Budapest Eye

Egyszer nagyon-nagyon régen tettem egy említést a kislányomnak, hogy majd valamikor elmegyünk, és felülünk arra a nagy óriáskerékre… Azóta időről időre újra előjön ez a téma, hiába gondolom, hogy úgyis elfelejti, szó sincs ilyesmiről. Szóval télen már azt mondtam neki, hogy majd ha jó idő lesz, akkor, most meg… Hát, délután felkerekedtünk, és felültünk a Budapest Eye-ra.

Amúgy én is kíváncsi voltam már régóta, hogy milyen a kilátás onnan, akit még érdekel, annak mutatok pár képet is, de röviden: semmi extra. Mármint, egyrészt az van, hogy maga az óriáskerék iszonyú drága, másrészt pedig ehhez képest nem megy annyira magasra, hogy megérje. A Várból is, meg a Gellérthegyről is szebb a panoráma szerintem, és azok még ingyen is vannak… (Ha csúnya akarnék lenni, azt mondanám, ez egy színtiszta turistalehúzás, és annak sem túl eredeti.) De egyszer azért érdemes felülni rá, meg nyilván a gyerekeknek hatalmas élmény volt, mert azért ez mégiscsak egy ÓRIÁSKERÉK, és ilyen speciel most nincs több a városban (vajon milyen lehetett a Vidámparkban? Sajnos sose ültem rajta anno…). Több utat viszont most már nem tervezek, akármennyire is rágják a fülem!

Szóval ilyesmi a kilátás (van egy kis jótékony homály a képeken, mert ugye üveg mögül fotóztam, ez azért meglátszik rajta):

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Új év

Még mindig próbálom összeszedni magam a téli szünet után, úgyhogy egyelőre csak pár képet rakok be a szilveszteri tűzijátékozásról és csillagszórózásról. Jól sikerült a preszilveszter is (már-már hagyományszámba megy, hogy dec. 30-án összejövünk a #9fc-vel, ami tavaly – mármint két éve – részemről elég súlyos állapotban ért véget, idén viszont visszafogtam magam), már csak annyi negatívum volt, hogy Szilveszterkor kicsit megfáradtam éjfél után, szóval, nem is tudom, fél 2 körül már ágyban is voltam. Öregszik az ember, na, két éjszakázás egymás után – el vagyok én már szokva ettől.

Na de nem ez a lényeg, hanem a képek:

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Remember, remember…

…the fifth of November!

Stílusosan ma jelent meg Alan Moore V mint vérbosszú című képregényének magyar fordítása. Én pedig már át is vehettem a saját példányomat, úgyhogy a ma esti programom már meg is van :)

Az elmúlt egy-két évben igazán elkényeztettek minket a képregénykiadók: A DC Comics Nagy Képregénygyűjteményében megjelent a Batman: Hosszú Halloween, nemrég újra kiadták a Watchment egy minden eddiginél igényesebb kiadásban, szintén újra kiadták a Batman: A gyilkos tréfát (egyszerre két különböző kiadásban!), újranyomták a másodpiacon már aranyárban adott-vett, de tulajdonképpen gyakorlatilag beszerezhetetlen Sin City 1. kötetét (én azért azóta is büszke vagyok rá, hogy miként jutottam saját példányhoz), most pedig ez. Mi jöhet még? Esetleg befejezik a Sandman-sorozatot (amit négy rész után abbahagytak, és még hátra van hat)??? Elképzelni sem tudom…

Apály

Tegnap lementünk a Margitszigetre a Margit híd középső pillérénél kialakult kis félszigetre, hogy megörökítsem a Duna rekordalacsony vízállását. Fújt a jeges szél, de  álltam a sarat (hogy egy kis képzavarral éljek), csak azért, hogy most be tudjak tenni egy újabb albumot :)

Íme:

teszt

Az elmúlt hetek teszteredményei azt bizonyítják, hogy a 2000-es évjáratú Nissan Almera LX típusú gépjárműbe

• befér két db, összesen 64 kg össztömegű 205x37x10 cm-es, fa elemeket tartalmazó csomag
• befér egy darab 200x90x19 cm-es ágymatrac.

Mindezt úgy, hogy a gépjármű emellett közlekedésre alkalmas marad (igaz, utóbbi esetben a vezető sajnos nélkülözni kényszerül a középső visszapillantó tükör képét, ami bizonyos esetekben nagyban megnehezítheti mind a sávváltást, mind a parkolást).

A két tesztet egymástól függetlenül végezték, mely során közvetetten az is bizonyítottá vált, hogy a három csomag együttesen bizonyosan NEM fér el a gépjárműben. A tesztek továbbá azt is kimutatták, hogy a 90×200 cm-es méretű ágymatracból egyszerre NEM fér el két darab a gépjárműben.

A következő tesztfázisban a kutatók megvizsgálják, három utas és egy vezető mellett elfér-e a járműben kettő darab 160x35x5 cm-es elem, illetve, hogy ez milyen kihatással lesz az utasok lelkiállapotára egy több órát átfogó terheléses teszt során az életkor függvényében.

travelblog

Kicsit kezdek átmenni travelblogba, mert csak olyankor szedem össze magam egy írás erejéig, amikor feltölthetek pár képet arról, hogy éppen hol jártam. Mondjuk, egyébként meg mégis miről tudnék írni? Semmiről. Naugye.

De majd egyszer összekapom magam.

Mindenesetre: június elején Luganóban voltunk munkaügyből kifolyólag egy pár napot, ez Dél-Svájc, az olasz rész, gyönyörű hely (még ha a képeimből ez nem is jön át annyira), ha nem lenne olyan mérhetetlenül drága, bárkinek ajánlanám nyaralási helyszínnek.

Egy napra még Milánóba is át tudtunk ugrani, ez onnan egy órányira van kocsival, pár órát ott is tudtunk városnézni a központban. Úgyhogy most beteszek három képet innen, hármat meg onnan:

Álmaimban Amerika visszainteget Part I.

Két hete az Egyesült Államokba jutottam el egy konferencia keretében, öt napot töltöttünk New Orleans-ban (ahol az esemény volt), és kb. 24 órát New York-ban (ahol a visszautat megszakítva saját szervezésben töltöttünk el egy napot). Most ömlesztek egy pár képet ide.

szombat este

Tegnap délután úgy gondoltuk, hogy még jó ötlet lenne elindulni a gyerekekkel az óbudai Fő térre, korcsolyázni, meg körhintázni, meg vásározni, meg ilyenek. Bár már voltak előjelei annak, hogy lehet, hogy ezt mégsem kellene erőltetni (nyűgös ébredés, öltözködés és készülődés egy órán keresztül), azért csak megerőltettük magunkat. Végül több szempontból is kudarcba fulladt a kísérlet.

Szóval olyan negyed hatkor indultunk el (ehhez azt kell tudni, hogy nálunk kb negyed hétkor van a vacsoraidő, Óbudára kijutni pedig legalább fél óra, de inkább negyven perc, szóval – do the math -, hosszúra nyúló estére készültünk), de útközben kitaláltuk, hogy majd veszünk valami kaját is ott, letudjuk a vacsorát, és akkor hazaérkezés után már csak fürödni kell és mehetnek az ágyba a gyerekek. Mindez odáig még megvalósíthatónak is tűnt, ameddig az egyes villamos két megálló között nem satufékezett egyet, majd kipillantva az ablakon megláttuk, hogy karamboloztunk egy autóval (annyira nem csúnyán szerencsére, nem sérült meg senki – vagyis az az egy ember, aki benne ült, bár a kocsi maga eléggé pórul járt). Természetesen a villamos innen nem ment tovább (Honvéd utca – Árpád híd között) a helyszínelés miatt, így aztán elsétáltunk az Árpád-hídig, ahol vártunk kb tíz percet, hátha jön pótlóbusz, de aztán rájöttünk, hogy onnan már megy Óbudára a villamos, csak a másik oldalról… És közben átgondoltuk kb tízszer is, hogy most akkor visszaforduljunk-e (de hogyan? még a rohadt 3-as metró se jár…), vagy tartsunk ki, és menjünk tovább.

Kitartottunk.

A gond csak az, hogy szombat esténként az óbudai fő téri karácsonyi vásár sem olyan békés, családias és meghitt, mint ahogy azt le szoktam írni, hanem ugyanúgy tapossák egymást a lépésben hömpölygő emberek, mint bármelyik másik turistákkal elárasztott belvárosi vásárban, ahol öt perc után már csak arra tud mindenki gondolni, hogy hogy lehet innen a legegyszerűbben kiszabadulni… A pultoknál sorok, a korcsolyapálya már eleve esélytelen volt, körhinta dettó, így aztán két nyűgös és csalódott gyerekkel mentünk egy kört, aztán szomorúan hazafelé vettük az irányt, és bár a HÉV pont előttünk ment el, azért megvártuk a jeges szélben a következőt, mert jelen esetben mégis csak a HÉV+metró kombó tűnt a legésszerűbbnek hazáig.

Az egyetlen hozadéka az estének (és amiért tulajdonképpen ezt az egészet le akartam írni), hogy sikerült egy sorozatot csinálnom a Hello Wood-os installációból a téren, a rönkfa-karácsonyfáról (ami persze nem lett a legjobb, de már annyit szenvedtem vele, hogy akkor legalább megosztom Nagyrabecsült Olvasóimmal):

 

Akit teljes pompájában érdekel a “fa”, az a fenti linkre kattintson (már persze, ha nincs módja élőben megtekinteni… :) )

@®©

Minden évben elmondom, hogy az ARC kiállítás már rég nem olyan jó, mint mondjuk 2003-2004 tájékán, de azért mindig kimegyek megnézni az új plakátokat. Hiszen közel is van, és ingyen is van :) Mondjuk tény, hogy ilyen formában ma már tényleg nem könnyű újat mondani, amikor egy témára akár mémek százai is elkezdenek keringeni az interneten pár nap leforgása alatt. Ez azért mégis csak egy évi egyszeri alkalom, amikor az egész elmúlt év közéleti eseményeire kell reagálni, illetve kiválasztani a legkifejezőbb ötleteket. És én nem tudom, hogy megy a zsűrizés, valahogy minden évben bekerül pár botrányosan rossz plakát, de azért minden évben van pár értékelhető is, amire legalábbis úgy elhúzza az ember a száját.

De igazából mindegy is, hogy jó, vagy rossz az ARC, mindenképpen jó, hogy létezik, és vicces lenne, ha egy generációt túlélne ez a sorozat, és a gyerekeim is a jövőbeli aktuális plakátokon szörnyülködnének meg kuncognának majd tizenévesen…

És: be tudok rakni pár képet az ideiről (de mindenképpen érdemes élőben is megnézni, szeptember 24-ig van rá lehetőség az Ötvenhatosok terén – a reklámért majd kérem a jutalékom! :) ):

Belga körút

A hét elején pár munkatársammal egy konferencián voltunk Brüsszelben, és most úgy adódott, hogy volt időnk megnézni Gentet (igazából ide a konferencia keretében szerveztek városnézést), és Brugge-t is. Jól sikerült a konferencia is, és egy kicsit Belgiumból is többet láttam, sőt, még az időnk sem volt olyan vészesen rossz. Szóval, eredményesnek ítélem az utat. Az külön jó volt, hogy nem egyedül voltam, úgy azért annyira nem élvezetesek ezek a kiküldetések. És még Brüsszelben is láttam újdonságokat, például most már tudom, hol van a város vörös lámpás negyede (pont egy saroknyira a szállásunktól, ahol még vasárnap reggel kilenckor is voltak “műszakban”), és megnéztük a kongói negyedet is, ahol viszont csak elvétve találtunk afrikaiakat, szóval ez kicsit csalódás volt. Állítólag a török negyed durvább, de az nem olyan autentikus, úgyhogy oda nem mentünk el :)

És akkor pár kép:

Csak sportosan

Múlt csütörtökön sikeresen kificamítottam a bokám focizás közben, most azt mondta az orvos, 3+3 hétig pihentessem (illetve nem most mondta, hanem még aznap éjjel, amikor végülis három óra ágyban forgolódás után úgy voltam vele, hogy ez így lehet, hogy nem OK, és hajnali kettőkor fogtam magam, és bementem a baleseti sebészetre). Az eset után egyből még azt reméltem, megúszom, és nem történt semmi komoly, mert lábra tudtam állni, nem is dagadt meg túlságosan, szóval még utána sörözni is elmentem egy haverommal, de aztán mégis kiderült, hogy ez nem fog egyik napról a másikra “meggyógyulni”. Most bokarögzítővel bicegek, elég kellemetlen.

De a legkellemetlenebb, hogy egyrészt most jutottam el focizni kb 4 hét kihagyás után először, most voltam idén először futni a Margitszigeten (két nappal a baleset előtt), és most kezdett olyan idő lenni, hogy már tervezgettem a biciklivel munkába járást. Most ezeket mind jegelhetem hat hétig – mint esténként a lábamat…

Ennyit a sportos életről, kollégáim is vicceskedve megjegyezték, hogy inkább sakkozzon az ember, abból nem lehet baj…

Jég

Titokban most a lelke mélyén kicsit mindenki annak drukkol, hogy hátha teljesen befagy a Duna, de sajnos nem fog. Azért az úszó jégtömbök látványa is viszonylag ritka, és ki tudja, mikor lesz ilyen legközelebb, úgyhogy próbáltam én is valamennyire megörökíteni ezt a jelenséget/eseményt.

Két kép a munkahelyünk ablakából (tudom, tudom, vérlázító, de nem tehetek róla, hogy ilyen kilátásunk van…):

 

Aztán ma este kimentem, kifejezetten fényképezni, hát, talán fagyási sérüléseim nincsenek, de azért annyira talán nem volt jó ötlet, főleg, hogy… na, hát este azért nehezebb jó képeket csinálni. De mindegy, azért egy-kettőt (hármat) beteszek, hogy legyen.

A hosszú záridő miatt sajnos nem nagyon látszik, hogy jégtáblák úsznak a vízen (egyébként viszont töksötét lenne a képen, szóval így sikerült…)

Ráklikkelve talán több látszik belőlük.

“Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát…” Part 2

Sao Pauloban már jó előre óva intett mindenki, hogy ne menjünk egyedül sehova, főleg este (!), legyen magunk mellett szorosan leszorítva a táskánk, ne telefonáljunk az utcán, ne fényképezzünk telefonnal, ne maradjunk le a csoporttól -satöbbi, satöbbi. Megmondom őszintén, ezek után kicsit negatív előítéletekkel álltam a városhoz, már egyből mínuszból indult, és valószínűleg az ijesztegetések nem voltak alaptalanok, de ez alatt a kb 3 és fél nap alatt szerencsére nem történt semmi baj. És tény, hogy vannak gáz részei a városnak (mondom ezt úgy, hogy természetesen favelának még csak a közelébe se mentünk, szóval klasszikus nyomornegyedet nem láttam, de azért az és a ‘normális városrész’ között még létezik több kategória), viszont ami jó része, az meg sokkal jobbnak néz ki, mint mondjuk Santiago. És egyik városban sem éreztem volna biztonságban magam egyedül sötétedés után, tehát konkrétan ilyesmi egyáltalán eszembe sem jutott, de ettől függetlenül nem volt bennem félelem, hogy “jaj, most mi lesz”.

“Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát…” Part 1

Az elmúlt bő egy hetet (vasárnappal bezárólag) Dél-Amerikában volt alkalmam elölteni. Ez gondolom elsőre egy kicsit magyarázatra szorul, lényeg a lényeg, hogy egy kisebb kontingenssel, tehát hetedmagammal egy konferenciasorozaton vettem részt, kapcsolódva a tanulmányaimhoz, melynek két állomása Chile (Santiago) és Brazília (Sao Paulo) volt. Hogy miért pont ide, és miért pont így, erre kevés rálátásom van, mindenesetre adva volt a lehetőség, hogy előadjuk az eredményeinket (ez egyébként követelmény is ugyebár egy doktori iskolában, erre segít rá az egész program, különböző lehetőségek megteremtésével a hallgatók számára) az ottaniakkal karöltve egy-egy tudományos konferencia keretében, erre pályáztam sikeresen, és az egész egy nagyon érdekes élmény volt, de az meg pláne, hogy Dél-Amerikában, ahol még soha életemben nem jártam, és szerintem egyhamar nem is fogok.

Don Quijote

Múlt hét csütörtökön megnéztük a Szkéné Színház Don Quijote-ját, ami egyrészt azért volt élmény, mert már nagyjából nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára színházban, denagyjából úgy saccolom, hogy több mint három évvel ezelőtt; másrészt, mert azokkal az emberekkel néztem meg egy Mucsi Zoltán-Scherer Péter darabot, akikkel anno az ÖSSZES Jancsó Miklós-féle Kapa-Pepe filmet rongyosra néztük, és akár órákig is el tudtunk volna beszélgetni egymással kizárólag filmidézetekben.

Érdekességként azt is leírom, hogy egyébként a Don Quijote az a darab, amit életemben eddig a legtöbbször láttam, ugyanis gimi alatt gyakorlatilag a Magyar Színház (akkor még Nemzeti Színház(!)) szomszédságában laktunk koleszban, ahol mindig volt színházbérlet véve, és úgy kellett vadászni az embereket egy-egy darabra, szóval a nyolc év alatt legalább négyszer láttam teljesen ugyanazt a Don Quijote-t (a dobogó második helyén a Godspell áll, amit viszont azért néztem meg háromszor kb két éven belül, mert iszonyúan tetszett. Azóta is sajnálom, hogy már csak vidéken játsszák hébe-hóba…).

Na de visszatérve a mostanira: imádom a Mucsi-Scherer párost, és ebben is nagyok voltak, egyszerűen megunhatatlanok, és tök jó volt megint együtt lenni szordzzsal, meg Antiatival, még ha csak két órácskára is, és azért sajnálom, hogy már nagyjából a lehetetlenséggel határos bármilyen programot is összeegyeztetni bárkivel a gyerekek miatt, mert azért ezek jó dolgok. (De ilyenkor azt szoktam mondani mindig Sz-nek, hogy “már csak 10-15 év, és mindent csinálhatunk úgy mint régen, csak azt a kis időt kell kivárni!”)