Írország Part 2

Ahogy ígértem, még jövök egy beszámolóval az írországi útról, mégpedig a Moher-sziklákról (Cliffs of Moher), egyik délután ugyanis ide látogattunk el. Ez egy rendkívül hosszan (a Wikipédia szerint 14 km-en) elnyúló, végtelenül impozáns sziklafal (legnagyobb mélysége/magassága 214 m), amit a képek sajnos több okból sem fognak visszaadni, de higgyétek el, ez egy olyan hely, amit érdemes megnézni. Sajnos aznap, amikor mi voltunk, nem kényeztetett el minket az időjárás, nem volt szikrázó napsütés és kék ég, hanem inkább borongós szürkeség, de legalább nem esett az eső, éppen a szél sem fújt annyira (ami azért jó, mert így is baromi félelmetes a sziklák széléhez kimenni, szélben meg még inkább az lehet…), és túl sok turista sem volt, szóval nem volt tömegturizmus érzésünk. Viszont rengeteg (!) a muslica, vagy nem tudom mik, ilyen kis apró döngicsélő izék – alig bírtam kiphotoshoppolni őket a képekről! :)

Vigyázat, gigantikus képgaléria következik!

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

travelblog

Kicsit kezdek átmenni travelblogba, mert csak olyankor szedem össze magam egy írás erejéig, amikor feltölthetek pár képet arról, hogy éppen hol jártam. Mondjuk, egyébként meg mégis miről tudnék írni? Semmiről. Naugye.

De majd egyszer összekapom magam.

Mindenesetre: június elején Luganóban voltunk munkaügyből kifolyólag egy pár napot, ez Dél-Svájc, az olasz rész, gyönyörű hely (még ha a képeimből ez nem is jön át annyira), ha nem lenne olyan mérhetetlenül drága, bárkinek ajánlanám nyaralási helyszínnek.

Egy napra még Milánóba is át tudtunk ugrani, ez onnan egy órányira van kocsival, pár órát ott is tudtunk városnézni a központban. Úgyhogy most beteszek három képet innen, hármat meg onnan:

Belga körút

A hét elején pár munkatársammal egy konferencián voltunk Brüsszelben, és most úgy adódott, hogy volt időnk megnézni Gentet (igazából ide a konferencia keretében szerveztek városnézést), és Brugge-t is. Jól sikerült a konferencia is, és egy kicsit Belgiumból is többet láttam, sőt, még az időnk sem volt olyan vészesen rossz. Szóval, eredményesnek ítélem az utat. Az külön jó volt, hogy nem egyedül voltam, úgy azért annyira nem élvezetesek ezek a kiküldetések. És még Brüsszelben is láttam újdonságokat, például most már tudom, hol van a város vörös lámpás negyede (pont egy saroknyira a szállásunktól, ahol még vasárnap reggel kilenckor is voltak “műszakban”), és megnéztük a kongói negyedet is, ahol viszont csak elvétve találtunk afrikaiakat, szóval ez kicsit csalódás volt. Állítólag a török negyed durvább, de az nem olyan autentikus, úgyhogy oda nem mentünk el :)

És akkor pár kép:

Van valami

Van ez a film: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Kicsit gondolkozós, kicsit elvont, de semmiképpen nem mondanám művészfilmnek, igazából nekem teljesen bejött. Nem egy korszakalkotó valami, de ötletes, meg minden. De most nem is erről akarok írni, mármint nem a sztorijáról, vagy ilyesmi, hanem arról, hogy van benne egy óriási jelenet. Minél többször nézem meg, annál jobban tetszik. Megmutattam már az összes munkatársamnak, aztán azóta már egy csomóan közülük megmutatták az ő ismerőseiknek, annyira tetszett nekik is. Szerintem mindenki át tudja érezni a jelenetet, nekem azért különösen szívhez szóló, mert ugye én magam is földrajzot tanultam, egyetemen is, gimiben még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy tanár legyek, de aztán ezt hamar elvetettem. Szóval ezért. De ettől függetlenül is szerintem nagyon eltalálták, úgyhogy most ide is belinkelem:

létszámbővülés

Múlt héten jött egy új munkatársunk, én ezen a héten találkoztam vele először. Érdekes arc, ebéd közben vagy másfél órán keresztül sztorizgatott arról, milyen élményeket szerzett, amikor egyetem alatt egy könyvesboltban dolgozott – az Árpád híd metrómegálló aluljárójában. De mindezt úgy, hogy teljesen úgy éreztem magam, mintha valami standup comedy-t néznék. És a jó értelemben. Úgy értem, vannak azok az emberek, akik minden megszólalásukkal azt próbálják éreztetni, hogy mennyire „jó arcok”, és mennyire jól elő tudják adni magukat. Lehet, hogy ez a srác is ilyen, csak most még ismerkedik velünk, de valahogy úgy éreztem, hogy ő csak szimplán mesél nekünk, és nem tűnt egyáltalán megjátszósnak, vagy felvágósnak, egyszerűen szórakoztató volt. És tök jó hangulat lett tőle az egész irodában.

Azóta kb már a fél életét elmesélte, ma délelőtt is vagy egy órán keresztül szóval tartott, beszámolt az előző munkahelye viszonyairól, az ebédidők meg permanensen másfél óráig tartanak ezen a héten simán :) De végülis ráérünk.

Az új emberek mindig új színfoltot jelentenek egy munkahelyen, mindig valahogy megváltoznak az „erőviszonyok”, a hangsúlyok eltolódnak, az irányok kibillennek… Ez egészen biztosan most is így lesz, meghát amíg ilyen kevesen vagyunk (most dagadt fel a létszám 8 főre), addig minden egyes új ember elég jelentősen fogja akarva-akaratlanul befolyásolni az itteni hangulatot.

kilátások

Nem tudom megállni, hogy ne tegyek be pár képet az új munkahelyemről nyíló kilátásról :) Tegnap délután voltunk először körülnézni, de igazából még egyáltalán nincs kész a hely, mármint munkára nem igazán alkalmas (jó, asztal, szék, meg áram van, úgyhogy fizikailag lehet benne dolgozni, de ezen kívül még kb semmi…). Szóval lestünk ki az ablakokon, erre megszólal az egyik kollégám, hogy “Ciki lenne, ha most fényképeznék innen párat?” Jót röhögtem rajta, de valójában akár én is feltehettem volna a kérdést, csak nem mertem. Ma reggel viszont munkakezdéskor én voltam az első (túlságosan hozzászoktam már a szigorú munkamorálhoz az előző előtti helyemen – mármint ahol még taval év végén dolgoztam -, úgyhogy már kemény 10 perccel korábban megérkeztem), és muszáj volt kihasználnom az alkalmat. Tehát a képek:

A négy falból háromnál így végig van rakva ablakokkal. És egy nagy openoffice az egész, érdekes lesz, ilyenben még nem dolgoztam (mondjuk egyelőre még nem lesz olyan igazi openoffice feeling, mert csak heten vagyunk, de kb 25-30 fő is elfér majd összességében). A képeken fel lehet fedezni pár ismerős objektumot, ami alapján be lehet lőni, hogy kb hol vagyunk, úgyhogy ezt most nem is részletezem. A belsőről meg majd akkor, ha az is kész lesz :)

utolsó nap

Itt ülök a töküres szobában (nyilván 14:00-kor eltűzött már mindenki), és most egészen rámtelepedett ez a most-valami-nagyon-más-következik életérzés.

Tényleg tök fura, mert olyan emberektől kerülök távol, akikkel ilyen-olyan módon, de már nagyjából 6 teljes éve dolgozunk együtt. Az már az életünknek egy egészen nagy szelete. És most ebből a körből teljesen kikerülök, szakmailag persze nem egészen, és valószínűleg lesznek még alkalmak, amikor össze fogunk futni, de mégis most olyan furcsa búcsúzás-érzés van bennem, mindenféle nosztalgikus eleggyel. Most írtam egy hülye búcsúzkodós e-mailt egy nagy körnek a volt munkatársaim közül, lehet, hogy azért is van ez bennem. De igazából a hét folyamán többször is belémnyilallt ez az érzés, hogy na most valami új következik.

Ilyen egyébként még nem is volt, hogy magamtól kezdjek új munkahelyen, eddig mindig a körülmények kényszerítettek a váltásra. Persze lényegében most is a körülmények miatt van ez az egész, de most mégsem az van, hogy kollektíven otthagyunk egy helyet, és megyünk egy másikra, hanem én hagyok ott mindenkit, és megyek a tökismeretlenbe.

Na mindegy, ez van, a hétfő-keddet kivettem szabinak, úgyhogy kicsit rá tudok pihenni erre az egészre, meg valószínűleg még az egész jövő hét is lazább lesz, mert az új irodába csak húsvét után tudunk beköltözni addig otthonmunka, szóval lesz még időm akklimatizálódni. Aztán meg majd meglátjuk :)

helyzet

Igazán szeretnék már másról is írni, de megint csak a munkáról tudok… Illetve szokás szerint arról sem, mert semmi konkrétat nem írhatok le, szóval – csak a szokásos.

Mindenesetre az elég konkrét hír, hogy múlt hét pénteken rábólintottak végre hivatalosan is a kilépésemre, emiatt egy kicsit tartottam, mármint, hogy ez az egész hogyan fog lezajlani, de teljesen simán ment minden. Ezzel együtt az új helyen is megkaptam múlt héten az aláírt szerződésemet is, tehát sínen van minden. Húsvét után elvileg már az új irodába is beköltözhetünk, meg kicsit már beszélgettem a leendő munkatársaimmal is (ők ha jól tudom, már március közepén kezdtek hivatalosan, csak nekem volt ez, hogy áprilisra csúszott a papírozások miatt. Eddig szimpatikusnak tűnnek, érdekes lesz, mert korábbról a nagyszámú kollégákhoz vagyok szokva, itt meg mindenkivel együtt most heten leszünk összesen, még ha a külsős koordinációt beleveszem, akkor is csak tízen… Szóval érdekes helyzet ez az egész, sok egyéb szempontból is (pl. most nem én vagyok az “új”, hanem mindenki új egymásnak, ilyen szituációban még nem voltam). De majd igyekszem rögzíteni új élményeimet mindenképpen áprilisban. Már csak azért is, hogy pár én múlva vissza tudjam olvasni, milyen is volt ez az egész :)

Szóval ez az utolsó hetem itt, március végét szabinak kiveszem, és újult erővel fogok belevágni az új kihívásokba. Közben lesz egy jó kis lakásfelújítás, amit azt hiszem, a lehető legjobb időpontra tettünk, de ki tudta ezt még akkor, meg egyébként is, jobb túlesni az ilyesmin, bárhogy is lesz…

Egyébként az a baj – csak, hogy filozófia magasságokba emeljem ezt az egyébként eddig borzasztóan semmitmondó bejegyzést -, hogy úgy érzem, egyre kevésbé vagyok exhibicionista egy blogíráshoz. Korábban valamiért azt hittem, hogy tök érdekes dolgokról tudok beszámolni, meg, hogy tök viccesek életem apró eseményei, de manapság még ha találok is ilyet (vagy legalább olyasmit, amit tudnék érdekesen, vagy viccesen tálalni), akkor is lusta vagyok ahhoz, hogy bepötyögjem, pár nap múlva meg már totálisan elveszti aktualitását az egész, és még sokkal kevésbé van kedvem beszámolni róla. Ez a folyamat persze már tart egy jópár éve, ahogy az a blogon tapasztalható aktivitásomon is meglátszik, nagyjából az egyetem végével (vagy még korábbra datálhatóan), kezdődött, és olykor gondolatban újra és újra eljutok oda, hogy na most akkor aktívabb leszek, csak az a baj, hogy a gondolatot nem követik a tettek. De most ismét valami ilyesmi motoszkál a fejemben, hogy majd mostantól jól kiírok magamból mindent, és igazából miért ne lehetne MOST ebből valami? Olvasótáborom úgyis a nulla felé konvergál, így aztán tényleg büntetlenül leírhatok minden apró-cseprő dolgot szürke hétköznapjaimból, nem ártok vele senkinek, max elalvás előtt lesz érdemes megnyitni az oldalt, mert annyira unalmas :)

Na majd meglátjuk, mit hoz ez a tavasz! :)

2014.10.13.

Múlt héten egy egész hosszú kiküldetésen voltam – természetesen munkaügyből kifolyólag – Brüsszelben. Szerintem erről többet nem is írok, a lényeg, hogy ismét remek alkalom nyílt, hogy képeket töltsek fel :)

Mint mondtam, munka miatt voltunk kint, ez azt jelenti, hogy elég sok EU-s intézményt bejártunk, ezen a képen egyből kettőt is látni. Még az EU Parlamentben is volt egy program, de azon én sajnos nem vettem részt… Egyébként mondanom sem kell, hogy nem ezek a város legszebb részei :)

Ami viszont szép, és nem kevésbé emblematikus része a városnak, az a főtér. Igazából nincs itt semmi, csak egy csomó fotózkodó turista, meg ezek a túldíszített épületek körben, de azért az összhatás hangulatos.

Ha már itt voltam, igyekeztem mindennek utánajárni, ami a leghíresebb belga képregényhőshöz, Tintinhez kötődik. Ez például egy helyi “tűzfalrehab”, amibe amúgy egész véletlenül botlottam bele. De aztán valahol találtam egy “Tintin in Brussels” című várostérképet is, ahol konkrét útvonalakat is bejelöltek a turisták számára. Mindent nem néztem meg, de a Tintin Boutique-ba feltétlenül elmentem, ahol sajnos fényképezni nem lehetett, de cserébe jó drága volt :)

A pisilő kisfiút meg aztán végképp meg kellett örökítenem. Annyira kicsi volt, és annyira kevés turista állta körül, hogy először nem voltam biztos benne, hogy TÉNYLEG ez az, de aztán fél perc múlva már harmincan fényképezték egyszerre, úgyhogy megnyugodtam. Azt hiszem, ez az egyik leggroteszkebb “városi jelkép” a világon.

És végül mi másról tehetnék még be képet, mint az Atomiumról. Ráadásul ez azon kevés képek egyike, amikor Brüsszelben kék az ég, és süt a nap. Az Atomiumba be is mentem, ami némiképp csalódás volt, mert bár jó a kilátás a tetejéről, a kilenc gömbből vagy négy le van zárva, és a többiben sincs túl sok érdekesség… De egyszer azért érdemes ellátogatni ide ha van ideje az embernek, főleg, hogy nincs tömeg sem (mint pl. az Eiffel-toronynál)

Ennek az útnak az is lett a hozománya, hogy hosszas keresgélés után végre rájöttem, hogy nincs hányingerem minden sörtől, sőt: szeretem a belga söröket. Amit Prága nem tudott elérni, az Brüsszelnek sikerült, tudok már olyan sört mondani, amit szívesen innék csak úgy is, nem azért, mert mindenki más is sörözik. Persze az is lehet, hogy csak a hely szelleme tette, vagy épp a társaság segített hozzá, mindenesetre ezzel kapcsolatban most pozitív élményeim vannak. Ezt is megéltük.

ARCHÍV – az újak

Megjöttek ma az új munkatársaim, együtt is ebédeltünk most (kb mindenki, aki itt volt az irodáról, ez összesen az újakkal együtt hét embert jelent :D ). Az egyikük egy háromgyermekes anya, a másik egy nálam egy évvel idősebb srác. A csaj szimpatikusabb egyébként egy elsőre, de persze nem hiszem, hogy nekem személy szerint akármelyikükkel is problémám adódna. Azt volt furcsa inkább megfigyelni, hogy milyen óvatosan, milyen esetlenül mozognak mindketten ebben a környezetben, odafigyelnek, hogy mit mondjanak (vagy ne mondjanak), mindenre visszakérdeznek, hogy ki mire hogyan szokott reagálni, mik a szokások, puhatolóznak – szóval ahogy „pozícionálják” magukat szépen magyarul megfogalmazva. Hát, lehet, hogy én is ilyen voltam, nem tudom, meg igazából azt sem, hogy vajon én milyen benyomást keltettem eleinte az emberekben természetes esetlenségemmel és félszegségemmel… És persze most nagyon örülök annak, hogy nem kell ilyen szituációkat újra átélnem, legalábbis mostanában nem. Maradjon is ez így :)

2013.12.03.

Rájöttem, hogy utálok címeket adni a bejegyzéseknek, és mivel a fejlécben úgysem jelenik meg a bejegyzési dátum, ezentúl mindig az lesz a cím. Mennyire egyszerű már!

Érdekes, hogy amikor a legkevésbé van időm írni, akkor van a legjobban kedvem hozzá, most már annyira golyóznak a szemeim az excel tábláktól, hogy úgy döntöttem pihenek egy kicsit, és írok, mert úgyis ezer éve már, hogy nem…

Sokat gondolkodtam, hogy akkor most osszam meg a gyereknevelési élményeimet, vagy miről írjak, és az a nagy igazság, hogy szerintem egy kis profilváltáson fog átmenni a blog, ugyanis az esetek többségében tényleg nincs más témám, mint az, hogy éppen miket csinál, vagy nem csinál a kislányom, és, hogy erről mit gondolunk. Szerintem ez külső szemmel nézve borzasztóan unalmas téma, de sajnos most azt kell mondjam, hogy ez van, ez az életem, és ha nem erről írok, akkor ilyen hónapos csendszünetek lesznek, írni viszont azért mégiscsak szeretek :) Szóval erre készüljön mindenki.

Most viszont (miután ilyen jól felvezettem, hogy ezentúl csak a babatéma árasztja el a blogot) felgyülemlett annyi egyéb élményem, hogy először is ezeket fogom megosztani, lehet, hogy több posztra is szétszabdalva, aztán majd szépen csorgatom a gyereknevelési infókat is :)

Múlt héten volt egy projekttalálkozónk itt Budapesten, amire eljöttek azok a partnerek, akikkel együtt dolgozunk egy nemzetközi projekten (ez most nagyon komolyan hangzott, de nem kell semmi komolyra gondolni… Tényleg.), sőt ehhez kapcsolódóan egy konferenciát is össze kellett hoznunk, mint első (fél-)napi programot. Alapvetően jól sikerült a konf (én csak, mint néző vettem részt), de azért volt két előadás, ami nálam kiverte a biztosítékot. Alapvetően azt kell tudni erről a projektről, hogy a népesedési (vagy tudományosabban: demográfiai) változásról szól, ennek egyik résztémájában kellett előadókat vadásznunk, és mivel közszféra vagyunk, ezért közszférából tudtunk embereket szerezni leginkább. Ez nem is gond, kivéve, ha nem szakemberek jönnek, hanem pártkatonák. Az egyik 15 perces előadás például arról szólt, hogy egy darab grafikont elemzett végig a hölgy, amin a női munkavállalók arányának változása látszott kb. a rendszerváltástól napjainkig, ebből sikerült kihoznia, hogy egyrészt az első Orbán-kormány idején milyen nagy hangsúlyt fektettek a női munkavállalókra (egy – nem viccelek – fél százalékos emelkedés látszott a grafikonon 1998-ban, tehát, értitek, a kormányrakerülés évében MIATTUK nőtt a nők foglalkoztatottsága), másrészt, hogy a második Orbán-kormány mennyire válságálló, és szintén milyen nagy súlyt fektet a női munkavállalókra (erre abból következtetett, hogy az EU-s adatokkal összehasonlítva hazánkban kisebb volt a csökkenés 2008 után). Mindezt számos más sületlenséggel tarkította persze, de ezek szúrtak szemet leginkább, majd befejezésül meghagyta a külföldi “kollégáknak” (a hallgatóságban kb 2/3-részt a projektparterek vettek részt, akik remélem sose hallottak még az Orbán-kormányról, és nem is néznek utána; a maradék 10-15 magyar hallgató meg rezzenéstelen arccal figyelt), hogy vigyék el országunk, és munkaerőpiaci erőfeszítéseink jó hírét saját hazájukba :) A másik előadó még ennél is tovább ment, ő például nem is hozott ppt-t, hanem a kollégája a háttérben nyomogatta a laptopot, hogy a kivetítőn mindenféle oda nem illő kép váltakozzon (ez egészen szürreális volt, tényleg). A téma egy pályázat lett volna, amit időseknek hirdettek meg, hogy írják meg élményeiket, történetüket az utókornak, ebből összehoztak két könyvet is, meg mindenféle rendezvényt, tök jó. Az előadó néni ennek bemutatása helyett viszont olyanokat kezdett el mondani, hogy az idősekre nem úgy kell gondolni ám, mint szegényekre, hiszen az időskor nem szegénységi kockázat! Meg ők nem segélyt kapnak ám, hanem azt a pénzt, amiért megdolgoztak, és abból, amit ők befizettek (csak csendben kérdezem, hogy akkor a felosztó-kirovó rendszerrel mi van, és akkor miért lenne probléma, ha kevesebb dolgozó “tart el” több nyugdíjast???). Nem, jobb, ha tudjátok, hogy a nyugdíjasok ugyanolyan aktív fogyasztók, mint mi, és ők egy piaci szegmenst jelentenek ám! (ez így szó szerint elhangzott). Igen, Magyarországon a nyugdíjasok GAZDAGOK, bárhova nézek, nyugdíjasok tiporják egymást az üzletekben…

Egy másik nap egy vidéki múzeumban (inkább nem írok konkrétumokat) kaptunk tárlatvezetést is, egy srác nagyon lelkesen, és nagyon rossz angollal körbevezette a társaságot (ezen már csak a projektpartnerek vettek részt), régen szórakoztam már ilyen jól. Csak egy példa: két kartonpapír bábu népviseletbe öltözött emberekkel, ez a helyszín. Odamegy a srác, lelkesen mutogat: This is a very interesting thing (Dísz íz a veri intereszting ting – el tudjátok képzelni biztos…): this is a Hungarian man, and this is a Hungarian woman. They are in very old costumes (egyébként a costume-öt úgy ejtette, hogy kástyüm, csak másodszorra értettem meg – pedig ez magyarul is kosztüm, nem kell túlbonyolítani…). And so on, kb fél órán keresztül, kimeríthetetlen humorforrás volt… :)

Na ilyen komoly munka ment múlt héten, aztán még írok másról is, de most egyelőre befejezem az élménybeszámolót, mert már így is sok lesz.

költözés

Ez úgy látszik már rám ragadt, hogy sehol sincs fix helyem :) Az előző munkahelyemen a három év alatt összesen hatszor (!) költöztem új szobába, itt most fél év alatt először (de ha beszorozzuk, akkor a három évi hat költözés is pont féléves átlagot ad ki :) ). Pedig nem gondolom, hogy annyira kibírhatatlan ember lennék… :)

Jó igaz, az itteni első helyem valóban csak ideiglenes megoldásnak indult, ahhoz képest még elég sokáig is maradtam ott, azt magam sem gondoltam, hogy egy hosszútávú megoldás lesz. Viszont a mostani költözés tőlem teljesen függetlenül zajlott le, és abszolút váratlanul ért. Ugyanis az történt, hogy felújították a régi szobánkat, ezért át kellett költözni egy közös tárgyalóba, majd miután befejeződött a felújítás, közölték velem, hogy ne a régi szobámba menjek vissza, hanem egy másikba. Egyébként ez teljesen jól jött ki, mert annyira nem szerettem sem a volt szobámat, sem a volt szobatársamat, egy gyomorideges, munkába teljesen beleunt srác, akinek a legfőbb szórakozása (és gondolom napi tevékenysége is) annyiból állt, hogy a kedvenc focicsapatának honlapját böngészgette, és írogatott a fórumába, illetve napjának minden bizonnyal nagy százalékát tette ki a különböző index-hírek és blogok olvasgatása is. Ez persze még rendben is lenne, hisz mindenki ezt csinálja, de közben minden reggel úgy jött be, és minden este úgy ment haza, hogy neki milyen sok munkája van, és mennyi mindent kell még csinálnia… Na mindegy, szerintem mindkettőnknek jobb, hogy különváltak útjaink.

Most két velemkorú sráccal ülök, meg egy csajt is fölvettek a héten, ő lesz a negyedik, de neki még nincs gépe, ezért nem sokat volt eddig itt… Örülök, hogy többen vagyunk, bár lehet, hogy nehezebb lesz dolgozni négyesben, főleg amikor sok, vagy sürgős munka lesz (minél többen vagyunk, annál inkább zavarhatjuk egymást, ezt már tudom), de szerintem nem lesz rossz. Aztán majd meglátjuk, hogy meddig maradok ebben a szobában, vajon tovább bírom-e, mint fél év… :)

kérdőjelek

Tegnapelőtt voltam egy állásinterjún, amivel elég hülye helyzetbe hoztam saját magam, és tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi lenne a dolog megoldása. Elmondom az egész sztorit, úgyhogy mindenki készítse be a popcorn-t meg a kólát, és helyezkedjen el kényelmesen (na jó, azért nem lesz olyan hosszú, de azért jól hangzott):

Szóval amikor októberben kiderült, hogy nem hosszabbítanak meg tovább, véletlenül pont találkoztam egy volt egyetemi csoporttársammal, aki történetesen a szakmában helyezkedett el, és kétségbeesésemben meg is kérdeztem, nem tud-e valamilyen jó helyet esetleg… Mire kiderült, hogy de, náluk pont üresedés lesz a közeljövőben, és szerinte lenne esélyem, úgyhogy küldjem csak el neki az önéletrajzom. Na hát én kapaszkodtam minden fűszálba, úgyhogy természetesen el is küldtem, ez a hely amúgy egy olyan tanácsadó cég, amiről egyébként is jó véleménnyel vagyok, picit ismerem más munkáink kapcsán, jók a referenciái is, meg minden.

Na de aztán ugye nekem sürgős volt a munkahely-váltás, és egyrészt nem tudtam várni, másrészt meg a másik lehetőség – az a hely ahol most vagyok – több szempontból is ideálisnak bizonyult, hiszen ismerem az emberek jó részét, a munkák jellegét is, illetve magát a légkört, meghát ide egyértelműen felvettek, kvázi “hívtak”, csak először nekem kellett “meghívatnom” magam (ebből csak azt akarom kihozni, hogy itt semmit nem kellett letennem az asztalra ahhoz, hogy felvegyenek). Éshát azóta is itt vagyok, de kíváncsiságból azért nem mondtam le a másik helyről sem, már csak azért sem, mert meg akarom “mérni” magam, hogy éles helyzetben mennyit számít a tudásom és tapasztalatom.

Nahát ez az éles helyzet most jött el, mármint a keddi interjún, amikor tényleg totálisan ismeretlen emberek között kellett megmutatnom magam. Alapvetően pozitív volt a benyomásom, és úgy tűnt, az övék is, úgyhogy jövő pénteken lesz egy második kör, ahol az “ismerkedés” után a komolyabb szakmai kompetenciákra térünk rá.

Azóta viszont azon kattog az agyam folyamatosan, hogy mi van, ha felvesznek??? Azért mondom, hogy hülye helyzet, mert ez esetben oda kell állnom a főnököm elé (aki kvázi “szívességből” felvett a mostani helyemre), hogy köszönöm, de inkább átnyargalnék máshova. Ezzel megszűnne a biztos állás (mert ez egy határozatlan idejű szerződéses kormánytisztviselői hely, ami elég stabil, jól fizető állásnak mondható, igaz egy kormányváltás bármikor megrengetheti…), egy hosszú szakmai kapcsolat csomó fontos emberrel akiket már megszoktam, és egy teljesen új “térben” kellene elhelyezkednem, ahol még nem is tudom, hogy pontosan mi lenne a feladatom. Ha viszont (második verzió) a leendő helyen mondanám azt, hogy köszi, hogy felvennétek, de inkább mégse, csak kipróbáltam, menne-e, akkor kínos helyzetbe hozom a csoporttársam (egyrészt), másrészt meg lehet, hogy egy sokkal érdekesebb, változatosabb, és -főleg – politikamentesebb munkahelyet hagyok “veszni”. Szóval ez a dilemmám, amit legkönnyebben az oldana meg, ha nem nekem kellene választani, ami egy módon lehetséges, hogy a jövő pénteki interjú után azt mondják, mégsem én vagyok a megfelelő… Szóval addig azt hiszem feleslegesen agyalok a vészforgatókönyveken, de egyszerűen nem tudom kikapcsolni :)

Más: ma voltam angol szintfelmérőn, mert indul nyelvi oktatás munkahelyi keretek között (ezt is olyan rossz lenne kihagyni; ingyenes, heti két alkalom májusig, ergo simán felkészít nyelvvizsgára), azt mondták C1-C2-es szinten vagyok, ami jólesett, mert én is ide pozicionáltam magam (ez nem teljesen azt jelenti, hogy felsőfokú szint, hanem azt, hogy ERRE fognak felkészíteni majd. Egyébként ha mégse járnék rá, egy C-s nyelvvizsgát akkor is be akarok próbálni tavasszal, mert kíváncsi vagyok, hogy menne).

Van még sokminden, de a legégetőbb dolgokat azt hiszem kiírtam magamból :)

Helyzetkép

Gyorsan leírom, mik vannak mostanában, aztán ennyi. Egyébként semmi különös, van egy kis év végi hajtás, aminek jó lenne, ha vége lenne, de ez elég érdektelen téma, úgyhogy nem is írok róla többet. Viszont az érdekesebb dolgok:

Tegnap voltunk “szakmai napon” (ez a “csapatépítés” PC-bb megfogalmazása, ahol részt vettünk egy szakmai kiránduláson, utána ettünk egy szakmai ebédet, délután pedig szakmai játékok is voltak – ez most nem vicc, tényleg így vezették fel őket). Ez azt jelenti, hogy legalább nem dolgoztunk :). Jó hideg volt, de egyébként sokkal jobban sikerült a nap, mint vártam. Jöhet a képillusztráció hozzá:

Aki kitalálja, hol van ez, az… tök ügyes.

Nemrég megvettük a COD 2-t legálban, ezt nem tudom, írtam-e már, ez életem első legálisan megvett játéka, egyszer már toltuk is vele kicsit a többiekkel, de most nekik sincs nagyon idejük – meg nekem sem. De jó volt feleleveníteni, ha összeszámolnám, mennyit játszottunk ezzel a koleszban, valami brutálisan nagy szám jönne ki…

A harmadik, amit még le akartam írni egy ajánló, ha még nem említettem volna, nézzetek bele az An Idiot Abroad (Egy idióta külföldön) című sorozatba. Most kezdődött a harmadik és egyben utolsó “évadja” (3 rész), ez egy angol sorozat Karl Pilkingtonnal (most csatlakozott hozzá Warwick Davis is) a “főszerepben”, aki egy olyan ember, aki alapvetően nem szeret utazgatni, mégis folyamatosan világkörüli utakra küldik. Van benne valami báj ahogy állandóan szenved, egyébként ez egy doku-sorozat, tehát nem megírt sztori, hanem tényleg önmagát adja a srác. Kis kedvcsinálónak pedig az összegyűjtött idézetei is olvashatóak a neten (alapvetően a The Ricky Gervais Show-ból, ami szintén jó kis sorozat, de néha azért erőltetett volt, szóval azt nem nagyon ajánlgatom).

helyzetkép

Pontosan nem tudom, hol hagytam abba a történetet, de lényeg az, hogy hétfőtől elkezdtem dolgozni az új helyemen. Sikerült átvennie a régi főnökömnek, úgyhogy most egy csomó olyan emberrel vagyok együtt, akikkel pl tavaly ilyenkor is munkatársak voltunk. Konkrétan egy szobában ülök azzal a kollégámmal, akivel az előző helyen is lehúztunk több, mint egy évet, ha jól emlékszem. Naszóval sikerült szerencsére az átállás, bár mondanom sem kell, hogy ez egy húzós időszak volt.

Még most is kicsit tisztázatlanok a körülményeim egyébként, például nincs még gépem, belépőkártyám, e-mail címem, szóval kb semmi, most két napja egy laptopon dolgozom, internet, meg minden nélkül, minden reggel egy pendrive-val járok körbe begyűjteni a „munkát”, aztán másnap reggel meg leadom, amit csináltam, és elkérem a következő „adagot”. Kicsit fura még itt, már nem emiatt, hanem úgy egyébként is, azért idegen még nekem az egész környezet, az épület, a folyosók, a szobák, meghát az emberek közül is sokan, amit még meg kell szoknom. Az előző helyen már ismertem a portásokat, az összes dolgozót, akikkel egy szinten voltunk, meg csomó más embert is, tudtam, kit keressek, ha HR ügyem van, ha pénzügyes kell, ha a raktárból kell valami, ha kommunikációs „jelentést” kell tenni… Még a környéken lakó emberek közül is ismertem látásból egy csomót, azokat akik máshol dolgoztak a közelben, vagy csak ott laktak, mert annyira sokszor láttam már őket az évek során, hogy megjegyeztem az arcukat. Na az ilyesmit nem könnyű egyik napról a másikra otthagyni, meg az új dolgokat sem lehet egyik napról a másikra megszokni. Pláne, hogy kicsit itt is úgy van mindenki, hogy ez csak egy ideiglenes hely (mármint konkrétan ez az épület), mert valamikorra tervbe van véve, hogy elköltözik az egész „cég”, és akkor a megszokásra annyira nem is kell törekedni. Dehát én ilyeneken igazán nem gondolkodom.

Amúgy maga a váltás üdítően hatott rám, sokkal frissebbnek, energikusabbnak érzem magam, sok bennem a tenni akarás, és a munkakedv, meghát tényleg szeretném hasznossá tenni magam, nem csak azért, hogy a főnökeim lássák, hogy dolgozok, hanem, hogy én a magam számára úgy érezzem, hogy nem csak pénzt keresni jövök be, hanem van értelme annak, hogy itt vagyok, hogy úgy érezzem, van helyem és szerepem itt. Persze ez az idők során biztos változni fog, és nem mindig leszek ilyen lelkes, de most az vagyok, és ez igazából jó érzéssel tölt el.

Na most kiírtam magamból mindent ezzel kapcsolatban egy időre :)