Bánk

Idén hosszú idő után először nem jutottam el a volt gimis osztálytársaimmal Bánkra, mert otthon úgy találtuk, hogy két gyerekkel már macerás lenne együtt a többiekkel. De azért idén sem maradt el a bánki nyaralás, csak más formában (és szervezésben), ugyanis a már-már hagyománnyá váló “kétcsaládos” nyaralásunkat (az idei volt a harmadik, ha jól számolom) éppen Bánkra szerveztük.

Tavaly kicsit túlszerveztük magunkat, szinte minden nap máshova mentünk Mohácstól Bajáig (Szekszárdtól a Gemenci-erdőig), ezt kicsit kompenzálandó idén úgy voltunk vele, hogy legyen helyben valami strandolási lehetőség, és különösebben ne kelljen sehova se menni, ha nem muszáj. Bánk azért jó, mert itt ez megvan a Bánki-tó személyében, ami strandolásra kiváló (igaz, elég gyorsan mélyül, és ebben az esetben ez fontos szempont, de majd jövőre ezt is számba vesszük), nem túlzsúfolt, barátságos, családias, nyugis hely, és még ha nem lett volna olyan jó időnk, mint amilyen volt, akkor is találunk programot a környéken (egyik nap kellett is keresni).

Utolsó nap, hétfőn reggel már ugyan kicsekkoltunk a szállásról, de a strandra még úgy gondoltuk, leugrunk, és konkrétan ez fogadott:

Jó, ez már-már posztapokaliptikus hangulat, de tényleg nem volt senki a vízben, és rajtunk kívül az egész strandon is kábé csak öt ember tartózkodott.

A szálláson (illetve annak kertjében) a gyerekek abszolút mértékben ki tudták elégíteni mindenfajta mozgásigényüket, mi meg tudtunk pihengetni, meg főzőcskézni, ami a tavalyi alkalom óta leginkább a férfiak dolga – és leginkább szabadtéren. Idén annyit grilleztünk, hogy most kb egy évig nem is akarok grillkolbászt látni, azt hiszem. Tényleg a végére már kicsit sok volt, persze ezt is lehet még fejleszteni (pl. változatosabb ételeket készíteni), majd jövőre. De azért jókat ettünk.

Vasárnap pedig (az egyetlen borongósabb napunkon) ellátogattunk a legbátrabbak városába, Balassagyarmatra, és megnéztük a vadasparkot, a gyerekek, mondanom sem kell, ezt a programot is imádták (egyébként én is, mert tudtam fotózgatni).

Az éjszakák a hagományoknak megfelelően társasozással teltek, amit az idő előrehaladtával egyre kevésbé bírtunk (akár csak a nappali “talpon levést”), és megállapítottuk, hogy bizony 5 éjszakánál tovább semmiképpen nem lehet tartani egy ilyen nyaralást, mert egyszerűen fizikailag nem bírjuk (meg hát mentálisan sem). De egy évben egyszer azért bírható ez a fajta megterhelés, aztán majd jövőre valahol máshol remélem folytatjuk.

foci

Na, most aztán olyan igazi társadalomból kivetettnek érzem magam így, hogy még egy meccset sem néztem az EB-ből, és minden valószínűség szerint továbbra sem fogok. Ha mi játsszuk a döntőt, akkor se.

Az viszont vicces volt este a Tescóban (mikor máskor menjen az ember vásárolni, alig volt valaki a boltokban!), hogy a random vásárlós zenéket megszakítva mindig bemondták, ha valaki gólt lőtt :) Az emberek jó része pedig, aki még rajtam kívül az Arénában volt ebben az időpontban, a Media Markt 128 tévéje közül az egyiken követte a meccset :)

home improvement

Az utóbbi hetek (hónapok) egyik legnagyobb barkácsolós projektje most az volt otthon, hogy kicseréltük a galéria lépcsőfokait, illetve végre (cirka öt év után) tettünk a galériára egy korlátot. Mindezt teljesen egyedül, mármint úgy egyedül, hogy nem bútorasztalos csinálta, de azért nem is én magam, hanem a nagy részét szordzs barátomnak köszönhetem (szordzs… ezt a nevet is kb szerintem már csak én használom, de mindegy, az anonimitásért mindent :) ), akinek a szakértelme mellett még a megfelelő szerszámok is rendelkezésre álltak, így aztán megkérdeztem, bevállalna egy ilyen munkát, és igent mondott.

Az egész amúgy úgy kezdődött, hogy még januárban próbáltam ajánlatot kérni hivatalos szakemberektől, aztán amikor beláttam, hogy ez így nem célravezető (4 ajánlatot kértem, ebből egy volt, amelyik személyesen is kijött felmérni a helyet, aztán mondott egy irreális ajánlatot, a többi három meg volt hajlandó kijönni(!), e-mailre meg nem reagáltak, szóval ezzel így nem sokat értem), akkor kezdtem el más megoldáson gondolkodni.

Szóval, mivel szordzs igent mondott, elkezdtem beszerezni a faanyagot, ami végül is három lépésben sikerült, aztán már csak annyi volt hátra, hogy méretre kellett vágni ezt-azt, lelakkozni, megcsiszolni, kifúrni, kivésni, bemarni, meg ilyenek, ez nagyjából ebben a hónapban sikerült is, aztán vasárnap már ott tartottam, hogy ki tudtam cserélni a lépcsőfokokat, tegnap este pedig végül felszereltük a korlátot is.

Most kerestem valami korábbi képet, hogy össze lehessen hasonlítani, de sajnos ilyet nem találtam. Mindegy, higgyétek el, hogy szebb lett, mint amilyen volt (illetve a korlát esetében csak annyit kell elképzelni, hogy eddig nem volt, most meg van :) )!

valami lezárult

A héten átvettem a fordítói oklevelemet, olyan egyébként, mint egy diploma, szép bársonyborítású A4-es mappában van, csak mégsem az van ráírva, hogy diploma, hanem az, hogy oklevél. És ezzel hivatalosan is teljes mértékben lezárult a fordító-képzésem, okleveles fordító lettem.

Egyelőre ezzel most az égvilágon semmit nem fogok kezdeni, és ha valaki jól utánanéz, akkor azt találja, hogy a fordítás egy olyan tevékenység, amihez általában semmilyen papírt nem kérnek, inkább referenciákat, vagy konkrétan egy próbafordítást, amiből nagyjából teljes mértékben kiderül, milyen képességekkel rendelkezik az illető. De mindegy, ettől függetlenül biztos nem rossz, hogy van egy ilyenem, majd igyekszem hasznát venni.

Most meg örülök, hogy befejeztem egy újabb sulit :)

Korábban jött a Mikulás

Ma este megszületett első kisfiam, az inkognitó miatt nevezhetném ‘B’-nek is, de igazából nem tudom, mennyi értelme van ennek az egésznek, hiszen úgyis csak az ismerőseim olvassák a blogot :)

Szóval túl vagyunk ezen is, csütörtökön azt mondták, hogy szombaton (azaz holnap) megindítják a szülést, történjen bármi, de a kisfiú úgy gondolta, inkább magától jön ki. Sz fél négy körül ment be enyhe fájásokkal, aztán hatkor telefonált, hogy most már siessek be mert bármikor beindulhat, és 19:07-kor már kinn is volt a gyerkőc. Örülök, hogy megvárt, mert nekem 15:30-ig egy zh-m volt számítógépes fordításból, utána még gyorsan átnyargaltam a munkahelyre, ahol a doktori képzés egyik órájának a felét meg tudtam hallgatni, és csak ezután indultam haza (de szerencsére az utolsó telefonhívás már a Blahán ért a buszon, onnan meg kb nyolc perc alatt a kórházban lehet lenni még a péntek délutáni előkarácsonyi dugóban is). Szóval kb negyed hét-fél hét között értem a kórházba, már felkészültem az egész éjszakai virrasztásra, mint két éve, erre mondja az orvos, hogy 10-15 perc, és megvagyunk, és mondjuk bő félóra alatt tényleg le is zavarták az egészet. Utána itthon már én altattam el a kislányomat :)

Na de nem ez a lényeg, hanem a KÉP (sajnos nem exkluzív a tartalom, mert most kivételesen a facebookra már előbb feltettem, de nekem is haladnom kell a korral):

(Az olyan infókra, mint hogy 3000 gramm és 54 centi, gondolom senki nem kíváncsi, de azért a teljesség kedvéért álljon ez is itt.)

kontraszt

Szombaton elmerészkedtünk a Vörösmarty téri karácsonyi vásárba, amiről egyébként már évek óta az a véleményem, hogy élhetetlen hely, mert brutálisan nagy a tömeg, de valahogy úgy gondoltuk, talán így, hogy még ádvent sincs, meg az eső is esik, nem lesznek annyian. Hát tévedtünk.

A Vörösmarty térre ne menjetek, mert tényleg iszonyú nagy a tömeg, magyar szót alig hallani, és nyilvánvalóan az árak is ehhez vannak igazítva (persze eszünk ágában sem volt vásárolni semmit, csak éppen sétálgatni egyet, de erre is teljesen alkalmatlan a hely). Olyan szempontból esetleg vonzó lehet, hogy ha valaki szereti az autentikus karácsonyi tülekedést és egymás letaposását átélni, akkor ehhez nem kell várnia december közepéig, itt már most is meg lehet kapni.

Tegnap este pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk Óbudára a Szentlélek térre, illetve a Fő térre. Ez egy borzasztó hangulatos hely karácsonyi díszek nélkül is, de most aztán meg pláne. Szépen ki vannak világítva a fák a bejáratnál, a térre magára már évek óta mindig telepítenek egy ingyenes korcsolyapályát (amikor még a közelben laktunk albérletben – te jó ég, már öt éve! -, akkor rendszeresen jártam ki ide korizni), most pedig szépen körbeépítették fabódékkal, még egy körhinta is van, minden ami kell. De nincs tömeg, szépen lézengenek az emberek, nem is kihalt, olyan kellemesen andalgós hely. A kínálat nagyjából a szokásos, csecsebecsék, meg sok kajálda, de teljesen rendben van szerintem. Szóval ez az év 365 napjában egy ilyen kis béke szigete hangulatú hely, de most aztán sokszorosan is, és főleg így, hogy előtte megéltük a Vörösmarty teret, és összehasonlítottuk ezzel, hát ég és föld a kettő. Majd ha lesz még rá alkalom, kijövünk korizni a kislányommal, a jég kipróbálására sokkal jobb lenne, mint az eredetileg tervezett Műjégpálya, mert méretében pont akkora, amennyi nekünk még így is bőven elég, és tényleg ingyen van, szóval ezt erre találták ki, hogy az ember csak úgy kijöjjön és csússzon egyet :)

Illusztrációnak meg egy körhintás kép (kislányom a hattyúban feszít a fényektől szuggeráltan):

kijelentkezés

Na, a Genfből való hazautunk már nem volt olyan gördülékeny, mint odafelé. Eleve kicsit későre időzítettük, mert este nyolckor indultunk volna, és 23-ra értünk volna Pestre, egy átszállással (ahogy azt kell – ja, és remélem, már érzitek mi következik ebből a sok volná-ból).

Egyből amikor becsekkoltunk, mondták, hogy lehet, hogy egy kis késésre kell számítani, mert a gép, amivel indulnánk, szintén jön valahonnan, és ahonnan jön, ott még nem szállt fel. Egészen a 20:15-ös elméleti indulási időpontig ez így is maradt, tehát semmilyen bővebb információt nem tudtunk meg arról, hogy akkor most mi is van. A csatlakozást már szépen el is engedtük, amúgy sem lett volna rá csak kb 40 percünk, tehát Genfből svájci óramű pontosságával kellett volna elindulnunk. Na de volt még min izgulni, ugyanis azt is közölték velünk, hogy a derék svájciak este 11-kor bezárják a repteret, tehát ha addig nem indul el a gép, akkor aznap már nem is fog. Az egy kicsit kellemetlenül érintett volna. Végül szerencsére még kb fél 11-kor sikerült elindulni, de nem tudtuk, hogy mi lesz a következő lépés. Megérkeztünk Münchenbe, itt is már teljesen kihalt volt minden (ők éjfélkor zárnak, kb akkor landoltunk). De a német precizitás nem hazudtolta meg magát; odairányítottak az információs pulthoz, kérték a beszállókártyákat, és már adtak is egy taxijegyet, ami elvisz minket a hotelba, ott foglaltak két szobát, ehhez is adtak jegyeket, meg egy jegyet a visszaútra a taxihoz. Aztán kinéztek egy másnapi gépet Budapestre, ehhez is adták a beszállókártyákat. És pikk-pakk jött is a taxi, kb fél óra volt az út a hotelba (ami még mindig csak München-külső volt, tehát magát a várost igazából nem is tudom, melyik irányban volt, annyira kívül voltunk), lefeküdtünk aludni egyet, másnap lementünk reggelizni (azt is adtak a szobához), aztán vissza a reptérre. Az egyetlen kényelmetlenség az volt a dologban, hogy az összes ruhám, meg mindenem fel volt adva poggyásznak, amit ugye ilyenkor nem adnak ki, csak a végállomáson (Budapesten), tehát ugyanabban a ruhában kezdtem a napot, dezodor nélkül, fogat se tudtam mosni, egyedül zuhanyzáshoz volt minden kellék a szobában, ami több mint a semmi, de azért… na (de: Budapesten megérkezett velem a poggyászom is, szóval legalább ennek örülhetek). Szóval jó büdösen kiértünk a reptérre, ott ismét késve indult a budapesti járat (én nem tudom, mi van ezekkel a németekkel), de szerencsére csak egy óra csúszással értünk be, így péntek éjjel helyett már szombaton délután háromkor hazaérhettem. Wow.

Az ajándékcsokik jól megolvadtak, de azért még ehetőek. De igazából mást nem nagyon tudtam venni, ami igazán helyi lenne. Genfben három dolgot lehetett kapni: svájci órát (nem), svájci bicskát (nem, mert már van), és svájci csokit J. Utóbbit volt a legkönnyebb beszerezni, úgyhogy felpakoltam belőle.

Aztán itt még nem állt meg a hétvége, mert egy már jó előre megbeszélt balassagyarmati hepajra indultunk egyből, egy jó kis koleszos öregdiák-szobatársi találkozóra, amiről már eleve lekéstünk azzal, hogy nem pénteken mentünk, de mindegy, azért sikerült odaérni, és jól éreztük magunkat, volt evés-ivás, strandolás vasárnap, meg virgonckodtak a gyerekek is, szóval mindenki örült, és végülis valamilyen szempontból pihentető is volt számomra. Meg gyarmatra már úgy járunk, mintha hazamennénk, tényleg egészen otthonos az az egész város.

Most meg próbálom felvenni a fonalat az itthoni eseményekkel, meg visszarázódni, aztán mehet minden, ahogy szokott.

UPDATE: egy-két kép azért még elfér itt!

éjszakai látkép

nappali látkép

bejelentkezés

Na azt hiszem, ilyen sem volt még a blog történetében: külföldről írok bejegyzést.

Egészen pontosan most Genfben vagyok, munkaügyben (mi más), és mivel laptop is van nálam, ezért gondoltam kihasználom az alkalmat. Leginkább arra, hogy képeket töltsek fel. Ehhez azonban először a telefonommal kellett fényképeznem a fényképezőm helyett, mert csak azt tudom csatlakoztatni, és átmásolni a cuccokat – de végül sikerült. Úgyhogy egy kis szövegelés után fel is rakom őket, de persze ez a rész mindig átugorható.

Egyébként már vasárnap óta itt vagyok, és pénteken megyek haza.

Hát Svájc pont olyan, mint amiket olvasni lehet róla. Rendezett, tiszta (bár azért lévén, hogy városban vagyunk, bizonyos dolgokat nem lehet megúszni, szóval azért “annyira” nem tiszta ez a város sem, de mivel a lakosság kb fele (!) külföldi, ezt tudjuk be nekik, ne a derék svájciaknak), békés – nem túl izgalmas. Éshát valóban brutálisan drága, persze mondhatjuk úgy is, hogy a forint lett túl “olcsó”, de azért úgy egyébként is. Pont ma mondta az egyik svájci, hogy van náluk egy mondás, miszerint a hegyeiknél csak egy dolog magasabb Svájcban. Az áraik. Genfben mondjuk ezt úgy oldják meg, hogy átugranak Franciaországba bevásárolni, mert az országhatár kb a város határában van. Mert még nekik is drága a saját pénzük! Illetve gondolom, ha már van egy ilyen lehetőségük, hülyék lennének kihagyni.

De egyébként nem olyan vészesek a költségeim, reggelit szerencsére kapunk a szálláson, ebédelni az ENSZ menzájára megyünk, ami kicsit konszolidáltabb, mint egy városi vendéglő (3000 forintból már meg lehet kajálni simán), vacsorára meg általában a boltban veszünk valami olcsót.

De van ami meg ingyen van, például minden turista, aki rendes szálláson száll meg a városban (tehát nem airbnb-n például), az az itt tartózkodása idejére kap egy bérletet a helyi BKV-ra, ergó ingyen utazhat. Úgyhogy a jegyárakat például nem is tudom. És jó is a közlekedés, mindenhova el lehet jutni busszal-villamossal, még a reptérre is simán. Amúgy sem nagy a város, vasárnap délután a belvárost simán be is jártuk, az óváros része (ami leginkább megtekintésre érdemes) még kisebb.

Az idő jó, talán egy kicsit túl jó is, igazi kánikula van.

Szóval ez van most velem, majd ha még valami érdekesség eszembe jut, akkor leírom, most egyelőre ennyi, aztán berakom a képeket és jóccakát.

Belvárosi életkép, meg az egyik híd.

Kicsit távolabbról a tó partjától nézve a belváros.

Itt pedig a város egyik legnagyobb nevezetessége (méretre is), a 140 méter magas szökőkút

Ez pedig az ENSZ európai központja.

A képek minőségéért… hát, elnézést. Majd lehet, hogy otthon lecserélem őket. Addig is, ez van.

cirkusz

Szombaton kitaláltuk, hogy elmegyünk a Múzeumok éjszakájára, egészen pontosan a Fővárosi Nagycirkuszba, mert az még talán egy olyan program, amit kislányunk is tudna értékelni. Kicsit hangos volt, kicsit harsány, kicsit túl sok volt a fényvillódzás, de ezt leszámítva tetszett a műsor, igaz, sajnos végig nem tudtunk maradni (nyilvánvalóan); de még így is bőven megérte elmenni rá, én magam már idejét sem tudom, mikor voltam utoljára a cirkuszban, és ez alatt az idő alatt elég sokat változtak a dolgok (az első dolog, ami eszembe jutott, amikor a beléptünk a nézőtérre az volt, hogy sokkal nagyobbra emlékszem :) ).

És az is tök jó volt, hogy már időben ott voltunk, mert amikor kijöttünk, a bejárattól vagy száz méterig hömpölygött a várakozók sora (illetve nem hömpölygött, mert teljesen egyhelyben álltak). Szóval ennyit azért biztos nem ért volna meg, hogy én is ott ácsorogjak – ki tudja mire várva, merthogy nem tudom, mikor engedték be őket.

Így viszont mi még bementünk a szomszédos Holnemvolt Parkba is (a megboldogult Vidámparkba), ahol megnéztünk egy-két jobb sorsra érdemes állatot, de itt sem időztünk sokáig, mert már így is jelentősen túlléptük a szokásos vacsora- és fürdési idő határát, ezért szépen elindultunk hazafelé.

A cirkuszban a legtöbb szám valami artista/légtornász/tánccsoport volt, például ilyen kis kínai gyerekek ugráltak át köteleken:

És ezzel akkor a poszt illusztrálásának kérdését is megoldottam.

 

 

gyereknap

A fényképek rendezgetése során jöttem rá, hogy nem is írtam az “első” gyereknapunkról. Ami nem egy cukormázas rózsaszín történet, meg nem is vicces, csak mégis valami happening, amiről írhattam volna.

Szóval, mint azt nyilván mindenki tudja (aki volt már gyerek), május utolsó vasárnapja gyereknap. Ebből az alkalomból azt találtuk ki Sz-szel, hogy ha jó idő lesz, kivisszük a kislányunkat a Margitszigetre, mert “ott biztos lesz valami”. Ezt én vetettem fel, ugyanis a gimi utolsó éveiben én rendszeresen jártam a Margitszigetre ezen a hétvégén “dolgozni”, az itt szokásos nagy véradáson, ahol a koleszból többen jöhettünk mindenfélében segíteni a szervezőknek. Bár a véradás már jó ideje nem kerül ilyenkor megrendezésre, azért úgy emlékeztem, hogy azon kívül is számos gyerekprogramot rendeztek a véradás közvetlen szomszédságában (is), és úgy gondoltam, talán az ilyesmi nem “marad el”.

Lényeg a lényeg, felkerekedtünk, és az égvilágon SEMMILYEN gyereknapi programmal nem találkoztunk, pedig bejártuk az egész szigetet (be is kellett, mert az a helyszín, amiről itt írtam, a sziget másik végében van, a bringóvárnál/zenélő kútnál). Ez már csak azért is szomorú, mert amúgy a Margitsziget egy tök jó hely lenne, csak baromira kihasználatlan. Még az a szerencse, hogy kislányunk az egészből semmit sem érzékelt, őt még lekötötte a hatalmas szökőkút a bejáratnál, a kavicsgyújtés, az, hogy futkározhatott a réten, meg úgy egyáltalán bármi és bárki, akit útközben meglátott :)

Itt jó darabig elvoltunk

Nehéz, nagyon-nagyon nehéz búcsú

Van egy már-már legendássá vált képregény, amiért a gyűjtők szinte szó szerint bármit képesek megadni, ez pedig a Sin City első része „A nehéz búcsú”.

Én valamikor novemberben néztem meg a Sin City 2-t, ami – egyet kell értenem a kritikákkal – sajnos csak árnyéka lett az első résznek (ami a mai napig benne van a kedvenc… 20 filmem között), de ezzel együtt kellemes szórakozás, meg a csalódás valószínűleg csak annak köszönhető, hogy mind ismerjük a forradalmian zseniálisra sikerült első részt. Annak a szintjét nem sikerült sajnos elérni, pláne túlszárnyalni, de önmagában (vagy az első rész ismerete nélkül) a második is szinte ugyanannyira élvezhető (lenne), mint az elődje. Na nem is ez a lényeg, hanem, hogy a film megnézése után elkezdett motoszkálni bennem, hogy ennek azért egy hasonlóan forradalmi vizualitással rendelkező képregény az alapja, amiből idehaza 5 rész meg is jelent magyarul, milyen jól mutatna itt a polcomon ez a kis sorozat. Szépen fel is kutattam, hogy lehetne beszerezni, és meg is vettem a 2-5. részeket. Nem volt olcsó, de nem is extrém drága. A többit (az elsőt, meg azokat, amik nem jelentek meg magyarul) letöltöttem digitálisan, és így olvastam el az egész sorozatot – ez egyébként karácsony táján volt, adtam az ünnepi hangulatnak :) ).

Januárban aztán komolyabban elkezdtem foglalkozni az első rész beszerzésével. Antikváriumok, képregényes fórumok, vatera jófogás stb. Ekkor derült ki számomra, hogy mekkora ritkaságot is keresek. Sehol nem lehet kapni, és mindenki vadászik rá – pont azért, mert nem lehet kapni. Azt egyébként hagy tegyem hozzá, hogy még csak nem is ez a legjobb sztori a sorozatban, nekem a The Yellow Bastard például sokkal jobban tetszett, illetve az is, amelyikben rövid különálló történetek vannak, a 6. rész, azt hiszem, ez meg sem jelent magyarul (csak részei a fekete-fehér képregényantológiában). Talán még a The Big Fat Kill is jobb – és ezek szintén szerepeltek az első filmben, ergo a Nehéz búcsú kultstátusza csak azzal magyarázható, hogy… elfogyott.

Az értéknövekedést egyébként úgy kell elképzelni, hogy a kb 9 éve, eredetileg 2900 forintba kerülő könyvet pár hónapja 15 ezer forintért láttam a vaterán (az se biztos, hogy valós volt a hirdetés, mindenesetre a lejártával nem újították meg, ami azt jelenti, hogy valaki megvette – nekem ennyit azért nem ért meg), illetve volt olyan akció is, hogy az első két kötet 19 ezer forint. De ez mind semmi ahhoz képest, hogy fél év alatt ezen a két hirdetésen kívül sehol sem találtam eladó példányt.

Szóval kezdtem már lemondani róla, amikor eszembe jutott egy utolsó elkeseredett lehetőség. Van a moly.hu oldal, biztos ismeritek, ezen megnéztem, ki az, aki bejelölte magáról, hogy megvan neki a könyv. Kiszűrtem azokat, akiknek a teljes sorozat megvolt, ezek biztos nem adják el, a többiek közül még szűrtem azokat, akik nagyon sok egyéb képregénnyel rendelkeztek. Végül maradt 15 ember, ezek mindegyikének írtam egy szívhez szóló üzenetet, hogy sajnos nem tudom beszerezni ezt a kiadványt, nem gondolkodtak-e még azon, hogy esetleg eladják? 15-ből heten méltattak válaszra, ebből hat elutasító volt (ugye már érzitek a happy end szagát?), egy azonban visszaírt, hogy bár idáig nem gondolkodott rajta, de igazából neki nem nőtt annyira a szívéhez… BINGO! Pár levélváltás után megállapodtunk abban, hogy cserealapként beszerzem neki angolul a könyvet, így 4952 forintért hozzá is jutottam (ha valaki nem ismeri, tudom ajánlani a bookdepository.com oldalt, ebay helyett könyvekkel kapcsolatban úgy tűnik, jobb!), vettem ajándékba egy tábla csokit… és ma reggel boldog tulajdonosává váltam a Sin City 1: A nehéz búcsú című, tökéletes állapotban leledző műremeknek, amit szépen be is tettem kistestvérei közé a polcra, és most nagyon örülök magamnak :)

éljen május elseje

Péntek délelőtt családilag megnéztük a repülő show-t, mert annyira jó helyen van a munkahelyem, és mert azt mondták, hogy beengednek május elsején is. És tényleg így volt. Egyből kezdésre mentünk, kb egy órát néztük, utána meg egy kicsit sétáltunk a bazárnál is, és már akkor is kezdtek nagyon sokan lenni, de szerencsére még időben sikerült lelépnünk, azt hiszem. Mindezt persze csak azért írtam le, hogy be tudjak tenni pár kevésbé rosszul sikerült képet (ezek a repülők olyan rohadt gyorsak, hogy nagyon oda kell figyelni, ha be akarja őket fogni az ember…!).

Pl. ezen a képen látszik elsőre, hol van a repülő?

…itt :)

Hát ilyesmi volt a program. Sajnos a második világháborús gépeket nem fényképeztem le (vagy csak egy volt?), de mindegy, majd jövőre.

Aztán este részt vettem egy érdekesre sikerült legénybúcsúban is. Igazából ha jól emlékszem, eddig összesen egy legénybúcsúban voltam életemben (most megállok egy kicsit a gépelésben gondolkodni… igen, olyan “igazi” legénybúcsúban csak egyben), ez volt a második. Nagyon hasonlított az elsőhöz, mert itt is gokartozni mentünk “bemelegítésképpen”, utána viszont egy maratoni vacsorát ültünk végig, amin aztán kb mindenki annyira bepunnyadt, hogy a többi programpontot kár is volt már erőltetni. Volt még kocsmázás, aztán kóvályogtunk a városban kicsit (lévén, hogy május elsején nem sok éjszakai hely volt nyitva szinte teljesen kihalt volt minden), és végül szégyenszemre hazamentünk dolgavégezetlenül… :) Nekem persze ez így kényelmes volt, de olyan “öregurasnak” éreztem magunkat, nem volt sok kraft az egészben. Na mindegy, lényeg, hogy az ünnepelt jól érezte magát remélhetőleg, meg persze mi is, csak nem ilyenre számítottam. De soha rosszabbat.

És végre lassan bútorokat is kapunk az irodába, úgyhogy kezdeni fog egy munkahelyhez hasonlítani! :)

ilyen volt, ilyen lett

Az elmúlt két hét legnagyobb teljesítménye pedig a lakásunk kipofozása volt. Vagyis a konyháé, meg a bejáraté. Mondjuk Sz első szava, amikor belépett az volt, hogy “ilyen kicsi?” (merthogy az egész művelet célja az volt, hogy egy fal elbontásával több helyhet jussunk), nekem viszont olyan komfortfokozat-emelkedést okozott ez az egész, hogy legszívesebben egész nap a konyhában tartózkodnék, csak úgy. Persze lehet, hogy csak azért, mert örülök, hogy végre vége a kéthetes szükségállapotnak, amikor egy doboz tej kivétele a hűtőből is komoly fejtörést okozott. Szóval jöhetnek az ilyen-volt-ilyen-lett fotók végre:

Nagyjából ilyen volt, amikor az ember belépett hozzánk.

Aztán ilyen is volt – de ezt nem kívánom senkinek, és ezen a képen még nem is látszik minden.

…na de végül aztán valami ilyesmi lett belőle. Persze nagyobb tényleg nem lett tőle a lakás, azt az eszközt még nem sikerült kifejlesztenünk, ami ezt megoldja, de mindenképpen más lett, és szerintem a célját nagyjából elérte a dolog. És én ennek örülök.

 

 

 

még mindig lakásátalakítás

Az ajtószerelővel olyan bizalmas kapcsolatot ápolunk, hogy hitelben dolgoztak nálam. De tényleg. Az történt, hogy hétfőn berakták a bejárati ajtót, de mondta a srác, hogy még a hét második felében visszajönnek, mert most nem olyan kilincs van benne, amilyet én rendeltem, és azt még kicserélik. De majd elég, ha akkor fizetek. Aztán elmentek. Nem fizettem se előleget, se semmit eddig :). Kíváncsi vagyok, mikor bukkannak fel, csodálkoznék, ha mondjuk holnap beállítanának – bár persze nem lehetetlen.

Ehhez mondjuk hozzátartozik, hogy tényleg “ismerjük” egymást, mert cirka négy éve, amikor vettük a lakást, ugyanúgy ők szerelték be az ablakokat, és onnan elmékezett rám most is. De azért akkor is, ez vicces szerintem…

És csodák csodájára úgy tűnik a kőműves is tartani tudja az eredetileg tervezett határidőket, pontosan kezdték, és pontosan is fejezik be, két hetet tervezett rá, és holnapra már csak apróságok maradtak, szerintem most már meglesz minden. És húsvét után kezdte, vagyis múlt hét kedden. Ezt szeretem, amikor ilyen flottul összejön minden! Ezzel a lakással azt hiszem, egy életre elég volt a felújítgatásokból.

váltás

Sokként ért hétfőn, hogy kaptam gépet, asztalt, meg mindent, úgyhogy amikor reggel bementem (ugyanis az egész intézetünk most költözött be egy bérelt irodaházból a felújított székházba), akkor utána nem mehettem haza, hanem ott kellett maradnom estig… :) Ráadásul még úgy is kellett tennem, mint aki valamit dolgozik. Mondjuk ez nem volt nehéz, mert az egyetemen annyi házifeladat fordítást kapunk, hogy azzal kb egész héten tudok foglalkozni, tegnap is nagyrészt azokat csináltam, és még mára is maradt. Hát szóval vége a lébecolásnak, szép volt, jó volt, de igazából talán már elég is volt, az, hogy reggel bejövök, délután hazamegyek, valahogy segíti a napom strukturálását is… Igaz, hogy egy csomó mindenre most így sokkal kevesebb idő jut, de azért az se semmi, hogy az elmúlt két hónapban gyakorlatilag úgy osztottam be az időmet, ahogy akartam.

Ezzel együtt elkezdtem a kilépési procedúrát is elindítani, április elsejével kezdem meg ugyanis működésemet az új helyen. Tegnap hívtak, hogy holnap ebédszünetben ha tudok, menjek be, összehívják az új “belépőket”, hogy egy kicsit megismerjük egymást, vagy nem tudom, mi lesz itt pontosan, de majd kiderül. Szóval tök jó, hogy végre van fizikai “munkahelyem”, de ez sem tart sokáig, legalábbis itt biztosan nem. Az új helyen meg szintén “távmunkában” fogok kezdeni, legalábbis két hete még ez volt a helyzet, meglátjuk, ott milyen gyorsan őrölnek a malmok, és mikor sikerül összehozni egy irodát. Bár ahogy ezt a szerződésírásos mizériát eddig kezelték, az alapján nincsenek illúzióim.

Konkrétumokat még mindig nem tudok írni sajnos, és igazából lehet, hogy ezt az egész munka-témát hanyagolnom kellene, de most ez annyira izgat, hogy muszáj kiírnom.

Áprilisban indul a (remélhetőleg) utolsó nagy lakásfelújítási projektünk, kicseréljük a bejárati ajtót, meg egy falat kiszedünk a konyhánál, már meg van beszélve a kőművesekkel is, meg nagyjából az ajtósokkal is, valahogy a költségek tekintetében most is ez derült ki, hogy jelentősen alábecsültem ezeknek a munkálatoknak a súlyát, de mindegy, ez van, valahogy kiköhögjük, mert ez tényleg nem igazán várhat, és akkor remélhetőleg már nem jut eszünkbe semmi újabb, hanem egy pár évig nyugalom lesz :)