Múzeumajánló

Az utóbbi időben a gyerekekkel egész sokat jártunk múzeumokban (utóbbi időben alatt itt mondjuk az elmúlt három hónapot kell érteni, egész sok alatt pedig azt, hogy háromszor(!) is voltunk), például a nemrég megnyitottak közül a Magyar Zene Házában és a Pénzmúzeumban, ezeket az élményeimet fogom most megosztani (ha bárki fontolgatja, hogy szintén ellátogat ezekbe a műintézményekbe). De nyilván ez csak egy vélemény, és teljesen szubjektív, szóval se lebeszélni, se rábeszélni nem akarok senkit semmire (illetve igen, de senki ne ez alapján az egyetlen vélemény alapján döntsön, erre akarok kilyukadni!)

Magyar Zene Háza

Ami nekem erről az egész helyről beugrott, és azóta is motoszkál bennem, hogy teljesen olyan, mint anno a Millenárisban a Világraszóló Magyarok kiállítás volt. (Itt most egy kicsit meg is állok: úgy látom, ez a kiállítás, amit itt említek, újranyitott Álmok álmodói 20 Világraszóló magyarok néven, ami nekem azt sugallja, hogy… az létezik, hogy az eredeti kiállítás 20 éve nyitott meg? És, hogy ezek szerint ennyire öreg vagyok? Azt hiszem, igen és igen a válasz.)

A párhuzam pedig olyan szempontból jutott eszembe, hogy a Magyar Zene Háza is iszonyú giccses, iszonyú trendi és újszerű akar lenni, de igazából nagyjából semmi olyasmit nem tettek bele, amit egy múzeumban érdekesnek találnál, sőt, engem kifejezetten felbosszantott, hogy a magyar zenéhez kapcsolódóan en bloc mennyire semmilyen anyagot raktak össze. Az egyik lenti képen látható három hangszer (egy borzasztó sötét teremben), azt hiszem, összesen ennyi hangszer volt kiállítva egy zenéről szóló kiállításon (a gitárokat nem számolom ide, mert azoknak semmilyen magyar vonatkozása nincs). Ez mi???

Ellenben mi volt a kiállításon: mindenki fejhallgatóval mászkál, és idegesítően össze-vissza hangzanak az információmorzsák, nyilván attól függően, merre jársz, ami olyan szinten fárasztó volt nekem is, hogy kb 10 perc múlva levettem a fülemről, mondanom sem kell, hogy a hatévesem (akivel teljesen elhibázott módon mentem el ide) már sokkal hamarabb; idióta “interaktívnak” szánt, de a zenéhez semmilyen módon nem kapcsolható dolgok (golyópálya, forgatható lovaskocsi-kerék, táncoló fabábuk…); videók, tévék, monitorok, projektorok MINDENHOL; dolgok, amiket elvileg lehet nyomkodni, vagy valamit csinálni velük, de senki nem tud rájönni, hogy mit/nem működik, amit csinálnia kellene; semmilyen módon nem azonosítható tematika, narratíva, vagy bármi, ami kapaszkodót adhatna az olyan laikusoknak, mint én, ahhoz, hogy mégis miről akar szólni ez az egész hely. Így egy idő után már csak mentünk teremről teremre, a legkevésbé sem gondolkozva azon, hogy amit látunk, az egyáltalán mi – csak jussunk már ki innen.

Ha esetleg nem volt egyértelmű ebből a beszámolóból: szerintem a Magyar Zene Háza egy borzasztó parasztvakítás (ez a szó tökéletesen lefed szerintem mindent, amit ott látni/hallani lehet), aminél már húsz éve is kicsit kilógott volna a lóláb, de most meg… hát tényleg az utolsó hely lenne, ahova valaha visszamennék életemben.

Viszont: az épületet ajánlom megtekintésre, pincétől a padlásig bejárható (vagyis van látogatható része), ingyen és bérmentve (nem úgy, mint az egyébként ráadásul elég borsos árú kiállítás), és érdemes is felmenni a legfelső szintjére, meg úgy körülnézni benne mindenhol, mert szép lett… kár, hogy megtölteni már nem nagyon sikerült.

Pénzmúzeum

A Pénzmúzeumban kezdem egyből a jó részével: ingyen van. Csak be kell jó előre jelentkezni, de amúgy pénzbe (ha-ha) nem kerül, és eltölthetsz egy érdekes órát az életedből (mi kicsit többet is voltunk, ha jól emlékszem, ellenben az előző hellyel, ahol biztos, hogy nem voltunk többet egy óránál, de már azt is sokalltam).

Mint olyan, a Pénzmúzeum is eléggé rámegy a parasztvakításra, tele van tabletekkel, interaktív bizbaszokkal, indokolatlan videókkal (amiket ha valaki végig akarna nézni, kb. 24 órát is eltölthetne ott szerintem), DE ez két ok miatt sokkal kevésbé zavart: 1) mint már említettem, ingyen van, tehát veszíteni nem lehet vele, 2) a Pénzmúzeumban határozottan átjött a tematika, illetve az, hogy ők itt most engem edukálni akarnak pénzkezelésből, és ilyen szempontból viszont jól van felépítve, végigvezet egy útvonalon, vannak feladatok, van egy narratívája, és kifejezetten úgy találták ki, hogy iskolás csoportoknak ez egy program legyen, de pl. felnőtt és gyerek látogatók számára is külön “feladatok” vannak (a már említett tableteken), szóval családdal is simán leköt mindenkit, amit így elsőre azért nem feltételeztem volna.

És bár a zene sokkal jobban érdekel, mint a pénz (legalább is így ismeretek szintjén, egyébként nyilván csak a PÉÉÉÉÉNZ érdekel :) ), mégis a pénzről sokkal több érdekességet tudott adni ez a múzeum, mint a zenéről a másik. Pedig itt aztán elképzelésem sem volt, hogy mi lesz, azon kívül, hogy kiállítják a régi érméket, meg biztos lesz aranytömb (volt). Lehet, hogy ez volt a baj, mert a zenével kapcsolatban viszont volt elképzelésem, hogy milyen lehetne egy múzeumban, de nagyon nem olyan volt…

Szóval a Pénzmúzeum relatíve érdekes volt nekem is (pénzt azért nem biztos, hogy adnék érte, hogy megnézzem…), és ami még fontosabb: a gyerekeknek is, kifejezetten élvezték, nyomtattak saját pénzt maguknak, kipróbálták a csőpostát, megemelték, milyen nehéz egy aranytömb… Szóval jó élmény volt nekik (ők a giccsre még nem olyan érzékenyek), és nekem sem volt rossz. Határozottan ide szerveznék programot a két hely közül, ha választani kellene.

Madarakról

Az, hogy 2020-ban beütött a karantén, meg a home office (egészen kb. tavaly ilyenkorig), így utólag visszatekintve (is) egy kivételesen pozitív időszaka volt az életemnek szabadidő szempontjából, például a madármegfigyelésekre is összehasonlíthatatlanul több időt tudtam fordítani, mint mondjuk az idei évben. Az elmúlt egy hónapban (visszanéztem a képeim dátumát) egyszer sem tudtam kimenni “terepre”, és ha kijutok – mint tegnap -, akkor is olyan napszakban, amikor már nagyjából semmi sem történik, így meg pláne, hogy ha beüt a kánikula, hőség, tűz a nap, minden valamirevaló madár valamilyen árnyékos helyen húzza meg magát. Szóval hiába a tuti felszerelés, 2022 azt hiszem, nem a madárfotózás éve lesz (persze azért még ebből sok minden lehet, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy idén készítem el a valaha volt legjobb képeimet).

Szóval tényleg, az volt tegnap, hogy két óra alatt láttam összesen egy darab szajkót, és azt is úgy, hogy már szinte pakoltam el a gépet, mert véget ért a séta – és igazából ez is messze volt még, csak egyszerűen már muszáj megtartanom valami képet, hogy saját magamat is motiváljam:

bicikli dolgok

Gumit cseréltem a biciklimen (két külső és két belső), csak úgy passzióból, mert arra gondoltam, hogy vélhetően már eléggé elhasználódtak a régiek (kb. 13 éve vettem ezt a biciklit még egy egyetemi csoporttársamtól, de ugye már ő is használta egy ideje, szóval TÉNYLEG jó régiek voltak), és majdnem annyiba került, mint amikor az autón cserélek gumit :) (lecsekkoltam, kétharmad árban van a bicikligumi ahhoz az autógumihoz képest, amit legutóbb vettem). Ez, tekintve, hogy mennyi anyag van egy autógumiban, és mennyi egy bicikligumiban (főleg az enyémben, ami országúti vastagságú – vagy vékonyságú), elég súlyos – persze tudom, nem az anyag a lényeg.

Tavasszal elvittem centírozni a kerekeket, cserélni a kormányszalagot, meg beállítani a fékeket; ha ezeket, meg a mostani gumicserét összeadjuk, akkor idén pont feleannyit költöttem erre a biciklire, mint amennyiért anno vettem :). Mondjuk az is igaz, hogy az előző 13 évben emlékeim szerint 0 forintot költöttem rá (jó, az ilyeneket, hogy lámpa, csengő, biciklizár, nem számolom). Akkor az átlagráfordítás még mindig nem rossz, de az lenne a legjobb, ha a következő 13 évben sem kellene költenem rá semmit :) (Idén egyébként leginkább azért vettem elő, hogy ne kelljen BKV-ra szállnom, ha mégis közlekedni akarok, de egyébként az utóbbi években elég ritkán használtam munkába járáshoz is, szóval nem is nagyon volt minek elromolni rajta.)

Betegség

A legrosszabb dolgok listáján remélem szerepelnek ezek:

• kánikulában lázasnak lenni
• kánikulában torokfájást kapni.

Budapest Eye

Egyszer nagyon-nagyon régen tettem egy említést a kislányomnak, hogy majd valamikor elmegyünk, és felülünk arra a nagy óriáskerékre… Azóta időről időre újra előjön ez a téma, hiába gondolom, hogy úgyis elfelejti, szó sincs ilyesmiről. Szóval télen már azt mondtam neki, hogy majd ha jó idő lesz, akkor, most meg… Hát, délután felkerekedtünk, és felültünk a Budapest Eye-ra.

Amúgy én is kíváncsi voltam már régóta, hogy milyen a kilátás onnan, akit még érdekel, annak mutatok pár képet is, de röviden: semmi extra. Mármint, egyrészt az van, hogy maga az óriáskerék iszonyú drága, másrészt pedig ehhez képest nem megy annyira magasra, hogy megérje. A Várból is, meg a Gellérthegyről is szebb a panoráma szerintem, és azok még ingyen is vannak… (Ha csúnya akarnék lenni, azt mondanám, ez egy színtiszta turistalehúzás, és annak sem túl eredeti.) De egyszer azért érdemes felülni rá, meg nyilván a gyerekeknek hatalmas élmény volt, mert azért ez mégiscsak egy ÓRIÁSKERÉK, és ilyen speciel most nincs több a városban (vajon milyen lehetett a Vidámparkban? Sajnos sose ültem rajta anno…). Több utat viszont most már nem tervezek, akármennyire is rágják a fülem!

Szóval ilyesmi a kilátás (van egy kis jótékony homály a képeken, mert ugye üveg mögül fotóztam, ez azért meglátszik rajta):

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Az irodalom visszavág

Van egy viszonylag népszerű Star Wars-könyvtrilógia, aminek a főgonoszát, Thrawn admirálist mindenki kiemeli, hogy mennyire jól megírt karakter, és már annyiszor belefutottam ebbe az istenítésbe, hogy rászántam magam elolvasni a könyveket. Lehet, hogy hiba volt.

Olyan szempontból biztosan, hogy annyi minden hasznosabb dologgal is tölthettem volna az időmet, és öreg vagyok én már ahhoz, hogy minden szart elolvassak, és mondjuk gimis koromban lehet, hogy megfogott volna ez a könyv (akkor is elolvastam egy trilógiát, ami szintén a klasszikus filmek, vagyis a Jedi visszatér után játszódott, de biztos, hogy nem ez volt), most viszont nagyon nem. Nagyon-nagyon nem.

Szóval most fejeztem be Timothy Zahn Thrawn-trilógiáját, melynek három kötete (csak a rend kedvéért álljon itt): (1) A Birodalom örökösei, a (2) Sötét erők ébredése, valamint (3) Az utolsó parancs. Az író veterán Star Wars-mesélőnek számít, ezen a trilógián kívül is van még kismillió regénye, ezért is mertem belevágni.

Nagyon vonalakban a történetről csak annyit, hogy mint mondtam, a Jedi visszatér után járunk pár évvel, amikor a Birodalom romjaim feltűnik egy új szereplő, a „zseniális” Thrawn főadmirális, aki egyrészt mérhetetlenül jó stratéga, másrészt olyan okos, hogy minden cselszövést és csavart egyből kiszimatol, ezért legalább két lépéssel előbbre gondolkodik, mint ellenfelei. A probléma csak az, hogy nekem ez a „zsenialitás” egyáltalán nem jött le a regényekből, a stratégiai lépések meg vagy nagyon szürreálisak (van egy 200 tagból álló űrhajó-flotta VALAHOL a galaxisban, amit csak úgy otthagytak, de amúgy működőképes, meg minden, csak senki nem tudja, hol van), vagy egyszerűen nevetségesek (kb minden, de nekem a csúcs az volt, amikor aszteroidákkal „lezárták” a Coruscantot), vagy teljesen megalapozatlanok (gondolok itt arra, hogy az annyira nincs kifejtve, hogy főadmirálisunk mégis mi alapján jön rá MINDENRE, tehát értem én, hogy egy Sherlock Holmes veszett el benne, de Sherlocknál legalább levezették, hogy mit mi alapján gondolt, itt ilyen részletekbe nem nagyon avattak be minket földi halandókat).

A történet aztán arra fut ki (ezt gondolom senki nem találta volna ki, annyira eredeti), hogy egy gonosz Jedi alattvalójává akarja tenni Luke Skywalkert és Leiát, hogy együtt uralkodjanak a galaxis felett. De (SPOILER ALERT!) ez sajnos végül nem jön össze. Itt egy-két érdekesebb csavar volt, de a grand finale (kb az utolsó 30 oldal) olyan szinten nem tudta felkelteni az érdeklődésem, hogy már egyedül arra tudtam gondolni, hogy „legyen már vége!!!”, semmi másra. Könyörgöm, azért ennek volt egy durván 1200(!) oldalas felvezetője (kb 400 oldalas regényekről van szó), de olyan szinten lapos történetvezetéssel, sablonossággal, egydimenziós szereplőkkel, totálisan érdektelen és túlnyújtott történetszálakkal, és indokolatlanul agyonzsúfolva idegen fajokkal és bolygókkal, hogy már tényleg csak túl akartam lenni rajta.

Szóval mérges vagyok magamra is, meg erre az egészre, mert számomra kb 50 oldal után amúgy kiderült, hogy ez nem az én világom, de azért valamiért mégis végigrágtam magam rajta, tökfeleslegesen, hozzáteszem, mert most már semmi mást nem akarok, csak elfelejteni ezt az egészet, ami valószínűleg sikerülni is fog, egy év múlva ilyenkor már csak arra fogok emlékezni, mennyire utáltam ezeket a könyveket, arra már nem, hogy pontosan miért – de emiatt kár volt elolvasni…

Na mindegy, ha jó Star Warst akartok olvasni, én nem ezt ajánlanám, bár az az igazság, hogy mást sem tudom ajánlani helyette. Lehet, hogy ez az egész univerzum csak ennyi, tizenéves fiúk olvashatnak/nézhetik az űrhajókat, a lézerkard-párbajokat és a jó és rossz küzdelmét, de igazából nagyobb mélységeket nem kell keresni benne…

vége a télnek

De nem, nem csak ezt vártam, hogy végre írhassak valamit :)

Igazából lenne több minden is, de egyszerűn hiába szeretném, képtelen vagyok behozni magam. Nem csak ezzel, sok minden mással is. De ha összeszedem magam (ami nem ma lesz, de mondjuk holnap), akkor mindenképpen írok. Ezt most mindenképpen le akartam írni.

Egyébként meg rohadtul fáj a bal csuklóm napok óta, nem tudom, nem ínhüvelygyulladás-e. Akkor meg ugye nem tanácsos sokat gépelni :) Hát én meg pont most találtam ki, hogy végre bepótolok mindent :D

Na majd meglátom. Holnap. Tényleg.

szombat este

Tegnap délután úgy gondoltuk, hogy még jó ötlet lenne elindulni a gyerekekkel az óbudai Fő térre, korcsolyázni, meg körhintázni, meg vásározni, meg ilyenek. Bár már voltak előjelei annak, hogy lehet, hogy ezt mégsem kellene erőltetni (nyűgös ébredés, öltözködés és készülődés egy órán keresztül), azért csak megerőltettük magunkat. Végül több szempontból is kudarcba fulladt a kísérlet.

Szóval olyan negyed hatkor indultunk el (ehhez azt kell tudni, hogy nálunk kb negyed hétkor van a vacsoraidő, Óbudára kijutni pedig legalább fél óra, de inkább negyven perc, szóval – do the math -, hosszúra nyúló estére készültünk), de útközben kitaláltuk, hogy majd veszünk valami kaját is ott, letudjuk a vacsorát, és akkor hazaérkezés után már csak fürödni kell és mehetnek az ágyba a gyerekek. Mindez odáig még megvalósíthatónak is tűnt, ameddig az egyes villamos két megálló között nem satufékezett egyet, majd kipillantva az ablakon megláttuk, hogy karamboloztunk egy autóval (annyira nem csúnyán szerencsére, nem sérült meg senki – vagyis az az egy ember, aki benne ült, bár a kocsi maga eléggé pórul járt). Természetesen a villamos innen nem ment tovább (Honvéd utca – Árpád híd között) a helyszínelés miatt, így aztán elsétáltunk az Árpád-hídig, ahol vártunk kb tíz percet, hátha jön pótlóbusz, de aztán rájöttünk, hogy onnan már megy Óbudára a villamos, csak a másik oldalról… És közben átgondoltuk kb tízszer is, hogy most akkor visszaforduljunk-e (de hogyan? még a rohadt 3-as metró se jár…), vagy tartsunk ki, és menjünk tovább.

Kitartottunk.

A gond csak az, hogy szombat esténként az óbudai fő téri karácsonyi vásár sem olyan békés, családias és meghitt, mint ahogy azt le szoktam írni, hanem ugyanúgy tapossák egymást a lépésben hömpölygő emberek, mint bármelyik másik turistákkal elárasztott belvárosi vásárban, ahol öt perc után már csak arra tud mindenki gondolni, hogy hogy lehet innen a legegyszerűbben kiszabadulni… A pultoknál sorok, a korcsolyapálya már eleve esélytelen volt, körhinta dettó, így aztán két nyűgös és csalódott gyerekkel mentünk egy kört, aztán szomorúan hazafelé vettük az irányt, és bár a HÉV pont előttünk ment el, azért megvártuk a jeges szélben a következőt, mert jelen esetben mégis csak a HÉV+metró kombó tűnt a legésszerűbbnek hazáig.

Az egyetlen hozadéka az estének (és amiért tulajdonképpen ezt az egészet le akartam írni), hogy sikerült egy sorozatot csinálnom a Hello Wood-os installációból a téren, a rönkfa-karácsonyfáról (ami persze nem lett a legjobb, de már annyit szenvedtem vele, hogy akkor legalább megosztom Nagyrabecsült Olvasóimmal):

 

Akit teljes pompájában érdekel a “fa”, az a fenti linkre kattintson (már persze, ha nincs módja élőben megtekinteni… :) )

Még el se kezdődött…

…de már vége is a nyárnak. Basszus, folyamatosan ez jár a fejemben, már kábé augusztus közepe óta, hogy mi történt itt, hogy ennyire gyorsan elment ez a nyár??? Meg, hogy akkor már igazán ideje lenne, hogy írjak valamit, de ekkora kihagyás után… És most már írok is, ha már így belekezdtem.

Vannak dolgok, amiket elkezdek, és már csak azért csinálom őket, hogy befejezzem, mert egyszerűen képtelen vagyok félbehagyni valamit. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de a legtöbb dolgot szeretem végigcsinálni, ha már elkezdtem, és nagyon frusztrált leszek, ha nem sikerül. Így voltam idén nyáron a Zabhegyező/Rozsban a fogó/The Catcher in the Rye párhuzamos olvasás-projektemmel is, amit (kapaszkodjatok) tavaly április elsején kezdtem (legalábbis a moly.hu-ra akkor vittem fel, hogy olvasni kezdtem a könyveket), és többszöri kihagyással és szünetekkel végül idén augusztus elejére sikerült befejeznem. Nem volt egyszerű, de sikerült. Mondatról mondatra átrágtam magam mindhárom könyvön.

És, hogy milyen tanulságokat szűrtem le belőle? Most erről írok egy kicsit bővebben, ha már végigcsináltam ezt az egészet.

Csak sportosan

Múlt csütörtökön sikeresen kificamítottam a bokám focizás közben, most azt mondta az orvos, 3+3 hétig pihentessem (illetve nem most mondta, hanem még aznap éjjel, amikor végülis három óra ágyban forgolódás után úgy voltam vele, hogy ez így lehet, hogy nem OK, és hajnali kettőkor fogtam magam, és bementem a baleseti sebészetre). Az eset után egyből még azt reméltem, megúszom, és nem történt semmi komoly, mert lábra tudtam állni, nem is dagadt meg túlságosan, szóval még utána sörözni is elmentem egy haverommal, de aztán mégis kiderült, hogy ez nem fog egyik napról a másikra “meggyógyulni”. Most bokarögzítővel bicegek, elég kellemetlen.

De a legkellemetlenebb, hogy egyrészt most jutottam el focizni kb 4 hét kihagyás után először, most voltam idén először futni a Margitszigeten (két nappal a baleset előtt), és most kezdett olyan idő lenni, hogy már tervezgettem a biciklivel munkába járást. Most ezeket mind jegelhetem hat hétig – mint esténként a lábamat…

Ennyit a sportos életről, kollégáim is vicceskedve megjegyezték, hogy inkább sakkozzon az ember, abból nem lehet baj…

óraátállítás

Kisfiam sikeresen átállt a nyári időszámításra: ma reggel is úgyanúgy 5:40-kor kelt, mint általában bármikor mostanában. Hiába mondtam neki, hogy de most még csak 4:40 van a régi idő szerint, meghát még sötét van odakinn, ugye ez most nem komoly?, de hiába, hajthatatlan maradt. Azért remélem, egyszer még jobban szót fogunk érteni egymással.

vagyok

Bejegyzéseim száma és a blogolási aktivitásom kezdi nagyon alulról súrolni a kritikus minimum-szintet, és a helyzet javításán már ugyan dolgozom (fejben), de túl sok mindent nem sikerült még kitalálnom. Múlt héten majdnem írtam egyet, hogy milyen jó ez az automatikus SZJA-bevallás készítés a NAV-tól, és hogy milyen igényes felületet csináltak hozzá, és végre nem kell a hajamat tépnem, amikor meg akarom csinálni az adóbevallásomat – hiszen megcsinálják helyettem, ami egyébként tök logikus is, hiszen minden adatuk meg kell, hogy legyen hozzá, szóval már csak az a kérdés, hogy ez eddig miért nem jutott senkinek az eszébe… De aztán úgy voltam vele, hogy bő egyhónapnyi hallgatást azért mégsem ilyesmivel kéne megszakítani.

És lám, most mégis ezt teszem.

Az a nagy igazság, hogy amikor elkezdtem blogolni (néha szoktam ezen gondolkodni), akkor még azt gondoltam, hogy annyira izgalmas az életem, hogy egy csomó mindent lehetne írni róla. Egyébként tényleg izgalmas is volt (még most is az), de egy csomó mindent már akkor sem írtam le magamról, és ettől aztán gondolom végtelenül unalmassá vált minden, amit pedig mégis leírtam. Na most, ez a dolog azóta csak hatványozódott: egyre kevesebb és kevesebb izgalmas dolgot tudok megosztani, és egyre több dologról gondolom azt emellett, hogy baromi unalmas lenne, ha leírnám. Tény, hogy maguk a mindennapok sem kínálnak annyi izgalmat, de ezen felül egy csomó dologról alapból nem is nagyon írhatok.

Vegyük például a mai napot: reggel szokásos módon kómásan ébredtem, hiszen előző este szokásos módon éjfélkor feküdtem, most éppen azért, mert már nagyon be akartam fejezni egy könyvet, amit még karácsonyra kaptam – de ez most tök mellékes. Szóval kitámolyogtam kis családomhoz, akik változó intenzitással, de már egy ideje pörögtek, aztán valahogy összekaptuk magunkat, leültünk reggelizni, végiggondoltam, hogy basszus, már megint hétfő van, és elindultam dolgozni. A munkát azt így egy az egyben ki is hagyhatom, mármint, hogy bármit írjak róla, esetleg annyit, hogy délután kiugrottam a témavezetőmmel konzultálni, és az egészen eredményes volt, legalábbis egy csomó ötlet felmerült, meg a továbblépési lehetőségek, és ennek örülök, mert néha olyan az egész, mintha teljesen megakadnánk… Na meg még talán annyit a melóról, hogy amikor visszaértem, még felköszöntöttek a munkatársak egy kis tortával, mert pénteken volt a szülinapom, de aznap szabadságon voltam, mert hosszúhétvégéztünk szüleimnél. Ez jólesett, meg minden, és a torta is finom volt.

Hazajöttem, most kivételesen se boltba, se sehova nem kellett elmennem, csak a kocsival egy kicsit arrébbállni a házunk elől, mert lezárják előttünk az utcarészt filmforgatás miatt holnap éjfélig; aztán eszembe jutott, hogy ma is elfelejtettem felhívni az autószerelőt, mert még húsvét előtt akarok fékbetétet meg ékszíjat cseréltetni, ami már egyébként ősszel is aktuális lett volna, de kicsit még húztuk – a telefonálást meg mindig elfelejtem, csak ilyenkor jut eszembe, amikor már egyébként nem lehet őket felhívni.

Na mindegy, eldöntöttem, hogy “de holnap aztán mindenképpen”. Ezek olyan dolgok (a téligumi-cserével együtt), amiket a hátam közepére sem kívánok, mert ilyenkor mindig szólnom kell a melóban, hogy bocsi, de reggel később érek be, és akkor kiviszem jó korán a kocsit, aztán visszajövök BKV-val, aztán valamelyik nap délután megint érte kell menni, ha már kész van, és tök macerás az egész…

Ez is megvolt, jön az esti menet, gyerekeket kicsit lecsillapítani, hogy kibírják vacsoráig, aztán vacsora, aztán fürdés, aztán játék/mese/alvás (mindeközben kell: kiabálást hallgatni, kiabálni, sírást hallgatni, ordítani, gyereket leszorítani, gyereket dobálni, gyereket simogatni, türelmesnek lenni, mindent kétszer elmondani, elszámolni háromig, fenyegetőzni, megtiltani, kompromisszumokat kötni, veszekedni, énekelni, hülyét csinálni magadból, gagyogni stb. stb. – a sorrend tetszőleges), aztán itt vagyunk, hogy van még két-három óránk, és mit is csináljunk – hát biztos, hogy most már nem kezdek el blogot írni…

Ennyi volt egy napom, kis módosításokkal ezt még ötször megismételhetném péntekig, aztán a hétvégén esetleg valami más, de – na most mondjátok, hogy ezt nem dögunalom olvasgatni?! Dehogynem, hát még megírni! Szóval ezért szoktam ezt is halogatni, és nagyon a gyereknevelés mikéntjébe sem akarok belemenni, mert szerintem ez egy nagyon szűk réteget érdekel csak, nagyon a szakmai dolgokba sem, mert az még egy sokkal-sokkal szűkebb réteget érdekel csak (meghát ez nem is olyan blog, ez az életemről szól, most itt nem fogok mindenféle észosztásba belekezdeni)… Szóval arra jutottam, hogy maradnak a hobbik, és most arról fogok írni, remélhetőleg sokkal-sokkal gyakrabban. Már be akartam számolni az új társasokról, amiket az elmúlt… cirka másfél évben beszereztem, nem lesz olyan sok, nem kell megijedni, összesen négy, de abból az egyiket még ki sem próbáltuk; meg aztán itt vannak a filmélményeim, és az ezzel kapcsolatos feliratfordítások, amikről büszkén beszámolhatok, de ez sem lesz túl sok, meg van egy-két könyvélmény, amiről talán szintén írhatnék, majd ezt még átgondolom egy kicsit, meg aztán ami még jön, igyekszem mindent felturbózni, és olvasható formába önteni, nem csak így össze-vissza, mint most.

Szóval ez most afféle bevezető, hogy ha összeszedem magam, akkor milyen tartalommal fogom feltölteni a blogot, fogalmam sincs, hogy ezt ki fogja kivárni, és azt sem mondom, hogy feltétlenül érdemes, de ha mást nem, legalább a magam számára megörökítem ezeket a dolgokat – ahogy alapvetően eddig is tettem.

 

sztrájk

Amíg ilyen szar marad az idő, addig sztrájkolok, egyszerűen nem vagyok hajlandó írni. Na jó, nem emiatt, de ez így sokkal jobban hangzik. A valódi ok, hogy egyszerűen nincs miről: már kb két hete folyamatosan betegek vagyunk így családilag, én szerencsére nagyjából megúsztam annyival, hogy folyik az orrom, meg köhögök, de cserébe kb mindenki más rosszabbul van, gyerekek éjszaka folyamatosan felkelnek amiatt, hogy nem kapnak levegőt/köhögnek/szomjasak/lázasak/vagy csak egyszerűen valami megmagyarázhatatlan nyűgjük-bajuk van, és bár én jó alvó vagyok, azért ezt kezelni kell, és a kialvatlanság aztán az egész másnapra is rányomja a bélyegét. És most ez megy permanensen.

Na szóval a lényeg, hogy várom a jó időt, hogy végre rendesen kikupálódjunk, ki tudjunk menni egyáltalán a városba, ne legyen köd, szmog, meg ez a nyomorék szürkeség, és akkor majd biztos nekem is több kedvem lesz bármiről is írni.

suli

Csütörtökön megvolt életem leglazább vizsgája – a fordítóképzés záróvizsgája.

Az egész úgy kezdődött, hogy decemberben értesítettek a vizsgáról, majd kaptunk egy tételsort, ami a “fordítástudomány elmélete” című tárgyat kivéve csak és kizárólag úgynevezett “töltelék” tantárgyak tételeit tartalmazza, amiket azért tanítottak nekünk, hogy legyen valami közös valóságalapunk az egyes szakfordítási témakörökhöz. Ilyenekre gondolok, mint jogi alapismeretek, gazdasági alapismeretek, európai uniós ismeretek, interkulturális kommunikáció stb.

A vizsgát eleve nem vettem túl komolyan, messziről lerítt, hogy csak azért tették be a tanrendbe, mert kötelező elem, úgy voltam vele, megbuktatni már csak nem fognak, akkor meg mindegy (ja, azt nem tudom, meséltem-e, hogy akkora stréber voltam, hogy színötös lett az utolsó félévem, a portfóliómra – ami itt a szakdolgozatnak felel meg kb – pedig 50-ből 50 pontot kaptam, ami persze felveti a kérdést, hogy egyáltalán elolvasta-e bárki, de én azért büszke voltam magamra). Volt viszont pár csoporttársam (elsősorban a hollandosok meg a németesek között), aki ezen az egészen annyira felháborodott, hogy már-már jogi lépéseket fontolgatott, ami végülis abban csúcsosodott ki, hogy egy nyílt levelet intéztünk a dékánhoz azzal a felszólítással, hogy valamit sürgősen tegyenek az ügyben. Az volt az érvelés, hogy korábban ilyen záróvizsgáról nem is volt szó, és különben is miért kell ezekből a tárgyakból – amiknek egyébként vajmi kevés köze van a fordításhoz – még egyszer számot adni, és hagyjuk inkább ezt az egészet. Sok reményt nem fűztem a pozitív kimenetelhez, de azért én is nevemet adtam a petícióhoz. Pár nappal később (és ez már kb egy héttel a vizsgaidőpont előtt volt) írtak, hogy a dékán személyesen is beszélni kíván velünk. A beszélgetésen sajnos nem tudtam részt venni, de lényeg a lényeg, másnap jött az e-mail, hogy beadták a derekukat, ugyan lesz vizsga, de az a portfólió megbeszélésére fog szorítkozni, a tételsort meg úgy ahogy van, felejtsük el. Ez tök jó, mert odáig elő sem vettem, és mivel a portfólióm – mint már említettem – elég pozitív értékelést kapott, ezért szó szerint _semmit_ nem készültem a “vizsgára”, bementem, válaszoltam az előre megírt két kérdésre az esszémmel kapcsolatban, kicsit beszélgettünk még borzasztó banális dolgokról, aztán elköszöntem – és ennyi volt.

Egy dolgot sajnálok, hogy a katarzis elmaradt, nincs bennem az a jóleső érzés, hogy na most akkor befejeztem valamit, persze még a papír sincs a kezemben róla, úgyhogy remélem majd akkor átélem.

Mindenesetre annak borzasztóan örülök, hogy nem kell több szombatot erre áldoznom, és nem mondom, hogy totálisan elfecsérelt idő volt ez a három félév – mert egyáltalán nem volt az -, de mai fejjel azt hiszem, kétszer is meggondolnám, mielőtt belevágok ilyesmibe. Szép volt, jó volt (hasznos is volt!), de azt hiszem, elég volt.

karácsonyi gondolatok

Nem, természetesen nem karácsonyi gondolatokat osztok meg, ne ijedjen meg senki.

Karácsony előtt egy nappal megnéztük az SW7-et, és ezt hiszem, én abba a kisebbségbe tartozok, akinek sajnos nem jött be. Két érzés fogalmazódott meg bennem, az egyik, hogy ez is egy olyan film, aminek a trailere jobb volt, mint maga a film (és hát ez mindent jelent, csak jót nem, egyébként konkrétan >>ERRE<< a trailerre gondolok, amit most a film után megnéztem vagy háromszor is, és mindháromszor beleborzongtam, annyira zseniális szerintem); a másik, hogy ezt megnézni kb arra volt jó, hogy újra meg akarjam nézni a másik két trilógiát. Én értem, hogy sok mindenkinek meg kellett felelniük, de ennyire bátortalan valamit már rég láttam. Tényleg, összeszedtek mindent a klasszikus trilógiából, ami jó volt, és abból gyúrtak egy új filmet, ami kb tökugyanolyan (sivatagos bolygó: pipa, noname karakterek világmegváltó szerepben: pipa, maszkos főgonosz: pipa, sötét erő: pipa, lázadók: pipa, bolygópusztító bolygó: pipa, havas bolygó: pipa, erdős bolygó: pipa, Millenium Falcon: pipa, cuki robot: pipa… hm, legyen benne még egy néger is, meg dizájnoljuk újra a rohamosztagosokat, és akkor mehet is). Csak sokkal vérszegényebb főgonosszal – de tényleg, mi az, hogy a főellenséget lefénykardozza a parasztlány???

Amit még ennek kapcsán meg akartam osztani – szintén a nosztalgiafaktor miatt -, hogy már idejét sem tudom, mikor néztem utoljára gagyi moziban felvett kamerás felvételt, de ez most ilyen volt megint, mert moziba ugye kb lehetetlen eljutnunk mostanában, a dvd megjelenésre meg egyszerűen nem tudtam várni fél évet… Szóval ettől olyan régi koleszos fílingem lett, ami persze jó volt, de ez sem menti meg a filmet sajnos – persze tudom, biztosan az én elvárásaim voltak túl nagyok…