Dobogó kövek

Január elején felmentünk a Dobogó-kőre kirándulni, iszonyú ködben, egyébként nagyon jó volt, csak kicsit túl nedves néhol; szombaton meg elmentünk havat nézni, hogy ilyet is lássanak a gyerekek… Szóval ez egy ilyen-volt-ilyen-lett sorozat (persze nem ugyanazokkal a helyszínekkel, de oly mindegy). Sajnos egyik alkalommal sem volt olyan nagyon jó idő a fényképezéshez (minden máshoz viszont tökéletes).

Aztán az van, hogy most végül is csak félig-meddig lustaságból nem írtam, mert egyrészt még kb. márciusig nem nagyon lesz időm ilyesmire, másrészt meg ennek a blognak a tárhelye már majdnem megtelt, annyi képet raktam fel, úgyhogy igazából kellene egy új domaint csinálni, meg összerakni a dizájnt, meg minden, és ehhez meg most aztán egyáltalán nincs kapacitásom, szóval addig is, amíg lehet, még írok ide, de aztán meg majd indítok egy új oldalt, ha lesz rá érkezésem – valamikor tavasszal.

De ezt majd akkor úgyis közzéteszem, ilyen utolsó itteni poszttal, meg könnyes búcsúval, meg minden.

Gerecse

Ezen a hétvégén a Gerecsében tettünk egy nagyobb körkirándulást, tatabányai kiindulóponttal. Múlt héten Sz olvasott valamit a Szelim-barlangról még Tatán, és ez valahogy megragadt bennem, úgyhogy kerestem egy olyan útvonalat, amiben az is benne van, hogy megnézzük. Én erről a barlangról még nem is hallottam, de hatalmas élmény volt, még annak ellenére is, hogy sajnos elég népszerű is, szóval rengeteg másik ember is kíváncsi volt rá, ami kicsit ront az élvezeti értékén (főleg úgy, hogy előtte az erdőben azért nem sok mindenkivel találkoztunk), de sebaj.

Ezen felül pedig rengeteg gombát láttunk, tényleg tele volt az erdő velük, annyira sok volt, hogy egy párat még le is szedtem, már amit ismertem, galambgombát meg őzlábat, és egy adagnyi gombapaprikás-féle lett belőle vacsorára, már el is fogyasztottuk (nagyrészt én, mert Sz bizalmatlan az ilyesmivel kapcsolatban, a gyerekek meg alapból nem szeretik a gombát) – még élek. Láttunk például – szerintem – gyilkos galócát is, amit talán életemben most láttam először, meg harkálytintagombát, aminek a létezéséről a saját nagyfiam világosított fel pont a napokban, meg még rengetegfélét, amit be sem tudok azonosítani (de vélhetően nagy részük nem ehető). Egy párat ezekből megörökítettem.

A túra végén érkeztünk meg a Szelim-barlanghoz, kicsit már elcsigázottan és nyűgösen, de azért persze a gyerekek egyből felvillanyozódtak, mindenhova fel kellett mászniuk, és itt azért volt mászni való bőven. Nem tudom, a méretek átjönnek-e a képekből, de hatalmas ez a hely. Szóval ismét be tudok tenni pár képet:

Kirándulás

Ma hirtelen felindulásból elmentünk a (már régóta tervezett) tatai Fényes tanösvényre, és már nem is tudom mióta ismét volt mit fényképeznem – az idei szeptember ebből a szempontból úgy eltelt, mintha nem is lett volna (persze oké, olyan nincs, hogy nincs mit fényképezni, csak az, hogy nincs időm/energiám azt a valamit lefényképezni, szóval ilyen szempontból ment el nagyon gyorsan a szeptember).

Szép a tanösvény, elég gyerekbarát, és bár nem volt olyan jó idő, mint amilyennek még az elinduláskor tűnt, azért így is látványos volt. Életemben először láttam jégmadarat(!), ráadásul kettőt is, és mindkettőt le is tudtam vadászni, már amennyire a távolság meg a látási viszonyok engedték – mindenesetre ennél többre én technikailag nem vagyok képes, és azért nem vagyok teljesen elégedetlen az eredménnyel. Szóval a képek:

Fogás

A hétvégén a Fertő-vidéken egy pár számomra kevésbé tipikus madarat sikerült valamennyire elkapnom, úgymint sárga billegetőt és piroslábú cankót (hogy melyik-melyik, felismerhető lesz a képeken még úgy is, ha nem ismeri valaki őket, mert az egyik eléggé sárga színű, a másiknak meg piros a lába :) ). Sajnos túl közel egyik sem volt egy IGAZÁN jó képhez (és hát például a sárga billegetőnek nem az aszfaltút közepe a természetes élőhelye…), de ez van. Emellett szintén meglehetősen távolról (és rosszul) lefényképeztem egy nagy kócsagot meg egy szürke gémet, vadlibákat, meg ahogy a gólya eteti a – már nem annyira kicsi – fiókáit. Ennyit a hétvégéről.

A veréb is madár…

…ezért aztán többnyire őket fotóztam, amikor legutóbb madarakat fotóztam. Méghozzá mezei verebeket. Azt hiszem, a madármegfigyelési állásaimat még tökéletesítenem kell, hogy nagyobb eredményt érjek el, de most be kell érni ennyivel. Egyébként ez kétnapi termés, nem az, hogy leszállt mellém pár madár, és lekaptam őket tíz perc alatt, hanem most kifejezetten sok időt töltöttem azzal, hogy egy “lőállásból” vártam a kapást, és… mindegy, most ez így sikerült. (A panaszkodás most elsősorban annak szól, hogy a verebeken kívül semmilyen más madár nem szállt arra, és ez némi csalódottsággal töltött el, mindenesetre a verebeken azért tudtam “gyakorolni”, szóval ne panaszkodjak.)

Fedezzük fel kis hazánkat (sokadik rész)

Tegnap a reggeli esőzés ellenére viszonylag bátran nekiindultunk az aznapra tervezett kirándulásnak, és nem bántuk meg, mert a kicsit több mint egyórás autóút végére – ahogy azt a meteorológiai előrejelzés is jósolta – elállt az eső, azon a helyen, ahol mi voltunk, nem is esett többet, sőt, szinte végig sütött a nap – és összességében jól le is égtünk…

Nógrádba mentünk, egészen pontosan a híres-neves kazári riolittufához (a “Magyar Kappadókiához”) tettünk egy túrát, ahol anno még geográfus-hallgató koromban elzarándokoltunk az egyik terepgyakorlat alkalmával (ahogy számolgatom, ez már nagyjából úgy 15 éve lehetett), de őszintén szólva abszolút nem volt fenn a térképemen, mint érdekes hely. Pár hete említette egy kollégám valami kapcsán, és egyből fel is piszkált, hogy ide bizony el kellene jönni. És valóban, családbarát a túraútvonal, nincs nagy emelkedő, vagy bármi nehézség, cserébe elég látványos, és bár nem volt zökkenőmentes (az eltérő gyerek-szülő dinamikák miatt) az utunk, azért összességében pozitív élményként lett elkönyvelve ez is.

Na de a megérkezés: Budapestről meglepően jó az út szinte végig Kazárig, tényleg 1 és negyed óra alatt oda lehet érni, ami még kb azon a határon van, amennyit elautózok egy kirándulásért. A turistaút teljesen egyértelműen kitáblázott, a riolittufa egyből az út elején (kb. negyedtávnál) feltárul, és tényleg nagyon látványos, kicsit el is bóklásztunk itt, mielőtt továbbindultunk. Aztán mi összességében egy kört tettünk Kazártól Kazárig, közben érintettünk egy tavacskát, lefelé meg akácvirágokat eszegettünk (és itt égtünk le, mert egy viszonylag hosszú szakaszon a faluig és a faluban már nem erdőben jöttünk).

Papíron 2 óra volt az út, nekünk kb. 3-4, ezért aztán a falu egyéb nevezetességeire, mint vasalómúzeum, vagy gyufacímke-kiállítás már nem maradt se időnk, se kedvünk, de nem elképzelhetetlen, hogy egyszer még ezt is bepótoljuk.

Madarakról

Az, hogy 2020-ban beütött a karantén, meg a home office (egészen kb. tavaly ilyenkorig), így utólag visszatekintve (is) egy kivételesen pozitív időszaka volt az életemnek szabadidő szempontjából, például a madármegfigyelésekre is összehasonlíthatatlanul több időt tudtam fordítani, mint mondjuk az idei évben. Az elmúlt egy hónapban (visszanéztem a képeim dátumát) egyszer sem tudtam kimenni “terepre”, és ha kijutok – mint tegnap -, akkor is olyan napszakban, amikor már nagyjából semmi sem történik, így meg pláne, hogy ha beüt a kánikula, hőség, tűz a nap, minden valamirevaló madár valamilyen árnyékos helyen húzza meg magát. Szóval hiába a tuti felszerelés, 2022 azt hiszem, nem a madárfotózás éve lesz (persze azért még ebből sok minden lehet, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy idén készítem el a valaha volt legjobb képeimet).

Szóval tényleg, az volt tegnap, hogy két óra alatt láttam összesen egy darab szajkót, és azt is úgy, hogy már szinte pakoltam el a gépet, mert véget ért a séta – és igazából ez is messze volt még, csak egyszerűen már muszáj megtartanom valami képet, hogy saját magamat is motiváljam:

Art Deco Budapest

Relatíve régóta érdekel az art déco mint stílusirányzat, mióta New York-ban jártam, azóta meg még inkább, egy csomó könyvet is elolvastam ezzel kapcsolatban, persze inkább az építészetre fókuszálva, de más megjelenései is érdekelnek (jó, az érdeklődés kimerül annyiban, hogy olvasok a témáról, semmi komoly). Az elmúlt néhány évben itthon is egész sok könyv megjelent a budapesti, meg az ország egész területén található art déco épületekről, most pedig nyílt egy kiállítás a Nemzeti Galériában, ami a hazai tárgyakon, elsősorban plakátokon keresztül mutatja be, milyen is volt nagyjából száz évvel ezelőtt a meghatározó stílus. Bár lehetett volna bővebb is a tárlat (például egy csomó használati cikk megjelenik plakátokon, amiket fizikai valójukban is be lehetett volna mutatni akár), azért érdemes megnézni, és ha nem a gyerekeim nyöszörgését kellett volna hallgatnom, és kergetni őket a termekben, még talán több időt is el tudtam volna itt tölteni, mint azt a kb. 20 percet, ami adatott… Tehát pro tipp: aki szeretne elmélyedni a kiállításban (és elkerülni múzeumlátogató társai lesújtó pillantásait), 10 év alatti gyerekek nélkül látogasson el oda.

Próbáltam megörökíteni pár dolgot, hogy ha már ott nem is sikerült megnézegetnem őket, itthon bepótolhassam.

Mókusles

Tegnap egy mókus különösen hosszú időn keresztül hagyta magát fotózni, ennek ellenére nem sikerült egy olyan igazán jó képet készítenem róla, viszont legalább gyakorolhattam:

Amúgy egy csomó madár is élvezte a szombat délelőtti napsütést, de sajnos rájuk már nem maradt időm, talán majd legközelebb…

Új év

Idén először ma elmentünk a Városligetbe, mint kb. több százezer másik budapesti is (a telítettség alapján). Ilyen évkezdésre sem nagyon emlékszem, mármint olyan értelemben, hogy Szilveszterkor általában inkább le szokott hűlni az idő a szokásosan enyhe karácsonyok után, nem pedig (még jobban) felmelegedni…

Szóval álljon itt pár kép arról, hogy milyen idő is volt Budapesten 2022. január másodikán. A fű zöld, az ég kék :)

Mesekalendárium

Találtam egy jó programot a gyerekeknek a Várkert Bazárnál, Lázár Ervin Mesekalendárium, meg útközben láttunk >>ilyen fényvillamost<< is, szóval ez volt a vasárnap esti programunk.

Kicsit arra számítottam, hogy lesz valami ádventi vásár is, mert régebben szokott lenni, de semmi, kihalt az egész környék (fura, hogy a Lánchíd sincs ugye kivilágítva, szóval abban az irányban most egy nagy sötétség van). Jó hideg is volt, úgyhogy még szerencse, hogy vittünk termoszban teát.

Őszikék round 2

Teljes mértékben megcáfolva tegnapi posztomat, ma egyből írom a következőt. Biztos nagyon megihletődtem tegnap.

Ma ugyanaz pepitában, csak a Városligetből (a második leggyakrabban látogatott helyünk – még mindig – a gyerekekkel): mivel most már csak hétvégenként lesz olyan, hogy világosban tudok kimenni (vagy ki tudja, de egyelőre még így néz ki), ezért pár képben megörökítettem, hogy milyen is az idei ősz. Hát ilyen:

Nyári nagytakarítás II.

Pár hete voltam a Fővárosi Nagycirkuszban (gyerekekkel!), egy ültő helyemben azt hiszem, legutoljára gyerekkoromban néztem végig egy teljes műsort (és szinte biztos, hogy ez tíz éves korom előtt volt). Bár nem tudom, hogy akkoriban milyen hosszúságúak voltak, a mostani előadás (úgy néztem, egész nyáron az egyetlen, amit adnak a cirkuszban) egy két”felvonásos”, három órán keresztül tartó szörnyeteg (de ezt nem a minőségre értem, hanem arra, hogy bedobtak a műsorba kb. MINDENT, ami cirkusz).

Ennek a műsornak a nagy része megmosolyogtatóan oldschool (pontosan olyasmi, amit valószínűleg én magam is láttam gyerekként): idomított uszkárok, tányérpörgetők, bohóc(!), késdobáló stb., viszont volt egy-két olyan rész is, ami még nekem is tetszett, szóval számomra már ezért megérte elmenni – a gyerekek meg, talán mondanom sem kell, de minden percét élvezték, és ezt is jó volt látni.

Másnap pedig tettünk egy röpke kirándulást a Velencei-tóhoz, Velencére, ahol a (mondhatni) tradicionális bográcsozáson túl elmentünk például a Bence-hegyi kilátóhoz is késő délután, erről pár kép:

kirándulás kimaxolva

Kislányom már több mint egy éve nyaggat, hogy egyszer tegyünk egy igazán hosszú kirándulást (az ő definíciója szerint: egy 20 km-es kirándulást), és valamiért most hétvégén éreztük magunkban az erőt, hogy valóra váltsuk ezt a vágyat. Ugyan nem 20 km-es volt a túra, csak 18, de azt hiszem, így is embert próbáló, elértünk a határainkhoz. Eleve ugye volt egy tízkilós “csomag”, az ötödik résztvevő, akit végig hozni kellett, de azért a “nagyobbaknak” is ez még elég kemény volt (igazából a legnagyobbaknak is), főleg, hogy hegyet is másztunk, tehát a szintkülönbség is elég nagy volt, meleg is volt – szóval le a kalappal, hogy megcsinálták. A Cserhátban voltunk, Katalinpusztáról felmentünk a Látó-hegyre, aztán a Naszályra (ez egy kéktúrás útvonal is egyébként), majd vissza a kiindulópontra. Volt függőhíd, barlang (kettő is, az egyikbe csak benéztünk, a másikba be is lehetett menni), szép kilátás, szóval minden, ami egy rendes kiránduláshoz kell, és azt hiszem, most egy ideig nem fognak nyaggatni, hogy menjünk “nagyon sokat”.

Szerk.: közben feldolgoztam a telefonos képeimet, és még bónuszként egy panorámaképet beraknék (ha az eddigiek nem csináltak volna elég kedvet ehhez a túrához):

kirándulás reloaded

Ma megvolt az idei első (nem tévedés) IGAZI családi kirándulásunk (amennyiben kirándulás alatt olyan tevékenységet értünk, aminek elsődleges célja, hogy az erdőben gyalogoljunk, így például a nőtincsi-tónál eltöltött napunk a gyerekek értelmezésében sajnos nem volt igazi kirándulás). Klappolt az időjárás (éppen nem jósoltak esőt, de még kánikulai meleg sem volt), ráértünk, volt lelkesedés, és még egy viszonylag rövid útvonalat is találtam, úgyhogy felkerekedtünk.

A helyszín a Róka-hegy, ez még szerintem teljes egészében Budapest közigazgatási határán belül van, szóval viszonylag közel, de azért mégis elég vadregényes. Ez egy volt kőfejtő sok sziklával, “hegymászással” (még ha nagyrészt lépcsőkön is), szép kilátással, barlanggal, vadcseresznyefával és szamócával, szóval kb minden igényt kielégített, és mindezt összesen 4 kilométerben, szóval minden bóklászással együtt is csak kicsit több mint két óráig tartott. Egyébként így elsőre elég is volt, még formába kell jönni, meg így öten azért megint olyan, amitől már el vagyunk szokva… De jó volt, a gyerekek nagyon elemükben vannak túra közben, amit jó látni, úgyhogy remélem, tudunk még menni ide-oda a nyári szünetben – meg utána is…!