békávé

Elképesztő, hogy szinte alig van olyan vonal a budapesti közelekedésben, ami teljes hosszában normálisan közlekedik. Hétvégén el akartunk menni valahova, először a Vasúttörténeti Parkot néztük ki, de az november eleje óta zárva van, aztán kitaláltuk, hogy akkor legyen a gyermekvasút. Ahhoz fel kell menni Hűvösvölgybe, elvileg háromnegyed óra alatt teljesíthető a táv egy átszállással tőlünk – mindezt még úgy is, hogy azzal természetesen tisztában vagyok, hogy épp átépítik a Moszkva teret.

Na de szombaton azért nem ilyen egyszerű a dolog, a metrón bemondták, hogy most kivételesen a Széll Kálmán téren meg sem fognak állni, aki oda megy, szálljon le a Batthyányin. Jó, mi is így tettünk, busszal fel, utána a 61-es pont elment előttünk, és végül bő egyésnegyed óra alatt fenn voltunk, szerencsére még pont elértük a vonatot.

De ez csak egy dolog, tegnap a munkahelyemről akartam eljutni a Móriczra, és akkor szembesültem vele, hogy semmilyen villamos nem jár, busszal meg ugye mondanom sem kell, hogy mennyire gyors volt az utazás. De ugyanez kocsival is, a múltkor a József körúton legalább fél óra volt átverekedni magunkta a Mester utcától a Blaháig.

Az rendben van, hogy minden új lesz, meg szebb, meg jobb, de valahogy régebben kicsit mintha jobban elosztották volna ezeket a dolgokat, most meg egyszerre mindent…

De hogy jót is mondjak, erre a hétre már fel voltunk készülve, hogy beindítják a szülést, ehhez képest ma azt mondták, hogy minden oké, szóval jöjjünk vissza jövő héten, ami tök jó, mert most már egyre jobban megközelítjük az eredetileg kitűzött december első hetét is.

napiháborgás

Egy érdekes trendre figyeltem fel, ami nyilván egyrészt nem új, másrészt meg senkit nem érdekel, de engem valami hihetetlen módon tud zavarni – mi mással lehetne kapcsolatban, mint a facebookkal (Mi?? Egy csomó minden mással lehetne még kapcsolatban. Például… a menekültekkel. Mindegy.), amit fogalmam sincs, hogy miért szoktam nézegetni (de tudom amúgy: pár hónapja regisztráltam a képregény keres-kínál csoportba, és mindig meg kell néznem, tettek-e fel valami új hirdetést, nehogy lemaradjak az évszázad fogásáról, de mondanom sem kell, hogy sosincs semmi, és igazából már nagyjából le is csengett a képregényláz nálam, szóval tökfelesleges dolog ez is az életemben), de legalább jó alkalom arra, hogy mindig felhúzzam magam.

Szóval ugyebár július-augusztus a házasságkötések szempontjából legkedveltebb hónapok, minden hétre jut legalább egy-két csokor fotó, olyanoké is, akiket nem is ismerek, de arra már végképp nem próbálok rájönni, hogy a facebook mit mi alapján tesz ki a hírfalamra. És még ezzel nincs is semmi baj, a házasság komoly dolog, ha nem teszel ki róla képeket/életesemény bejegyzést, olyan mintha meg se történt volna (és pláne, lemaradsz vagy kétszáz lájkról). De az, amikor egy-két-x évvel az esküvő után valaki kitesz egy “jól csak a szívével lát az ember…” típusú idézetet (ami nyilván az esküvői meghívóról származik), egy “el sem hiszem, hogy már x éve volt Drágám!” felkiáltással (nyilvánvalóan beteggelve az adott házastársat, még jobb, ha hashtagek is sorakoznak, #4ever2gether, meg hasonlók), és egy extra igénytelenül összegányolt fotómontázst a Nagy Eseményről, akkor azért már felmerül bennem (miközben sikoltva zárom be az ablakot), hogy ezt tényleg muszáj? Valaki tényleg úgy gondolja, hogy ez érdekel bárkit???

Apropó fotómontázsok: nem tudom, erre van-e app a facebookon, vagy máshol, vagy hogyan terjedt el, de biztos tudjátok, mire gondolok. Amikor nem csak ömlesztve tesz fel valaki képeket, hanem egy képen van három négy kisebb kép, ilyen-olyan struktúrában, általában jól megszűrőzve (hogy művészi legyen), és valami gusztustalan hányás, de cukinak szánt kerettel megspékelve (akár feliratokkal is a képen, ilyen jó igénytelen wordart stílusban). Esküvős képeknél is megjelenik, de még inkább kisbabás embereknél: “Jocóka felállt, és rokkendrollozik a szoba közepén” – vagy valami hasonló szöveggel (még jobb, ha anyuka azonosítja magát a gyerekkel, és E/1-ben ír: “Elkezdtem szilárdat enni!”. A level2 meg az, ha egyből facebook-profilt is gyártasz a gyerekednek (/kutyádnak/macskádnak), mondjuk érdekes módon ilyesmivel kevésbé találkozom).

Tehát feltételezem, hogy valaki időt tölt azzal, hogy kiválogassa a legjobb(nak hitt) képeit, és összerakja őket egy kompilációba – a legtöbbször mindenfajta szépérzék mellőzésével. Namost az az igazság, lehet, hogy nagyon magamból indulok ki, de én úgy gondolom, hogy az emberek 99%-át, tehát a legszorosabb rokonságodat kivéve SENKIT nem érdekel, hogy éppen hol tart a gyereked a fejlődésben. Neked nyilván a világ legfontosabb dolga, hogy a hátáról a hasára fordult, vagy elkezdett mászni, de hidd el, hogy ez rajtad kívül nagyon-nagyon-nagyon kevés embert érdekel. Szüleimnek én is küldtem anno videókat, hogy a kislányunk hogy kezdett el diszkózni a járókába kapaszkodva, vicces dolgok ezek, nyilván ők örültek is neki, hiszen élőben olyan keveset találkoznak, de igazából ez rohadtul nem izgalmas egy akármilyen barátom számára, még annyira sem, hogy ha élőben találkozunk, elmeséljem. Már akkor is látom az emberek szemében az unalmat, hogy: “na már megint csak a rohadt kölködről tudsz mesélni…!”

Igen, a házasság nagy esemény, megváltozik sokminden, a gyerekkel meg végképp, nyilvánvalóan erősen átkerül a fókusz, de attól még nem kell kényszeresen gyártani a “tartalmat”, vagy gyártani még hagyján, de fűvel-fával megosztani, nem azért, mert ezek intim dolgok, rohadtul nem, hanem csupán azért, mert senkit nem érdekel. Nem érdekel, ki hány éve mondta ki a boldogító igent, és nem érdekel, kinek a gyereke mikor itta ki a WC-kagylót. Hagyjuk már egymást ezekkel… Illetve pontosítok: nem érdekel ez így beleszórva az éterbe. Nyilván f2f, amikor két kisgyerekes találkozik, automatikusan megosztják egymással az életeseményeket, meg a vicces eseteket, ilyenek mindenkinek vannak, de amikor olyan emberek, akikkel amúgy már két éve nem beszéltem (nekem a facebook-ismerőseim kb kétharmada ilyen, bár majd lehet, hogy egyszer végzek egy pontosabb számítást, és kijön, hogy a 3/4-e) szórják az irreleváns hülyeséget, azt csak továbbpörgetni lehet. Nincs az az algoritmus, ami ki tudná szűrni ezeket a dolgokat (vagy ha van, ide vele!!! – és most nem a teljes letiltásról beszélek)…

Wow, azt hiszem, mára is sikerült kiháborognom magam, jöhet a pszichológiai mélyelemzés, hogy igazából milyen önértékelési problémáim vannak, mindjárt vissza is olvasom ezt az egészet, és egy mozdulattal kitörlöm :) Vagy nem.

kijelentkezés

Na, a Genfből való hazautunk már nem volt olyan gördülékeny, mint odafelé. Eleve kicsit későre időzítettük, mert este nyolckor indultunk volna, és 23-ra értünk volna Pestre, egy átszállással (ahogy azt kell – ja, és remélem, már érzitek mi következik ebből a sok volná-ból).

Egyből amikor becsekkoltunk, mondták, hogy lehet, hogy egy kis késésre kell számítani, mert a gép, amivel indulnánk, szintén jön valahonnan, és ahonnan jön, ott még nem szállt fel. Egészen a 20:15-ös elméleti indulási időpontig ez így is maradt, tehát semmilyen bővebb információt nem tudtunk meg arról, hogy akkor most mi is van. A csatlakozást már szépen el is engedtük, amúgy sem lett volna rá csak kb 40 percünk, tehát Genfből svájci óramű pontosságával kellett volna elindulnunk. Na de volt még min izgulni, ugyanis azt is közölték velünk, hogy a derék svájciak este 11-kor bezárják a repteret, tehát ha addig nem indul el a gép, akkor aznap már nem is fog. Az egy kicsit kellemetlenül érintett volna. Végül szerencsére még kb fél 11-kor sikerült elindulni, de nem tudtuk, hogy mi lesz a következő lépés. Megérkeztünk Münchenbe, itt is már teljesen kihalt volt minden (ők éjfélkor zárnak, kb akkor landoltunk). De a német precizitás nem hazudtolta meg magát; odairányítottak az információs pulthoz, kérték a beszállókártyákat, és már adtak is egy taxijegyet, ami elvisz minket a hotelba, ott foglaltak két szobát, ehhez is adtak jegyeket, meg egy jegyet a visszaútra a taxihoz. Aztán kinéztek egy másnapi gépet Budapestre, ehhez is adták a beszállókártyákat. És pikk-pakk jött is a taxi, kb fél óra volt az út a hotelba (ami még mindig csak München-külső volt, tehát magát a várost igazából nem is tudom, melyik irányban volt, annyira kívül voltunk), lefeküdtünk aludni egyet, másnap lementünk reggelizni (azt is adtak a szobához), aztán vissza a reptérre. Az egyetlen kényelmetlenség az volt a dologban, hogy az összes ruhám, meg mindenem fel volt adva poggyásznak, amit ugye ilyenkor nem adnak ki, csak a végállomáson (Budapesten), tehát ugyanabban a ruhában kezdtem a napot, dezodor nélkül, fogat se tudtam mosni, egyedül zuhanyzáshoz volt minden kellék a szobában, ami több mint a semmi, de azért… na (de: Budapesten megérkezett velem a poggyászom is, szóval legalább ennek örülhetek). Szóval jó büdösen kiértünk a reptérre, ott ismét késve indult a budapesti járat (én nem tudom, mi van ezekkel a németekkel), de szerencsére csak egy óra csúszással értünk be, így péntek éjjel helyett már szombaton délután háromkor hazaérhettem. Wow.

Az ajándékcsokik jól megolvadtak, de azért még ehetőek. De igazából mást nem nagyon tudtam venni, ami igazán helyi lenne. Genfben három dolgot lehetett kapni: svájci órát (nem), svájci bicskát (nem, mert már van), és svájci csokit J. Utóbbit volt a legkönnyebb beszerezni, úgyhogy felpakoltam belőle.

Aztán itt még nem állt meg a hétvége, mert egy már jó előre megbeszélt balassagyarmati hepajra indultunk egyből, egy jó kis koleszos öregdiák-szobatársi találkozóra, amiről már eleve lekéstünk azzal, hogy nem pénteken mentünk, de mindegy, azért sikerült odaérni, és jól éreztük magunkat, volt evés-ivás, strandolás vasárnap, meg virgonckodtak a gyerekek is, szóval mindenki örült, és végülis valamilyen szempontból pihentető is volt számomra. Meg gyarmatra már úgy járunk, mintha hazamennénk, tényleg egészen otthonos az az egész város.

Most meg próbálom felvenni a fonalat az itthoni eseményekkel, meg visszarázódni, aztán mehet minden, ahogy szokott.

UPDATE: egy-két kép azért még elfér itt!

éjszakai látkép

nappali látkép

gyereknap

A fényképek rendezgetése során jöttem rá, hogy nem is írtam az “első” gyereknapunkról. Ami nem egy cukormázas rózsaszín történet, meg nem is vicces, csak mégis valami happening, amiről írhattam volna.

Szóval, mint azt nyilván mindenki tudja (aki volt már gyerek), május utolsó vasárnapja gyereknap. Ebből az alkalomból azt találtuk ki Sz-szel, hogy ha jó idő lesz, kivisszük a kislányunkat a Margitszigetre, mert “ott biztos lesz valami”. Ezt én vetettem fel, ugyanis a gimi utolsó éveiben én rendszeresen jártam a Margitszigetre ezen a hétvégén “dolgozni”, az itt szokásos nagy véradáson, ahol a koleszból többen jöhettünk mindenfélében segíteni a szervezőknek. Bár a véradás már jó ideje nem kerül ilyenkor megrendezésre, azért úgy emlékeztem, hogy azon kívül is számos gyerekprogramot rendeztek a véradás közvetlen szomszédságában (is), és úgy gondoltam, talán az ilyesmi nem “marad el”.

Lényeg a lényeg, felkerekedtünk, és az égvilágon SEMMILYEN gyereknapi programmal nem találkoztunk, pedig bejártuk az egész szigetet (be is kellett, mert az a helyszín, amiről itt írtam, a sziget másik végében van, a bringóvárnál/zenélő kútnál). Ez már csak azért is szomorú, mert amúgy a Margitsziget egy tök jó hely lenne, csak baromira kihasználatlan. Még az a szerencse, hogy kislányunk az egészből semmit sem érzékelt, őt még lekötötte a hatalmas szökőkút a bejáratnál, a kavicsgyújtés, az, hogy futkározhatott a réten, meg úgy egyáltalán bármi és bárki, akit útközben meglátott :)

Itt jó darabig elvoltunk

2014.10.30.

Nem szoktam az ilyenek miatt kikelni, meg nem akarom itt az igazamat bizonygatni, de azért a ma reggeli élményemet megosztom.

Szokás szerint jövök be dolgozni biciklin, a szervizúton haladok az Andrássyn, még a körúton kívül (belül ugye van rendes biciklisáv már). Azt kell tudni erről a szakaszról, hogy pár hónapja (tehát viszonylag régen) egyértelműsítették itt a közlekedési rendet, a belső “sétányról” kitiltották a bicikliseket “kerékpárral behajtani tilos” táblával (a gyalogosok javára), a szervizútra meg felfestettek ilyen jeleket:

Csak az Andrássyn még feltűnőbben, piros hátteret is festettek hozzá (de ilyen képet most nem találtam a neten). Tehát még egyszer: a belső sétányon minden egyes kereszteződésnél kiraktak egy ilyen táblát (foszforeszkáló háttérrel, hogy jól látszódjon):

 

Na, mi volt a sztori: megállok a piros lámpánál, mellettem egy taxi (nincsenek előítéleteim a taxisokkal egyébként, dehát tudjuk, hogy a többségük annyira nem intelligens ember), egyszer csak kiszól a sofőr:

– Hé, ott van nektek egy bicikliút, nem akarsz azon menni? – és mutat a gyalogos sétányra. Mutatok a táblára, mondom neki:

– Az nem bicikliút. Ez a bicikliút (sajnos nem jutott eszembe a felfestésre felhívni a figyelmét, pedig az is volt előttünk, nem csak a tábla).

Erre elkezdett pampogni, hogy de én miért megyek itt, meg mit tudom én, ezt már nemigen hallottam (bár el tudom képzelni), mert zöld lett a lámpa, én egyenesen mentem, ő meg bekanyarodott jobbra, még elegánsan megpróbált bevágni elém(!), csakhát nem volt elég gyors, úgyhogy én álltam meg előtte, visszamosolyogtam rá, és elhajtottam. Így utólag sajnálom, hogy nem fejtettem ki, hogy szerintem frissítésre szorulnak a közlekedési ismeretei, és, hogy csodálkozom, hogy ilyen tudással taxit lehet vezetni Budapesten, meg egyébként is, hogy szolgál az édesanyja egészsége, dehát mire lett volna ez jó. Nekem tényleg nincs bajom úgy alapból a taxisokkal, de amikor valaki paraszt, azt nem szeretem, felment bennem a pumpa. És ugyanígy nem szeretem a paraszt bicikliseket sem (mennyi van belőlük…), de most kivételesen én szabályos voltam, úgyhogy nehogymár én legyek a hibás, nem?

2014.09.22.

Megvoltak az első óráim az egyetemen (ez, hogy egyetem még mindig olyan furcsán áll csak a kezemre), mondjuk az úgy elég gyilkos, hogy péntek reggel bejövök dolgozni, és este fél hétkor végzek ott, dehát ennek ez a menete. A szombatok meg majd reggel nyolctól este hatig mennek, de most kivételesen az első etap elmaradt, úgyhogy csak lazán háromtól hatig toltuk az ipart. Ez lesz egy félévben ötször kéthetente, a közbülső időpontokban pedig háromszor lesznek tömbösített órák, lesz olyan szombat is, amikor órarend szerint reggel 8-tól este 8-ig van óra(!), és még csak egy rendes ebédszünet sincs közben… Na de az még a jövő zenéje. Az már biztos, hogy a jövőben megtanulom különösen értékelni a vasárnapokat, és úgy am block sokkal hasznosabban kihasználni minden szabadidőmet, mert nem lesz sok belőle :)

Most alapvetően kétféle óránk volt, az egyik ilyen elméleti-nyelvészeti alapozó jellegű modul (olyan szép nevekkel, mint “fordításelmélet”, “nyelvi normativitás, nyelvhelyesség”), a másik pedig konkrétan fordítás, ennek is két része van, a magyarról angolra, és az angolról magyarra. Egészen különböző felfogások vannak, például magyarról angolra (ami szerintem sokkal nehezebb) úgy fordítottunk egy szöveget, hogy mindenki egymaga, szótár használata nélkül, angolról magyarra pedig két-háromfős csoportokban, online/mobimouse szótár segítségével. Igazából mindkettő kemény volt, de talán az utóbbinak azért több értelmét látom. A harmadik “modult” (ezt csak én nevezem így) az alapozó tárgyak jelentik, amik az elsőhöz hasonlóan gondolom magyarul fognak folyni, ilyenekre kell gondolni, mint gazdasági alapismeretek, jogi alapismeretek, nemzetközi kapcsolatok, és intézmények (egyikhez sincs sok közöm, szóval ezek is biztosan érdekesek lesznek).

Sz-nek már részletesen frissiben elmeséltem az élményeimet, úgyhogy most itt nem fogok nagyon belemenni (amúgy is hosszú, és értelmetlen lenne, ahogy én fogalmazok…), de abszolút pozitív az élményem az órákkal kapcsolatban, egészen felvillanyozva értem haza mindkét nap.

A létszámot tekintve egyébként olyan 11-en vagyunk összesen a “szakon”, tehát a közös órákon, ebből az angolosok száma 7, tehát a konkrét fordítós órákon ennyien vagyunk, elég kiscsoportos (főleg az én előtanulmányaimhoz képest, amikor a kis létszámot a 20 fő jelentette egy órán). Összetételét tekintve pedig van három nyelvszakos, vagy tanár, plusz egy pszichológus, egy közgazdász, meg egy nemzetközi kapcsolatok végzettségű (a geográfussal elég egzotikus vagyok, azt hiszem). Rajtam kívül egy srác, meg öt lány, korban ez a 25+-30-as korosztály a jellemző, az angoltanár hölgy az anyám is lehetne, de ő kiugróan idősnek számít.

Más dolgok, amik a héten voltak: kedden megnéztük az idei @®© plakátkiállítást, ami, hát hogy is mondjam, már évek óta finoman szólva nem tűnik olyan humorosnak, de azért még mindig lelkesen látogatjuk (hiszen ingyen van, és közel van :) ). Ezt tettük idén is, és most kivételesen még fényképezőt is vittem magammal, hogy ha legalább egy jó plakátot látok, akkor azt be tudjam tenni ide illusztrációnak. Hát nem fényképeztem. Mindig az az érzés van bennem, hogy mennyire erőltetett ez az egész, és hát tényleg az. Fantáziátlan, izzadtságszagú, és olyan, mintha már tíz éve mindig csak ugyanaz a brancs küldene be pályaműveket, amiket évről évre rotálnak… Hát, lehet, hogy így is van. Mindenesetre legalább idén is fikázhatom ezt az egészet, és nosztalgiázhatok, hogy bezzeg gimis korunkban olyan jókat tudtak kitalálni. (Amúgy – de ezt már tényleg csak zárójelben – ez már csak azért is fura, mert idén választások is voltak/vannak, amire pedig egy csomó vicces dolgot ki lehet(ett volna) találni, lásd 2002/2006. Vagy most akkor tényleg cenzúráznak? Kétlem. Az is lehet, hogy akkor még jobban ment a poénkodás, amikor a fidesz volt ellenzékben.)

Vasárnap meg babakocsizás közben belefutottunk a Nemzeti Vágtába, mert hát ugye még mindig a Városligetbe szoktunk járni, Zsófit úgy felvillanyozta a tömeg, hogy majd kiesett a kocsiból, mindenkinek integetett, mutogatott és beszélt, és mindent meg akart fogni, nagyon tud tobzódni, amikor sok ember van körülötte. A lovak is érdekelték (nem láttuk a “vágtát” magát, csak a backstage felől közelítettük meg az eseményt, és vonultak mellettünk, de az bőven elég volt), de őket inkább csak szájtátva bámulta. Egyelőre az állatok közül a kutyák érdeklik legjobban, ha otthon mondjuk meghall az utcáról egy kutyaugatást, akkor mondja egyből, hogy vá-vá-vá-vá, és mutat ki. Párizsban például aludt rajtam, amikor valahol ugatott egy kutya, erre kipattant a szeme, vá-vá-vá, és vissza is aludt.

Akkor most röviden (hosszan) ennyi, majd még jelentkezem.

2014.07.31.

Elmentünk családostul a Szélrózsa utolsó kétésfél napjára (erről is mióta akarok már írni, de valahogy mindig elmaradt), és tök jó volt. Jó volt az idő, jó volt a helyszín (a soltvadkerti strand egy tóval, lehetett fürödni is, meg minden), még pár ismerőssel is találkoztam… Bár túl sokkal nem, és realizálnom is kellett, hogy bizony kicsit úgy tűnik, mintha “kinőttem” volna már ebből az “ifjúsági” korosztályból (vagy a korosztályom nőtt ki a Szélrózsára járásból). Persze voltak bőven idősebbek, de valahogy én magam nem találtam már a helyem a többiek között. Folyton azon járt az agyam, hogy ki az a csomó ember, akik korábbi szélrózsákon ott voltak, és találkoztam velük, most viszont nem. Na meg aztán az is kicsit elgondolkodtató, hogy a legtöbbet adó rendezvény (lelki értelemben is), a legőszintébb előadás, amin voltam, számomra a Kowalsky meg a Vega koncert volt (és egyúttal a legkellemesebb csalódás is, bár a zenéjüket alapból is nagyon szeretem, csak az előadásmódjukat nem ismertem, élőben még nem hallottam őket). Mindezt úgy, hogy több előadást is meghallgattam, voltam áhítaton, záróistentiszteleten, meg persze egy csomó másik koncerten is…

Egyébként kicsit azért is akartam elmenni most, hogy lezárjam ezt az egészet magamban, nem valószínű, hogy tudok/akarok még a jövőben menni, mert két év múlva valószínűleg még macerásabb lenne, és ez csak fokozódik. Gyerekkel amúgy sem feltétlenül egy ilyen hely a legalkalmasabb a kikapcsolódásra szerintem. És pont 10 éve volt (már csak a jubileum miatt is mentem most), hogy először voltam Szélrózsán, és természetesen az első tatai alkalom volt a legmeghatározóbb, és legpozitívabb, és legmaradandóbb élmény.

Más: sikerült beszereltetni a klímát otthon, az előkészítő röpke három hónapnyi utánajárást követően körülbelül hat óra alatt végeztek az egésszel. És működik, és kellemes, és nagy felfordulást sem okozott a szerelés, mármint nem lett összegányolva a lakás, meg ilyenek (három óra alatt kitakarítottam utánuk). És ennek most eléggé örülök, bár pont az elmúlt napokban nem kellett használni (igazából annak is örültem), de ahogy kezd melegedni az idő, a szobákban is felkúszik 27-28 fokra a hőmérséklet, és arra már jó, hogy van klíma.

Egy másik vicces dolog, amire pont a Szélrózsára leutazás közben jöttünk rá, hogy az autóban is van klíma :) Persze azt eddig is tudtuk, hogy van, de eddig azt hittük, hogy nem működik. Ugyanis hiába fújattam a levegőt, és tekertem le a legkékebb állásra, csak nem történt változás. Aztán gondoltam egyet, és benyomtam az A/C gombot, és elkezdett jönni a jéghideg levegő, és egyes fokozaton (4 fokozat van) is öt percen belül olyan hideg lett, hogy majd’ lefagyott a kezem. Röhögtünk egy jót a dolgon :) Eddig ugyanis mindig igyekeztünk vagy kora reggel elindulni, vagy minél később délután, mert Zsófi elég nehezen viseli a meleget, lehúzott ablakkal meg mégsem mehettünk vele. Szóval rájöttünk erre is időben, jó hülye vagyok, ismét kiderült. Egyszer majd rászánom magam, és elolvasom a leírást, hogy miket tud ez a kocsi, mert biztos tartogat még meglepetéseket számunkra… :)

2014.07.09.

Valamikor beszélgettem múlt héten egy rég nem látott haverommal (kiderült, hogy a foci-VB alatt, már hetek óta esténként itt árul hot-dogot a Szabadság téren, ami hozzám tök közel van munkahelyileg), és kérdezte, hogy mi van velem, és ez egy olyan kérdés, amire alapvetően sose tudok értelmesen válaszolni, de most még utólag is elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy tulajdonképpen tényleg semmi érdekes nem történt velem az utóbbi időben.

Mármint, persze történt azért ezmegaz, de olyan igazán elmesélnivalóról nem nagyon tudok beszámolni. És ezt a kis bevezetőt is csak azért írtam ide, hogy ne legyen senkinek hiányérzete: nyár van, meg minden, most lehet, hogy alapvetően egy poszt/hónap fogok jelentkezni. Persze nem, mert már ki is találtam, hogy ez után írok egyből még egyet, csak, hogy konzekvens legyek :)

Szóval az van, hogy az idő nagy részében: melózok, és ezzel tényleg el is ment a nap nagy része, a maradékban pedig otthon vagyok a kis családommal, figyelem, ahogy növekszik a kislányom, és mindig mutat valami új produkciót, és ennyi. Meg vannak a hétvégék, amikor kipihenem ezt az egészet.

Most hétvégén egyébként egy érdekes kis programunk volt, találkoztam osztálytársaimmal, de úgy, hogy mindenki hozta a gyerekét, is, szóval volt ott három kis csemete, akiket körbeült kilenc felnőtt, akik azt figyelték, hogy mit csinálnak. Hosszú-hosszú-hosszú évek óta egy kicsit azt éreztem, hogy feszengünk egymás jelenlétében, kicsit idegen volt ez a helyzet, és ez a közeg, de amúgy nem volt rossz, csak szokatlan. Majd augusztusban találkozunk több napra is majdhogynem ugyanígy, az már biztos fesztelenebb lesz – gondolom.

Defektes lett a bringám szintén múlt héten, de úgy, hogy bejöttem vele dolgozni, letettem a garázsba, és délután, amikor indultam volna vele haza, akkor láttam, hogy töklapos a hátsó (máig nem tudom, mikor hajtottam bele mibe). Emiatt aztán vennem kellett egy bérletet (május végén járt le a legutóbbi, azóta biciklivel róttam a város utait), és bár azóta befoltoztattam a kereket, most inkább trolival járok dolgozni, úgyis olyan esősek a napok mostanában. De ennek örömére (hogy van bérletem), elkezdtem ismét futni járni a Margitszigetre, ez meg úgy van, hogy reggel felkelek korán (6-kor), kimegyek busszal-villamossal, lefutom a távot, aztán hazajövök. Azt is lehetne, hogy biciklivel jövök ki, meg vissza, de kora reggel még igazából csak akkor kezdek felébredni, amikor már fél kört lefutottam a szigeten, ezért praktikusabb (meg biztonságosabb) tömegközlekedéssel.

2014.05.01.

Délután kimentünk a Városligetbe, nem titkoltan azzal a céllal, hogy megnézzük a majálist, de ami ott volt, arra egyszerűen nem voltunk felkészülve. Nem is tudom rendesen szavakba önteni, de egy igen erős szocio-kulturális sokk ért minket. Pedig én már voltam nem egy, nem két falusi búcsúban, tudom, mi az a ringlispíl, meg a kakasos nyalóka, de ami itt volt, az a legmerészebb álmaimat is túlszárnyalta. Budapest közepén egy akkor proletárvurstlit hoztak össze, hogy az valami hihetetlen. És nem csak az a durva, hogy olyan dolgokat árultak, amiket kb húsz évvel ezelőtt is láttam már gyerekkoromban, az igénytelentől a giccsesig mindent, meg a fűre kipakoló vándorcigányok (nekik már sátruk se volt), de hogy még a közönség is teljesen passzolt ehhez az egészhez. Tényleg, ennyi igénytelenül kinéző, ápolatlan, ízléstelen, tahó “paraszt” (elnézést az igazi parasztoktól) még egy jóféle faludiszkóban sincs ilyen arányban, mint ahogy itt voltak. És itt most félreértés ne essék, nem cigányozok, mert bár ők is nagy arányban képviseltették magukat, semmivel sem voltak gázabbak ilyen szempontból, mint a többiek, csak azt akarom kihozni, hogy egyszerűen elképeszt, hogy ebben a városban milyen társadalmi rétegek léteznek, és hogy számukra is ki van épülve egy komplett szórakoztatóipar, ami az elmúlt 20 évben nagyjából semmit nem változott. De tényleg, ugyanaz a vattacukor, ugyanaz a konzervdobozos céllövölde, ugyanazokat a szivárványsznű tájképeket áruló sátor, esetleg annyi plusz, hogy most a lángos meg a sült kolbász mellé már gyrost is lehet venni, és a sima lufi mellett van héliumos is…

Kár, hogy nem fényképeztem, mert érdemes lett volna. És ahogy elnézem, az internet is csak a dolog politikai vetületével foglalkozik (tény, erősen pártesemény volt a május 1.), a lényeget viszont kihagyták :)

2014.03.24.

Azért az szerintem elég jó teljesítmény, hogy zsinórban két hétvégén is sikerült olyan időpontra tenni kinti programot, amikor a lehető legrosszabb idő volt. Jó, a március 15-öt azért nehéz lett volna jól kihozni, de azért nem volt egy túl nagy ötlet kikocsikázni a Kékeshez, hogy aztán a süvöltő szélben felgyalogoljunk a csúcshoz kemény 300 métert, majd beüljünk enni egyet a helyi hüttébe. És mindezek után hazaautózni. Persze az érzéshez azért hozzátett, hogy Zsófi végigüvöltötte a kinti időtartamot (mostanában egyébként egyre erősebb hangokat fejleszt ki, illetve a fejhangon sikítás is kifejezetten örömére szolgál – mármint, hogy nem feltétlenül rosszkedvében kommunikál így), ezért aztán nem is erőltettük, hogy na, sétáljunk még egy kicsit az erdőben. De mindezek ellenére egyébként jó volt ez az egész, mert szordzzsal, és Ati barátommal voltunk együtt, és ilyen formában már rég találkoztunk, örültem, hogy most sikerült összehozni. De azért ha belegondolok, hogy előtte nap, pénteken milyen ragyogó napsütés volt, akkor azért kicsit csalódás fog el.

Ezen a hétvégén kisebbet terveztünk, de az időzítés ismét zseniális: egy hihetetlenül meleg és napos hétvégén vasárnap délutánra sikerült betervezni (és megvalósítani) egy Normafa – János-hegy sétát, igaz a János-hegyet csak megközelítettük, de nem mentünk fel rá, csak a libegőig, de még így is épp időben fordultunk vissza, mert az utolsó fél kilométert már szinte kocogva tudtuk le, hogy ne ázzunk meg annyira. Nem esett (még) vészesen, de nem lett volna jó kivárni.

Már várom viszont a következő hétvégét, igaz, még nem terveztünk be semmit, de ha pl kitaláljuk, hogy egész nap a lakásban akarunk maradni, vagy ilyesmi, akkor biztos gatyarohasztó meleg lesz.

2014.03.06.

Az mennyire vicces már, amikor valaki ilyet ír fel a facebookra, hogy “kedves ismerőseim, most a böjt keretében 40 napig nem leszek elérhető facebookon, ne is keressetek”, aztán megad kb tízféle platformot/alkalmazást/tökömtudjamit, ahol viszont ugyanúgy elérhetik, majd a végén azzal zárja le (és ez az igazán vicces rész), hogy “mert úgy döntöttem, hogy csatlakozom az úgynevezett való élethez”. Mindezt természetesen angolul, mert internacionálisak vagyunk – és trendik (és nagyon sok a külföldi ismerősünk, akik naponta keresnek minket fb-n. Mert nagyon fontosak is vagyunk). És ez egy ismerősöm (fiú). Kedvem lett volna ráírni, hogy: öreg, egyrészt ki a %#*+t érdekel, hogy te hol leszel negyven napig, másrészt, ha úgyis elérnek, máshol, akkor kanyarodjunk vissza az első ponthoz, harmadrészt meg, ez amiket felsoroltál, ez nagyon nem a való világ :)

Én egyébként mindig is csodálkoztam azokon az embereken, akiknek valamiféle lemondást jelent, hogy mondjuk x napig ne netezzenek, neadjisten ne facebook-ozzanak (és ilyenkor mindig nagyon, de nagyon öregnek érzem magam), de azt hittem, ez kb 3-4 évvel ezelőtt lecsengett (mármint, hogy én akkor most nagggyon megtartóztatom magam azzal, hogy nem facebook-ozok), ma már azt kéne inkább, hogy x napig nem nyomkodom ötpercenként a telefonom/tabletem/tökömtudjamim érintőképernyőjét, mint egy hülyegyerek.

Apropó okostelefonok: múltkor a buszon láttam egy srácot, aki kínaiul, vagy vietnámiul, vagy nem tudom, milyen nyelven csetelt a telefonján, frankón írásjelekkel, elég keményen nézett ki :)

2014.02.24 / 2

Ja és a legjobbat el is felejtettem, ez volt kb a kampány előfutára, még szerintem tavaly decemberben dobták be: egy színes-szagos 20-30 oldalas kiadvány arról, hogy Budapest milyen fejlesztéseket hajtott végre az elmúlt négy évben. Ebben tényleg szépen leírják az eredményeket, amiből valóban nem kevés van, lehet mivel dicsekedni, és én azt mondom, dicsekedjenek is vele, elvileg egy kampány erről kellene, hogy szóljon. DE. Azért azt ugye senki nem felejtette el, hogy a leírt fejlesztések 95%-a EU-s forrásból valósult meg? Ennek tudatában hogy’ nem sül le egy kormány képéről a bőr, amikor egyik nap háborút hirdet A Nyugat ellen, és elmondja, mennyire nehéz nekünk “ellenszélben” fejlődni, másik nap meg kiad egy kiadványt, amely szerint MINDEN, ami pozitívat fel tudnak hozni, az EU-s segítséggel valósult meg? (A kiadványban természetesen egy szó sincs EU-ról, mintha nem is létezne, nem, ezt mi MAGYAROK csináltuk :) )

2014.01.31.

Ezen a héten háromszor is legalább 10 perccel a szokásos idő előtt elindultam dolgozni, és egyszer sem értem be hamarabb :) (Hozzáteszem, hogy átszállás nélkül jutok el a munkahelyemre, és az összmenetidő nagyjából 20 perc szokott lenni háztól házig.) Ebből egyszer azért, mert leesett a hó (nem kell több magyarázat), egyszer csak simán tökölődött valamit az ajtókkal a sofőr az egyik megállóban (de vagy öt percen keresztül), egyszer meg (ez ma volt) lezárták az egyik utcát, mert egy kínai nő le akart ugrani a második emeletről. Ott guggolt az egyik boltív párkányán, alatta meg a nézelődő tömeg, mint a filmekben, nekem meg arra kellett elmennem (szerencsére csak egy megállót kellett legyalogolnom). Vicces volt, bár nem tudom, mi lett a vége. Jövő héten inkább tartom magam a szokásokhoz, mert úgy látszik tök fölösleges sietni :)

Nem mellesleg ma jött a hír, hogy meghalt Jancsó Miki bácsi, ami miatt elég szomorú vagyok, bár új Kapa-Pepe filmre már amúgy sem számítottam… De azért ez akkor is – szomorú.

2014.01.17.

Múltkor megnéztük Sz-el a 12 Years a Slave-t, ami annyira felejthető volt, hogy utána pár nappal később újra kellett néznem a Django Unchained-t. Tudom, hogy nem igaz, hogy régen minden jobb volt, de a Django annyira sokkal jobb film, hogy össze se lehet hasonlítani a kettőt… Pedig emlékszem, amikor először néztem, nem nagyon nyűgözött le, úgy voltam vele, hogy megint Tarantino szokásos kliséi. És ez igaz is, de annyira jól használja az az ember a filmes eszköztárat, hogy az valami elképesztő. Kezdve a zenéktől a kamerabeállításokon át a vágásig – és hát ne feledkezzünk meg a színészekről, meg arról, mellékesen ő írta és rendezte is :) Na mindegy, én csak annyit mondok, hogy lehet fikázni az öreg Quentin bácsit, meg a filmjeit, de az a nagy igazság, hogy a Django-ra emlékezni fogunk még jövőre is, a 12 Years a Slave-re meg nem, ebben teljesen biztos vagyok. Egyébként tudja valaki kapásból, ki nyerte a legjobb film Oscar-ját tavaly? Nem? Azért nem, mert olyan szürke volt a mezőny, és idén is eléggé olyan sajnos. (Egyébként az Argo – nem, azt nem mondom, hogy rossz film, de ki az aki újranézné most csak úgy? Na ugye).

2013.12.03.

Rájöttem, hogy utálok címeket adni a bejegyzéseknek, és mivel a fejlécben úgysem jelenik meg a bejegyzési dátum, ezentúl mindig az lesz a cím. Mennyire egyszerű már!

Érdekes, hogy amikor a legkevésbé van időm írni, akkor van a legjobban kedvem hozzá, most már annyira golyóznak a szemeim az excel tábláktól, hogy úgy döntöttem pihenek egy kicsit, és írok, mert úgyis ezer éve már, hogy nem…

Sokat gondolkodtam, hogy akkor most osszam meg a gyereknevelési élményeimet, vagy miről írjak, és az a nagy igazság, hogy szerintem egy kis profilváltáson fog átmenni a blog, ugyanis az esetek többségében tényleg nincs más témám, mint az, hogy éppen miket csinál, vagy nem csinál a kislányom, és, hogy erről mit gondolunk. Szerintem ez külső szemmel nézve borzasztóan unalmas téma, de sajnos most azt kell mondjam, hogy ez van, ez az életem, és ha nem erről írok, akkor ilyen hónapos csendszünetek lesznek, írni viszont azért mégiscsak szeretek :) Szóval erre készüljön mindenki.

Most viszont (miután ilyen jól felvezettem, hogy ezentúl csak a babatéma árasztja el a blogot) felgyülemlett annyi egyéb élményem, hogy először is ezeket fogom megosztani, lehet, hogy több posztra is szétszabdalva, aztán majd szépen csorgatom a gyereknevelési infókat is :)

Múlt héten volt egy projekttalálkozónk itt Budapesten, amire eljöttek azok a partnerek, akikkel együtt dolgozunk egy nemzetközi projekten (ez most nagyon komolyan hangzott, de nem kell semmi komolyra gondolni… Tényleg.), sőt ehhez kapcsolódóan egy konferenciát is össze kellett hoznunk, mint első (fél-)napi programot. Alapvetően jól sikerült a konf (én csak, mint néző vettem részt), de azért volt két előadás, ami nálam kiverte a biztosítékot. Alapvetően azt kell tudni erről a projektről, hogy a népesedési (vagy tudományosabban: demográfiai) változásról szól, ennek egyik résztémájában kellett előadókat vadásznunk, és mivel közszféra vagyunk, ezért közszférából tudtunk embereket szerezni leginkább. Ez nem is gond, kivéve, ha nem szakemberek jönnek, hanem pártkatonák. Az egyik 15 perces előadás például arról szólt, hogy egy darab grafikont elemzett végig a hölgy, amin a női munkavállalók arányának változása látszott kb. a rendszerváltástól napjainkig, ebből sikerült kihoznia, hogy egyrészt az első Orbán-kormány idején milyen nagy hangsúlyt fektettek a női munkavállalókra (egy – nem viccelek – fél százalékos emelkedés látszott a grafikonon 1998-ban, tehát, értitek, a kormányrakerülés évében MIATTUK nőtt a nők foglalkoztatottsága), másrészt, hogy a második Orbán-kormány mennyire válságálló, és szintén milyen nagy súlyt fektet a női munkavállalókra (erre abból következtetett, hogy az EU-s adatokkal összehasonlítva hazánkban kisebb volt a csökkenés 2008 után). Mindezt számos más sületlenséggel tarkította persze, de ezek szúrtak szemet leginkább, majd befejezésül meghagyta a külföldi “kollégáknak” (a hallgatóságban kb 2/3-részt a projektparterek vettek részt, akik remélem sose hallottak még az Orbán-kormányról, és nem is néznek utána; a maradék 10-15 magyar hallgató meg rezzenéstelen arccal figyelt), hogy vigyék el országunk, és munkaerőpiaci erőfeszítéseink jó hírét saját hazájukba :) A másik előadó még ennél is tovább ment, ő például nem is hozott ppt-t, hanem a kollégája a háttérben nyomogatta a laptopot, hogy a kivetítőn mindenféle oda nem illő kép váltakozzon (ez egészen szürreális volt, tényleg). A téma egy pályázat lett volna, amit időseknek hirdettek meg, hogy írják meg élményeiket, történetüket az utókornak, ebből összehoztak két könyvet is, meg mindenféle rendezvényt, tök jó. Az előadó néni ennek bemutatása helyett viszont olyanokat kezdett el mondani, hogy az idősekre nem úgy kell gondolni ám, mint szegényekre, hiszen az időskor nem szegénységi kockázat! Meg ők nem segélyt kapnak ám, hanem azt a pénzt, amiért megdolgoztak, és abból, amit ők befizettek (csak csendben kérdezem, hogy akkor a felosztó-kirovó rendszerrel mi van, és akkor miért lenne probléma, ha kevesebb dolgozó “tart el” több nyugdíjast???). Nem, jobb, ha tudjátok, hogy a nyugdíjasok ugyanolyan aktív fogyasztók, mint mi, és ők egy piaci szegmenst jelentenek ám! (ez így szó szerint elhangzott). Igen, Magyarországon a nyugdíjasok GAZDAGOK, bárhova nézek, nyugdíjasok tiporják egymást az üzletekben…

Egy másik nap egy vidéki múzeumban (inkább nem írok konkrétumokat) kaptunk tárlatvezetést is, egy srác nagyon lelkesen, és nagyon rossz angollal körbevezette a társaságot (ezen már csak a projektpartnerek vettek részt), régen szórakoztam már ilyen jól. Csak egy példa: két kartonpapír bábu népviseletbe öltözött emberekkel, ez a helyszín. Odamegy a srác, lelkesen mutogat: This is a very interesting thing (Dísz íz a veri intereszting ting – el tudjátok képzelni biztos…): this is a Hungarian man, and this is a Hungarian woman. They are in very old costumes (egyébként a costume-öt úgy ejtette, hogy kástyüm, csak másodszorra értettem meg – pedig ez magyarul is kosztüm, nem kell túlbonyolítani…). And so on, kb fél órán keresztül, kimeríthetetlen humorforrás volt… :)

Na ilyen komoly munka ment múlt héten, aztán még írok másról is, de most egyelőre befejezem az élménybeszámolót, mert már így is sok lesz.