Olyan régen nem írtam már, hogy szinte szégyellek is újra. Pedig kb már október eleje óta tervezem, tényleg, csak valahogy mindig annyi minden más is van, hogy elsikkad a dolog. Aztán meg az van, hogy minél régebb óta nem írok, annál nehezebb újra, mert nem tudom, hogy pontosan hol is vegyem fel a fonalat. De most akkor megpróbálok szépen sorban mindent számba venni, aztán meglátjuk, hogy sikerül (de valószínűleg hosszú lesz, mindenki készüljön fel):
Szóval a szeptemberrel, és leginkább októberrel elkezdődött újra a suli, mármint a fordítós képzés, fura belegondolni, hogy ez már az utolsó félévem, mert igazából olyan, mintha most kezdtem volna ezt az egészet, és már vége is van. Arról, hogy hogy látom ezt az egészet, még nem akarok írni, mármint, hogy mi a véleményem erről a képzésről, majd ha befejeztem, akkor ezt is megpróbálom összefoglalni. Viszont a félévről annyit már elmondhatok, hogy mindenki kicsit úgy van vele, hogy legyünk már túl rajta, aztán kész. Pedig tényleg úgy tűnik, mintha csak nemrég kezdtük volna. Az az igazság, hogy a második félév annyira brutális volt, hogy kicsit mindenkinek elege lett belőle, ez a harmadik félév meg ahhoz képest tiszta láblógatás, de olyan, mintha a tanároknak is már csak púp lenne a hátán, és valamint leadnak ugyan, de sok újat az előzőekhez képest már nem tudnak hozzátenni. Ezzel nem azt mondom, hogy már mindent tudunk, meg azt sem, hogy a három félévet be lehetne sűríteni kettőbe is (szó sincs róla!), csak valahogy kifáradtunk ebben az egészben. Le is morzsolódtunk, heten kezdtük, ehhez képest most öten vagyunk (minden félévben valaki abbahagyta), és ötünk közül azt hiszem, egyikünk sem várja remegő kézzel az oklevél átvételét, hogy megkezdje fordítói karrierjét, mert mind mást csinálunk. Volt két angolos csaj, akik az elején még nem dolgoztak, de közben találtak munkát, van egy angoltanárnő, aki eleve csak hobbiból kezdett bele ebbe, van egy pszichológus srác, aki azért kezdett tanulni, mert nem vették fel MA-ra, és csinálni akart valamit (most szeptemberben viszont már felvették, szóval érthető módon inkább arra koncentrál jobban), és vagyok én, akinek szintén alapvetően megváltoztak a körülményei 2013 szeptembere óta, és igaz, hogy foglalkozom angollal, sőt elég sokat kell olvasnom, de azért klasszikus fordítási tevékenységet nem végzek (igaz, ilyen korábban is viszonylag ritkán végeztem). Szóval én is kb csak hobbiból csinálom, és egyelőre hivatásszerűen nem is lesz időm erre, bár azért nem akarom teljesen elvetni a gondolatot, még megtartom talonba a lehetőséget, aztán egyszer hátha jó lesz még valamire. Úgyhogy most ez a rész kicsit félgőzzel megy, bár az utóbbi időben pont rákapcsoltam a képzés végén leadandó dolgok elkészítésére (az úgynevezett „portfólió” összeállítására), de kicsit én is azt várom már csak, hogy túl legyek rajta. Egyébként hasznos volt, és én maximálisan élveztem az órák nagy részét, csak úgy érzem, sok ez már nekem.
Annál is inkább, mert szintén októbertől munkahelyem nyomására elkezdtem egy doktori képzést. Ez komolynak hangzik, és igazából az is (főleg, hogy csomó ütközésem van a fordítóképzéssel, és sajnos két helyen egyszerre nem tudok ott lenni), de talán teljesíthető – mármint ez az első félév így megosztottan. Aztán utána már könnyebb lesz. Az van, hogy a hely, ahol dolgozom, már év elején tervbe vette egy ilyen képzés indítását, és a Pécsi Tudományegyetemmel együttműködve végülis sikerült is elindítani. Szóval Pécs adja az akkreditációt, mi meg oktatókat, órákat, meg helyet is, a mi épületünkben kialakítottak előadótermeket, meg minden szükséges infrastruktúrát. És megosztva vannak Pécsen is képzési napok, meg itt Pesten is, egyébként teljesen más rendszerben, mint a fordítós képzés, de még nincs is kiforrva, hiszen mi vagyunk az első évfolyam, a következő félévekben akár mi magunk is adhatunk javaslatot, hogy milyen órák, tárgyak, előadások legyenek. Ez négy félévnyi tanórát jelent, utána pedig a doktori disszertáció kidolgozását (ami papíron egy év, de a pécsiek azt mondták, simán számolhatunk három néggyel is a disszertációra…). Ennek a részleteibe annyira nem is akarok most belemenni, csak azért említettem meg, mert ez is közrejátszik abban, hogy pl blogolni nem annyira van időm, csak fejben képzelem el, mikről is írnék :)
A harmadik elég lényeges dolog, hogy nem tudom, írtam-e már róla, de a közeljövőben várjuk a kisfiunk megszületését, ami annyira a közeljövő, hogy bár Sz december 5-re van kiírva hivatalosan, múlt héten már be kellett feküdnie a kórházba, és úgy volt, hogy bármelyik pillanatban megindíthatják a szülést. Ha minden igaz, nem kell semmi vészesre gondolni, csak igyekeznek minél óvatosabbak lenni az orvosok, mindenesetre az van, hogy már októbertől gyakrabban vannak vizsgálatok, mert azt találták, hogy nem nő elég gyorsan a baba, le van maradva a növekedésben. Egy két dolgot kiszűrtek már (pl vírusfertőzést), szóval annyiról lehet szó, hogy kicsi a méhlepény, nem táplálja megfelelően a gyereket. A befekvés azért kellett, hogy ezt a „megfelelő” szintet minél pontosabban be tudják lőni, vagyis azt figyelték, hogy pontosan mekkora növekedést is tudnak elkönyvelni. Ugyanis ha egy szint felett van (még ha kevés is), akkor igyekeznek bent tartani a babát, viszont ha egy szint alá csökken, akkor azonnal meg kell indítani a szülést. A minél tovább való benntartáshoz pedig a koraszülés miatt ragaszkodtak – meg ugye a túl kicsi súly miatt. Legutóbb kedden végülis azt találták, valami kis növekedés mégis van, úgyhogy most péntekig kaptunk „haladékot”, akkor megint megmérik, de hétvégén azt gondoljuk, még nem fognak semmit sem csinálni, valószínűleg hétfőn új mérés lesz, és annak függvényében már beindíthatják, ugyanis elértük a 37. hetet, ami már egy olyan kor, hogy nem kell már annyira tartani a szüléstől. Szóval lélekben a jövő hétre készülünk szülés tekintetében, aztán, hogy utána mit lesz, az már megint egy új fejezet.
Szóval ezek mennek most nagy vonalakban, a részletekről még kicsit később lesz valami – gondolom.
Pytta blog 