Múzeumajánló 2

A múltkor annyira bejött ez a műfaj, hogy ismétlek :)

Nyaralás közben is gazdagodtunk múzeumi tapasztalatokkal, és az előzőhöz hasonlóan most is jutott egy pozitív, meg egy nem annyira pozitív. Kezdem a tényleg “ajánlható”-val:

Balatoni Múzeum, Keszthely

Elsőre nem gondolja talán az ember, hogy pontosan mit is lehet múzeumi keretek között bemutatni a Balatonról (vagy, hogy az mitől lesz izgalmas/érdekes), de ide mindenképpen érdemes betérni bárkinek, aki a környéken jár. Ez a múzeum ugyanis minden: a Balaton teljes spektrumát bemutatja, a vízrajztól kezdve a geológián, az élővilágon, a történelmen át a néprajzig és a legújabb kori turizmusig, a földtörténeti eseményektől a várrendszeren át a halászatig és hajózásig, az úttörőtáboroktól a strandmenüig, a barlangoktól a hegytetőkig, és mindezt teljesen klasszikusan, de mégsem elavult módon… Valószínűleg ez teljesen szubjektív, de nekem nagyon bejött, hogy ez a múzeum nem akar “több” lenni, mint egy múzeum, nem akar trendi lenni, érintőképernyőkkel, meg bizbaszokkal, és mégis tud jó lenni, tud interaktív (is) lenni, gyerekeket és felnőtteket egyaránt lekötni, és ennél többet én megmondom őszintén, nem várok egy múzeumtól.

Először kb 9-10 éve jártunk itt Sz-szel, akkor még gyerekek nélkül, és már akkor is lenyűgözött ez a hely (egyébként 2011-ben Év Múzeuma is volt), olyannyira, hogy most kicsit féltünk is visszamenni, hogy mi van, ha csak az emlékeinkben szépült meg, amúgy meg tök gagyi az egész. És először mindez majdnem be is igazolódott, mert anno volt egy rész benne, ami most nincs (pl. egy “bicikli”, amivel körbe lehet bicajozni a Balatont, úgy, hogy valami térképen mutatja, merre jársz, miközben tekersz egy pedált), és amit pedig megmutattam volna a gyerekeknek, mert élvezték volna, de ezek szerint az csak időszakos kiállítás volt. Mindenesetre aztán az állandó rész már nem okozott csalódást, ott minden ugyanaz maradt, sőt, aztán kiderült, hogy most van egy időszakos mesekiállításuk is, ami meg teljes mértékben gyerekekre van szabva (bár kicsit kevésbé éreztem benne a “Balaton”-témát), és azt a végére hagyva maximálisan pozitívan jöttünk el végül.

Szóval, ha valamit ajánlani tudok (tényleg a Balaton iránt érdeklődőknek), akkor az ez a múzeum, 1-2 órát simán el lehet benne tölteni, és tényleg kicsiktől a nagyokig mindenki találhat benne néznivalót.

Afrika Múzeum, Balatonederics

A másik véglet a balatonedericsi Afrika Múzeum, amit talán igazságtalan is összehasonlítani bármivel, vagy egyáltalán múzeumi “sztenderdekkel” mérni, mert valójában nem az, de ha már ezt a nevet adták maguknak, akkor viseljék a következményeket.

Szóval adott egy híres magyar vadász, aki elég sokat élt Afrikában, aztán élete vége felé (a ’80-as években) hazajött, és a balatoni villáját berendezte “múzeumnak”, a kertjét meg “állatkertnek”, de sajnos pontosan ez a ’80-as évek feeling süt a mai napig az egész helyből, és nem a pozitív nosztalgiahullámok csaptak meg, hanem inkább az a Káeurópai “kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzés…

Bár azt leszögezném, hogy a hely érdekes, sőt, az úriember, aki “tárlatvezetést” tart az épületben (/őrzi a termeket), ő is egy csomó érdekességet mondott, de mindezt egy olyan helyen, ahol van kb. öt szoba, amit telezsúfoltak különböző vadásztrófeákkal és autentikusnak szánt afrikai mindenfélével (kígyóbőrtől kezdve az elefántlábon át a klasszikus kitömött bivaly- meg antilopfejekig, faszobrokkal, nyakláncokkal, elefántcsont ékszerekkel, meg amit még érdekesnek gondoltak…), de ezt bármiféle tematizálálás, vagy feliratok nélkül (ebben segített az “idegenvezető”), szóval tök jó, de ez így azért inkább csak egy Dr. Nagy Endre (a vadász) emlékház, nem több…

A kert rész pedig egyrészt a szegény ember állatkertje, pár random afrikai (vagy nem afrikai(!)) állattal (a legszomorúbb látvány közülük a kismajom volt, aki egy autógumival birkózott, láthatóan már teljes mértékben begolyózva a magánytól és unalomtól), másrészt meg egy gyerekszemmel még talán jópofa, felnőtt szemmel viszont egy igazi WTF “dzsungellel”, ami egy bozótosba vágott ösvényt jelent, ahova egyes szakaszokon kartonból készült állat- és emberfényképeket helyeztek el. Ez olyan szintű gagyi számomra, hogy egyszerűen értelmezni sem tudtam.

Szóval oké, hogy itt is el lehet tölteni 1-2 órát, meg érdekes volt a kiállítás (megfelelő nyitottsággal), de az állatkert inkább szánnivaló – ennyire még nem sajnáltam állatokat, mint az ittenieket -, és a vadásztrófeák is inkább az “oké, ilyen is van” kategória, mint az “aztaaaa, de király, hogy öt kafferbivalyt, meg két varacskos disznót is lelőtt a bácsi a harmincöt antilop mellett!”. Meg az azért nem múzeum, hogy behányunk ezer dolgot egy szobába, aztán “nézegesd”! Na mindegy, mindenesetre amilyen bizarrul hangzik egy “Afrika Múzeum” a Balaton partján, pontosan annyira az is, szóval ha van más program, akkor inkább arra menjen bárki, mint ide szerintem.

nyaralós 2

Már túlvagyunk az éves szokásos osztálytársaimmal eltöltött szalóki dzsemborin is. Idén a változatosság kedvéért úgy mentünk, hogy csak én a három gyerekkel, nem mondom, hogy nem volt kimerítő, de igazából mindenhogyan az lett volna, ha egyedül megyek, akkor is (tavaly egyedül mentem), szóval akkor meg már nem mindegy?

Rengetegen voltunk, tíz felnőtt (+bónusz), és legalább 12 gyerek, ez azért már egy kisebb nyári tábornak is elmegy. MINDEN volt, amit kötelezően szoktunk, bográcsozás, kirándulás (na jó, inkább kocsikázás egy kis sétával), foci a gyerekekkel (bár a méta idén nagyobb szám volt), medencézés a gyerekekkel, meg persze az esti játékok, Fedőnevektől kezdve a kockabangen át a Dixitig meg a mocsárig minden (na jó, csak szinte minden, mert pl. póker meg gyilkosozás nem volt), még 7Wonders is (viszont az Armada kieg-et még mindig nem tudtam kipróbálni, amit karácsonyra “kaptunk”)!

Hát, röviden ennyi, jövőre ugyanitt – illetve dehogy is, hiszen már évek óta mondogatjuk, hogy ez volt az utolsó itt, jövőre máshol… de majd meglátjuk.

Innen túl sok képet nem tudok berakni, mert szinte mindegyiken van valaki, de a siroki várból azért beteszek párat:

Nyaralós 1

Mire lassan vége a nyárnak, összeszedem magam, hogy bedobjak pár nyaralós képet.

Idén is voltunk a Balatonon (még július végén, csak most jutottam el oda, hogy ezt megosszam), ahogy az már egy pár éve jó szokásunkká vált, ugyanúgy az északi parton, mint korábban, és kb ugyanannyira jó volt, mint eddig. Bár pont idén azért belém nyilallt egyszer-kétszer, hogy talán lehet, hogy ideje lenne egy kis szünetet tartani, mert oké, hogy szinte már hazajárunk, amikor évről évre megmásszuk a Badacsonyt, meg olyan otthonos érzés ugyanazokat az éttermeket meg strandokat felkeresni, de az is lehet, hogy ideje lenne valami újat is megismerni jövőre. (Egyébként pont strandok tekintetében most újakat ismertünk meg: a szállásunkhoz legközelebbi, a badacsonytördemici sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert borzasztó iszapos volt az alja, a kicsit arrébb lévő keszthelyi viszont minden szempontból megfelelt, szóval ez lett az új kedvenc törzshelyünk.)

Na de lássuk, mi is volt: gyönyörű késő délutáni fényekben, zárás előtt néztük meg a szigligeti várat, amit egyrészt teljesen “befejeztek”, mióta kb. két éve itt jártunk, ami tök jó, mert sokkal több mindent meg lehetett nézni, mint anno; másrészt pedig már alig voltak turisták, nem kellett kerülgetni az embereket (és nem mellesleg már nem is volt olyan meleg, ami nem utolsó szempont egy vármászáshoz):

Voltunk a Folly arborétumban, amit, mint kiderült, Sz régi vágya volt megnézni. Egészen gyerekbarát hely, szóval ilyen szempontból (is) ajánlom, el lehet tölteni pár órát itt, szép a kilátás – szóval én is örülök, hogy megnéztük (eddig csak azért tartózkodtam tőle, mert azon a környéken agyon van reklámozva, és amit agyonreklámoznak, attól reflexszerűen ódzkodom…). A képeken nem látszik, de vannak benne hinták, csúszdák, alagutak, bunkerek, szóval tényleg csomó gyerekeknek való időtöltést kínál, a szép növényvilág mellett (amit még az országos aszály mellett is ilyen – viszonylag zöld – állapotban tudtak tartani).

És ha már szóba jött: a Badacsony. Tradicionálisan alultervezzük az ide vezető túráinkat: amikor először jöttünk a gyerekekkel olyan két éve, akkor egy laza délelőtti sétának gondoltuk, és még ételt sem vittünk magunkkal, csak egy kis gyümölcsöt, aztán 4-5 óra múlva étlen-szomjan értünk vissza a szállásra. Ehhez képest most azért egy egész napot rászántunk, és enni-inni is vittünk, de így sem volt egyszerű: természetesen a nap tűzött, a gyerekek nyűgösek voltak, aztán már mi is… Szóval embert próbáló volt, de a kitűzött célt és a tervezett útvonalat végül teljesítettük, szóval minden jó, ha vége jó.

Voltunk még a keszthelyi Balatoni Múzeumban, ami pont olyan jó még mindig, mint amilyenre emlékeztem, és megnéztük a balatonedericsi Afrika Múzeumot is, ami pedig pont olyan bizarr, mint ahogy egy Balaton-parti “Afrika múzeum”-ot elképzel az ember. Volt egy nem túl kellemes ebédünk a salföldi Pajta Galériában, ami teljesen lerontotta a tavalyi pozitív élményünket, és ugyanúgy kicsit csalódás volt a szigligeti fagyizó is a vár alatt, ami pedig két éve még teljesen belopta magát a szívünkbe, most viszont… nem. Na, hát ez van, ha az ember évről évre visszajár helyekre, felülíródnak a szép emlékek, és ezt tényleg nem kellene tovább kockáztatni…!

De szerencsére a jövő nyár még messze van, addig még ráérünk kitalálni, mi legyen :)

Újra itt a nyár, álljon le a gyár

Múlt héten hivatalosan megnyitottuk a nyarat, méghozzá egy Bükkben töltött héttel, egészen pontosan felsőtárkányi bázissal. Ide (mármint a Bükkbe) egészen gyakran vissza-visszatérünk, most ki is kerestem, hogy hányszor is írtam már erről a környékről, legelőször pont 10 éve (ennek a képanyaga sajnos már nincs meg, legalább is a blogon); és az azt követő évben is; aztán szinte napra pontosan (és a mostanival megegyező társasággal) 5 éve; legutóbb pedig három éve, ráadásul akkor egy már ismerős településen is (egyik kedvenc helyem) + osztálytársaimmal már jó pár éve tradicionálisan eltöltünk itt (Egerszalókon) pár napot, amit csak azért nem számítok, mert igazából szinte egyáltalán nem szoktunk kimozdulni a szállásról (bár pont tavaly például kirándultunk Felsőtárkány környékén egyet, de előtte ez nem volt annyira jellemző). Szóval ez egy jó környék, ha nem lennék börzsönyi gyerek, talán a Bükk lenne a kedvenc hazai hegységem (már ha ennek a kategóriának van bármi értelme).

Jó volt visszajönni ide, újra elnézni Szilvásváradra, bobozni (ami sokkal extrémebb, mint amire emlékeztem), kisvasutazni, megnézni a Szalajka-vízesést (amiben természetesen most sem volt túl sok víz…), füstölt pisztrángot enni – de azért újdonság is maradt, például most először tettünk egy kitérőt az Istállós-kőnél lévő ősember-barlangba, élmény volt – az odajutás is, meg a barlang maga. Jó volt Egerben is bóklászni (és például ott is idén először voltam a városi strandon, ahol jól le is égtem, de ezt leszámítva ami jó volt benne, hogy a vízicsúszdája például kifejezetten erős, és szinte semennyit nem kellett sorban állni hozzá, úgyhogy iszonyú sokat csúsztam a gyerekekkel).

Magában Felsőtárkányban is jó volt a tó környékére kimenni, sétálgatni az erdőben, megnéztük a település vadasparkját, volt program, és például a helyi (Bükki Nemzeti Park) látogatóközpontot már nem is volt időnk/energiánk megnézni (meg a dínó parkot sem, bár azt nem is akartuk).

Új szintre emeltük a bográcstudományunkat, esténként még belevetettük magunkat a társasozásba (bár volt olyan, amit miután két órán át játszottunk, és kiderült, hogy még a felénél sem járunk, inkább félbehagytunk, de hát ez már a korral jár :) ), szóval ezt a hetet maximális intenzitással éltük.

Pár kép a végére:

Fedezzük fel kis hazánkat (sokadik rész)

Tegnap a reggeli esőzés ellenére viszonylag bátran nekiindultunk az aznapra tervezett kirándulásnak, és nem bántuk meg, mert a kicsit több mint egyórás autóút végére – ahogy azt a meteorológiai előrejelzés is jósolta – elállt az eső, azon a helyen, ahol mi voltunk, nem is esett többet, sőt, szinte végig sütött a nap – és összességében jól le is égtünk…

Nógrádba mentünk, egészen pontosan a híres-neves kazári riolittufához (a “Magyar Kappadókiához”) tettünk egy túrát, ahol anno még geográfus-hallgató koromban elzarándokoltunk az egyik terepgyakorlat alkalmával (ahogy számolgatom, ez már nagyjából úgy 15 éve lehetett), de őszintén szólva abszolút nem volt fenn a térképemen, mint érdekes hely. Pár hete említette egy kollégám valami kapcsán, és egyből fel is piszkált, hogy ide bizony el kellene jönni. És valóban, családbarát a túraútvonal, nincs nagy emelkedő, vagy bármi nehézség, cserébe elég látványos, és bár nem volt zökkenőmentes (az eltérő gyerek-szülő dinamikák miatt) az utunk, azért összességében pozitív élményként lett elkönyvelve ez is.

Na de a megérkezés: Budapestről meglepően jó az út szinte végig Kazárig, tényleg 1 és negyed óra alatt oda lehet érni, ami még kb azon a határon van, amennyit elautózok egy kirándulásért. A turistaút teljesen egyértelműen kitáblázott, a riolittufa egyből az út elején (kb. negyedtávnál) feltárul, és tényleg nagyon látványos, kicsit el is bóklásztunk itt, mielőtt továbbindultunk. Aztán mi összességében egy kört tettünk Kazártól Kazárig, közben érintettünk egy tavacskát, lefelé meg akácvirágokat eszegettünk (és itt égtünk le, mert egy viszonylag hosszú szakaszon a faluig és a faluban már nem erdőben jöttünk).

Papíron 2 óra volt az út, nekünk kb. 3-4, ezért aztán a falu egyéb nevezetességeire, mint vasalómúzeum, vagy gyufacímke-kiállítás már nem maradt se időnk, se kedvünk, de nem elképzelhetetlen, hogy egyszer még ezt is bepótoljuk.

Nyári nagytakarítás II.

Pár hete voltam a Fővárosi Nagycirkuszban (gyerekekkel!), egy ültő helyemben azt hiszem, legutoljára gyerekkoromban néztem végig egy teljes műsort (és szinte biztos, hogy ez tíz éves korom előtt volt). Bár nem tudom, hogy akkoriban milyen hosszúságúak voltak, a mostani előadás (úgy néztem, egész nyáron az egyetlen, amit adnak a cirkuszban) egy két”felvonásos”, három órán keresztül tartó szörnyeteg (de ezt nem a minőségre értem, hanem arra, hogy bedobtak a műsorba kb. MINDENT, ami cirkusz).

Ennek a műsornak a nagy része megmosolyogtatóan oldschool (pontosan olyasmi, amit valószínűleg én magam is láttam gyerekként): idomított uszkárok, tányérpörgetők, bohóc(!), késdobáló stb., viszont volt egy-két olyan rész is, ami még nekem is tetszett, szóval számomra már ezért megérte elmenni – a gyerekek meg, talán mondanom sem kell, de minden percét élvezték, és ezt is jó volt látni.

Másnap pedig tettünk egy röpke kirándulást a Velencei-tóhoz, Velencére, ahol a (mondhatni) tradicionális bográcsozáson túl elmentünk például a Bence-hegyi kilátóhoz is késő délután, erről pár kép:

nosztalgia

Április elsején munkahelyet váltok (nem vicc! :) ), így a jelenlegi munkahelyemtől napra pontosan hat év után válok el (RIP 2015-2021). Bár ez a mostani hely elég ellentmondásos volt, sokat szerepeltünk a hírekben és nem pozitív előjellel (teljesen jogosan), én azért személy szerint sokat köszönhetek neki mind emberileg, mind szakmailag. Nem utolsósorban pedig azt, hogy egy csomó helyre eljuthattam, csomó mindent megismerhettem a világból, ezért mindenképpen hálás vagyok. Az egyik deklarált célunk (mármint a munkahelyem célja) ugyanis a szakmai kapcsolatok építése volt, és erre a szakmai konferenciákon való részvétel tűnt az egyik legjobb megoldásnak, ezért az ilyesmit – főleg, ha egyúttal saját eredményeinket is megosztottuk – támogatták fentről, sőt, elvárás is volt ilyenekre járni.

Most a nagy nosztalgiahullámom közepette ezeket a helyeket akarom röviden felidézni, mert bár mindegyikről írtam anno itt a blogon is, most valahogy jó érzés egybegyűjteni az emlékeket. Nem tudom, talán, hogy lezárjam ezt a korszakot az életemben.

Vigyázat, hosszú írás következik!

back to 2020

Érthető módon szinte mindenki szeretné már a háta mögött tudni ezt a fergeteges 2020-as évet, és jó ideig nem is gondolni rá többet, és nyilvánvalóan én is egy boldogabb új évet kívánok mindenkinek, de azért személy szerint, hogyha nagyon belegondolok, akkor igazából sok panaszkodni valóm nem lehet. Persze, én sem így terveztem ezt az évet, de összességében azért (a külső tényezőket leszámítva) nem mondanám rossznak.

Először is: még minden rokonom, ismerősöm életben van, elég kevés olyan embert ismerek, aki megbetegedett, és szerencsére nagyon súlyos esetet egyet sem (vagy legalább is nem tudok róla). Aztán: még mindig megvan a munkahelyem, ráadásul ez volt életem egyik legstresszmentesebb éve munka szempontjából, ha valamiért, hát ezért igazán hálás lehetek. Ebben az évben töltöttem a legtöbb időt a családommal, felfedeztük a Városliget minden négyzetcentiméterét, és egy csomó mindent csináltunk együtt, ami nekik is és nekem is tök jó kikapcsolódás volt. Amikor már lehetett (májustól), egy csomót kirándultunk, és most már igazi kirándulásokat is tudtunk tenni, nem csak elmenni a Normafától a János-hegyig és vissza. Szinte végigturnéztuk az egész nyarat, alig voltunk otthon – a gyerekek legalább is extrém keveset. És mivel külföldre amúgy sem terveztünk menni, bennem most ez az év ilyen szempontból egyáltalán nem keltett hiányérzetet. Megszületett a harmadik gyermekem, és végig tudtam otthon segíteni a terhesség alatt (meg aztán azóta, a szülést követő első hónapokban is), és ez is egy egészen egyedi szituáció volt. Rengeteg könyvet el tudtam olvasni, amiket már régóta szerettem volna, és csomó filmet is megnéztem, amiket már régóta halogattam. Igaz, hogy nem volt húsvétunk, meg olyan igazi karácsonyunk sem, és a tágabb családdal valóban lényegesen kevesebbet találkoztunk, de ez azért még mindig egy kibírható dolog szerintem.

Szóval, soha rosszabb évet, mint amilyen az én 2020-am volt, mondjuk globálisan ennél rosszabbat talán elég nehéz lenne produkálni…!

2019 legjobb… (1)

Lassan vége az évnek, meg egy évtizednek is (vagy legalább is a ’10-es éveknek), szóval most arra gondoltam, hogy számba veszem, mik azok az olvasmány/filmélményeim, amik a legmeghatározóbbak voltak idén. Mindezt a bevezetőt pedig azért tettem ehhez, mert egy csomó minden van, ami sokkal (vagy relatíve sokkal) régebbre nyúlik vissza 2019 legjobbjai között.

Először kezdem 2019 legjobb könyvélményeivel. Ezekről év közben csomószor akartam már írni, de úgy tűnik, valahogy mindig elodáztam, aztán meg már nem éreztem annyira aktuálisnak ezt az egészet, de most összeszedem magam, és megpróbálok mindenre visszaemlékezni, amit meg akartam örökíteni.

Négy könyvet emelnék ki, és azt hiszem beszédes, hogy ezek közül egyik sem fikciós írás, hanem tényirodalom. Idén ugyanis rengeteg ilyen jellegű könyvet olvastam, valahol számomra már bosszantóan sokat, mármint azért bosszantóan, mert egy csomó közülük iszonyatosan felesleges könyv. Meg általában hosszúak is, sok unalmas részlettel, valahol mégis érdekeltek. Hát, nem tudom jól megfogalmazni, de sok olyan könyv van a képzeletbeli listámon, amiket szeretnék elolvasni mert érdekelnek, de aztán amikor kiderül, hogy nem is olyan jók, akkor sem hagyom abba őket, hanem már csak-azért-is befejezem, mert amit egyszer elkezdek olvasni, azt nagyon nehezen hagyom félbe. Így viszont egy csomó időm elmegy olyan könyvekre, amiket nem is szerettem olvasni. Ezért el is határoztam, hogy jövőre másképp osztom be az olvasmányaimat, majd meglátjuk, hogy sikerül.

Na de most nem a rossz könyvekről akartam írni, hanem a jókról, és szerencsére ebből is volt bőven.

1) Olvasási sorrendben Tim Marshall: A földrajz fogságában című könyve volt idén az első számomra, amire azt mondtam, hogy “Te jó ég, ez baromi jó!”, és biztosan részben azért tetszett ennyire, mert tulajdonképpen a munkahelyemen is hasonló dolgokkal foglalkozom, de azt gondolom, hogy ez egy olyan könyv, amit sokan élveznének, akik nyitottak a világ történéseinek mélyebb megértése iránt. Nagy vonalakban arról szól a könyv, hogy a világpolitika, és a regionális politikai folyamatok alakulását mennyiben befolyásolják a puszta földrajzi tényezők (tíz kiemelt régió vizsgálata alapján). Ami így elmondva nem hangzik túl izgalmasan, viszont a szerző nagyon jól ír, és egy csomó olyan dologra világít rá, amire talán először nem is gondoltunk volna.

A vicc az, hogy én ezt a könyvet részben már olvastam angolul az eredeti megjelenési időpontjában, 2015-ben, akkor viszont egyáltalán nem éreztem annyira jónak, mint most. (Ez valószínűleg amiatt is volt, mert feladatként adták ki, hogy írjak róla, és gyorsan kellett egy-egy fejezet tartalmát nagy vonalakban összefoglalni, amihez nyilván nem volt időm, sem kedvem 100+ oldalakat olvasni.) És magamtól nem is vettem volna kézbe, de ajándékba kaptam, és így “muszájból” nekiveselkedtem, de komolyan, ez talán összességében is az idei legjobb olvasmányélményem volt.

(Összehasonlításképpen: hasonló témáról szól, és tök jó, hogy magyarul is megjelent – idén – Robert Kaplan: A földrajz bosszúja c. könyve, aminek központi mondanivalója szintén a földrajzi determinizmus, csak sokkal akadémiaibb – értsd: szárazabb és nehezebben érthető – nyelven, ezt már csak azoknak ajánlanám, akiket NAGYON érdekel a geopolitika mint tudományterület.)

(Fun fact: idén ennek a könyvnek megjelent egy újabb változata Prisoners of Geography: Our World Explained in 12 Simple Maps címmel, amiben sokkal informatívabbak a térképek elvileg (bár fizikai formában nem találkoztam vele) – és elsősorban inkább gyerekeknek szól. :) )

2) Időben előrehaladva Hans Rosling – Ola Rosling – Anna Rosling Rönnlund: Tények (Factfulness, ha valaki így jobban ismeri) c. könyve volt a következő meghatározó élményem könyvek terén idén, ami az előzőhöz hasonlóan lendületes, könnyen fogyasztható stílusban (mindkét könyvet kb 1-2 hét alatt olvastam el) íródott, és baromi érdekes témáról szól (szerintem legalábbis). Arról, hogy a világban egy csomó olyan dolog van, amit adottnak veszünk – megszokásból, evolúciós okokból, kulturális okokból, vagy ki tudja miért -, pedig nem is úgy vannak. Ilyenekre gondoljunk, hogy pl. vannak a világban fejlett és fejlődő országok, vagy, hogy egyre többeket fenyeget az éhezés, a járványok, vagy a háborúk.

Ezeknek a rossz beidegződéseknek a szemléltetésére a bevezetőben feltesz egy 12 tételből álló kérdéssort, amivel letesztelhetjük, mennyire ismerjük a világot, és amit állítólag rendkívül sok csoport kitöltött már számára, és mindannyiszor (kivétel nélkül!) rosszabb találati eredményt adtak, mintha valaki (az ő példája szerint egy idomított majom) random rábökött volna a három választási lehetőség közül egyre (nem felvágásból, de én hét, vagy nyolc kérdésre helyesen válaszoltam…). Ha valakit érdekel, >>ITT<< tehet egy próbát.

Ebből a bevezetőből kiderülhet, hogy eléggé provokál a könyv, amit én mint olvasó általában nem szeretek, de itt kifejezetten élveztem. A könyv további fejezetei aztán bemutatnak tíz olyan “ösztönt” (így fogalmazza a szerző), melyek “segítségével” hajlamosak vagyunk teljesen félreértelmezni a körülöttünk zajló világot. És – talán nem árulok el nagy titkot – sokkal rosszabbnak feltételezzük a világ alakulását, mint amit a számok az elmúlt cirka ötven évben mutattak. A könyv tehát javíthatatlanul optimista és pozitivista hangvételű, ha valaki depressziós lesz a híreket olvasva, mindenképpen vegye kézbe! (És még egy dolog a szkeptikusoknak: a látszat ellenére a könyvet NEM amerikai szerző írta, hanem egy svéd orvos – aki sajnos a megjelenés előtt el is hunyt.)

3) A lista harmadik darabja Brian Raftery: Best. Movie. Year. Ever. című könyve, ami annak ellenére volt nagyon jó, hogy igazából annyira nem is volt nagyon jó :)

A könyv alcíme: How 1999 Blew Up the Big Screen, és igen, ez egy olyan könyv, ami filmekről szól, méghozzá arról, hogy mennyi (de tényleg, mennyi!) jó filmet is csináltak 1999-ben. Ilyen filmes könyveket azok szoktak írni, akik rendkívül szeretik a filmeket, és már csak azért is szeretek ilyeneket olvasni, mert ez a lelkesedés ilyenkor valahogy átragad rám is. A könyv maga pedig már csak azért is volt nagyon jó nosztalgiautazás, mert a filmek mellett a korszellembe is betekintést adott, mármint időt szentelt a kontextus bemutatására, hogy egyáltalán hogyan gondolkodtak (gondolkodtunk) 1999-ben. Ezredforduló, meg világvégevárás, meg ezzel együtt valamit teljesen újnak is a várása, utazás az ismeretlenbe satöbbi, erre a narratívára is fel lehet fűzni egy csomó filmet, amit egy csomó különbözőképpen gondolkodó ember készített el, valahogy mégis mind egyfelé mutatnak (persze, ha ilyen szemüveggel nézzük őket).

Ami miatt mégsem volt annyira jó a könyv, hogy egy csomó olyan filmről is írt, amik egyáltalán nem jók, és jókat meg kihagyott (pl. Halálsoron!). De azért (a teljesség igénye nélkül) pár film, amikről szó van a könyvben: The Blair Witch Project, Office Space (Hivatali patkányok), Mátrix, Amerikai pite, Star Wars: Episode 1 – Baljós árnyak, Tágra zárt szemek, Hatodik érzék, Amerikai szépség, Harcosok klubja. Magnólia.

Idén milyen jó film készült? Ööö, majd írok valamit erről is, de nem lesz hosszú lista…

4) És végül az utolsó könyv a non-fiction toplistából, amit nemrég fejeztem be, tehát elvileg a legjobban emlékszem rá, az Jared Diamond: A ​harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyve. Ez azt fejtegeti (alapvetően biológus szemszögből, de a szerző egy csomó társadalmi-földrajzi kérdéssel is foglalkozik, tehát afféle modern polihisztor igazából), hogy mégis mi különböztet meg minket embereket az állatoktól, és hogy a különböző viselkedési mechanizmusaink mennyiben rendelkeznek állati eredettel – vagy valami ilyesmi. Meglepő, de ezt a könyvet 1991-ben írták, tehát közel harminc éve, de még most, 2019-ben olvasva is rendkívül friss, és mit sem kopott az aktualitásából (persze érződik rajta, hogy nem mai darab, de abszolút időtálló). Nagyon széles látókörű a szerzője, igazán “globálisan” vizsgálja a különböző kérdéseket, szóval akit érdekel az ilyesmi, annak ez megint csak abszolút ajánlott olvasmányt.

Fura, de most erről tudok a legkevesebbet írni, vagy lehet, hogy már elfáradtam, mindenesetre ez a negyedik könyv, amit ha ajánlanom kéne, ajánlanék, és amit tök jó volt olvasni, meg utána elgondolkodni rajta.

(Egyébként: Typotex, nem piszkálódásból, de ennél oldszkúlabb színvilágú, unalmasabb borítót ki lehetne találni??? Nem tudom, mi a figyelemfelkeltő ellentéte, de ez annak az iskolapéldája…)

Legközelebb jelentkezem egy másik szuper listával!

Az utca nem játszótér!

Múlt héten voltam <a rel="noreferrer noopener" aria-label=">>EZEN<>>EZEN<< a kiállításon, ami egyébként szerintem egy korábbi kiállításnak a kiterjesztése, legalábbis én úgy emlékszem, hogy egy-két éve pontosan ugyanezen a helyen már volt egy gördeszkás kiállítás, csak akkor azt valamiért nem tudtam megnézni, vagy egyszerűen elfelejtettem, hogy van. Most viszont szembejött velem <a rel="noreferrer noopener" aria-label=">>EZ<>>EZ<< a cikk, és gyorsan mielőtt megint elfelejteném, elmentem. Ami jó benne, az az, hogy ingyenes, szóval senki nem veszít semmit azzal, ha betéved, és egyébként ezen felül is egy csomó érdekességet látni (persze nyilván annak, aki legalább egy kicsit is érdeklődik a deszkázás iránt / valaha életében deszkázott), képeket, újságcikkeket, videókat. De mivel olyan nagy deszkás nemzet ugyebár nem vagyunk, úgy, hogy szinte minden kiállított dolgot részletesen megnéztem és elolvastam, még úgy is nagyjából fél óra alatt végeztem vele, szóval igazán nem nagy az egész. De jó, hogy ezt így valaki fontosnak érezte összerakni és megmutatni, meg hogy legalább egy embert a “nagyok” közül (Bors Laci) én is ismertem, már csak ezért is megérte elmenni. Sőt, azt is megtudtam, hogy a Deák tér már a kezdetek kezdetén is fontos “deszkás gyülekezőhely” volt, szóval volt még egy kötődési pont :). Azt viszont szomorú volt konstatálni, hogy én már soha életemben nem fogok úgy deszkázni, ahogy valaha szerettem volna, de ez meg már legyen az én bajom. Maradnak a kiállítások :)

Szűkszavú szeptember

Mármint ami a blogolást illeti. Hogy több mint egy hónapja írtam utoljára…? MIVAN???

Hát, elég sok minden történt azóta, de valószínűleg mindig úgy voltam vele, hogy egyből nem írtam le, utána meg már nem is nagyon volt mit írnom.

Voltunk még augusztus végén osztálytársaimmal a szokásos közös nyaraláson, ami idén is jól sikerült, tök jó időt fogtunk ki (ahhoz képest, hogy augusztus 20 után voltunk, amikor a saját évtizedes megfigyeléseim szerint egy kicsit mindig elromlik az idő), egész sokan is voltunk, a gyerekek is egyre jobban elvannak egymással, tehát már egy kicsit a felnőttek is többet tudnak együtt lenni. És minden klasszikus tevékenységre sor került, közös sütögetés, bográcsozás, éjszakába nyúló társasozások, minősíthetetlen zenék, és ordenáré hangulat.

Aztán volt egy (15 éves!!!) osztálytalálkozónk is szeptember elején, amire végül is elég kevesen jöttünk össze, de legalább akik eljöttek, azok közül pár emberrel már tényleg nagyon régen találkoztam, és elég kíváncsi voltam, hogy mi van velük. Szóval ez is tök jó volt, meg kicsit olyan keserédes, mert eszembe jutott, hogy volt idő, amikor ezekkel az emberekkel osztottam meg az életem szinte minden apró mozzanatát, ténylegesen együtt nőttünk fel, szó szerint, és olyan fura, hogy azóta csomó mindenkivel már csak alig-alig találkozom, akit akkoriban “legjobb barátomnak” hívtam, és hogy mennyire el tudunk sodródni egymástól. (Meg az is fura, hogy lassan már kétszer annyi idő telik el, mint amennyit együtt töltöttünk, szóval, hogy akkoriban még azt gondoltam, hogy “nyolc év együtt” az egy örökkévalóság, de lassan már “16 év külön”-nél tartunk, és ez utóbbi szám igazából már csak nőni fog, szóval akivel a gimi utáni években megszakadt a kapcsolat, azzal már kb sosem lesz olyan, mint régen. És ez azért mindenképpen veszteség). Megmondom őszintén, én imádok nosztalgiázni, szóval jó volt együtt lenni újra azokkal, akiknek életem legnagyobb élményeit köszönhetem.

És ugye szeptemberrel elindult az ovi is a gyerekeknek, megint bele kell rázódni a napi rutinba, nekik is, nekünk is, ez azért nem megy zökkenőmentesen, közben a meló is folyamatosan újabb és újabb fordulatokat vesz, amiről persze nem fogok írni, lényeg a lényeg, hogy nem unatkozunk…

Káprázatos fényképgyűjteményemből most nem osztok meg újabb darabokat, leginkább azért, mert nincs mit, de majd remélem szép lesz az ősz, és el tudok csípni belőle valamit. Aztán majd megpróbálok valami kicsit konkrétabbal is jönni legközelebb.

nyaralás part 1

Intenzív nyaralós hosszú héten vagyunk túl, amiről jó sok képet is meg tudok osztani, úgyhogy most egy ideig ez fog menni, én kérek elnézést. De hát nyár van, mi másról írhatnék??!!

Először a Velencei-tónál töltöttünk el pár napot, amiben az egyik legérdekesebb dolog egyébként nem is a tó volt, hanem a szállásunk. Jóbarátaink ugyanis vettek egy nyaralót, amit idén nyáron “avattak fel”, és ennek keretében kerültünk meghívásra mi is hozzájuk. A szürreális az egészben az, hogy ez ugyanaz a nyaraló, ami korábban az egyik gimis osztálytársam családjáé volt, és ahol egyetemista éveim alatt (meg még utána is) szinte minden nyáron eltöltöttünk pár napot. Ahogy beléptem a kapun, még nem tudatosult bennem mindez, csak mondogattam, hogy jé, ugyanilyen háza volt az osztálytársaméknak is (ugyanebben az utcában – mert az utcára emlékeztem, a házszámra már nem), aztán ahogy egyre több részlet a helyére került (jé, nekik is ilyesmi teraszuk volt, jé, nekik is pont ugyanilyen járólapjuk volt, jé, nekik is volt a ház mögött egy sufni, jé, nekik is pont ilyen tűzrakójuk volt a kertben…!), egyre gyanúsabbá kezdett válni, hogy ez bizony nem egy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hasonló nyaraló, hanem ez AZ a nyaraló :) Szóval az első este kisebb sokk volt, nem csak nekünk (egyébként Sz is járt már itt, csak ő jóval kevesebbszer…), de a barátainknak is, de ettől függetlenül is jó volt ott lenni, csak ez így tényleg annyira durva egybeesés! :)

Szóval itt jártunk először, volt kis fürdés a tóban, sütögetés, társasozás, hajnalig tartó mulatozás (pont, mint anno osztálytársaimmal, csak most szűkebb körben, meg kicsit disztingváltabban :) ).

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Minden múlt a múltam

Már jó régen voltunk itt, de azért meg akartam osztani, és most meg is osztom, hogy van ez a kiállítás: “Minden múlt a múltam”, amit a Fortepan gyűjteményéből állítottak össze, és tök jól sikerült szerintem. A Fortepan archívum ugye teljes egészében ingyenesen elérhető, szóval felmerül a kérdés, hogy akkor miért adjon ki azért pénzt az ember, hogy olyan fotókat nézegessen, amiket ingyen is tudna, de itt egyrészt ugye szelektálva meg tematizálva vannak a képek, másrészt meg egy csomó érdekességet is hozzájuk lehet olvasni. Meg hát a “tényleges” fényképek összhatása teljesen más, mint csak úgy online tallózni, ami egy idő után már amúgy is befogadhatatlanul sok.

A képekből amúgy az Index is szokott megosztani részeket egy-egy cikkben (meg egyébként magáról a Fortepanról is csinálnak saját “tematikus gyűjteményeket”, érdemes itt is elveszni:

“Két kép és ami közben elmúlt”

“Érettségiről vitték őket a gettóba”

“A test a régi papír húszasról – egy eltévedt golyó végzett vele 1956-ban”

Szóval akit érdekel a 20. század második felének történelme kicsit a megszokottól eltérő szemszögből, annak tudom ajánlani ezt a kiállítást!

a történelem ismétli önmagát

Nemrég volt a Columbine-i iskolai mészárlás 20. évfordulója (elképesztően öregnek érzem magam…), aminek az apropóján újranéztük Michael Moore “Bowling for Columbine”-ját (vagyis Sz igazából most látta először – magyarul Kóla, puska, sült krumpli, de ezt a címet szerintem azóta már többszörösen megbánta a fordítója – legalább is remélem!). A film egyébként ugyan az iskolai mészárlásból indul ki, de alapvetően nagyobb témáról, az amerikaiak fegyvertartáshoz való viszonyáról szól inkább (ha valaki nem látta még, azonnal megnézni! – nem kell objektív szemléletet várni tőle, helyenként meglehetősen demagóg, és szinte mindent torzít, de ezzel együtt egy nagyon (nagyon-nagyon) jó film).

És elképesztő volt számomra ez az újranézés abból a szempontból, hogy mennyi minden UGYANÚGY volt már 2002-ben is (2002-es a film), amiből egy csomó minden például a mai Magyarországon is működik – és, hogy ez mennyire szomorú. Például a félelemre épülő politizálás, vagy a bizonyos népcsoportokkal való riogatás(sal való politizálás). És ez nyilván a történelem során számtalan módon megismétlődött már (és minden bizonnyal jól be is vált), de azért ijesztő ennyire benne lenni…

Kimásoltam pár részletet, amik így elolvasva talán nem jönnek át annyira, de már csak azért is nézze meg mindenki magát a filmet:

“- A gyilkosságok száma 20%-kal csökkent, a tévében bemutatott gyilkosságok száma pedig ugyanakkor 600%-kal emelkedett. A tévétársaságok és hírcsatornák elhitették az amerikai néppel, hogy sokkal nagyobb veszélyben élnek, mint valójában. Nálunk a bűnesetek száma nyolc éve folyamatosan csökken, de a fegyverek – mindenekelőtt a pisztolyok – száma emelkedik. A bűnözési ráta egyre csökken, a bűnözéstől való félelem pedig egyre csak nő.
– Hát nem logikátlan ez?
– Nem, ez logikus, ha az ember látja, hogy a politikusok és a hírszerkesztők mit sulykolnak belénk.”

„Ha az ember megnézi a késő esti híradót, az ott látható Amerika még mindig elég vészjóslóan fest. Mi volt ez a 2000. évi pánik? Hát nem azt sulykolták belénk, hogy társadalmunk összeomlik, mert valaki elfelejtett beírni néhány számot egy komputerbe? […] Miután sikerült az egész országot pánikhangulatba kergetni, eljött az éjfél… És nem történt semmi. […]Mi is van azokkal a bizonyos gyilkos méhekkel, amelyek elárasztják Amerikát? (TV-bejátszások: „Még ebben az évben meg fognak érkezni.” „Az afrikai méhek még ebben az évben elérik Texast, és két-három éven belül Arizonát is. Ami azért nagy probléma, mert a gyilkos méhek nagyon agresszívek. Fél mérföldön keresztül is képesek követni egy embert.”) A méhek végül soha nem érkeztek meg.”

További TV-bejátszások: „Az altatók is veszélyesek lehetnek. Talán nem is tudta, de meg is ölhetik önt.” […] „Naponta használjuk a mozgólépcsőt, de bármikor szétroncsolhat bennünket. Most bemutatjuk önöknek, hogy önök is a “veszély lépcsőin” járnak.” […] „Minden ötödik amerikai pszichikai zavarokkal küzd. Az egészségügyi minisztérium mindenkinek azt tanácsolja, hogy vizsgáltassa ki magát.”

„A média, a konszernek, a politikusok, olyannyira megfélemlítették az amerikai népet, hogy most már eljutottak arra pontra, ahol semmit nem kell megindokolni.”

Aztán még van egy érdekes rész a fehérek és feketék viszonyáról: „Tudjátok, miért szeretem annyira ezt az országot? Teljesen mindegy, hogy az ember egy őrült gyilkos, vagy egy elnökjelölt, egy dologban biztos lehet: a fehérek feketéktől való félelmében. […]Az ember hallja a történeteket a tévében és olvassa a lapokban. A fekete népesség szórakozássá vált a társadalom többi része számára. Hogyan? “A nap bűnügye” gondoskodik a szórakozásról. A vér jól eladható. Egyből címlapsztori lesz belőle, és ez a kép az egész nemzet fejében rögzül. A valósághoz persze semmi köze. Épp ellenkezőleg. A legtöbb afro-amerikai ellenzi a fegyvertartást. Az elővárosokban az a közvélekedés, hogy a városi hordák vagy valami ismeretlen helyről jövők le akarják rombolni az elővárosokat.”

SK8!!!

Tegnap délután kimentünk egy kicsit a gyerekekkel, és újra ráálltam a deszkára kb… tíz év óta először? Nem, egyébként valamikor voltam kinn a városligeti skateparkban azóta is, hogy ideköltöztünk (amit lehet, hogy azóta már el is bontottak…), szóval akkor biztos, hogy nyolc éven belül álltam deszkán valamikor, de kb ekkora időtávban kell elképzelni a gördeszkás aktivitásomat (és már akkor is úgy emlékszem, hogy csak az járt a fejemben, hogy basszus, én ebből már kinőttem, egyszerűen vége a deszkázós korszakomnak…).

Hát, mint mondjak, elég hülye érzés volt, két dolog vált egészen világossá most számomra, az egyik, hogy a gördeszka teljességgel alkalmatlan bármiféle közlekedésre: baromi hangos (vagy csak megöregedtem, hogy zavarnak az ilyesmik?), és szinte a legkisebb szintbeli eltérés (pl. egy repedés a járdán, térkő, padkák) is akadályt jelent számára, amiből azért Budapest aszfaltfelületein elég sok van, arról nem beszélve, hogy egy kis kavics is akármikor leblokkolhatja a kereket, amivel nagyon csúnyát lehet esni, ha nincs rá felkészülve az ember… Szóval ilyen szempontból használhatatlan. Másrészről pedig arra jöttem rá, hogy azóta, hogy kb húsz évvel ezelőtt először álltam gördeszkán, azért az alapoktól nem nagyon jutottam tovább soha :) Mármint, van kb négyfajta trükk, amit valaha is tudtam (és mondjuk még ezek kombinációi, de nyilván úgy, hogy tízből egyszer összejött, ha épp szerencsém volt), és ezeket nagyjából most egy délután alatt fel is tudtam idézni, de ez nagyon nem olyasmi, amire büszke lehet az ember :) Vagyis akkoriban erre én nagyon büszke voltam, de így visszatekintve erre az egészre… vicces, na.

Ahogy az is, hogy az ötéves lányomnak már kb lábra áll a gördeszka, pont úgy kezdett neki, ahogy – emlékszem – én is, de van benne potenciál, mármint jó az egyensúlyérzéke, szerintem ha gyakorolná még egy kicsit, egy hónap múlva már tudna gurulni is vele. Onnan meg már nincs messze az apja szintje :))