Találtam egy jó programot a gyerekeknek a Várkert Bazárnál, Lázár Ervin Mesekalendárium, meg útközben láttunk >>ilyen fényvillamost<< is, szóval ez volt a vasárnap esti programunk.
Kicsit arra számítottam, hogy lesz valami ádventi vásár is, mert régebben szokott lenni, de semmi, kihalt az egész környék (fura, hogy a Lánchíd sincs ugye kivilágítva, szóval abban az irányban most egy nagy sötétség van). Jó hideg is volt, úgyhogy még szerencse, hogy vittünk termoszban teát.
Van egy volt egyetemi szaktársam, aki az utóbbi években szinte az egész világot beutazta (talán Afrika meg az Antarktisz kivételével), és most éppen valahol Dél-Amerikában “dekkol”, és a napokban összerakott minderről egy honlapot, ha valakit érdekel az ilyesmi, jó szívvel tudom ajánlani (bár egyelőre még csak egyetlenegy poszt található rajta, de bízom benne, hogy lesz rá energiája folytatni). Valamikor 1-2 éve élőben meghallgattam másfél órában a Közel-Kelettől Ausztráliáig tartó kb két éven át tartó “kalandozásának” meglehetősen tömény összefoglalóját, de szívesen olvasnám ezt részleteiben is, sokkal jobban kifejtve, szóval én legalább is már nagyon várom a folytatást!
Erről van szó (ki ne felejtsem a lényeget):
Újabb fogás a Városligetben:
Ma ejtettem ezt az újabb zsákmányt, az egyetlen probléma vele, hogy egyszerűen nem tudjuk kitalálni, hogy miféle madár… Úgy látszik, nyár elején hiába vettem meg >>ezt a könyvet<<, már vagy háromszor végiglapoztam, de valahogy nem stimmel… Két képet a fentiek közül beraktam a google kép alapú keresőjébe, az egyikre azt adta ki, hogy veréb (de szerintem ezt kizárhatjuk a hosszú faroktollai miatt), a másikra meg azt, hogy szürke légykapó. Végül is a légykapófélékre valóban hasonlít, de teljes mértékben azokra sem. Szóval az is lehet, hogy valami teljesen más. Ez a kérdés most nem hagy nyugodni…
…mármint Budapesten.
Ezt a bejegyzést már több mint egy hónapja meg akartam írni, csodálkozva vettem most észre, hogy még nem tettem meg.
Még a nyáron voltunk Sz.-szel egy hét leforgása alatt két olyan étteremben is, ahol nem beszéltek magyarul, vagy legalább is törve. Az egyik a Nagykörút-Király utca sarkán lévő Buddha Bar (vagy Buddha Original a pontos megnevezése, nem tudom), ahol a “pincér” bácsi eléggé töri a magyart (de nem úgy, mint a kínai büfések, hanem még sokkal jobban), szóval biztonságosabb vele angolul kommunikálni – például azt, hogy “csapvíz”, csak így értette. Egyébként ettől csak még autentikusabb lesz a hely szerintem, barátságos, meg a kaják is jók – igaz, nem túl változatosak; azóta voltunk még egyszer is, de végül is arra jutottunk, hogy kb mindegyik főétel ugyanolyan, szóval aki egyet látott, az mindet látta, de ettől függetlenül egy-két havonta egyszer rá lehet(ne) fanyalodni :). De nem ajánlgatni akarom, meg aki szereti a thai-t az úgyis biztos próbálta már (és megvan róla a véleménye), csak mint érdekesség írom, hogy számomra kicsit fura volt, hogy van ilyen hely, ahol annyira nem beszélni magyar.
A másik pedig egy olasz étterem volt, ahová (mint kiderült, tökfeleslegesen) asztalt is foglaltam, és a hölgy kedvesen “Buongiorno!”-val fogadott a telefonban, amit jópofa dolognak tartottam, de miután elkezdtem mondani, hogy mit is szeretnék, leállított, hogy nem ért belőle egy mukkot sem, szóval végül itt is angolul kellett boldogulnom (olasztudás híján). Aztán magában az étteremben is ez a hölgy szolgált ki, és ténylegesen nem beszélt magyarul, ami azért nekem elég furcsa, főleg úgy, hogy ez nem is annyira tűnik turistás helynek (most már elárulhatom, hogy a külső-Király utcában található Little Italy Budapestről van szó, ha jól látom, még saját honlapja sincs, és érdemes csekkolni a nyitvatartási idejét is, mert ilyet én még Magyarországon nem láttam :) ). De lehet, hogy a helyi olasz közösség látogatja :) Mindenesetre ebédidőben rajtunk kívül csak egy idős úr volt ott egy fiatalabb sráccal, és valami kevert spanyol-olasz nyelven diskuráltak (Sz. szerint), tehát vélhetően ők sem egy nációból valók voltak, de szinte biztos, hogy egyik sem magyar volt. Szóval amúgy nem nagy hely, de így is kongott az ürességtől.
Na de nem is ez a lényeg, hanem a kaja: azért jöttünk ide, mert tavasz óta bezárt a kedvenc pizzériánk, ami tőlünk egy sarokra üzemelt, és már annyiszor rendeltünk tőlük, hogy a motoros futáruk még most, hónapokkal később is ránk köszön az utcán, ha meglát :) Szóval keresnünk kellett egy másik autentikus olasz pizzériát, és ez a hely egyébként telitalálat, az a fajta vékonytésztás pizza van itt is, amit szeretünk, árban nagyon baráti – és hát, mint mondtam, az autentikus hangulat garantált. Egy baj van, hogy ők nem szállítanak ki, szóval azóta sem ettünk tőlük, csak akkor ott egyszer.
A 7. (és 6.) kerületi rövid gasztro-ajánlónak ezennel vége, a reklámdíjakat majd a pénztárnál kérem befizetni, köszönöm.
Az időjárásra fittyet hányva (értsd: nem néztem időjárás-előrejelzést) reggel bátran nekivágtunk egy újabb pilisi kirándulásnak, ezúttal Klastrompuszta környékén terveztünk egy körtúrát, szép kilátással meg barlangokkal. Számítottunk rá, hogy lehet, hogy lesz egy kis sár, de oda se neki, ennyit azért kibírunk, és valóban, többnyire azért nem volt olyan vészes a helyzet. Szépen el is jutottunk utunk egyharmadáig, a két kilátópontig, ekkor viszont konstatáltam, hogy a hátunk mögött gyűlnek a viharfelhők (nem képletesen), de még itt sem estünk kétségbe, amikor elkezdett esni az eső, akkor szépen behúzódtunk egy fa alá, gondoltam, majd itt átvészeljük.
Amikor viszont már több mint tíz perce ömlött az eső, és már a falevelek közül is szabályos vízesések estek ránk, és az úton, amin haladni szerettünk volna, egy kis patakocska indult meg, akkor már egy kicsit elgondolkodtam, vajon hogyan is fog folytatódni ez az egész – és, hogy miért nem szoktunk készülni esőkabátokkal???
Így vártunk egy darabig, amíg már csatakvizes nem lett mindenki, és akkor – mivel az esőzés vége még mindig nem látszott – úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, továbbindulunk, és mondjuk ekkor már a fa alatt is pont ugyanúgy ömlött ránk a víz, mint bárhol máshol, szóval legalább mozogtunk egy kicsit, szóval nem volt olyan vészes. A gyerekek állítom, még élvezték is, bár a villámlás meg dörgés kicsit félős volt, de ezt leszámítva a patakokat kerülgetni az út közepén, meg csúszkálni a sárban vicces volt.
Így jutottunk el a barlangokig, amikor már az eső is elállt, ezért felmerészkedtünk oda is (ez egy kis kitérő volt, de bevállaltuk), és, hát nem volt könnyű feljutni (finoman fogalmazva), de a kettőből az egyiket végül is megnéztük, aztán már úgy voltunk vele, hogy most aztán már csak jussunk el a kocsihoz.
Még “szárazon” megúsztuk (amúgy nem), mert amikor beszálltunk a kocsiba, ismét elkezdett esni az eső, és egész úton esett, ami egyébként több mint két óráig tartott (összehasonlításképpen: odafelé kevesebb, mint egy óra volt) mert a 10-es úton belefutottunk egy lezárásba, ami egy csomó időt elvett (míg rájöttünk, hogy ez nem csak egy szimpla dugó, hanem tényleg nem jutunk tovább), aztán kerülőúton végül is sikerült hazavergődni, de volt forgalom (és mondom, végig esett az eső).
Hát, a fenti okokból csak a túra első harmadáról vannak képeim, meg a barlangból, utána – főleg, miután egyszer én is hanyatt estem a sárban – eltettem a gépet.
Most a karantén idején a gyerekekkel (kor: 6 és 4) is többet filmezünk, megmutattam nekik pár kedvencemet, és eddig minden bejött nekik, legalább is a visszajelzések alapján, pedig volt egy-kettő, aminél tartottam a fogadtatástól. Nyilván ez nem lesz egy egyetemes érvényű lista, de azért megosztom, mikkel bővült a repertoár az elmúlt szűk két hónapban:
Családba nem üt a ménkű (It Runs in the Family / My Summer Story): ez egy olyan film, ami gyermekkoromban az egyik legnagyobb felfedezésem volt, és őszintén szólva semmit nem kopott a bája. Talán azért még nagyobbaknak való, inkább 10 éves kor körül, de így is tetszett a közönségnek. Az egyetlen kellemetlenség (amire nem emlékeztem), hogy a főszereplő családfő szinte csak és kizárólag ordibálva beszél benne mindenkivel, de ezt leszámítva egy ez kedves, gyerekbarát film.
Keménykalap és krumpliorr: szintén gyerekkori kedvencem, és talán szintén egy picit még nagyobbaknak való, sok mindent kellett benne magyarázni, hogy mi is történik, de azért 6-8 évesen már követhető talán.
Viszont ez személy szerint nekem óriási csalódás volt. Nem tudom, mikor láttam először és utoljára, kb 10-12 évesen, de most újranézve egyszerűen borzalmas volt: bugyuta, retardált forgatókönyv, mindegyik szereplő totálisan idióta (főleg a felnőttek persze), az egész történet olyan, mintha konkrétan egy tízéves gyerek találta volna ki. Ténylegesen semmi értelme, logikája nincs az eseményeknek. Budapest olyan benne, mintha közvetlenül a világháború után járnánk, pedig 1978-as a film, nagyon szomorú az egész. Színészi játékról alig lehet beszélni, pedig nem kis kaliberek (is) játszanak benne. Szóval ez egy olyan film, amit viszont felnőtt fejjel ne próbáljon újra senki.
Egyszer volt… az élet (Il était une fois… la vie): a kortalan rajzfilm, ami annyira jól sikerült, hogy mi még biológia órán is néztünk belőle részeket a gimiben. Az Egyszer volt… sorozat legemlékezetesebb darabja (sokak szerint a legjobb is persze, de szerintem a Világűr volt a legjobb, az egyetlen, amelyik nem tanító jellegű, hanem egy igazi kalandsorozat), bármilyen korosztálynak jöhet, imádja mindegyik gyerek. Nyilván töredékét értik csak, de az pont elég.
Shrek: ez volt a legrizikósabb, mert ezt egyrészt én is már 15-16 évesen láttam először, és nem is úgy emlékszem rá, mintha kisgyerekeknek készült volna, meg azért valljuk be, a Disney-animációk nem kicsiknek szólnak, én az egészestések közül nem nagyon fogom erőltetni, hogy bármit megnézzünk 10 éves koruk előtt (vagy lehet, hogy utána sem, mert amúgy a legtöbbet utálom közülük). Meg azért itt van akció is bőven, egy csomó beszólás, ami csak összezavarhatja őket… Szóval kicsit tartottam tőle, de ezt is óriási élvezettel nézték (persze itt is magyarázni kellett sokszor, hogy éppen mi történik), és máig emlegetik, mikor nézzük újra, sőt, most már az ogre is a szókincsük részét képezi. Meglepően jól szűrték a nehezebb részeket, szóval pozitív volt ez is. (Egyébként volt már olyan, hogy nem nekik való dolgokat néztünk, ezt abból lehet tudni, hogy utána napokig kérdezgetnek, hogy ez mi volt, az mi volt; ez a biztos jele annak, hogy valami félelmetes/zavaró/ijesztő volt benne. Ilyen például – hogy erre is mondjak példát – az Óz a csodák csodája anime, amit még valamikor tavaly ősszel néztünk, de négy rész után abba is hagytuk, meg mostanában egy-két bábszínházi felvétellel is befürödtem (Aranyecset, Hókirálynő), úgyhogy egyelőre ezt is hanyagoljuk.)
Régen láttam már én is a Shrek-et, meglepően jól öregszik (jövőre lesz 20 éves egyébként, őrület!!!), iszonyú jó a szinkronja, vicces, fordulatos a történet, de nincs is túlcsavarva és túlspilázva, pont jól találták el a hangsúlyokat, szóval rendben van.
Sivatagi show (Animals are Beautiful People): Újabb klasszikus, Sz azt mondta, ez unalmas lesz nekik, és valóban volt is egy mélypont az első óra környékén, összességében viszont ezt is emlegetik, hogy mikor nézzük már újra (megjegyzés: mostanában nem fogunk újranézni semmit, csak az Egyszer volt… részeket). A Sivatagi show ismét gyermekkorom egyik emlékezetes természetfilmje, még az is lehet, hogy anno ezt is biológia órán láttam először, legalább is most a sulihoz kötődik a fejemben, de nem tudnám megmondani pontosan. És nyilván ez sem teljes mértékben befogadható még négy és hat évesen, de kisebb kiegészítésekkel szerintem érthető volt.
Hát, egyelőre itt tartunk, azt hiszem, az Idétlen időkig és az Ollókezű Edward a kedvenceim közül még korai lenne, szóval azokkal még várok pár évet, de még gondolkozom, hogy mit lehetne előhúzni a tarsolyomból…
A listák írása közben jutott eszembe még egy kategória: a legjobb társasjátékok, amikkel idén játszottam :)
Van egy hely (EZ), ahova egy haverommal viszonylag rendszeresen eljártunk idén egész sokszor, és ilyenkor szinte minden alkalommal kipróbálunk egy-egy új társast, szóval ebben a kategóriában most egész sokból tudok válogatni. Lássuk tehát, mik voltak a legjobb játékok, amiket idén ismertem meg:
Ez egy egész friss játék, kb két éve jelent meg, és globálisan is hamar rendkívül népszerűvé vált, nekünk is nagyon bejött. Meglehetősen összetett, sok elemből álló játék, elsőre elég bonyolultan hangzó szabállyal, ráadásul nem is rövid, ketten játszva is simán elment vele két óra, ami a játékosok számával csak tovább nő, szóval biztosan nem “mindenki játéka”, de haladó gémereknek nagyon ajánlott kategória, ha van hely és idő rá. Alapvetően kártyákat kell kijátszani benne (deck-building, mondhatni), de vannak közös célok is, amiket a játékosok együtt érnek el, és sok interakció is van a játékosok között, kell gyűjteni erőforrásokat, meg egyéb mechanikák… Ami a legjobb benne talán, hogy nagyon sok utat kínál a győzelemhez, semmiképpen nincs egy “nyerő stratégia”, elég jól lehet benne taktikázni, de azért a szerencsének is van szerepe, és a sok szabály ellenére is logikus, játék közben teljesen érthetővé válik a menete, szóval, mondom, még úgy is boldogultunk vele, hogy egyikőnk sem ismerte előtte, csak ledarálták nekünk gyorsan a szabályokat, és tessék, játsszatok. De ez például egy olyan játék volt, amiből legközelebbi alkalommal játszottunk egy visszavágót, aztán meg egy döntőt is :)
2) Atlantis:
Amikor ezzel játszottunk, végig azon gondolkodtam, hogy ez pont egy olyan játék, amit még én is élvezek, de már lassan a gyerekeimmel is tudnék játszani… A lényege, hogy kis lapocskákon keresztül kell eljutni A pontból B-be úgy, hogy a lapocskákat aztán meg is szerezzük, és ezek adják a játék végén összeszámolandó pontokat. Akinek a legtöbb pontja van, az nyert. Ennél persze azért összetettebb, de tök jól ki van találva szerintem, egyszerű is, de van benne tér a taktikázásra is, lehet barátságosan is játszani, meg nagyon szemét módon is, szóval talán azt hiszem, erre mondják, hogy családi játék. Nem is tart sokáig egy menet (talán fél óra ketten), nem igényel nagy helyet… tényleg egy csomó előnye van (egyébként kicsit nekem a Cartagena-ra hasonlított, bizonyos elemeiben). Most épp nem nagyon lehet kapni, de ha újra kiadják, lehet, hogy meg is veszem, aztán kipróbáljuk itthon (is).
3) Robbanó cicák:
Ezt pedig nem is ott, hanem osztálytársaim révén ismertem meg nyáron (ketten talán nem is lehet játszani, de legalább is biztos, hogy nem annyira jó, mint többen). Ahogy talán a nevéből is látszik, ez egy igazi infantilis kártyajáték, ami viszont nagyon jól van összerakva, a lényege, hogy te ne robbanj fel, csak mindenki más körülötted, és ehhez minden eszközt megadnak, hogy szanaszét szívasd az ellenfeleid. Tömören így foglalható össze, megfelelő társaságban elég jó partijáték tud lenni, rövid, pörgős, túl sokat nem kell hozzá gondolkodni (de azért egy kicsit nem árt!), és elég jó újrajátszási lehetőség is van benne. Szóval vicces, ha valaki nem kezd fanyalogni az elszállt tematikája miatt, akkor biztosan népszerű játék lesz!
Folytatom a sort: képregényekkel.
Az a nagy igazság, hogy 1-2-3 éve (már nem is emlékszem, mikortól) eléggé el vagyunk kényeztetve képregényfronton, amiről már sokat írtam persze itt a blogon is, de nem tudok elmenni szó nélkül a jelenség mellett ebben az újabb posztban sem, miszerint most nagyon jó képregényfalónak lenni! Van persze mit behoznia az iparnak, mármint iszonyú sok képregény jelent meg az elmúlt cirka harminc évben külföldön, amik magyar kiadásért kiáltanak, de azért nagyon jó látni, hogy szinte hétről hétre(!) jönnek a különböző megjelenési hírek, amiknek nagyrészt persze nem én vagyok a célközönsége, de még így is találok én magam is gyöngyszemeket. (Ha csak arra gondolok, hogy pár éve még vadászni kellett, vagy legalább is hihetetlenül figyelmesnek kellett lennie az embernek, hogy emberi áron kifogjon egy Sin City első részt, egy Watchment, egy Sandmant – már ami egyáltalán megjelent magyarul a sorozatból -, vagy egy Teljes Maust, most meg…)
Most hadd hagyjak itt csak három címet, de ennél tényleg sokkal-sokkal több jó dolog jelent meg idén (és remélem, hogy még jövőre is), szóval ha bárki csak egy kicsit is érdeklődik a képregények iránt, akkor nosza rajta, merüljön el az internetben, találni fog magának valót! (És ha véletlenül egy kiadó tévedt volna erre az írásra, egy pro tipp: a Tintin-sorozat még mindig nem jelent meg teljes egészében magyarul pedig biztos LENNE RÁ IGÉNY!)
1) Sandman
Egy eredetileg 1988-1996 között megjelent, tíz kötetből (75 füzetből) álló fantasy-(néhol horror/thriller, meg még ki tudja mi)képregényfolyam, aminek anno nekiveselkedett a Cartaphilus kiadó is (mármint a magyar kiadásának), de négy rész után beletört a bicskája, és amit most a Fumax olyan 4-kötetes gyűjteményes kiadásban jelentet meg (egyenként 600-oldalas monstre könyvekkel!), ami után bárki megnyalja mind a tíz ujját. De tényleg. Ez a forma Magyarországon kb ismeretlen. Ennek jelent meg eddig két része, tehát a teljes sorozat fele már ki is jött, reméljük jövőre be is fejezik.
Nem a Sandman a kedvenc képregényem, de a képregények között ez a történet elég egyedülálló, és ennél “felnőttebbeknek szóló” (és most nem arra gondolok, hogy 18+-os tartalom lenne benne!) képregényt én még nem nagyon láttam. Vagy hát, jó, még ebben a listában is lesz egy ilyen (a Persepolis, ha ott nem lesz elég nyilvánvaló), de ez máshogy felnőtt, nem tudom jól megfogalmazni. Szóval egy nagyon érett, nagyon részletesen kidolgozott “világ” van a Sandmanben, amiben el lehet merülni, és ez tipikusan olyan képregény, amit 3-4-5 évente simán elolvashat az ember, és lehet, hogy újból elolvasva valami teljesen mást fog mondani ugyanaz a történet.
2) 300
A 300-at mindenki ismeri, mármint a filmet (mármint az én generációmból, legalább is én azt úgy éltem meg, hogy egy hatalmas durranás volt), hiszen a Sin City(-film) óta Frank Miller neve mindenki számára ismerősen cseng.
És nyilván az sem ismeretlen dolog, hogy a film egy képregény alapján készült, amit kis hazánkban is kiadtak 2007-ben (az eredeti pedig 1998-as, több mint húsz éves!), ez azonban a megjelenés után gyorsan elérhetetlenné vált, a használtpiacon pedig csak csilliárdokért lehetett hozzájutni (ha egyáltalán). Négy-öt éve olvastam angolul monitoron, aztán jegeltem is magamban a dolgot, nem éreztem olthatatlan vágyat iránta, hogy papíron is, magyar nyelven birtokoljam. Idén viszont újra kiadták, és nem volt kérdés, hogy akkor már (a korábbiakhoz képest potom pénzért) megveszem, és újraolvasva azért ez tényleg egy grandiózus történet, ami persze néha talán már túlzóan grandiózusnak, giccsesnek hat, de valahogy nálam most betalált, szóval mindenképpen az ajánlott kategória (ha valaki lemaradt volna az újramegjelenésről).
3) Persepolis
A Persepolis az a képregény, amit ezidáig még én sem tudtam beszerezni (pedig nekem aztán van egy-két módszerem, ha könyvritkaságokról van szó!), pedig 2007-ben ez is megért már egy magyar kiadást (két részletben). Jó, őszintén szólva ehhez kicsit lusta is voltam, mert például angolul ez is itt pihen a gépemen már évek óta, de eddig még nem vettem rá magam, hogy elolvassam. Mekkora hiba volt!
Most viszont (pár hónapja) egy kötetben megjelent a teljes mű, amit már rendeltem is, amint hírt kaptam róla, és azt kell mondanom, hogy a képregények közül egyértelműen ez lett az év legjobbja nálam – azok közül, amiket olvastam.
Egy lány tinédzser-éveiről szól a történet – a forradalmi és polgárháborús Iránban. Annyira emberi az egész, annyira abszurd a humora, és annyira plasztikus (a kép és szöveg egysége), hogy az valami hihetetlen, letaglózó a történet összhatása, amit ha valaki csak úgy belelapozna, abszolút nem gondolna szerintem. Ránézésre ugyanis tökegyszerű a rajzolása, semmi extra, kis panelek fekete-fehérben, unalmas, egyhangú. De elég belőle két oldalt elolvasni (mondjuk az első kettőt), és egyből beszippant a hangulata. Ez az a képregény, ami még Sz-nek is felkeltette a figyelmét, és felírta a saját képzeletbeli olvasmánylistájára (ami nem azt jelenti, hogy el is fogja olvasni, egyszer kölcsönkérte a The Dark Knight Returns-t is, ott állt az éjjeliszekrényén pár hónapig, aztán visszaadta, hogy tegyem a polcomra nyugodtan, ne porosodjon nála…), és ez nagy szó.
Hangulatában (és kinézetében is) egyébként teljes mértékben a Maus-szal rokonítható (ami egy Holokauszt-történet egerekkel és macskákkal – és egyéb állatokkal), ugyanakkor teljesen más is… Na mindegy, ha valakinek ennyitől nem jött meg a kedve hozzá, akkor én nem tépem tovább a számat! (Talán még annyit, hogy a könyvből animációs film is készült, amit ha valakinek csak két órája van, kipróbálhat, én mondjuk (még) nem láttam.)
Soha jobb képregényes évet 2020-ra!
Lassan vége az évnek, meg egy évtizednek is (vagy legalább is a ’10-es éveknek), szóval most arra gondoltam, hogy számba veszem, mik azok az olvasmány/filmélményeim, amik a legmeghatározóbbak voltak idén. Mindezt a bevezetőt pedig azért tettem ehhez, mert egy csomó minden van, ami sokkal (vagy relatíve sokkal) régebbre nyúlik vissza 2019 legjobbjai között.
Először kezdem 2019 legjobb könyvélményeivel. Ezekről év közben csomószor akartam már írni, de úgy tűnik, valahogy mindig elodáztam, aztán meg már nem éreztem annyira aktuálisnak ezt az egészet, de most összeszedem magam, és megpróbálok mindenre visszaemlékezni, amit meg akartam örökíteni.
Négy könyvet emelnék ki, és azt hiszem beszédes, hogy ezek közül egyik sem fikciós írás, hanem tényirodalom. Idén ugyanis rengeteg ilyen jellegű könyvet olvastam, valahol számomra már bosszantóan sokat, mármint azért bosszantóan, mert egy csomó közülük iszonyatosan felesleges könyv. Meg általában hosszúak is, sok unalmas részlettel, valahol mégis érdekeltek. Hát, nem tudom jól megfogalmazni, de sok olyan könyv van a képzeletbeli listámon, amiket szeretnék elolvasni mert érdekelnek, de aztán amikor kiderül, hogy nem is olyan jók, akkor sem hagyom abba őket, hanem már csak-azért-is befejezem, mert amit egyszer elkezdek olvasni, azt nagyon nehezen hagyom félbe. Így viszont egy csomó időm elmegy olyan könyvekre, amiket nem is szerettem olvasni. Ezért el is határoztam, hogy jövőre másképp osztom be az olvasmányaimat, majd meglátjuk, hogy sikerül.
Na de most nem a rossz könyvekről akartam írni, hanem a jókról, és szerencsére ebből is volt bőven.
1) Olvasási sorrendben Tim Marshall: A földrajz fogságában című könyve volt idén az első számomra, amire azt mondtam, hogy “Te jó ég, ez baromi jó!”, és biztosan részben azért tetszett ennyire, mert tulajdonképpen a munkahelyemen is hasonló dolgokkal foglalkozom, de azt gondolom, hogy ez egy olyan könyv, amit sokan élveznének, akik nyitottak a világ történéseinek mélyebb megértése iránt. Nagy vonalakban arról szól a könyv, hogy a világpolitika, és a regionális politikai folyamatok alakulását mennyiben befolyásolják a puszta földrajzi tényezők (tíz kiemelt régió vizsgálata alapján). Ami így elmondva nem hangzik túl izgalmasan, viszont a szerző nagyon jól ír, és egy csomó olyan dologra világít rá, amire talán először nem is gondoltunk volna.
A vicc az, hogy én ezt a könyvet részben már olvastam angolul az eredeti megjelenési időpontjában, 2015-ben, akkor viszont egyáltalán nem éreztem annyira jónak, mint most. (Ez valószínűleg amiatt is volt, mert feladatként adták ki, hogy írjak róla, és gyorsan kellett egy-egy fejezet tartalmát nagy vonalakban összefoglalni, amihez nyilván nem volt időm, sem kedvem 100+ oldalakat olvasni.) És magamtól nem is vettem volna kézbe, de ajándékba kaptam, és így “muszájból” nekiveselkedtem, de komolyan, ez talán összességében is az idei legjobb olvasmányélményem volt.
(Összehasonlításképpen: hasonló témáról szól, és tök jó, hogy magyarul is megjelent – idén – Robert Kaplan: A földrajz bosszúja c. könyve, aminek központi mondanivalója szintén a földrajzi determinizmus, csak sokkal akadémiaibb – értsd: szárazabb és nehezebben érthető – nyelven, ezt már csak azoknak ajánlanám, akiket NAGYON érdekel a geopolitika mint tudományterület.)
(Fun fact: idén ennek a könyvnek megjelent egy újabb változata Prisoners of Geography: Our World Explained in 12 Simple Maps címmel, amiben sokkal informatívabbak a térképek elvileg (bár fizikai formában nem találkoztam vele) – és elsősorban inkább gyerekeknek szól. :) )
2) Időben előrehaladva Hans Rosling – Ola Rosling – Anna Rosling Rönnlund: Tények (Factfulness, ha valaki így jobban ismeri) c. könyve volt a következő meghatározó élményem könyvek terén idén, ami az előzőhöz hasonlóan lendületes, könnyen fogyasztható stílusban (mindkét könyvet kb 1-2 hét alatt olvastam el) íródott, és baromi érdekes témáról szól (szerintem legalábbis). Arról, hogy a világban egy csomó olyan dolog van, amit adottnak veszünk – megszokásból, evolúciós okokból, kulturális okokból, vagy ki tudja miért -, pedig nem is úgy vannak. Ilyenekre gondoljunk, hogy pl. vannak a világban fejlett és fejlődő országok, vagy, hogy egyre többeket fenyeget az éhezés, a járványok, vagy a háborúk.
Ezeknek a rossz beidegződéseknek a szemléltetésére a bevezetőben feltesz egy 12 tételből álló kérdéssort, amivel letesztelhetjük, mennyire ismerjük a világot, és amit állítólag rendkívül sok csoport kitöltött már számára, és mindannyiszor (kivétel nélkül!) rosszabb találati eredményt adtak, mintha valaki (az ő példája szerint egy idomított majom) random rábökött volna a három választási lehetőség közül egyre (nem felvágásból, de én hét, vagy nyolc kérdésre helyesen válaszoltam…). Ha valakit érdekel, >>ITT<< tehet egy próbát.
Ebből a bevezetőből kiderülhet, hogy eléggé provokál a könyv, amit én mint olvasó általában nem szeretek, de itt kifejezetten élveztem. A könyv további fejezetei aztán bemutatnak tíz olyan “ösztönt” (így fogalmazza a szerző), melyek “segítségével” hajlamosak vagyunk teljesen félreértelmezni a körülöttünk zajló világot. És – talán nem árulok el nagy titkot – sokkal rosszabbnak feltételezzük a világ alakulását, mint amit a számok az elmúlt cirka ötven évben mutattak. A könyv tehát javíthatatlanul optimista és pozitivista hangvételű, ha valaki depressziós lesz a híreket olvasva, mindenképpen vegye kézbe! (És még egy dolog a szkeptikusoknak: a látszat ellenére a könyvet NEM amerikai szerző írta, hanem egy svéd orvos – aki sajnos a megjelenés előtt el is hunyt.)
3) A lista harmadik darabja Brian Raftery: Best. Movie. Year. Ever. című könyve, ami annak ellenére volt nagyon jó, hogy igazából annyira nem is volt nagyon jó :)
A könyv alcíme: How 1999 Blew Up the Big Screen, és igen, ez egy olyan könyv, ami filmekről szól, méghozzá arról, hogy mennyi (de tényleg, mennyi!) jó filmet is csináltak 1999-ben. Ilyen filmes könyveket azok szoktak írni, akik rendkívül szeretik a filmeket, és már csak azért is szeretek ilyeneket olvasni, mert ez a lelkesedés ilyenkor valahogy átragad rám is. A könyv maga pedig már csak azért is volt nagyon jó nosztalgiautazás, mert a filmek mellett a korszellembe is betekintést adott, mármint időt szentelt a kontextus bemutatására, hogy egyáltalán hogyan gondolkodtak (gondolkodtunk) 1999-ben. Ezredforduló, meg világvégevárás, meg ezzel együtt valamit teljesen újnak is a várása, utazás az ismeretlenbe satöbbi, erre a narratívára is fel lehet fűzni egy csomó filmet, amit egy csomó különbözőképpen gondolkodó ember készített el, valahogy mégis mind egyfelé mutatnak (persze, ha ilyen szemüveggel nézzük őket).
Ami miatt mégsem volt annyira jó a könyv, hogy egy csomó olyan filmről is írt, amik egyáltalán nem jók, és jókat meg kihagyott (pl. Halálsoron!). De azért (a teljesség igénye nélkül) pár film, amikről szó van a könyvben: The Blair Witch Project, Office Space (Hivatali patkányok), Mátrix, Amerikai pite, Star Wars: Episode 1 – Baljós árnyak, Tágra zárt szemek, Hatodik érzék, Amerikai szépség, Harcosok klubja. Magnólia.
Idén milyen jó film készült? Ööö, majd írok valamit erről is, de nem lesz hosszú lista…
4) És végül az utolsó könyv a non-fiction toplistából, amit nemrég fejeztem be, tehát elvileg a legjobban emlékszem rá, az Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyve. Ez azt fejtegeti (alapvetően biológus szemszögből, de a szerző egy csomó társadalmi-földrajzi kérdéssel is foglalkozik, tehát afféle modern polihisztor igazából), hogy mégis mi különböztet meg minket embereket az állatoktól, és hogy a különböző viselkedési mechanizmusaink mennyiben rendelkeznek állati eredettel – vagy valami ilyesmi. Meglepő, de ezt a könyvet 1991-ben írták, tehát közel harminc éve, de még most, 2019-ben olvasva is rendkívül friss, és mit sem kopott az aktualitásából (persze érződik rajta, hogy nem mai darab, de abszolút időtálló). Nagyon széles látókörű a szerzője, igazán “globálisan” vizsgálja a különböző kérdéseket, szóval akit érdekel az ilyesmi, annak ez megint csak abszolút ajánlott olvasmányt.
Fura, de most erről tudok a legkevesebbet írni, vagy lehet, hogy már elfáradtam, mindenesetre ez a negyedik könyv, amit ha ajánlanom kéne, ajánlanék, és amit tök jó volt olvasni, meg utána elgondolkodni rajta.
(Egyébként: Typotex, nem piszkálódásból, de ennél oldszkúlabb színvilágú, unalmasabb borítót ki lehetne találni??? Nem tudom, mi a figyelemfelkeltő ellentéte, de ez annak az iskolapéldája…)
Legközelebb jelentkezem egy másik szuper listával!
Kicsit több mint egy éve voltunk először a Miniversumban, ma meg újra, de valószínűleg már többet nem megyünk, mert januárban bezárják.
És tudom, hogy az előző erről szóló posztba is rengeteg képet tettem (nem is linkelem, mert amúgy tök nagy átfedés is van a két képanyag között), de egyszerűen most is muszáj. Végtelenül sok időt el lehetne egyébként böngészgetni a terepasztalok között, de egyszerűen elfárad tőle az ember (a gyerekek sajnos még hamarabb), szóval nem az volt, hogy “ezt már láttam, meg ezt is”, hanem az, hogy “ezt a múltkor nem is vettem észre! Ez meg nem is így volt múltkor!”
Aki még nem volt, és érdekli a téma, az pótolja be, érdemes! (Kedves Miniversum! Látják, én mindent megtettem, a megbeszélt jutalékot kérném a bankszámlámra, köszönöm.)
Múlt héten voltam <a rel="noreferrer noopener" aria-label=">>EZEN<>>EZEN<< a kiállításon, ami egyébként szerintem egy korábbi kiállításnak a kiterjesztése, legalábbis én úgy emlékszem, hogy egy-két éve pontosan ugyanezen a helyen már volt egy gördeszkás kiállítás, csak akkor azt valamiért nem tudtam megnézni, vagy egyszerűen elfelejtettem, hogy van. Most viszont szembejött velem <a rel="noreferrer noopener" aria-label=">>EZ<>>EZ<< a cikk, és gyorsan mielőtt megint elfelejteném, elmentem. Ami jó benne, az az, hogy ingyenes, szóval senki nem veszít semmit azzal, ha betéved, és egyébként ezen felül is egy csomó érdekességet látni (persze nyilván annak, aki legalább egy kicsit is érdeklődik a deszkázás iránt / valaha életében deszkázott), képeket, újságcikkeket, videókat. De mivel olyan nagy deszkás nemzet ugyebár nem vagyunk, úgy, hogy szinte minden kiállított dolgot részletesen megnéztem és elolvastam, még úgy is nagyjából fél óra alatt végeztem vele, szóval igazán nem nagy az egész. De jó, hogy ezt így valaki fontosnak érezte összerakni és megmutatni, meg hogy legalább egy embert a “nagyok” közül (Bors Laci) én is ismertem, már csak ezért is megérte elmenni. Sőt, azt is megtudtam, hogy a Deák tér már a kezdetek kezdetén is fontos “deszkás gyülekezőhely” volt, szóval volt még egy kötődési pont :). Azt viszont szomorú volt konstatálni, hogy én már soha életemben nem fogok úgy deszkázni, ahogy valaha szerettem volna, de ez meg már legyen az én bajom. Maradnak a kiállítások :)
Az utóbbi időben egész jó darabokat láttam, úgyhogy most erről fogok egy beszámolót írni – nyár van, na, meg uborkaszezon, meg minden.
Chernobyl (Csernobil)
Ja, hogy még a csapból is ez folyik?! Akkor még szép, hogy én is írok róla! Ez az a sorozat, amiről eleve nem kell semmit írnom, mert úgyis mindenki tudja miről van szó – az eredeti eseményeket is, meg az HBO ötrészes sorozatát is, mert TÉNYLEG a csapból is ez folyik. Hogy ilyen jó, meg olyan jó. És tudjátok mit? Tényleg ilyen jó, meg olyan jó. Nem tudok mit hozzátenni, nekem is tetszett, nagyon hangulatos (és itt nyilván arra kell gondolni, hogy nagyon jól megteremtették a fojtogató, borús, iszonyú nyomasztó hangulatot, szóval lélekben mindenki erre készüljön fel, amikor leül elé), és ’86 tavaszán született gyerekként amúgy is kötelezőnek éreztem megnézni, de jó szívvel tudom ajánlani bárkinek.
Catch-22 (A 22-es csapdája)
Joseph Heller – állítólag – zseniális regénye megsorozatosítva, amit sajnos még mindig nem olvastam, de tudom, hogy nagyon tetszett a belőle készült film, és most ez a hatrészes kis sorozat is (tehát biztos vagyok benne, hogy a könyv csakis zseniális lehet). Szatíráról van szó (már ha valaki nem ismerné, mert ez szintén egy NAGYON ismert sztori), meglehetősen fekete humorral vegyítve, ami egy második világháborús amerikai bombázó egységről szól Olaszországban. Többet tényleg nem lőnék le belőle, stílus alapján nagyjából úgyis kb öt perc után kiderül, hogy valakinek ez bejön-e, vagy sem, nekem bejött. Nem mondom, hogy kellemes nyári kikapcsolódás, de egyébként az, csak kellő rugalmassággal kell hozzáállni :)
Black Mirror: Smithereens
A Black Mirror című sorozat egy antológia-sorozat, ami mindig valamilyen disztópiát mutat be a közel- (vagy távoli) jövőből, szóval ilyen félig sci-fi, félig thriller / dráma / nem tudom mi, általában sötét kicsengésű, valamilyen slusszpoénra kihegyezett történetet képzeljetek el. Ebből jött most ki három új rész (avagy az 5. évad, kinek hogy tetszik), amit általános közutálat övez, elenyészően találni pozitív kritikákat róluk, és való igaz, az első és harmadik rész nekem sem tetszett, ellenben a második annyira betalált, hogy egyből kétszer is megnéztem (először egyedül, aztán megmutattam Sz-nek is), és mondjuk annyira azért tényleg nem nagy eresztés, de az utolsó jelenete és a végefőcím-zene miatt nálam díjnyertes. Az mondjuk a számlájára írható, hogy a főbb csavarok eléggé kiszámíthatók, maga a sztori iránya elég hamar egyértelművé válik, és onnantól kezdve már nem sok izgalmat rejt, de mondom, érdemes mégis végignézni, az utolsó jelenete miatt – és sajnos most csak ilyen rébuszokban tudok írni, de akkor itt most abba is hagyom a tömjénezést…
The Sopranos: The Book
Szinte karácsonyi ajándékként vettem kézbe ezt a könyvet, mert miután megrendeltem (külföldről), olyan sok napot írtak a postázásra, hogy totálisan ki is ment a fejemből az egész, így amikor az értesítővel megjelentem a postán, lövésem sem volt, hogy pontosan milyen küldeményem is jött, és amikor kézbe vettem az egyébként meglehetősen impozáns méretű könyvet – na, szóval tiszta karácsony volt.
A The Sopranos: The Book egy hatalmas fan-book, tele színes képekkel, kis történetekkel a szereplőkkel és készítőkkel, se több, se kevesebb, de a célját teljes mértékben elérte, tényleg minden alkalommal öröm volt kézbe venni és olvasgatni. Az egyetlen hiányossága (amit őszintén szólva nem is értek), hogy még azelőtt megjelent, hogy vége lett volna a sorozatnak, így az utolsó kilenc rész eseményei (és így maga a sorozat befejezése) teljes mértékben kimaradt belőle…! Ezt leszámítva gyönyörű, és tartalmas könyv a Maffiózókról.
Sandman – Az álmok fejedelme gyűjtemény 1. kötet
Tavaly november 5-én ezt írtam a hazai képregényipar felrobbanásáról >>ITT<<: „Mi jöhet még? Esetleg befejezik a Sandman-sorozatot (amit négy rész után abbahagytak, és még hátra van hat)??? Elképzelni sem tudom…”
És ugyan nem akarok még semmit elkiabálni, de nagyon úgy néz ki, hogy a Fumax kiadó meghallotta a rajongók fohászait, ugyanis most pontosan ez történt: gyűjteményes kiadásban, összesen négy részletben tervezik kiadni a TELJES Sandman-sorozatot, aminek az első része most júniusban jelent meg, és a maga 600 oldalával azt hiszem, minden idők legimpozánsabb hazai képregényévé lépett elő. Beltartalmát ugyan ismerem, hiszen ez a már korábban megjelent négy könyv 1-3 részét tartalmazza, de azért mégis újraolvasom most, már csak azért is, hogy teszteljem, tényleg olyan jó-e, mint amilyenre emlékeztem. És ugyan még csak a közepén járok, de elmondhatom: tényleg olyan jó, mint amilyenre emlékeztem. Neil Gaiman-történetről van szó, akinek mond valamit ez a név, az nagyjából pontosan tudja, milyen jellegű a mű (ugyanis Gaimannek nagyjából minden története ugyanolyan, ezzel nem kritizálom, mert én amúgy bírom a stílusát, de az Amerikai, istenek, a Sosehol és a Sandman után semmi kedvem a további könyveit megismerni, annyira egy kaptafa nekem ez az egész. De egyébként már az is valami, hogy úgy, hogy egyébként gyűlölöm, tényleg ki nem állhatom a fantasy műfaját, ennek ellenére Gaiman fent említett műveit kivétel nélkül nagyon szerettem). Akinek meg nem, az nézzen bele, és meglátja :) De tényleg, ha friss képregényt kellene ajánlanom valakinek, akkor ez lenne az (a másik, amit szintén mostanában olvastam, a Különleges úriemberek szövetsége szintén jó – az alltime-favourite képregényíróm, Alan Moore tollából -, de azért nem annyira jó, szóval a választás egyértelmű).
Már jó régen voltunk itt, de azért meg akartam osztani, és most meg is osztom, hogy van ez a kiállítás: “Minden múlt a múltam”, amit a Fortepan gyűjteményéből állítottak össze, és tök jól sikerült szerintem. A Fortepan archívum ugye teljes egészében ingyenesen elérhető, szóval felmerül a kérdés, hogy akkor miért adjon ki azért pénzt az ember, hogy olyan fotókat nézegessen, amiket ingyen is tudna, de itt egyrészt ugye szelektálva meg tematizálva vannak a képek, másrészt meg egy csomó érdekességet is hozzájuk lehet olvasni. Meg hát a “tényleges” fényképek összhatása teljesen más, mint csak úgy online tallózni, ami egy idő után már amúgy is befogadhatatlanul sok.
A képekből amúgy az Index is szokott megosztani részeket egy-egy cikkben (meg egyébként magáról a Fortepanról is csinálnak saját “tematikus gyűjteményeket”, érdemes itt is elveszni:
“Két kép és ami közben elmúlt”
“Érettségiről vitték őket a gettóba”
“A test a régi papír húszasról – egy eltévedt golyó végzett vele 1956-ban”
Szóval akit érdekel a 20. század második felének történelme kicsit a megszokottól eltérő szemszögből, annak tudom ajánlani ezt a kiállítást!
A minap belefutottam abba, hogy van egy olyan angol kifejezés, hogy ‘running amok’, ami – láss csodát – magyarul úgy hangzik, hogy ‘ámokfutás’. És ma végre eljutottam oda is, hogy megnézzem, hogy ennek mégis mi az etimológiai háttere. Természetesen már jó páran megírták előttem, szóval ha valakit esetleg még érdekel rajtam kívül, hogy mégis honnan jön ez a kifejezés, hogy ámokfutás (és az ‘ámok’ szó miért teljesen ugyanaz angolul is), annak >>ERRE TESSÉK<<.
Ezt már jó rég meg akartam írni, de íme pár dolog, amit az elmúlt… kb. egy hónapban láttunk:
A diktátor
Mármint a filmből készült színdarab, amit a Vígszínházban játszanak. Megmondom őszintén, úgy mentem el a darabra, hogy majd kapok egy jó adag burkolt aktuálpolitikai utalást, és tulajdonképpen ez fogja a darab gerincét / legfőbb humorforrását jelenteni, de aki hasonló prekoncepciókkal menne el megnézni A diktátort, annak már most mondom, hogy NE. Egyáltalán nem erről szól a darab, és hozzá kell tennem, hogy: szerencsére. Egyfelől kicsit “biztonságira” vették a figurát, ami azt jelenti, hogy az előadás nagyjából egészében lefedi a film cselekményét, egyes jeleneteket egy az egyben, és sem a látvány, sem a megvalósítás semmi extravagánsat nem tartalmaz. Már-már azt lehetne mondani, hogy szokatlanul konzervatívan, és az eredetihez hűen dolgozták fel a történetet. De ahogy néztem, végig az volt bennem, hogy milyen jó, hogy így tettek, mert nagyon rendben volt így az egész darab, nem volt erőltetetten, vagy izzadtságszagúan aktuális, nem volt túlzó, nem volt giccses, nem volt ripacskodó…
Persze voltak benne “utalások” (- Engedje el a kormányt! – Ezt a KORMÁNYT nem lehet elengedni!) és a negyedik falat bontogató jelenetek, de teljesen diszkréten, és az egészből nem kilógva. Ezekkel inkább csak “színháziasították” a filmet, egy fokkal jobban be volt vonva a néző.
Mindemellett pedig maximálisan szórakoztató volt – ahogy a Chaplin-film is. Szóval aki azt szerette, az ezt is bírni fogja, abban biztos vagyok. (Mi egyébként a kakasülőről néztük, úgy, hogy a színpad nagyjából felét nem is láttam, és még így is élveztem…!)
Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
Ha valaki már olvasott erről a filmről bármit is, akkor az a két dolog biztos előjött a leírásban, hogy kemény és hiteles/őszinte lett. Előbbi mondjuk már a provokatív címéből is sejthető :), utóbbit csak megnézés után tudja eldönteni az ember. Egyébként tényleg hiteles lett, bár már nem ma voltam diák (és amikor én gimis voltam még se Facebook, se skype nem volt, és még ki tudja mi minden, amit ma valahogy el se tudunk már képzelni…), de abszolút bele tudtam helyezkedni a szituációba, nem volt kínos, vagy mesterkélt (legalább is egy magyar filmhez képest). És végig lekötött a film, egyedül a vége hagyott bennem valami hiányérzetet, gondolom “ütősre” akarták megcsinálni, de valahogy nem ütött. És a filmben a legprovokatívabb a címe lett talán, maga a cselekmény csak a végén vesz ijesztő fordulatot, közben valahogy nem éreztem annyira súlyosnak. Tragikusnak sem mondanám, vagy túlzottan drámainak, ilyen szempontból még akár “lightos”-nak is nevezhetném, bár ez már kicsit groteszknek tűnik… Mindenesetre, akit csak a címe tántorított volna el a megnézéstől, az ne féljen leülni elé erre a másfél órára, nem annyira szörnyű.
Ready Player One
Talán szinte hihetetlennek tűnik, de nekem erről a filmről mindezidáig csak annyi tudomásom volt kb, hogy Steven Spielberg rendezte, és hogy nagyjából mindenki dicséri. Szóval egy bő fél évvel a mozis bemutatója után úgy ülhettem le megnézni, hogy SEMMIT nem tudtam róla, talán csak annyit, hogy valami VR-ról van benne szó. Mondjuk ezzel tulajdonképpen le is írtam a sztori lényegét :)
A Ready Player One egy olyan film, amit ha 15 évvel ezelőtt látok az osztálytársaimmal (vagy jobban mondva a 15 évvel ezelőtti énünk látja), akkor új generációs kultfilmünk lenne most. Nem tudom, hogy a mai 15 évesek mennyire értékelték (vajon ez lett az ő Mátrixuk?), de az is lehet, hogy igazából a mai harmincasokra lőtték be, mert kb minden popkulturális utalás (és abból elég sok van benne…) a ’80-as évekre nyúl vissza, ami nyilvánvalóan a mi nosztalgiafaktorunkra épít, nem a mai tinikére. De komolyan, egy filmet Van Halen Jump-jával elkezdeni??? Azonnal megvett magának.
Egyébként valahol zseniális, hogy egy 71 éves ember meg mer csinálni egy ilyen filmet, és ráadásul, hogy tényleg ennyire jól meg is csinálta (na jó, azért ebben van rutinja). Nem a téma újszerűsége miatt (nagyjából az emberiséggel egyidős, legegyetemesebb történeteinkre épít: a jó és gonosz harca, kisember a világ ellen stb.), nem is a tudományos-fantasztikum miatt, hanem azért, mert izgalmas, és két órán keresztül folyamatosan szórakoztatja a nézőt, és a végén úgy állsz fel, hogy megnéztél egy tök jó filmet, ami nem világrengető ugyan, de legalább erre az időre kikapcsoltál egy kicsit.
Egynek simán jó volt, de tényleg, kicsit sajnálom, hogy már kinőttem ezekből a filmekből, és nem tudok olyan tiszta szívvel rajongani értük, mint ahogy tudtam volna régebben…
Kulturális műsorajánlómat ezennel befejezem, köszönjük, hogy velünk tartottak.
Pytta blog 