg harkálytintagombát, aminek a létezéséről a saját nagyfiam világosított fel pont a napokban, meg még rengetegfélét, amit be sem tudok azonosítani (de vélhetően nagy részük nem ehető). Egy párat ezekből megörökítettem.

A túra végén érkeztünk meg a Szelim-barlanghoz, kicsit már elcsigázottan és nyűgösen, de azért persze a gyerekek egyből felvillanyozódtak, mindenhova fel kellett mászniuk, és itt azért volt mászni való bőven. Nem tudom, a méretek átjönnek-e a képekből, de hatalmas ez a hely. Szóval ismét be tudok tenni pár képet:

Fogás

A hétvégén a Fertő-vidéken egy pár számomra kevésbé tipikus madarat sikerült valamennyire elkapnom, úgymint sárga billegetőt és piroslábú cankót (hogy melyik-melyik, felismerhető lesz a képeken még úgy is, ha nem ismeri valaki őket, mert az egyik eléggé sárga színű, a másiknak meg piros a lába :) ). Sajnos túl közel egyik sem volt egy IGAZÁN jó képhez (és hát például a sárga billegetőnek nem az aszfaltút közepe a természetes élőhelye…), de ez van. Emellett szintén meglehetősen távolról (és rosszul) lefényképeztem egy nagy kócsagot meg egy szürke gémet, vadlibákat, meg ahogy a gólya eteti a – már nem annyira kicsi – fiókáit. Ennyit a hétvégéről.

Újra itt a nyár, álljon le a gyár

Múlt héten hivatalosan megnyitottuk a nyarat, méghozzá egy Bükkben töltött héttel, egészen pontosan felsőtárkányi bázissal. Ide (mármint a Bükkbe) egészen gyakran vissza-visszatérünk, most ki is kerestem, hogy hányszor is írtam már erről a környékről, legelőször pont 10 éve (ennek a képanyaga sajnos már nincs meg, legalább is a blogon); és az azt követő évben is; aztán szinte napra pontosan (és a mostanival megegyező társasággal) 5 éve; legutóbb pedig három éve, ráadásul akkor egy már ismerős településen is (egyik kedvenc helyem) + osztálytársaimmal már jó pár éve tradicionálisan eltöltünk itt (Egerszalókon) pár napot, amit csak azért nem számítok, mert igazából szinte egyáltalán nem szoktunk kimozdulni a szállásról (bár pont tavaly például kirándultunk Felsőtárkány környékén egyet, de előtte ez nem volt annyira jellemző). Szóval ez egy jó környék, ha nem lennék börzsönyi gyerek, talán a Bükk lenne a kedvenc hazai hegységem (már ha ennek a kategóriának van bármi értelme).

Jó volt visszajönni ide, újra elnézni Szilvásváradra, bobozni (ami sokkal extrémebb, mint amire emlékeztem), kisvasutazni, megnézni a Szalajka-vízesést (amiben természetesen most sem volt túl sok víz…), füstölt pisztrángot enni – de azért újdonság is maradt, például most először tettünk egy kitérőt az Istállós-kőnél lévő ősember-barlangba, élmény volt – az odajutás is, meg a barlang maga. Jó volt Egerben is bóklászni (és például ott is idén először voltam a városi strandon, ahol jól le is égtem, de ezt leszámítva ami jó volt benne, hogy a vízicsúszdája például kifejezetten erős, és szinte semennyit nem kellett sorban állni hozzá, úgyhogy iszonyú sokat csúsztam a gyerekekkel).

Magában Felsőtárkányban is jó volt a tó környékére kimenni, sétálgatni az erdőben, megnéztük a település vadasparkját, volt program, és például a helyi (Bükki Nemzeti Park) látogatóközpontot már nem is volt időnk/energiánk megnézni (meg a dínó parkot sem, bár azt nem is akartuk).

Új szintre emeltük a bográcstudományunkat, esténként még belevetettük magunkat a társasozásba (bár volt olyan, amit miután két órán át játszottunk, és kiderült, hogy még a felénél sem járunk, inkább félbehagytunk, de hát ez már a korral jár :) ), szóval ezt a hetet maximális intenzitással éltük.

Pár kép a végére:

Múzeumajánló

Az utóbbi időben a gyerekekkel egész sokat jártunk múzeumokban (utóbbi időben alatt itt mondjuk az elmúlt három hónapot kell érteni, egész sok alatt pedig azt, hogy háromszor(!) is voltunk), például a nemrég megnyitottak közül a Magyar Zene Házában és a Pénzmúzeumban, ezeket az élményeimet fogom most megosztani (ha bárki fontolgatja, hogy szintén ellátogat ezekbe a műintézményekbe). De nyilván ez csak egy vélemény, és teljesen szubjektív, szóval se lebeszélni, se rábeszélni nem akarok senkit semmire (illetve igen, de senki ne ez alapján az egyetlen vélemény alapján döntsön, erre akarok kilyukadni!)

Magyar Zene Háza

Ami nekem erről az egész helyről beugrott, és azóta is motoszkál bennem, hogy teljesen olyan, mint anno a Millenárisban a Világraszóló Magyarok kiállítás volt. (Itt most egy kicsit meg is állok: úgy látom, ez a kiállítás, amit itt említek, újranyitott Álmok álmodói 20 Világraszóló magyarok néven, ami nekem azt sugallja, hogy… az létezik, hogy az eredeti kiállítás 20 éve nyitott meg? És, hogy ezek szerint ennyire öreg vagyok? Azt hiszem, igen és igen a válasz.)

A párhuzam pedig olyan szempontból jutott eszembe, hogy a Magyar Zene Háza is iszonyú giccses, iszonyú trendi és újszerű akar lenni, de igazából nagyjából semmi olyasmit nem tettek bele, amit egy múzeumban érdekesnek találnál, sőt, engem kifejezetten felbosszantott, hogy a magyar zenéhez kapcsolódóan en bloc mennyire semmilyen anyagot raktak össze. Az egyik lenti képen látható három hangszer (egy borzasztó sötét teremben), azt hiszem, összesen ennyi hangszer volt kiállítva egy zenéről szóló kiállításon (a gitárokat nem számolom ide, mert azoknak semmilyen magyar vonatkozása nincs). Ez mi???

Ellenben mi volt a kiállításon: mindenki fejhallgatóval mászkál, és idegesítően össze-vissza hangzanak az információmorzsák, nyilván attól függően, merre jársz, ami olyan szinten fárasztó volt nekem is, hogy kb 10 perc múlva levettem a fülemről, mondanom sem kell, hogy a hatévesem (akivel teljesen elhibázott módon mentem el ide) már sokkal hamarabb; idióta “interaktívnak” szánt, de a zenéhez semmilyen módon nem kapcsolható dolgok (golyópálya, forgatható lovaskocsi-kerék, táncoló fabábuk…); videók, tévék, monitorok, projektorok MINDENHOL; dolgok, amiket elvileg lehet nyomkodni, vagy valamit csinálni velük, de senki nem tud rájönni, hogy mit/nem működik, amit csinálnia kellene; semmilyen módon nem azonosítható tematika, narratíva, vagy bármi, ami kapaszkodót adhatna az olyan laikusoknak, mint én, ahhoz, hogy mégis miről akar szólni ez az egész hely. Így egy idő után már csak mentünk teremről teremre, a legkevésbé sem gondolkozva azon, hogy amit látunk, az egyáltalán mi – csak jussunk már ki innen.

Ha esetleg nem volt egyértelmű ebből a beszámolóból: szerintem a Magyar Zene Háza egy borzasztó parasztvakítás (ez a szó tökéletesen lefed szerintem mindent, amit ott látni/hallani lehet), aminél már húsz éve is kicsit kilógott volna a lóláb, de most meg… hát tényleg az utolsó hely lenne, ahova valaha visszamennék életemben.

Viszont: az épületet ajánlom megtekintésre, pincétől a padlásig bejárható (vagyis van látogatható része), ingyen és bérmentve (nem úgy, mint az egyébként ráadásul elég borsos árú kiállítás), és érdemes is felmenni a legfelső szintjére, meg úgy körülnézni benne mindenhol, mert szép lett… kár, hogy megtölteni már nem nagyon sikerült.

Pénzmúzeum

A Pénzmúzeumban kezdem egyből a jó részével: ingyen van. Csak be kell jó előre jelentkezni, de amúgy pénzbe (ha-ha) nem kerül, és eltölthetsz egy érdekes órát az életedből (mi kicsit többet is voltunk, ha jól emlékszem, ellenben az előző hellyel, ahol biztos, hogy nem voltunk többet egy óránál, de már azt is sokalltam).

Mint olyan, a Pénzmúzeum is eléggé rámegy a parasztvakításra, tele van tabletekkel, interaktív bizbaszokkal, indokolatlan videókkal (amiket ha valaki végig akarna nézni, kb. 24 órát is eltölthetne ott szerintem), DE ez két ok miatt sokkal kevésbé zavart: 1) mint már említettem, ingyen van, tehát veszíteni nem lehet vele, 2) a Pénzmúzeumban határozottan átjött a tematika, illetve az, hogy ők itt most engem edukálni akarnak pénzkezelésből, és ilyen szempontból viszont jól van felépítve, végigvezet egy útvonalon, vannak feladatok, van egy narratívája, és kifejezetten úgy találták ki, hogy iskolás csoportoknak ez egy program legyen, de pl. felnőtt és gyerek látogatók számára is külön “feladatok” vannak (a már említett tableteken), szóval családdal is simán leköt mindenkit, amit így elsőre azért nem feltételeztem volna.

És bár a zene sokkal jobban érdekel, mint a pénz (legalább is így ismeretek szintjén, egyébként nyilván csak a PÉÉÉÉÉNZ érdekel :) ), mégis a pénzről sokkal több érdekességet tudott adni ez a múzeum, mint a zenéről a másik. Pedig itt aztán elképzelésem sem volt, hogy mi lesz, azon kívül, hogy kiállítják a régi érméket, meg biztos lesz aranytömb (volt). Lehet, hogy ez volt a baj, mert a zenével kapcsolatban viszont volt elképzelésem, hogy milyen lehetne egy múzeumban, de nagyon nem olyan volt…

Szóval a Pénzmúzeum relatíve érdekes volt nekem is (pénzt azért nem biztos, hogy adnék érte, hogy megnézzem…), és ami még fontosabb: a gyerekeknek is, kifejezetten élvezték, nyomtattak saját pénzt maguknak, kipróbálták a csőpostát, megemelték, milyen nehéz egy aranytömb… Szóval jó élmény volt nekik (ők a giccsre még nem olyan érzékenyek), és nekem sem volt rossz. Határozottan ide szerveznék programot a két hely közül, ha választani kellene.

A veréb is madár…

…ezért aztán többnyire őket fotóztam, amikor legutóbb madarakat fotóztam. Méghozzá mezei verebeket. Azt hiszem, a madármegfigyelési állásaimat még tökéletesítenem kell, hogy nagyobb eredményt érjek el, de most be kell érni ennyivel. Egyébként ez kétnapi termés, nem az, hogy leszállt mellém pár madár, és lekaptam őket tíz perc alatt, hanem most kifejezetten sok időt töltöttem azzal, hogy egy “lőállásból” vártam a kapást, és… mindegy, most ez így sikerült. (A panaszkodás most elsősorban annak szól, hogy a verebeken kívül semmilyen más madár nem szállt arra, és ez némi csalódottsággal töltött el, mindenesetre a verebeken azért tudtam “gyakorolni”, szóval ne panaszkodjak.)

Fedezzük fel kis hazánkat (sokadik rész)

Tegnap a reggeli esőzés ellenére viszonylag bátran nekiindultunk az aznapra tervezett kirándulásnak, és nem bántuk meg, mert a kicsit több mint egyórás autóút végére – ahogy azt a meteorológiai előrejelzés is jósolta – elállt az eső, azon a helyen, ahol mi voltunk, nem is esett többet, sőt, szinte végig sütött a nap – és összességében jól le is égtünk…

Nógrádba mentünk, egészen pontosan a híres-neves kazári riolittufához (a “Magyar Kappadókiához”) tettünk egy túrát, ahol anno még geográfus-hallgató koromban elzarándokoltunk az egyik terepgyakorlat alkalmával (ahogy számolgatom, ez már nagyjából úgy 15 éve lehetett), de őszintén szólva abszolút nem volt fenn a térképemen, mint érdekes hely. Pár hete említette egy kollégám valami kapcsán, és egyből fel is piszkált, hogy ide bizony el kellene jönni. És valóban, családbarát a túraútvonal, nincs nagy emelkedő, vagy bármi nehézség, cserébe elég látványos, és bár nem volt zökkenőmentes (az eltérő gyerek-szülő dinamikák miatt) az utunk, azért összességében pozitív élményként lett elkönyvelve ez is.

Na de a megérkezés: Budapestről meglepően jó az út szinte végig Kazárig, tényleg 1 és negyed óra alatt oda lehet érni, ami még kb azon a határon van, amennyit elautózok egy kirándulásért. A turistaút teljesen egyértelműen kitáblázott, a riolittufa egyből az út elején (kb. negyedtávnál) feltárul, és tényleg nagyon látványos, kicsit el is bóklásztunk itt, mielőtt továbbindultunk. Aztán mi összességében egy kört tettünk Kazártól Kazárig, közben érintettünk egy tavacskát, lefelé meg akácvirágokat eszegettünk (és itt égtünk le, mert egy viszonylag hosszú szakaszon a faluig és a faluban már nem erdőben jöttünk).

Papíron 2 óra volt az út, nekünk kb. 3-4, ezért aztán a falu egyéb nevezetességeire, mint vasalómúzeum, vagy gyufacímke-kiállítás már nem maradt se időnk, se kedvünk, de nem elképzelhetetlen, hogy egyszer még ezt is bepótoljuk.

Madarakról

Az, hogy 2020-ban beütött a karantén, meg a home office (egészen kb. tavaly ilyenkorig), így utólag visszatekintve (is) egy kivételesen pozitív időszaka volt az életemnek szabadidő szempontjából, például a madármegfigyelésekre is összehasonlíthatatlanul több időt tudtam fordítani, mint mondjuk az idei évben. Az elmúlt egy hónapban (visszanéztem a képeim dátumát) egyszer sem tudtam kimenni “terepre”, és ha kijutok – mint tegnap -, akkor is olyan napszakban, amikor már nagyjából semmi sem történik, így meg pláne, hogy ha beüt a kánikula, hőség, tűz a nap, minden valamirevaló madár valamilyen árnyékos helyen húzza meg magát. Szóval hiába a tuti felszerelés, 2022 azt hiszem, nem a madárfotózás éve lesz (persze azért még ebből sok minden lehet, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy idén készítem el a valaha volt legjobb képeimet).

Szóval tényleg, az volt tegnap, hogy két óra alatt láttam összesen egy darab szajkót, és azt is úgy, hogy már szinte pakoltam el a gépet, mert véget ért a séta – és igazából ez is messze volt még, csak egyszerűen már muszáj megtartanom valami képet, hogy saját magamat is motiváljam:

Art Deco Budapest

Relatíve régóta érdekel az art déco mint stílusirányzat, mióta New York-ban jártam, azóta meg még inkább, egy csomó könyvet is elolvastam ezzel kapcsolatban, persze inkább az építészetre fókuszálva, de más megjelenései is érdekelnek (jó, az érdeklődés kimerül annyiban, hogy olvasok a témáról, semmi komoly). Az elmúlt néhány évben itthon is egész sok könyv megjelent a budapesti, meg az ország egész területén található art déco épületekről, most pedig nyílt egy kiállítás a Nemzeti Galériában, ami a hazai tárgyakon, elsősorban plakátokon keresztül mutatja be, milyen is volt nagyjából száz évvel ezelőtt a meghatározó stílus. Bár lehetett volna bővebb is a tárlat (például egy csomó használati cikk megjelenik plakátokon, amiket fizikai valójukban is be lehetett volna mutatni akár), azért érdemes megnézni, és ha nem a gyerekeim nyöszörgését kellett volna hallgatnom, és kergetni őket a termekben, még talán több időt is el tudtam volna itt tölteni, mint azt a kb. 20 percet, ami adatott… Tehát pro tipp: aki szeretne elmélyedni a kiállításban (és elkerülni múzeumlátogató társai lesújtó pillantásait), 10 év alatti gyerekek nélkül látogasson el oda.

Próbáltam megörökíteni pár dolgot, hogy ha már ott nem is sikerült megnézegetnem őket, itthon bepótolhassam.

Upgrade

A legnagyobb januári beszerzésem egy teleobjektív volt, amit már nagyon-nagyon régóta szerettem volna magaménak tudni, és úgy tűnik, most jött el az ideje. Nem tudom, brutális méreteit mennyire szemlélteti az alábbi ábra, de valahogy így néz ki:

Szóval ez az új madarászós felszerelésem, szerencsére még éppen belefér a nagyobbik fotóstáskámba, szóval azt még nem kellett pluszban venni hozzá (igaz, hogy ha ez benne van, akkor már semmi más nem fér el mellette, de alapvetően ezt útközben nem is hiszem, hogy valaha is nekiállok cserélgetni…)

Az egyetlen baj, hogy egyrészt az új objektívvel sem lett több időm/alkalmam fotózgatni, mint eddig volt, másrészt pedig, hogy új fotós-skilleket sem kaptam mellé, szóval a képességeim sajnos ezzel arányosan nem fejlődtek; mindenesetre legalább egy fokkal közelebb tudom hozni ezzel a célpontokat, ha más nem is, ez biztosan változott. És egyelőre nagyon meg vagyok elégedve a teljesítménnyel, sőt, várakozáson felüli, tényleg már csak az kéne, hogy én tanuljam meg egy kicsit jobban használni.

Szóval remélem, egyszer majd értékelhetőbb képeket is fel tudok tölteni ide, addig pedig maradnak ezek (az elmúlt hetek gyűjtőmunkáiból, vagyis abból a három alkalomból, amikor egyáltalán le tudtam fényképezni valamit):

…de például az a mai nap eredménye, hogy végre tudtam a zöldikéről értékelhető képet csinálni, ami elvileg egy nagyon elterjedt madárfaj itthon (is), mégis eddig összesen csak két alkalom volt, amikor láttam őket.

Karácsony

Igen, idén korábban jött el a karácsony. Vagy a Mikulás. Ezt mindenképpen meg kell örökítenem:

Igen, kijött az élőszereplős Cowboy Bebop, ami persze (NYILVÁN) nem lett olyan jó, mint az anime, de egyrészt ettől újra kedvet kaptam megnézni az eredeti sorozatot, másrészt meg szerintem kellő nyitottsággal az újat is lehet élvezni. Nekem legalább is eddig (még csak 6 részt láttam a tízből) teljesen bejött, nem vártam tőle világmegváltást, de amit lehetett, szerintem nagyjából kihoztak belőle, és hát ÉLŐSZEREPLŐS COWBOY BEBOP SOROZAT!!!!! Mást ehhez nem is kell hozzátenni.

Őszikék round 2

Teljes mértékben megcáfolva tegnapi posztomat, ma egyből írom a következőt. Biztos nagyon megihletődtem tegnap.

Ma ugyanaz pepitában, csak a Városligetből (a második leggyakrabban látogatott helyünk – még mindig – a gyerekekkel): mivel most már csak hétvégenként lesz olyan, hogy világosban tudok kimenni (vagy ki tudja, de egyelőre még így néz ki), ezért pár képben megörökítettem, hogy milyen is az idei ősz. Hát ilyen:

Nyári nagytakarítás I.

Na, hát igen, ha jól nézem, valahol július elején dobtam be a gyeplőt a lovak közé, azzal a felkiáltással, hogy végre elkezdődött a nyár, és mire felocsúdtam… hát, három nap, és vége :)

Úgyhogy talán ideje megejtenem a nyári bejegyzéseimet, most ilyen ömlesztett formában, de azért nem egyszerre fogom közzétenni, hogy több poszt legyen belőle, és akkor úgy néz ki, mintha többé-kevésbé rendszeresen írnék :) Ez van, na, most ez a nyár így kiesett (legalább is blogolás szempontból)…

Szóval az a nagy helyzet, hogy idén nem csak egyszer, hanem KÉTSZER is voltunk a Balatonnál, szinte ugyanott, a Balaton-felvidéken, csak másodszorra nem Kővágóörsön volt a bázisunk, hanem Káptalantótiban. Ezért ez a nyaralás nagyrészt kiegészítette a másikat, amit ott nem néztünk meg/nem jártunk be, azt itt igyekeztünk bepótolni/kipótolni: voltunk a Tóti-hegyen meg a Gulácson; megnéztük AZT a révfülöpi strandot, amit még a kővágóörsi szállásadónk ajánlott, de akkor nem került rá sor; elmentünk Salföld felé is; találtunk egy jó, nem tájidegen, barátságos és családbarát éttermet (szintén Salföldön); meg hát persze jó sokat voltunk a Balatonban, ebben nem különbözött az előző nyaralástól a mostani.

Lássuk is:

Kilátások a hegyekről:

Plusz pár kép Salföldről (megy egy a Művészetek Völgyéről, ami pont azon a héten volt, amikor ott voltunk, és a fejembe vettem, hogy milyen jó lenne, ha egy napra lemennénk, mert egyszer valamikor tíz évvel ezelőtt voltunk Sz-szel, szintén csak egy napot, és az egy szép emlékként maradt meg bennem. Ez a mostani alkalom viszont egy nagyon rossz élményként maradt meg bennem, a tömegturizmus és a fesztiválturizmus legrosszabb részei keveredtek itt, gyerekekkel meg pláne élvezhetetlen az egész – szóval a stresszmentes nyaralás érdekében egy ilyet mindenképpen érdemes messzire elkerülni, most így vagyok ezzel…)

Egyébként szintén júliusban lecseréltem a PC-met (cirka hét év után), és… hú, ég és föld, például a képfeldolgozással eltöltött idő (de sok minden más is), egészen újfajta lehetőségek nyíltak meg előttem, remélem, ez nem csak a kezdeti lelkesedés (a gép részéről), hanem sokáig kitart!!!

kirándulás reloaded

Ma megvolt az idei első (nem tévedés) IGAZI családi kirándulásunk (amennyiben kirándulás alatt olyan tevékenységet értünk, aminek elsődleges célja, hogy az erdőben gyalogoljunk, így például a nőtincsi-tónál eltöltött napunk a gyerekek értelmezésében sajnos nem volt igazi kirándulás). Klappolt az időjárás (éppen nem jósoltak esőt, de még kánikulai meleg sem volt), ráértünk, volt lelkesedés, és még egy viszonylag rövid útvonalat is találtam, úgyhogy felkerekedtünk.

A helyszín a Róka-hegy, ez még szerintem teljes egészében Budapest közigazgatási határán belül van, szóval viszonylag közel, de azért mégis elég vadregényes. Ez egy volt kőfejtő sok sziklával, “hegymászással” (még ha nagyrészt lépcsőkön is), szép kilátással, barlanggal, vadcseresznyefával és szamócával, szóval kb minden igényt kielégített, és mindezt összesen 4 kilométerben, szóval minden bóklászással együtt is csak kicsit több mint két óráig tartott. Egyébként így elsőre elég is volt, még formába kell jönni, meg így öten azért megint olyan, amitől már el vagyunk szokva… De jó volt, a gyerekek nagyon elemükben vannak túra közben, amit jó látni, úgyhogy remélem, tudunk még menni ide-oda a nyári szünetben – meg utána is…!