nosztalgia

Április elsején munkahelyet váltok (nem vicc! :) ), így a jelenlegi munkahelyemtől napra pontosan hat év után válok el (RIP 2015-2021). Bár ez a mostani hely elég ellentmondásos volt, sokat szerepeltünk a hírekben és nem pozitív előjellel (teljesen jogosan), én azért személy szerint sokat köszönhetek neki mind emberileg, mind szakmailag. Nem utolsósorban pedig azt, hogy egy csomó helyre eljuthattam, csomó mindent megismerhettem a világból, ezért mindenképpen hálás vagyok. Az egyik deklarált célunk (mármint a munkahelyem célja) ugyanis a szakmai kapcsolatok építése volt, és erre a szakmai konferenciákon való részvétel tűnt az egyik legjobb megoldásnak, ezért az ilyesmit – főleg, ha egyúttal saját eredményeinket is megosztottuk – támogatták fentről, sőt, elvárás is volt ilyenekre járni.

Most a nagy nosztalgiahullámom közepette ezeket a helyeket akarom röviden felidézni, mert bár mindegyikről írtam anno itt a blogon is, most valahogy jó érzés egybegyűjteni az emlékeket. Nem tudom, talán, hogy lezárjam ezt a korszakot az életemben.

Vigyázat, hosszú írás következik!

visszatérés

Hihetetlen, hogy minél régebben írok utoljára, annál nehezebb rávennem magam, hogy megint leüljek pötyögni egy kicsit. Valahogy mindig olyankor jut eszembe, amikor nem vagyok gépközelben, hogy “basszus, akartam írni, és megint elfelejtettem”. Mert amikor itt vagyok a gép előtt, akkor meg valahogy mindig van valami más, ami az eszembe jut, és teljes mértékben feledésbe merül, hogy van ez az én kis blogom is. Szóval most akkor jól kimagyaráztam magam annak a nagyszámú olvasótáboromnak, akik napról napra tűkön ülve, körömrágva várták, hogy mikor jön már az új poszt; bocs fiúk (lányok).

De azért, hogy folytassam a magyarázkodást: augusztus közepén jó sok időt elvett az, hogy véghezvittük a leges-leges-leges-legutolsó (de tényleg!) lakásfelújítási projektet, és ez kipakolással-visszapakolással együtt majdnem két hetemet elvette, amikor a legutolsó dolog, amihez kedvem lett volna, hogy blogolgassak, volt itt sokminden egyéb. De legalább kész van, és most már tényleg az égvilágon semmit nem tervezünk ezzel a lakással, maximum festeni valamikor (a távoli jövőben), vagy a bútorokat ide-oda rendezni, esetleg egy-két képet feltenni a falra, de ez a maximum (illetve most hazudtam, mert pont a jövő héten még felszerelünk egy bordásfalat is a gyerekeknek, de ez sem olyan jellegű dolog, ami egy óránál több időt elvenne). A másik meg, hogy közvetlenül ez után valahogy megint összeomlott a windows-om (bár szerintem most kb két évig is húzta, az nem rossz…), és az, hogy újra felállítsam a rendszert minden kis apró beállításommal (ráadásul Win8.1-en a 7-es után – mert ha már így alakult, akkor ápgrédeljek már egy kicsit…), szintén legalább öt estémet elvitte.

Szóval ezzel nagyjából le is fedtem az augusztus második felét, az első fele meg már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá, de ez valószínűleg azért is van így, mert az égvilágon semmi érdekes nem történt akkor.

Aztán most meg már igencsak benne vagyunk a szeptemberben. Kislányom elkezdte az óvodát, ami kisebbfajta sokk számomra, mert ha most már ovis, akkor nemsokára iskolás lesz, és úristen, azért nem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok ilyen hamar eljönnek, még én is alig fejeztem be a sulit (ha jól meggondolom, még most is járok), erre most meg a gyerekeim fogják elkezdeni? Hát micsoda világ ez? Hova ez a rohanás???! Szóval ezt még nekem szoknom kell, de épp ez az, hogy félek, mire megszoknám, már vége is lesz. Valahogy nekem gyerekként természetes volt, hogy növök, és sose értettem, amikor valaki csodálkozva mondta nekem (vagy a szüleimnek), hogy milyen sokat nőttem, de felnőttként ez tényleg egészen sokkoló tud lenni, hogy megnézek mondjuk egy fél évvel, vagy egy évvel ezelőtti képet, és elképesztően mellbevágó, hogy ahhoz képest már mekkorák a gyerekek most. És belegondolni, hogy ez még hosszú évekig így fog menni, amíg egyszer csak már megszűnnek gyerekek lenni, én meg még mindig úgy fogom érezni, hogy még csak most végeztem a gimiben. Persze biztos akkor már éppen máshogy fogom érezni az idő múlását, és a saját gyerekkorom is végtelenül messzinek fog tűnni, de valahogy ezt olyan nehéz elképzelni…

Na, elkalandoztam. Szóval kezdődött az ovi, tiszta stressz, meg minden, rajtam kívül jól le is betegedett az egész család a hétvégén, csak a szokásos megfázás, és már jönnek is ki belőle, de most ez a hét ezzel telt nagyjából.

És amiről pedig regényeket, regényfolyamokat írhatnék, de mégsem írok inkább egy szót se, az meg a munka, ahol napról napra egészen extrém dolgokat tud produkálni az élet, és azt gondolom minden reggel, hogy nekem már nem nagyon lehet újat mutatni, aztán mindig bebizonyosodik, hogy de mégis… Szóval a munka az izgalmas, jelenleg például úgy tűnik, hogy teljesen más irányba kezd elmozdulni a tevékenységünk, mint amit elkezdtünk úgy másfél éve, de mi azért még mindig ugyanúgy csinálunk mindent, ahogy eddig, amiből a végén nem tudom, mi fog kisülni, de egyre kevésbé hiszem, hogy bármi értelmes… Na és pont ezért nem írok a munkáról, mert csak így rébuszokban tudnék róla beszélni, és ennek meg tökre semmi értelme, tehát akkor ezt a szeletét hagyjuk is az életemnek, mindenesetre megemlítettem, hogy ez is megvan még, ugyanott vagyok, azt nem mondom, hogy minden szipi-szuper, de azért valahogy elvagyunk.

És akkor most, hogy így ideömlesztettem ezt a sokmindent, ígérem nem tűnök el megint másfél hónapra, hanem próbálok megosztani ezt-azt, egy dolgot már kis is találtam, de biztos vagyok benne, hogy lesz még több téma is idővel… Akkor most ennyi.

 

baleset

Na, most már nem mondhatja senki, hogy nem töröm kezem-lábam, hogy beérjek a munkába…

Egyébként meg pont, hogy de, mert azért szerencsére csont nem törött.

Szóval az a nagy helyzet, hogy elütöttem egy kocsit biciklivel munkába menet. És tényleg :). Megyek dolgozni biciklivel a szokásos útvonalamon (idén nyáron egész lelkesen biciklizgetek). A Roosevelt Széchenyi téren átkanyarodok a Lánchíd felé, látom, hogy a sávomban áll egy indulni készülő autó, egy kicsit kijjebb is araszolt, én meg azt hittem, hogy elindul, ezért haladtam tovább egyenesen, aztán mire realizáltam a helyzetet, már nem tudtam rendesen lefékezni, és… nekimentem :) Volt egy kis csattanás, a sofőr hátranézett, intettem neki, hogy minden OK, megvagyok, aztán megláttam, hogy kicsit betörtem a hátsó lámpáját (!), úgyhogy gyorsan mentem is tovább. Valamivel később ránézek a karórámra, hogy az nem tört-e be, erre látom, hogy majdnem csontig feljött a bőr a középső ujjam bütykén, na mondom, ez szépen néz ki (de ne izguljatok, az óra sértetlen!). Kicsit leszorítottam egy zsepivel, még volt kb öt perc utam a munkahelyig, valahogy letekertem, ott meg kértem a portástól egy ragtapaszt. A WC-ben megpróbáltam kimosni a sebet valamennyire, meg leragtapaszoztam, de aztán rájöttem, hogy ez azért ennyire mégsem lesz egyszerű, mert tényleg konkrétan láttam az inakat az ujjamon.

Mondtam a többieknek, hogy én akkor most bemennék a sebészetre, egy óra várakozás után el is láttak, szépen kitisztították, megállapították, hogy nincs törés, meg szakadás sem, meg kaptam egy tetanuszt a seggembe. Meg ezt a szép nagy kötést, amit holnap remélem levesznek, mert megyek reggel átkötésre. Úgy néz ki, mintha legalábbis eltörtem volna a kézfejemet, pedig maga a seb tényleg egyáltalán nem látványos.

Valami izgalom mindig kell, én most ezt találtam ki.

létszámbővülés

Múlt héten jött egy új munkatársunk, én ezen a héten találkoztam vele először. Érdekes arc, ebéd közben vagy másfél órán keresztül sztorizgatott arról, milyen élményeket szerzett, amikor egyetem alatt egy könyvesboltban dolgozott – az Árpád híd metrómegálló aluljárójában. De mindezt úgy, hogy teljesen úgy éreztem magam, mintha valami standup comedy-t néznék. És a jó értelemben. Úgy értem, vannak azok az emberek, akik minden megszólalásukkal azt próbálják éreztetni, hogy mennyire „jó arcok”, és mennyire jól elő tudják adni magukat. Lehet, hogy ez a srác is ilyen, csak most még ismerkedik velünk, de valahogy úgy éreztem, hogy ő csak szimplán mesél nekünk, és nem tűnt egyáltalán megjátszósnak, vagy felvágósnak, egyszerűen szórakoztató volt. És tök jó hangulat lett tőle az egész irodában.

Azóta kb már a fél életét elmesélte, ma délelőtt is vagy egy órán keresztül szóval tartott, beszámolt az előző munkahelye viszonyairól, az ebédidők meg permanensen másfél óráig tartanak ezen a héten simán :) De végülis ráérünk.

Az új emberek mindig új színfoltot jelentenek egy munkahelyen, mindig valahogy megváltoznak az „erőviszonyok”, a hangsúlyok eltolódnak, az irányok kibillennek… Ez egészen biztosan most is így lesz, meghát amíg ilyen kevesen vagyunk (most dagadt fel a létszám 8 főre), addig minden egyes új ember elég jelentősen fogja akarva-akaratlanul befolyásolni az itteni hangulatot.

bicikli

Mivel bejött a jó idő, a bérletem meg lejárt, meg aztán még mindig nem fizeti a munkahelyem a munkába járást, ezért csütörtökön szépen letisztítottam a kerékpáromat, és nyeregbe pattantam, és azóta is így közlekedek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ide is nagyjából 20-25 perc alatt beérek (ez eddig mindegyik munkahelyemre igaz volt) kényelmes tempóval, szóval ez tök jó. Az egyetlen, ami ilyenkor sajnálni szoktam, az az olvasással töltött tömegközlekedéses perceimnek az elvesztése. És ez nagyjából az egész napos olvasási időm is,szóval ilyenkor jelentősen lelassulok a könyveimmel :)

Szombaton voltam egyetemen; amikor délután végigmentem az Andrássy úton, a Kodály köröndtől az Oktogonig tartó szakaszon kb 15 beerbike-ot láttam, nem vicc. Tényleg, volt olyan, hogy hárman álltak egymás után, és egymást tartották fel, nem bírtak haladni. Biztos nagy fun volt nekik :). Egyébként aki ezt az egészet kitalálta, az biztos, hogy egész nyáron Malibun nyaral, mert ez valami hihetetlen, mennyire népszerű a cucc, és hogy mennyien járnak így legénybúcsúzni… Nem csak ez alapján mondom, a Városligetben is (pedig az azért nem csak egy “utca”) állandóan jönnek-mennek, amikor hétvégén ott vagyunk, kikerülhetetlenek, tavasztól őszig. Szóval valaki ezzel biztos jó sokat keres :)

A mai nap legnagyobb bosszúsága az, hogy nem tudom rendesen begépelni azt, hogy mongol, meg, hogy Mongólia. Mindig valami olyat írok, hogy Monglaói, vagy Monólgai, meg ilyeneket, és rohadt idegesítő, mert ma sokszor kellett leírnom. Cserébe viszont már alakul az irodánk (amit elvileg május 4-én már át kellett volna adni “készen”), ma kaptunk végre rendes forgószéket, meg egy csomó növényt hoztak, én sose gondoltam, de a zöld az tényleg nagyot tud dobni egy belső tér kinézetén – meg egyáltalán, más érzés körülnézni. Naszóval ilyesmik történtek mostanában.

kilátások

Nem tudom megállni, hogy ne tegyek be pár képet az új munkahelyemről nyíló kilátásról :) Tegnap délután voltunk először körülnézni, de igazából még egyáltalán nincs kész a hely, mármint munkára nem igazán alkalmas (jó, asztal, szék, meg áram van, úgyhogy fizikailag lehet benne dolgozni, de ezen kívül még kb semmi…). Szóval lestünk ki az ablakokon, erre megszólal az egyik kollégám, hogy “Ciki lenne, ha most fényképeznék innen párat?” Jót röhögtem rajta, de valójában akár én is feltehettem volna a kérdést, csak nem mertem. Ma reggel viszont munkakezdéskor én voltam az első (túlságosan hozzászoktam már a szigorú munkamorálhoz az előző előtti helyemen – mármint ahol még taval év végén dolgoztam -, úgyhogy már kemény 10 perccel korábban megérkeztem), és muszáj volt kihasználnom az alkalmat. Tehát a képek:

A négy falból háromnál így végig van rakva ablakokkal. És egy nagy openoffice az egész, érdekes lesz, ilyenben még nem dolgoztam (mondjuk egyelőre még nem lesz olyan igazi openoffice feeling, mert csak heten vagyunk, de kb 25-30 fő is elfér majd összességében). A képeken fel lehet fedezni pár ismerős objektumot, ami alapján be lehet lőni, hogy kb hol vagyunk, úgyhogy ezt most nem is részletezem. A belsőről meg majd akkor, ha az is kész lesz :)

utolsó nap

Itt ülök a töküres szobában (nyilván 14:00-kor eltűzött már mindenki), és most egészen rámtelepedett ez a most-valami-nagyon-más-következik életérzés.

Tényleg tök fura, mert olyan emberektől kerülök távol, akikkel ilyen-olyan módon, de már nagyjából 6 teljes éve dolgozunk együtt. Az már az életünknek egy egészen nagy szelete. És most ebből a körből teljesen kikerülök, szakmailag persze nem egészen, és valószínűleg lesznek még alkalmak, amikor össze fogunk futni, de mégis most olyan furcsa búcsúzás-érzés van bennem, mindenféle nosztalgikus eleggyel. Most írtam egy hülye búcsúzkodós e-mailt egy nagy körnek a volt munkatársaim közül, lehet, hogy azért is van ez bennem. De igazából a hét folyamán többször is belémnyilallt ez az érzés, hogy na most valami új következik.

Ilyen egyébként még nem is volt, hogy magamtól kezdjek új munkahelyen, eddig mindig a körülmények kényszerítettek a váltásra. Persze lényegében most is a körülmények miatt van ez az egész, de most mégsem az van, hogy kollektíven otthagyunk egy helyet, és megyünk egy másikra, hanem én hagyok ott mindenkit, és megyek a tökismeretlenbe.

Na mindegy, ez van, a hétfő-keddet kivettem szabinak, úgyhogy kicsit rá tudok pihenni erre az egészre, meg valószínűleg még az egész jövő hét is lazább lesz, mert az új irodába csak húsvét után tudunk beköltözni addig otthonmunka, szóval lesz még időm akklimatizálódni. Aztán meg majd meglátjuk :)

helyzet

Igazán szeretnék már másról is írni, de megint csak a munkáról tudok… Illetve szokás szerint arról sem, mert semmi konkrétat nem írhatok le, szóval – csak a szokásos.

Mindenesetre az elég konkrét hír, hogy múlt hét pénteken rábólintottak végre hivatalosan is a kilépésemre, emiatt egy kicsit tartottam, mármint, hogy ez az egész hogyan fog lezajlani, de teljesen simán ment minden. Ezzel együtt az új helyen is megkaptam múlt héten az aláírt szerződésemet is, tehát sínen van minden. Húsvét után elvileg már az új irodába is beköltözhetünk, meg kicsit már beszélgettem a leendő munkatársaimmal is (ők ha jól tudom, már március közepén kezdtek hivatalosan, csak nekem volt ez, hogy áprilisra csúszott a papírozások miatt. Eddig szimpatikusnak tűnnek, érdekes lesz, mert korábbról a nagyszámú kollégákhoz vagyok szokva, itt meg mindenkivel együtt most heten leszünk összesen, még ha a külsős koordinációt beleveszem, akkor is csak tízen… Szóval érdekes helyzet ez az egész, sok egyéb szempontból is (pl. most nem én vagyok az “új”, hanem mindenki új egymásnak, ilyen szituációban még nem voltam). De majd igyekszem rögzíteni új élményeimet mindenképpen áprilisban. Már csak azért is, hogy pár én múlva vissza tudjam olvasni, milyen is volt ez az egész :)

Szóval ez az utolsó hetem itt, március végét szabinak kiveszem, és újult erővel fogok belevágni az új kihívásokba. Közben lesz egy jó kis lakásfelújítás, amit azt hiszem, a lehető legjobb időpontra tettünk, de ki tudta ezt még akkor, meg egyébként is, jobb túlesni az ilyesmin, bárhogy is lesz…

Egyébként az a baj – csak, hogy filozófia magasságokba emeljem ezt az egyébként eddig borzasztóan semmitmondó bejegyzést -, hogy úgy érzem, egyre kevésbé vagyok exhibicionista egy blogíráshoz. Korábban valamiért azt hittem, hogy tök érdekes dolgokról tudok beszámolni, meg, hogy tök viccesek életem apró eseményei, de manapság még ha találok is ilyet (vagy legalább olyasmit, amit tudnék érdekesen, vagy viccesen tálalni), akkor is lusta vagyok ahhoz, hogy bepötyögjem, pár nap múlva meg már totálisan elveszti aktualitását az egész, és még sokkal kevésbé van kedvem beszámolni róla. Ez a folyamat persze már tart egy jópár éve, ahogy az a blogon tapasztalható aktivitásomon is meglátszik, nagyjából az egyetem végével (vagy még korábbra datálhatóan), kezdődött, és olykor gondolatban újra és újra eljutok oda, hogy na most akkor aktívabb leszek, csak az a baj, hogy a gondolatot nem követik a tettek. De most ismét valami ilyesmi motoszkál a fejemben, hogy majd mostantól jól kiírok magamból mindent, és igazából miért ne lehetne MOST ebből valami? Olvasótáborom úgyis a nulla felé konvergál, így aztán tényleg büntetlenül leírhatok minden apró-cseprő dolgot szürke hétköznapjaimból, nem ártok vele senkinek, max elalvás előtt lesz érdemes megnyitni az oldalt, mert annyira unalmas :)

Na majd meglátjuk, mit hoz ez a tavasz! :)

váltás

Sokként ért hétfőn, hogy kaptam gépet, asztalt, meg mindent, úgyhogy amikor reggel bementem (ugyanis az egész intézetünk most költözött be egy bérelt irodaházból a felújított székházba), akkor utána nem mehettem haza, hanem ott kellett maradnom estig… :) Ráadásul még úgy is kellett tennem, mint aki valamit dolgozik. Mondjuk ez nem volt nehéz, mert az egyetemen annyi házifeladat fordítást kapunk, hogy azzal kb egész héten tudok foglalkozni, tegnap is nagyrészt azokat csináltam, és még mára is maradt. Hát szóval vége a lébecolásnak, szép volt, jó volt, de igazából talán már elég is volt, az, hogy reggel bejövök, délután hazamegyek, valahogy segíti a napom strukturálását is… Igaz, hogy egy csomó mindenre most így sokkal kevesebb idő jut, de azért az se semmi, hogy az elmúlt két hónapban gyakorlatilag úgy osztottam be az időmet, ahogy akartam.

Ezzel együtt elkezdtem a kilépési procedúrát is elindítani, április elsejével kezdem meg ugyanis működésemet az új helyen. Tegnap hívtak, hogy holnap ebédszünetben ha tudok, menjek be, összehívják az új “belépőket”, hogy egy kicsit megismerjük egymást, vagy nem tudom, mi lesz itt pontosan, de majd kiderül. Szóval tök jó, hogy végre van fizikai “munkahelyem”, de ez sem tart sokáig, legalábbis itt biztosan nem. Az új helyen meg szintén “távmunkában” fogok kezdeni, legalábbis két hete még ez volt a helyzet, meglátjuk, ott milyen gyorsan őrölnek a malmok, és mikor sikerül összehozni egy irodát. Bár ahogy ezt a szerződésírásos mizériát eddig kezelték, az alapján nincsenek illúzióim.

Konkrétumokat még mindig nem tudok írni sajnos, és igazából lehet, hogy ezt az egész munka-témát hanyagolnom kellene, de most ez annyira izgat, hogy muszáj kiírnom.

Áprilisban indul a (remélhetőleg) utolsó nagy lakásfelújítási projektünk, kicseréljük a bejárati ajtót, meg egy falat kiszedünk a konyhánál, már meg van beszélve a kőművesekkel is, meg nagyjából az ajtósokkal is, valahogy a költségek tekintetében most is ez derült ki, hogy jelentősen alábecsültem ezeknek a munkálatoknak a súlyát, de mindegy, ez van, valahogy kiköhögjük, mert ez tényleg nem igazán várhat, és akkor remélhetőleg már nem jut eszünkbe semmi újabb, hanem egy pár évig nyugalom lesz :)

pótlás

Kb hetek óta akarok már írni valamit, de valahogy mindig az van, hogy van egy bizonyos információszelet, amit még nem oszthatok meg, és várok vele egy kicsit, csak aztán mikor azt már leírhatom, jön egy másik ilyen információszelet stb… Szóval mindent csak virágnyelven lehet.

Mindenesetre most nagyon úgy néz ki, hogy a közeljövőben ismét munkahelyet váltok, amit abszolút pozitív változásnak élek meg. Nem mintha agyondolgoztattak volna a mostani helyemen, vagy ilyesmi, épp ellenkezőleg, belekerültem egy akkora állóvízbe, hogy ha sokáig itt ragadok, félő, hogy soha többé nem tudok kijutni belőle… Na és ez akkor most elég virágnyelven volt tényleg. Majd ha már valóban megtörtént a váltás, akkor lehet, hogy írok bővebben is (lenne mit), de most egyelőre legyen elég ennyit.

Egyébként egy olyan helyre vettek fel most, ahova még szintén december elején jelentkeztem, csak itt nem működnek olyan gyorsan még a fogaskerekek. De abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudok várni, és most nagyon úgy tűnik, hogy megérte ez a várakozás. Ráadásul fogalmam sincs, hogy hogy sikerült ez az egész, teljesen lemondtam róla már régen (persze mélyen belül mindig is ott motoszkált bennem az a de-mi-van-ha-mégis érzés, csak magamnak sem ismertem be, hogy egy ilyen szalmaszálba kapaszkodok). Szóval az hagyján, hogy eltelt már két hónap, de ráadásul az történt, hogy az öt, vagy hat (volt) munkatársam közül, akik szintén jelentkeztek ide, egyikük sem jutott el még az első interjúra sem! És ez tök fura, mármint, hogy kb hasonló kvalitású emberek közül miért pont én kerültem a jó oldalra… Ha lesz alkalmam rá, akkor megkérdezem, hogy mégis mik voltak a kiválasztási kritériumok.

Ami jó a mostani munkahelyemen (még legalább március közepéig, de lehet, hogy a hónap végéig is eltart ez a munkahelyváltási procedúra…), az az, hogy még mindig itthonról dolgozom, ergo mindenre van időm, amire korábban nem szokott lenni, ráadásul most, hogy már többé-kevésbé publikus az átigazolásom (ma szóltam a főnökömnek, de már tudott róla), gondolom feladatokkal sem fognak annyira elhalmozni. Nem mintha eddig el lettem volna halmozva…

Na mindegy, munkáról ennyit, ezek tényleg elég lassú folyamatok, de most nagyrészt ezek a dolgok tették ki a mindennapjaimat, ezért nem tudtam, hogy miről is írjak tulajdonképpen.

De most még az is volt, hogy elkezdődött ismét az “egyetem”, mármint a következő félévem. Eddig tök jó volt, hogy nem volt, most kicsit érzem a “nyomást”, az első hétvége elég kemény dózist jelentett, de azt is gondolom, hogy jó, hogy legalább van mit csinálnom, és ez az időszak tényleg abszolút alkalmas arra, hogy most ráfeküdjek a tanulmányaimra. Szóval az a furcsa helyzet állt elő, hogy valahogy a hátam közepére se kívánom az egészet, mert kinek van kedve péntek-szombaton a suliban rohadni, másrészt viszont tök jó, hogy úgy érzem hasznos, amiket “tanulok”, és ha valaha is eljutok oda, hogy akármilyen fordítást készítsek hivatalosan, ezek a dolgok biztosan egy csomót segítenek – már csak amiatt, hogy tágítják a horizontomat, olyan szempontokat adnak, amikre korábban nem is gondoltam. Mert persze magát a fordítást, vagyis a fordításhoz való affinitást nem igazán lehet megtanítani, de ha valaki érez ehhez affinitást, azt lehet fejleszteni.

Ebben a szezonban egész sokat voltam korizni is, négyszer, vagy ötször is eljutottunk egy volt koleszos szobatársammal (még a gimiből), akivel mostanában így egész sokat találkozunk. Azt hiszem, ennek vége (mármint a korizásnak), mert ma délután már vízben állt a műjég, ahogy láttam, de örülök, hogy legalább ennyiszer tudtunk menni, mert a kori mindig is gyenge pontunk volt Sz-szel (ő nem szeret menni, dehát most nem is tudott volna ugyebár), egyedül meg annyira nekem sincs rá motivációm, a Városliget közelségét viszont mindig pazarlásnak érzem, hogy nem használjuk ki eléggé.

Nagy vonalakban (elég nagyokban) azt hiszem bepótoltam életem eseményeinek megörökítését…

munka

Jelképes mennyiségű munkával kezdtem az idei évet – bár ezzel a továbbiakban nem fogok dicsekedni -, lévén, hogy még se gépem, se asztalom, se székem az új helyen. Az egyetlen, ami vigasztal, hogy nem csak én egyedül vagyok ezzel így. Mindez az egész csapatnak is egy ideiglenes állapot, ugyanis februárig (-márciusig) egy bérelt irodaházban vagyunk, aztán költözés, aztán normalizálódhat valamennyire a helyzet. Szóval izgi.

Egyvalamire viszont teljesen ideális ez az állapot, mégpedig arra, hogy tanuljak a vizsgáimra. Tejóisten, vizsgák! Annyira fura volt, tegnap volt az első (igaz, volt már decemberben is gyakorlati tárgynál záródolgozat, de olyan igazi kollokviumi vizsga most volt először), hát egészen rámtört a nosztalgia, hogy basszus én most tényleg ismét egyetemista vagyok öt év után! :) Kicsit más persze, most például tizedannyira sem stresszelem magam, meg azért a megtanulandó anyag mennyisége is jóval visszafogottabb (pedig geográfusék sem az ezeroldalas bemagolnivalóról voltak híresek…), dehát azért mégiscsak – tanulás, meg egyetem, meg minden olyasmi, amiról azt hittem, hogy soha többé nem fogom csinálni!

Ma megyek a másodikra, aztán lesz még jövő héten kettő, és akkor tanulmányaim egyharmadán túlleszek. Februárban meg folyt. köv.

Szünet

Tulajdonképpen egy elég izgalmas életszakaszon vagyok túl, amit sajnos nem sikerült megfelelő módon dokumentálnom. Sőt, hogy őszinte legyek, semmilyen módon nem sikerült dokumentálnom :) Majd esetleg utólag lehet, hogy írok róla, csak akkor már nem tudok olyan érzelmeket felidézni, amiket akkor éreztem, amikor valóban megtörténtek.

Mindenesetre mindenki megnyugtatására azt azért megosztom, hogy viharos gyorsasággal sikerült új munkahelyet találnom, olyannyira, hogy már most is az új helyen dolgozom, egészen pontosan hétfőtől. Csak igazából még nem ott vagyok. Ezek után azt hiszem már nem állíthatom teljes meggyőződéssel azt, hogy a közszféra nem hatékony. Egy piaci cég ezt nem tudta volna ennyi idő alatt megvalósítani :)

Ezzel együtt azt sem állítom, hogy az új helyem sziklaszilárdan biztos, és, hogy nyugdíjig már nem is szeretnék máshova menni, de ez persze megint csak a jövő zenéje. Most megnyugodtam, hogy minden OK, aztán a többit majd meglátjuk.

Két dolog tudja nagyon felkavarni az életemet, a költözés, meg a munkahelyváltás. Szerencsére – egyelőre legalábbis úgy tűnik – költöznöm egy ideig nem kell, és már jó ideje ugyanott lakunk. A munkahelyváltás inkább érzelmileg terhel meg, mint fizikailag, ezt viszont rövid pályafutásom alatt már másodszor kellett átélnem, és mit mondjak, nem volt kellemes. Ráadásul mindkétszer akaratom ellenére, és bizonyos értelemben a fejem felett dőltek el a dolgok, és ez meg aztán a legrosszabb, amikor az ember nem tudja a kezében tartani a dolgokat. Nem is tudom, hogy a bizonytalanság érzésénél van-e rosszabb.

Na de lényeg a lényeg, hogy minden rendben, most két hét karácsonyi szünet, aztán majd jövőre újult erővel. Ha közben még marad energiám, akkor meg megosztom a részleteket :)

változások

Tegnapelőtt bejelentették, hogy megszűnik a hivatal, ahol dolgozom :) Mit mondjak, elég váratlanul ért (mindenkit), pedig igazából valami hasonló már régóta a levegőben volt. Most fejeztünk be egy elég régóta tartó munkafolyamatot a következő EU-s ciklussal kapcsolatban, és a további feladatokat még nem láttuk magunk előtt – nem véletlenül ezek szerint. Korábban elméletben volt szó lehetséges átcsoportosításokról, meg átsorolásokról is, de ilyen hirtelen most semmilyen átgondolt folyamatot nem lehet elindítani valószínűleg. Meg korábban leginkább csak a mi főosztályunkkal kapcsolatban gondolkodtunk ilyesmin, ami cirka 15 ember, most viszont intézményi szinten 80 körüli emberről van szó. Mission impossible.

Hát ezek a hírek így röviden, most ismét egy elég izgalmas élethelyzetben találtam magam, sokkal korábban, mint amit remélni mertem (ennél még az előző helyemen is többet voltam!), dehát a váltás nem feltétlenül jelent rosszat, és én sem vagyok most még annyira elkeseredve jelen pillanatban, először őszintén szólva egy kicsit még meg is könnyebbültem, hogy végre ki lett mondva az “elkerülhetetlen”.

Mindenesetre mostanában a leghasznosabb munkavégzésem az volt, hogy befrissítettem az önéletrajzomat, és átnyálaztam az álláshirdetéseket :)

2014.01.31.

Ezen a héten háromszor is legalább 10 perccel a szokásos idő előtt elindultam dolgozni, és egyszer sem értem be hamarabb :) (Hozzáteszem, hogy átszállás nélkül jutok el a munkahelyemre, és az összmenetidő nagyjából 20 perc szokott lenni háztól házig.) Ebből egyszer azért, mert leesett a hó (nem kell több magyarázat), egyszer csak simán tökölődött valamit az ajtókkal a sofőr az egyik megállóban (de vagy öt percen keresztül), egyszer meg (ez ma volt) lezárták az egyik utcát, mert egy kínai nő le akart ugrani a második emeletről. Ott guggolt az egyik boltív párkányán, alatta meg a nézelődő tömeg, mint a filmekben, nekem meg arra kellett elmennem (szerencsére csak egy megállót kellett legyalogolnom). Vicces volt, bár nem tudom, mi lett a vége. Jövő héten inkább tartom magam a szokásokhoz, mert úgy látszik tök fölösleges sietni :)

Nem mellesleg ma jött a hír, hogy meghalt Jancsó Miki bácsi, ami miatt elég szomorú vagyok, bár új Kapa-Pepe filmre már amúgy sem számítottam… De azért ez akkor is – szomorú.

költözés

Ez úgy látszik már rám ragadt, hogy sehol sincs fix helyem :) Az előző munkahelyemen a három év alatt összesen hatszor (!) költöztem új szobába, itt most fél év alatt először (de ha beszorozzuk, akkor a három évi hat költözés is pont féléves átlagot ad ki :) ). Pedig nem gondolom, hogy annyira kibírhatatlan ember lennék… :)

Jó igaz, az itteni első helyem valóban csak ideiglenes megoldásnak indult, ahhoz képest még elég sokáig is maradtam ott, azt magam sem gondoltam, hogy egy hosszútávú megoldás lesz. Viszont a mostani költözés tőlem teljesen függetlenül zajlott le, és abszolút váratlanul ért. Ugyanis az történt, hogy felújították a régi szobánkat, ezért át kellett költözni egy közös tárgyalóba, majd miután befejeződött a felújítás, közölték velem, hogy ne a régi szobámba menjek vissza, hanem egy másikba. Egyébként ez teljesen jól jött ki, mert annyira nem szerettem sem a volt szobámat, sem a volt szobatársamat, egy gyomorideges, munkába teljesen beleunt srác, akinek a legfőbb szórakozása (és gondolom napi tevékenysége is) annyiból állt, hogy a kedvenc focicsapatának honlapját böngészgette, és írogatott a fórumába, illetve napjának minden bizonnyal nagy százalékát tette ki a különböző index-hírek és blogok olvasgatása is. Ez persze még rendben is lenne, hisz mindenki ezt csinálja, de közben minden reggel úgy jött be, és minden este úgy ment haza, hogy neki milyen sok munkája van, és mennyi mindent kell még csinálnia… Na mindegy, szerintem mindkettőnknek jobb, hogy különváltak útjaink.

Most két velemkorú sráccal ülök, meg egy csajt is fölvettek a héten, ő lesz a negyedik, de neki még nincs gépe, ezért nem sokat volt eddig itt… Örülök, hogy többen vagyunk, bár lehet, hogy nehezebb lesz dolgozni négyesben, főleg amikor sok, vagy sürgős munka lesz (minél többen vagyunk, annál inkább zavarhatjuk egymást, ezt már tudom), de szerintem nem lesz rossz. Aztán majd meglátjuk, hogy meddig maradok ebben a szobában, vajon tovább bírom-e, mint fél év… :)