száguldás, Porsche, szerelem

Múlt héten sikerült lerendezni az autóvásárlást is, megvettük a sárga Almerát (a cím csak egy durva félrevezetés, és egy gagyi poén – így egyben), aminek minden egyes papírmunkáját lerendezni szerintem komplikáltabb, mint egy lakásvásárlás. Szerencsére az adásvételi szerződéssel nem nekem kellett szenvedni, mert a bácsi lánya, akitől vettem a kocsit, előkészített mindent, csak egy-két adattal kellett kiegészítenem a dolgot. Aztán jön a kötelező biztosítás megkötése, amire ott van a netrisk (ez mondjuk jó), de még így is legalább fél órába telt, míg sikerült kikalkulálni a dolgokat, és kishíján még a lábméretemet, meg a vércsoportomat is megkérdezték, meg, hogy hány fogam van betömve… Ez sikerült, aztán másnap bementem az önkormányzatra átíratni a kocsit, ennek a költségeire felkészültem, azt viszont elfelejtettem (pedig erre is figyelmeztettek), hogy kell egy eredetvizsgálatot csinálni, amit praktikusan az adásvétel előtt kellett volna, hiszen ezzel tudom bizonyítani, hogy nem lopott a kocsi, meg ilyenek. Na telefonálás, időpontegyeztetés, szerencsére sikerült kb két órán belül azt is lezavarni (közben kicsit megerőszakoltam a kuplungot is, ami miatt kicsit izgulok, meg rájöttem, hogy a műszerfalról nekem nagyon hiányzik a fordulatszámmérő, és, hogy vajon mennyi idő lesz, míg megszokom vezetni a kocsit, dehát ezek már egyéni szoc.problémák). Megyek vissza nagy boldogan az önkormányzatra, erre elküldenek, hogy összeomlott a “rendszerük”, várhatok ott, de nem tudják, mikorra lesz használható, szóval ha nem sürgős, inkább jöjjek vissza másnap (pedig alapból itt mindig gyors az ügyintézés, 20 perc alatt mindent sikerült elintéznem eddig, de ha egyszer összejönnek a dolgok…). Ez volt csütörtökön, aztán végülis tegnap reggel mentem vissza újra, aztán rájöttem, hogy a befizetett csekkszelvényeket jól otthonhagytam, oké, még egy kör (tiszta szerencse, hogy nem lakunk annyira messze), végre nagy nehezen sikerült kiállítani az új forgalmit, akkor egy másik helyen még a parkolást is el kellett intézni, amihez szintén lehúztak rólam egy kisebb összeget… De most már úgy tűnik, hogy tényleg elintéztem mindent, az új törzskönyv majd jön valamikor, meg a kötelező is csak virtuálisan van meg-félig meddig, illetve arra még egy forintot nem fizettem be, de részemről azt hiszem, már elintéztem mindent.

És az már csak hab a tortán, és igazi Murphy-törvénye, hogy eddig, ahogy figyeltem, mindig volt a házunk környékén legalább 2-3 parkolóhely, ehhez képest, amikor vasárnap este Sz-el mentünk egy “próbakört” (ő akkor látta először a kocsit, mert az elmúlt héten Sopronban “nyaralt”), csak az utca végén, kb 200 méterre volt hely :) Sebaj, most még egyelőre úgyis csak az Ötvenhatosok terén parkolok tartósan, ma akarom áthozni a házhoz, de azért ez vicces…

Bánki-tó

Augusztus 20 előtt volt osztálytársaimmal (már akikkel még tartjuk a kapcsolatot) elmentünk egy rövid közös nyaralásra a Bánki-tóhoz. A közös nyaralások hagyománya már több, mint 10 éves (ami így leírva elég durvának tűnik, de tekintve, hogy jövőre lesz a 10 éves érettségi találkozónk, azt hiszem, lassan 15 évet is írhatnék nyugodtan :) ), viszont a helyszín most új volt – a korábbi “alap”helyről, Erdőtarcsáról elég hamar áttelepültünk Velencefürdőre, idéntől azonban már úgy tűnik, oda sem tudunk menni, ezért aztán kellett keresni egy még újabb helyet. Ezzel azt hiszem, mindenki maximálisan meg lehetett elégedve, mert olcsó is volt, nagy is (én pl egyedül aludtam egy háromágyas szobában, de nem azért, mert a többiek meg együtt szoroskodtak), közel a tóhoz (konkrétan a partjára nézett a kert, meg a ház is), kerttel, meg sütögetős hellyel, meg minden (konyhai eszközök, poharak stb.). Persze nem volt olyan “otthonos”, mint a korábbiak, de volt egyfajta osztálykirándulás feelingje a dolognak, ami poén szerintem.

Azzal a különbséggel, hogy már nem vagyunk 15 évesek, és ezt kicsit most negatívumként éltem meg. Persze nem volt vészes, összességében én nagyon jól éreztem magam, de azért érezni lehetett, hogy bizony már nem vagyunk napi kapcsolatban egymással. Könnyebben sértődnek meg az emberek, nem értékelik már a durvább poénokat (vagy egyáltalán nem is értik), nem tudjuk már annyira könnyen venni egymást, nem bírjuk már annyira az éjszakázást(!), vagy az ivást. Nekem ez kifejezetten lelombozó volt, hogy valaki első este megkérdezte 22-kor, hogy mennyi az idő, és amikor megtudta, akkor közölte, hogy lassan már le kéne feküdni, mert ő nem azért jött ide, hogy éjszakázzon, hanem, hogy pihenjen… :) WTF? Hol vannak már azok az idők, amikor Tarcsán annyi ideig vénkurváztunk, meg rikikiztünk, hogy ránkhajnalodott? Konkrétan világosban feküdtünk le :) Meg mi az, hogy nem is akarnak az emberek vénkurvázni, meg amikor beteszem a Crescendo-t, akkor lelövik, hogy mi ez a szar zene? :) (Sőt már olyan szintre is eljutottunk, hogy pókerezni sem akart a társaság nagy része, ez mondjuk nekem annyira nem szívfájdalmam, de azért emlékszem még azokra az időkre, amikor a póker volt az ELSŐ, amit elővettünk. Most maga a francia kártya, mint olyan, nem került elő. Azt meg már meg sem említem, hogy a vízipipát 80%-ban csak én szívtam kb :) ) Szóval kicsit olyan, mintha kezdenénk elnagypapásodni, és gondolom ez már csak rosszabb lesz, ha jönnek a gyerekek, meg minden, mert akkor már össze se lehet járni annyira.

Ennek ellenére azért jó volt az esti virsli/szalonnasütés , meg beszélgetés a kertben, a “strandolás” az elmaradhatatlan adogassunk-legalább-27-et-egymásnak-a-vízben-úgy-hogy-ne-essen-le-a-labda játékokkal, meg focizás a homokban idióta gumilabdával (meg szabályokkal), tabuzás, meg dixitezés, meg egyéb játékok megismerése (mindig van 1-2 új, de ez jó), meg az “üt, mint a kókusz”, és “kezd jó lenni” vízipipázás közben :)

Azért remélem, egy ilyen hétvégét (legalább) jövőre is sikerül összehozni, mert hiányozna, ha nem lenne!

Mielőtt még bárki találgatni kezdene: azok ott a kép alján nem mi vagyunk :), csak a táj miatt raktam be (a képet köszi triának)

 

nyelvvizsga

Teljesen le vagyok törve most, mert június végén elmentem megpróbálni a felsőfokú nyelvvizsgát, és ma jöttek meg az eredmények, és csak az írásbeli rész sikerült, a szóbeliről lecsúsztam egy (1!!!) százalékkal. Bosszantó.

Az egész úgy kezdődött, hogy már rég meg akartam próbálni ezt a dolgot, mert a munkában mindig is sokat kellett használni az angolt, aztán most legújabb helyemen már nyelvpótlékot is kapunk, tehát megsokszorozta a motivációt, hogy ettől több lehet a havi fizetésem is :) Ráadásul (talán erről írtam is), február végétől május végéig egy elég intenzív angol kurzusra is járhattam a “cég” jóvoltából, ami tök ingyen volt, és heti 2×1,5 órában angoloztunk, ami ugye sokkal másabb, mint folyton a szakszövegeket fordítgatni, szóval az általános angol tudásom fejlődött ezáltal, meg strukturálódott is. Így aztán nem is volt kérdés, hogy menjek-e nyelvvizsgázni. Az ECL-t próbáltam meg, pusztán anyagi megfontolásból, mert ez a létező legolcsóbb nyelvvizsga tudtommal, mellesleg pedig nem is annyira nehéz. Négy része van, az írásbelin olvasott szöveg értése (2 különböző feladattípussal), illetve írásbeli kommunikáció, ami két irányított fogalmazást takar. Ezt éreztem, hogy meglesz, és valóban, 84% lett összesen. A szóbeli szintén két részből áll, a hallott szöveg értéséből (két magnós feladat, ezt tök nehezen értettem, és azt hittem, nagyon gyenge lett, ehhez képest 70%-ot értem el), és a szóbeli kommunikációból, ami semmi bonyolult, klasszikus beszélgetés megadott témáról, képleírás, ilyesmi. Erről azt gondoltam, felhúzza majd az egészet, ehhez képest ez volt messze a leggyengébben értékelt részem (harmatos 48%-kal), és emiatt lett végül a bukta… És emiatt is vagyok letörve… Amúgy részképességenként a 40%-nak kell meglennie, amúgy meg a hatvannak (írásbeli/szóbeli), de az tökmindegy, hogy nagy egészében mennyi, ennek most csak az írásbeli része lett meg. A baj csak az, hogy a beszédre tudok a legkevésbé “készülni”, főleg, hogy magyarul sem vagyok annyira talkative típus, de azért majd még próbálkozom egy kicsit feltornászni magam, és októberben újra nekifutni (akkor lesz a következő időpont), aztán lesz, ami lesz, mondjuk pénzügyileg így már jóval hosszabb a megtérülési idő, de ez legyen a legkisebb gond – én ilyen csonka nyelvvizsgával nem tudok élni!! :)

meleg van

Olyan szinten izzad a tenyerem, hogy azt el nem tudom mondani. Tényleg, folyik a billentyűzet, papírlapot már meg se merek fogni, csak két ujjal, mert átázik…

kérdőjelek

Tegnapelőtt voltam egy állásinterjún, amivel elég hülye helyzetbe hoztam saját magam, és tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi lenne a dolog megoldása. Elmondom az egész sztorit, úgyhogy mindenki készítse be a popcorn-t meg a kólát, és helyezkedjen el kényelmesen (na jó, azért nem lesz olyan hosszú, de azért jól hangzott):

Szóval amikor októberben kiderült, hogy nem hosszabbítanak meg tovább, véletlenül pont találkoztam egy volt egyetemi csoporttársammal, aki történetesen a szakmában helyezkedett el, és kétségbeesésemben meg is kérdeztem, nem tud-e valamilyen jó helyet esetleg… Mire kiderült, hogy de, náluk pont üresedés lesz a közeljövőben, és szerinte lenne esélyem, úgyhogy küldjem csak el neki az önéletrajzom. Na hát én kapaszkodtam minden fűszálba, úgyhogy természetesen el is küldtem, ez a hely amúgy egy olyan tanácsadó cég, amiről egyébként is jó véleménnyel vagyok, picit ismerem más munkáink kapcsán, jók a referenciái is, meg minden.

Na de aztán ugye nekem sürgős volt a munkahely-váltás, és egyrészt nem tudtam várni, másrészt meg a másik lehetőség – az a hely ahol most vagyok – több szempontból is ideálisnak bizonyult, hiszen ismerem az emberek jó részét, a munkák jellegét is, illetve magát a légkört, meghát ide egyértelműen felvettek, kvázi “hívtak”, csak először nekem kellett “meghívatnom” magam (ebből csak azt akarom kihozni, hogy itt semmit nem kellett letennem az asztalra ahhoz, hogy felvegyenek). Éshát azóta is itt vagyok, de kíváncsiságból azért nem mondtam le a másik helyről sem, már csak azért sem, mert meg akarom “mérni” magam, hogy éles helyzetben mennyit számít a tudásom és tapasztalatom.

Nahát ez az éles helyzet most jött el, mármint a keddi interjún, amikor tényleg totálisan ismeretlen emberek között kellett megmutatnom magam. Alapvetően pozitív volt a benyomásom, és úgy tűnt, az övék is, úgyhogy jövő pénteken lesz egy második kör, ahol az “ismerkedés” után a komolyabb szakmai kompetenciákra térünk rá.

Azóta viszont azon kattog az agyam folyamatosan, hogy mi van, ha felvesznek??? Azért mondom, hogy hülye helyzet, mert ez esetben oda kell állnom a főnököm elé (aki kvázi “szívességből” felvett a mostani helyemre), hogy köszönöm, de inkább átnyargalnék máshova. Ezzel megszűnne a biztos állás (mert ez egy határozatlan idejű szerződéses kormánytisztviselői hely, ami elég stabil, jól fizető állásnak mondható, igaz egy kormányváltás bármikor megrengetheti…), egy hosszú szakmai kapcsolat csomó fontos emberrel akiket már megszoktam, és egy teljesen új “térben” kellene elhelyezkednem, ahol még nem is tudom, hogy pontosan mi lenne a feladatom. Ha viszont (második verzió) a leendő helyen mondanám azt, hogy köszi, hogy felvennétek, de inkább mégse, csak kipróbáltam, menne-e, akkor kínos helyzetbe hozom a csoporttársam (egyrészt), másrészt meg lehet, hogy egy sokkal érdekesebb, változatosabb, és -főleg – politikamentesebb munkahelyet hagyok “veszni”. Szóval ez a dilemmám, amit legkönnyebben az oldana meg, ha nem nekem kellene választani, ami egy módon lehetséges, hogy a jövő pénteki interjú után azt mondják, mégsem én vagyok a megfelelő… Szóval addig azt hiszem feleslegesen agyalok a vészforgatókönyveken, de egyszerűen nem tudom kikapcsolni :)

Más: ma voltam angol szintfelmérőn, mert indul nyelvi oktatás munkahelyi keretek között (ezt is olyan rossz lenne kihagyni; ingyenes, heti két alkalom májusig, ergo simán felkészít nyelvvizsgára), azt mondták C1-C2-es szinten vagyok, ami jólesett, mert én is ide pozicionáltam magam (ez nem teljesen azt jelenti, hogy felsőfokú szint, hanem azt, hogy ERRE fognak felkészíteni majd. Egyébként ha mégse járnék rá, egy C-s nyelvvizsgát akkor is be akarok próbálni tavasszal, mert kíváncsi vagyok, hogy menne).

Van még sokminden, de a legégetőbb dolgokat azt hiszem kiírtam magamból :)

merry cheesemas

Az a pár éve bevett gyakorlat nagyjából már világos, meg valahol meg is értem, hogy kereskedelmi értelemben a karácsonyi “készülődés” rohadtul nem ádventben kezdődik el, hanem már november elsején, de amikor egy borongós szürke esős hétköznap estén meglátom a villamosmegállóban a [nemmondommegmelyik] gyorsétteremlánc “Merry Cheesemas” reklámját, akkor valahogy hányingerem támad.

Könyörgöm, november 16. van. És ez csak egyre rosszabb lesz, tudom…

munkaügyek

Azt hiszem most egészen apatikus hangulatban vagyok, egyszer csak közölte a főnököm, hogy október végétől nem sikerült meghosszabbítani a szerződésemet. Ez egy olyan hír, amire nagyjából minden hónapban számíthattam volna, sőt, ha nagyon komolyan végiggondolom, ez az opció már kb. tavaly év elejétől fennállt nálam, szóval őszintén szólva csodálkozhatok, hogy idáig sikerült kihúzni, de azért mégis meglepetésként ért. Például azért, mert azt gondoltam, most már olyan sokan elmentek, hogy tényleg „szükség” van a munkámra, a „tapasztalatomra”, bármilyen kevés is az, mert valamilyen szinten én vagyok itt legrégebb óta bizonyos munkaterületeken – a kemény három és fél évemmel. De most végre kimondták az ítéletet, ami némiképp megkönnyebbüléssel is eltölt, mert mondhatnám, hogy legalább vége a „szenvedésnek”, vagyis annak a lassú halálnak, ami már év eleje óta megy (akkor kezdődött el az, hogy tömegesen elhagyták az irodánkat és az igazgatóságunkat), és amiről azt gondoltam valamiért, hogy én mégis túlélhetem, de nem. Szóval ez megkönnyebbülés is lehetne, de most mégsem ez a legerősebb érzés bennem. Igazából sok érzés kering bennem, olykor az apatikus semmihez-nincs-kedvem érzés, olykor valami kalandvágyféle, hogy vajon akkor most mi is lesz, olykor meg félelem, hogy vajon akkor most mi is lesz… Mert azért a munka az biztonság is, valamilyen szinten kell az a rutin, hogy reggel bemész, este hazajössz, kb tudod, hogy mivel fog eltelni a nap. Hiányozni fog ez az épület, ez a környék, az ebédelések, az emberek, az asztalom, meg a székem… meg még sokminden. Valahogy a változásokat általában nehezen viselem, de őszintén szólva ettől most nem kéne annyira félni. Mert már olyan sok minden nem kötött ide, tényleg kivétel nélkül minden régi munkatársam elment már, akikkel anno kezdtem itt. Szóval a kötelék nem volt szoros, de azért mégis volt – illetve van. Meg ez a bejelentés is olyan hirtelen jött most, azt sem tudom, hova kapjak, befejezzem-e a munkáimat (minek? hogyan?) kinek adjam át őket, hol keressek másik állást, mivel frissítsem fel az önéletrajzomat… Azt hiszem most elég sok dolgom lesz. És a legrosszabb, hogy tényleg azt kezdtem már hinni, hogy márpedig most egyenesben vagyok, mert volt feladat, még sok is, de ezeket még ráadásul szerettem is csinálni, valamennyire már otthon éreztem magam ebben a munkakörben. Persze lehet, hogy máshol még jobb lesz :) Csak akkor megint megszáll az apatikus állapot, és nincs kedvem semmihez…

ARCHÍV – kuponvilág

Tegnap kaptunk az ELMŰ-től egy levelet, amiben megköszönik, hogy időben befizettük a számlákat, és mellékelve küldenek egy kuponfüzetet, ami segítségével bizonyos üzletekben olcsóbban lehet vásárolni (ilyen reklámot egyébként már a metróban is láttam, nem lepődtem meg rajta nagyon). Szerintem ez egyrészt biztos jó reklámfogás, de azért valahol szomorú is, hogy „díjazni” kell azt, hogy az emberek befizették a számláikat. Merthogy akkor ez ezek szerint nem természetes.

Másrészt viszont azért bedőlni sem kell neki, annyira nem nagy a „megtakarítás” a dologgal. Példának okáért magazin előfizetésre is van kupon, akár 55%-ot lehet spórolni, írja a szöveg, és megadnak egy honlapcímet. Kíváncsiságból megnéztem, a National Geographic-ra is elő lehet fizetni fél évre az említett 55%-al, ami úgy jön ki (az ő számításuk szerint), hogy az eredeti 5390 forintos ár helyett csak valami 2425 forintot kell fizetni. Ez így valóban eléggé csábító lehet, azonban, ha valaki felmegy az NG oldalára, látja, hogy az előfizetés eredetileg ott SEM annyiba kerül, tehát az „eredeti” árakból ők is levontak. Lássuk csak: fél évre 3900 forint (így valóban kedvezményes lehet az ELMŰ-s kupon, de akkor sem 55% a kedvezmény), egy évre viszont csak 5400 forint – így pedig már kupon ide, kupon oda, kb semmit nem takarított meg az ember – csak fogyasztott, mert ezek szerint enélkül eszébe se jutott volna, hogy előfizessen erre az újságra, akár csak egy félévre is… Ez persze nem olyasmi, ami különösebben kiakasztott volna, csak mint érdekességet írtam meg. A többi akció meg annyira szánalmas (10-15%), hogy azzal már foglalkozni sem érdemes.

ARCHÍV – IKEA

Pár napja az IKEA-ban vettünk egy hatalmas könyvszekrényt, és pár apróbb dolgot (ecseteket, meg konyhai akasztós kampókat). Miután kifizettük a cuccot, még kicsit ácsorogtunk ott a pénztáraknál, elraktam a táskámba a kisebb elemeket, és kerestük a lejáratot a parkolóhoz. Erre odajön egy biztonsági ember, hogy elkérné a blokkot (pont abban a pillanatban raktam el egyébként). Jó, kikeresem ismét a pénztárcámat, odaadom a blokkot. Elkezdi tételesen végignézni, hogy mik vannak a bevásárlókocsin. Türelmesen várok – bár hozzátenném, mi jogon tart fel valaki FIZETÉS UTÁN, mi lenne, ha éppen rohadtul sietnék valahová? -, erre odajön hozzám a srác, hogy és az ecset, meg a kampók hol vannak? Hát majdnem az arcába röhögtem, mert  ad1: összesen kb 800 forintról beszélünk egy sokkal jelentősebb összértékű vásárlás során, ad2: annak kellene gyanúsnak lenni, ha több minden van nálam a blokkhoz képest, nem annak, ha kevesebb, NEM??? Esetleg azt feltételezte, hogy a pénztáros beütött még plusz két random dolgot, és kiszámlázta nekem, vagy mégis mit?

Szépen megmutattam neki ezeket is, és akkor végre elengedett. Én őszintén szólva egyébként sem szeretem túlságosan az IKEA-t (nagyon kevés bútoruk van, amire azt mondom, hogy szép, viszont nagyon sok, amire azt, hogy ronda, és mellesleg annyival nem is olcsóbb…), de most még egy indokom van, hogy újabb egy évig ne menjek a közelébe se…

ARCHÍV – jószomszédi viszony

Ma reggel egy rendőr kopogott az ajtónkon (én még aludtam, Sz beszélt vele, már csak azt láttam, amikor elmegy), akit az alsó szomszéd hívott ki reggel hatkor (!), amiért mi egész éjszaka fúrunk-faragunk, és nem hagytuk Őt aludni. Még egyszer: éjszaka mi olyan nagy zajt csináltunk, ami miatt ő nem tudott aludni.

ad 1: minden érdemi műveletet befejeztünk a lakással kapcsolatban múlt hét pénteken, már elköszöntünk a kőművestől, ki is fizettük (hozzátenném, már múlt héten is csak a piszmogás ment, tehát olyan apró félbemaradt/kihagyott dolgok befejezése, véglegesítése, amik kétlem, hogy bárkit is zavarhattak volna…)

ad2: amit a felújítás során csináltak, azt is szigorúan MINDIG reggel nyolckor kezdték legkorábban, és csak kivételes esetekben maradtak este hat után is (neadjisten este hétig, de mondom, ilyen max kétszer volt).

ad3: tegnap 11-kor mi már az ágyban voltunk, és nagyon jól aludtunk; egyébként fúróm nincs is… (de lehet, hogy veszek egyet, ha már)

Kérdem én: mit gondol az ilyen ember? De komolyan, MIT GONDOLT? Kihívja ránk a rendőrséget, és…? Mi fog történni, elvisznek bilincsbe verve, vagy megfizettetnek velünk egymillió forint kártérítést? Hol élünk???!!! Azt tudtam, hogy egy mentálisan sérült ember lakik a házban, őt már ismerem is, de hogy MÉG EGY IS VAN??? Most ezzel én mit kezdjek?

Szerencsére a rendőr is megértő volt, mondta, hogy gyanús volt ez a hívás, meg ők sem vették komolyan, dehát minden esethez ki kell menniük. Aztán utána lement az alsó szomszédhoz is, arra a beszélgetésre kíváncsi lettem volna. Én az ilyen vaklármákat egyértelműen kifizettetném azzal, aki betelefonál. Kiszállási díj, legalább ötezer forint… Nem sokat, csak, hogy legközelebb kicsit gondolkodjon is előtte. De komolyan, ez elmebetegség…

ARCHÍV – meleg

Kezd nagggyon nyár lenni megint. Hogy én miért nem ilyenkorra időzítek be egy jó nyaralást… Még az a szerencse, hogy most hétvége van, de már előre látom, hogy jövő héten is milyen jó lesz aszalódni egész nap abban a szobában, ami az emelet legmelegebb pontja szerintem. De persze ilyenkor ilyen időnek kell lennie, nem panaszkodok!

ARCHÍV – frusztráció

Annyira frusztráló, amikor a kollégáid munka közben beszélik meg telefonon az időpontot a fodrásszal/fogorvossal/nőgyógyásszal, amikor a gyerekeiket előtted teremtik le, amikor akármilyen ügyes-bajos dolgaikat beszélik meg a férjükkel/feleségükkel/szüleikkel… Tudom, persze ez is az élet része, meg minden, de én például az ilyenfajta intim szférámat megtartom magamnak, és legalább kimegyek a telefonálni folyosóra. Lehet, hogy csak engem zavar, de szerintem az ilyesmi annyira nem idevaló (és nem, nem az a bajom, hogy nem tudok emiatt dolgozni, mert ez nem érdekel, hanem az, hogy akaratlanul jobban belefolyok valakinek az életébe, mint ahogy szeretnék).

ARCHÍV – pokolbéli víg napjaim

Akartam írni tegnapelőtt, aztán tegnap, de ma végre úgy látszik tényleg sikerül, a lényeg viszont nem változott, mármint az, amit le akartam írni, hogy iszonyú szarul érzem magam mostanában. Valahogy minden összejött, vagy nem is tudom, teljesen elveszettnek érzem magam, és amikor ezeken a dolgokon töprengek, akkor mindig csak egyre rosszabb és rosszabb lesz a kedvem. Talán ha kiírom magamból, akkor változik a dolog. Most ez úgy hangzik, mintha rohadtul depressziós lennék, és bár ennyire azért nem vészes a helyzet, nem fogom felvágni az ereimet, miközben épp ugrom le a Szabadság-hídról, úgy, hogy közvetlenül előtte bevettem egy egész marok altatót, de azért nem jó.

Szóval az egész kb azzal kezdődött, hogy két nappal ezelőtt bejelentette a főnököm, hogy júniusban kimegy Németországba, és ott fog dolgozni, már beadta a felmondását. Először is köpni-nyelni nem tudtam, másodszor is pár dolog lepörgött a szemem előtt a jövőre vonatkozóan, és valahogy egyik sem volt túl vidám. Ez azt jelenti, hogy elmegy az az ember, aki a leginkább tudta érvényesíteni azt az érdekét, hogy én is dolgozzak, vagyis, akinek igazán fontos volt, hogy maradjak. Most jön egy új főnök, aki még nem tudom ki lesz, de aki valószínűleg adott esetben leszarja, hogy én megyek, vagy maradok. Másrészről pedig egy olyan ember megy el (ismét), akinek nagy múltja, nagy tudása volt abban, amit mi csinálunk, és akivel nagyon sokat fogunk veszteni, konkrétan ő volt a legjobb kapcsolatokkal rendelkező ember itt szerintem, márpedig egy olyan munkaviszonyban, ahol alapvetően nemzetközi kapcsolatok koordinálásával foglalkozunk, ez elég nagy előny – illetve elég nagy hátrány számunkra. Aztán az is nagyon lehangolt, amikor belegondoltam, hogy azok közül az emberek közül, akikkel én kicsit több, mint három éve itt elkezdtem dolgozni, már SENKI nem maradt. De tényleg senki, ő volt az utolsó, illetve vele együtt megy el egy terhes kolléganőnk is GYES-re. Tehát vicces, de én leszek kvázi a „legrégibb” tag ebben a felállásban, és ebből is fakad az elveszettség érzése, meghát abból, hogy akkor összesen ketten maradunk azokra a munkákra, amik ugyan jelentősen lecsökkentek, de mégis, fénykorunkban tíz ember látta el őket. És tíz helyett sem kitartásban, de főleg nem szaktudásban nem leszünk elegek. Ezt most még sokat csűrhetném-csavarhatnám, mert nagyon összetett a helyzet, de így is többet írtam, mint kellett volna szerintem. De legalább leírtam :)

A másik dolog tegnap jött, egy emelettel lejjebb költöztünk a munkahelyemen, maga a költözés is mindig olyan felkavaró dolog (volt már egy pár ilyenben részem), de ráadásul nem is olyanokkal kerültem egy szobába, akikkel szorosabb munkakapcsolatom, ergó kicsit elszigetelve érzem magam most, amellett, hogy el vagyok veszve.

És akkor ehhez járulnak még olyan dolgok, hogy megtudtam, hogy tegnap csak úgy kirúgtak kilenc embert, ma az egyik volt munkatársam írt egy „búcsúlevelet” (fizikailag ma lépett ki tőlünk, bár munkák tekintetében már korábban), ráadásul még szombaton is dolgozni kell, és ezek így mind-mind még jobban és jobban lehangolnak…

DE: a hétvége legalább tuti jó lesz, és remélem sikerül elfelejteni ezt az egészet – legalább egy kis időre!

Ezt az állapotot jól illusztrálja ez (az egyébként) vicces pólófelirat:

ARCHÍV – Sport bisztró antireklám

Most kicsit destruktív leszek, de már régebb óta akartam egy kimerítőbb írást közölni itt a Sport bisztró nevű kiszolgálóegységről, a Pasaréti úton. Valamilyen rejtélyes oknál fogva kb öt év után felmondtuk az Óbesterben rendszeresített 27-i találkáinkat volt osztálytársaimmal, és egy huszárvágással áttettük székhelyünket a Sportba. Valami olyasmi indok volt, hogy több a budai, mint a pesti, és akkor ez több embernek lenne közel, meg a Sportnak van jó nagy kiülős része (ez egyébként igaz, és ez a hely egyetlen pozitívuma is egyben). Szóval kb két éve ide járunk már havi egyszer – maximum -, ami mondhatni nem sok, tehát akár tökmindegy is lehetne, hogy milyen a hely, de engem most már egyre jobban kezd kiakasztani.

Az Óbesterben mi volt? Füst, lerobbant alakok, kevés hely – ezzel szemben jófej csaposok, korrekt árak, normális légkör, és egyébként általában jó zenék is mentek.

Mit nyújt a Sport? Már várom, hogy élesedjen a dohányzástilalom, mert eddig ők ezt még magasról leszarták, és ugyanúgy cigizik bent mindenki, amitől a hely büdös és kellemetlen lesz. Ezt én komolyan igénytelenségnek tartom, a legutolsó Garay utcai késdobálóból már januártól kitiltották a dohányzókat, és persze ki is ürültek rendesen, de ha ők meg tudták ezt csinálni, akkor egy ilyen budai „elit”-nek szánt kocsma miért nem? A másik a kiszolgálás: eddig megfigyeléseim szerint két pincérnő/csapos szokott felváltva dolgozni, és őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy melyik nagyobb bunkó. Az egy dolog, hogy félóránként körbejárnak, hogy hozzanak-e új korsó sört, és lebiggyedt szájjal fintorognak, ha nem kérsz – ezt máshol is lehet tapasztalni, ezen nem akadok fenn – bár azért magunk között megjegyezve, miért kell engem azért b*szogatni, mert hétköznap este (úgyhogy másnap megyek dolgozni) nem iszok meg, csak egy korsó sört az alatt a két óra alatt, amíg ott vagyok? Na mindegy.

De konkrétan a tegnapi teljesítmény vitt mindent, feltette a pontot az i-re. Először is megérkezem, és kb húsz percig az asztal közelébe se jött a hölgy (ma az idősebbik volt műszakban). Ez mondjuk szokatlan, de jellemző, hogy amikor kellene, akkor nem jönnek, egyébként hozzátenném, hogy annyira nem nagy a kocsma, kb van tíz asztal, volt összesen 30-40 ember (és akkor még sokat is mondtam szerintem), ez nem egy kezelhetetlen mennyiség (kerthelységgel együtt duplaennyien is elférnének itt, de az persze még nem volt nyitva). Szóval ott ülök, beszélgetek a többiekkel, végül nagy kegyesen meglátogatott, mondom neki, kérek egy korsó sört, meg egy zsíroskenyeret, azt mondja, az nincs (akkor miért van kiírva? – mindegy), mondom akkor hozzon egy melegszenyát. Megjegyzem: a zsíroskenyér reális, 150 forintos áron megy, a melegszendvics az irreális 600 forintos kategória (ilyenért pénzt utoljára az ELTE büfében adtam ki, és ott ha jól emlékszem 350-400 forint körül mozgott az ára. Mindegy, ez egy kocsma). Jó. Melegszendvics megérkezik kb újabb húsz perc múlva, mondom a hölgynek, hogy a sört mennyi idő lesz kitölteni, mert azt is szeretnék inni mellé. Azt, mondja, azt még nem hoztam ki? Mondom: nem. Jó, megeszem a szendvicset (lassú evő vagyok egyébként), majd még tíz percet várok, és akkor érkezik meg a sör, úgy, hogy ekkor már több mint egy órája ott voltam!!!

Ez még semmi, indulnánk el, akkor ugye odamegyünk a pulthoz, hogy fizessünk, kérdezi, hogy egybe mehet? mire mondjuk, hogy nem, akkor azt mondja várjatok egy kicsit… Ott állunk öten, ő kitölt két rövidet, kiviszi, utána két fröccsöt vagy mit csinál, meg két korsó sört csapol, azt is kiviszi, mondom b*sszameg ilyen nincs, és utána elszámol velünk, ami megjegyzem nem volt több két percnél. És még én érezzem magam szarul, hogy csak ezer forintot hagyok ott, és nem adok neki borravalót, mert valahogy nem érzem úgy, hogy megérdemelné…

Komolyan gyűlölöm ezt a helyet, és akkor most el is érkeztünk lényegi mondanivalómhoz, amit, ha valaki nem is olvasta el az egész szöveget, csak esetleg a végére ugrik a szemével, az is olvasson el most: NE MENJETEK A SPORTBA! Kerüljétek el messzire, ne is kacérkodjatok a gondolattal, mert egy ótvaros prosztó hely, komolyan a vendéglátás legalja, már ha erre egyáltalán lehet a vendéglátás szót alkalmazni…

Csak az a kár, hogy most megint kell egy új helyet keresni, amibe mindenki beleegyezik… Miért is nem volt jó az Óbester, sose fogom megérteni!

ARCHÍV – dolgos hétköznapok

Van egy haverom, akinek a munkahelyén leváltották a vezérigazgatót pár hete. Azt kell tudni erről a helyről, hogy szellemi munkát végeznek, elemzéseket írnak, kutatnak. Mesélte a srác, hogy látogatást is tett náluk az új vezér, mindenkinek bemutatkozott, ahogy ez szokás, kedvesen mosolygott. Aztán másnap a vezetők között elmondta, hogy milyen dolog az, hogy egyes dolgozók a konyhai helység helyett az irodában étkeznek (reggeli kakaóscsiga, meg ilyenek gondolom), meg, hogy az asztalokon maximum egy bögre legyen csak ezután, mert ha valaki leönti a billentyűzetet, akkor azt ugye a cég fogja kifizetni.

Pár nap múlva a dolgozók kaptak egy e-mailt 8:23-kor, hogy aki bent van, és olvassa ezt a levelet, az válaszoljon 8:30-ig. Ez amolyan jelenlét-ellenőrzés, hét perces határidővel. Mindez rendben is van (bár elég szokatlan), az egyetlen bökkenő, hogy a munkaidejük egyébként 9-kor kezdődik :) Persze nyilván erre mindenki felháborodott, de ugyanakkor azért féltik is az állásukat, úgyhogy azóta inkább előbb megy be mindenki, és később megy haza. Nem dolgozik többet, hiszen ez nem egy gyár, ahol időre le kell gyártani X darab valamit, egyszerűen csak többet vannak benn, mert a főnök ezt nézi. Szerintem ez elég undorító hozzáállás, mármint a felsővezetés részéről, mert egyértelműen visszaél a hatalmával, és egyetlen üzenetet közvetít az egyszerű dolgozó felé: „húzd meg magad, mert ki leszel b***va. És hát őszintén szólva, ha egy 4-500 főt foglalkoztató cégnél az újdonsült vezérigazgatónak ilyesmire vannak energiái, akkor az valóban csak azt jelentheti, hogy ki is fog rúgni pár embert, mivel egyébként erre szükség is van a hatékonyabb működéshez, mert az utóbbi időben kicsit veszteséges volt az üzlet. És persze ehhez valamilyen kézzelfogható indokot kell keresni, amikor majd írják a felmondásokat, de ez akkor is kicsit olyan hátulról támadós, unszimpatikus viselkedés látszatát kelti számomra. Persze csak, mint külső szemlélődő mondom ezt, de én így gondolom :)