menjek/maradjak

Rég volt már rám olyan nagy hatással sorozat, mint a Menjek/maradjak című dokumentumfilm-sorozat. Eddig mindössze három rész készült el  belőle, de iszonyú nagy potenciál van benne, remélem, sikerül tovább folytatni, bár a részek elég lassan készülnek el. Viszont mindet meg lehet nézni például a youtube-on is, ez jó.

Aki esetleg nem ismeri, vagy nem asszociál semmire a címből: a sorozat utánament azoknak a magyaroknak, akik ilyen-olyan okokból az utóbbi években úgy döntöttek, külföldön folytatják az életüket, és velük készítettek interjúkat, követték a mindennapjaikat. Mindegyik rész másik városban/országban játszódik, eddig elkészült egy New York-i epizód, egy londoni (ebből amúgy külön sorozatot lehetne csinálni, kétszer hosszabb mint a többi rész, de amikor vége lett, úgy éreztem, még csak most kezdett beindulni…) és egy holland. Tulajdonképpen sokféleképpen meg lehet valósítani egy ilyen sorozatot, és persze nehéz objektíven megközelíteni a témát, de azért úgy összességében azt hiszem elég sok aspektusból bemutatják ezt a jelenséget (mondom ezt három rész alapján, de ez a horizont a továbbiakban akár még jobban is kitágulhat). Alapvetően az emberi sorsok vannak a középpontban, az egyének, nem traktálnak semmilyen grafikonokkal, trendekkel, politikai háttérrel, elemzésekkel, talán a legjobb szó rá a naturalizmus, mert még csak narráció sincs, esetleg egy kezdőszöveg az elején, néha halljuk az interjúkérdéseket, de általában azokat sem, csak a beszélők mesélnek.

Amiért nagyon tetszett, az a hatás, amit elért nálam, mert valami végtelen szomorúság tört rám a részek után, mintha legalábbis egy népirtásról vagy holokausztról néztem volna filmet. Tudom, ez messze nem ilyen szörnyű, de valahogy az jött le, hogy emberek azért kezdtek kvázi “új életet” külföldön, mert itthon nem boldogultak, mégis kint a legritkább esetben váltak boldoggá. És, hogy valahogy megbélyegzettnek érzik magukat az otthon maradottak által, amiért “cserben hagyták” őket, viszont ott, ahol most laknak, csak “bevándorlók”, nemigen létesítenek kapcsolatot az ott élőkkel, nem részei a közösségnek. Nyilván ezt szofisztikáltabban is meg lehet fogalmazni, de most nagy általánosságokat nem akarok leírni, csak a benyomásaimat.

Lényeg a lényeg, ezt a sorozatot érdemes követni, vagy legalább egy próbát tenni vele (én a Londonnal kezdtem, szerintem az jó kezdés, annak ellenére, hogy hivatalosan a New York az első rész) annak, akit egy kicsit is érdekel az ilyesmi. A készítőknek meg: csak így tovább!

Van valami

Van ez a film: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Kicsit gondolkozós, kicsit elvont, de semmiképpen nem mondanám művészfilmnek, igazából nekem teljesen bejött. Nem egy korszakalkotó valami, de ötletes, meg minden. De most nem is erről akarok írni, mármint nem a sztorijáról, vagy ilyesmi, hanem arról, hogy van benne egy óriási jelenet. Minél többször nézem meg, annál jobban tetszik. Megmutattam már az összes munkatársamnak, aztán azóta már egy csomóan közülük megmutatták az ő ismerőseiknek, annyira tetszett nekik is. Szerintem mindenki át tudja érezni a jelenetet, nekem azért különösen szívhez szóló, mert ugye én magam is földrajzot tanultam, egyetemen is, gimiben még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy tanár legyek, de aztán ezt hamar elvetettem. Szóval ezért. De ettől függetlenül is szerintem nagyon eltalálták, úgyhogy most ide is belinkelem:

karácsonyi gondolatok

Nem, természetesen nem karácsonyi gondolatokat osztok meg, ne ijedjen meg senki.

Karácsony előtt egy nappal megnéztük az SW7-et, és ezt hiszem, én abba a kisebbségbe tartozok, akinek sajnos nem jött be. Két érzés fogalmazódott meg bennem, az egyik, hogy ez is egy olyan film, aminek a trailere jobb volt, mint maga a film (és hát ez mindent jelent, csak jót nem, egyébként konkrétan >>ERRE<< a trailerre gondolok, amit most a film után megnéztem vagy háromszor is, és mindháromszor beleborzongtam, annyira zseniális szerintem); a másik, hogy ezt megnézni kb arra volt jó, hogy újra meg akarjam nézni a másik két trilógiát. Én értem, hogy sok mindenkinek meg kellett felelniük, de ennyire bátortalan valamit már rég láttam. Tényleg, összeszedtek mindent a klasszikus trilógiából, ami jó volt, és abból gyúrtak egy új filmet, ami kb tökugyanolyan (sivatagos bolygó: pipa, noname karakterek világmegváltó szerepben: pipa, maszkos főgonosz: pipa, sötét erő: pipa, lázadók: pipa, bolygópusztító bolygó: pipa, havas bolygó: pipa, erdős bolygó: pipa, Millenium Falcon: pipa, cuki robot: pipa… hm, legyen benne még egy néger is, meg dizájnoljuk újra a rohamosztagosokat, és akkor mehet is). Csak sokkal vérszegényebb főgonosszal – de tényleg, mi az, hogy a főellenséget lefénykardozza a parasztlány???

Amit még ennek kapcsán meg akartam osztani – szintén a nosztalgiafaktor miatt -, hogy már idejét sem tudom, mikor néztem utoljára gagyi moziban felvett kamerás felvételt, de ez most ilyen volt megint, mert moziba ugye kb lehetetlen eljutnunk mostanában, a dvd megjelenésre meg egyszerűen nem tudtam várni fél évet… Szóval ettől olyan régi koleszos fílingem lett, ami persze jó volt, de ez sem menti meg a filmet sajnos – persze tudom, biztosan az én elvárásaim voltak túl nagyok…

Nehéz, nagyon-nagyon nehéz búcsú

Van egy már-már legendássá vált képregény, amiért a gyűjtők szinte szó szerint bármit képesek megadni, ez pedig a Sin City első része „A nehéz búcsú”.

Én valamikor novemberben néztem meg a Sin City 2-t, ami – egyet kell értenem a kritikákkal – sajnos csak árnyéka lett az első résznek (ami a mai napig benne van a kedvenc… 20 filmem között), de ezzel együtt kellemes szórakozás, meg a csalódás valószínűleg csak annak köszönhető, hogy mind ismerjük a forradalmian zseniálisra sikerült első részt. Annak a szintjét nem sikerült sajnos elérni, pláne túlszárnyalni, de önmagában (vagy az első rész ismerete nélkül) a második is szinte ugyanannyira élvezhető (lenne), mint az elődje. Na nem is ez a lényeg, hanem, hogy a film megnézése után elkezdett motoszkálni bennem, hogy ennek azért egy hasonlóan forradalmi vizualitással rendelkező képregény az alapja, amiből idehaza 5 rész meg is jelent magyarul, milyen jól mutatna itt a polcomon ez a kis sorozat. Szépen fel is kutattam, hogy lehetne beszerezni, és meg is vettem a 2-5. részeket. Nem volt olcsó, de nem is extrém drága. A többit (az elsőt, meg azokat, amik nem jelentek meg magyarul) letöltöttem digitálisan, és így olvastam el az egész sorozatot – ez egyébként karácsony táján volt, adtam az ünnepi hangulatnak :) ).

Januárban aztán komolyabban elkezdtem foglalkozni az első rész beszerzésével. Antikváriumok, képregényes fórumok, vatera jófogás stb. Ekkor derült ki számomra, hogy mekkora ritkaságot is keresek. Sehol nem lehet kapni, és mindenki vadászik rá – pont azért, mert nem lehet kapni. Azt egyébként hagy tegyem hozzá, hogy még csak nem is ez a legjobb sztori a sorozatban, nekem a The Yellow Bastard például sokkal jobban tetszett, illetve az is, amelyikben rövid különálló történetek vannak, a 6. rész, azt hiszem, ez meg sem jelent magyarul (csak részei a fekete-fehér képregényantológiában). Talán még a The Big Fat Kill is jobb – és ezek szintén szerepeltek az első filmben, ergo a Nehéz búcsú kultstátusza csak azzal magyarázható, hogy… elfogyott.

Az értéknövekedést egyébként úgy kell elképzelni, hogy a kb 9 éve, eredetileg 2900 forintba kerülő könyvet pár hónapja 15 ezer forintért láttam a vaterán (az se biztos, hogy valós volt a hirdetés, mindenesetre a lejártával nem újították meg, ami azt jelenti, hogy valaki megvette – nekem ennyit azért nem ért meg), illetve volt olyan akció is, hogy az első két kötet 19 ezer forint. De ez mind semmi ahhoz képest, hogy fél év alatt ezen a két hirdetésen kívül sehol sem találtam eladó példányt.

Szóval kezdtem már lemondani róla, amikor eszembe jutott egy utolsó elkeseredett lehetőség. Van a moly.hu oldal, biztos ismeritek, ezen megnéztem, ki az, aki bejelölte magáról, hogy megvan neki a könyv. Kiszűrtem azokat, akiknek a teljes sorozat megvolt, ezek biztos nem adják el, a többiek közül még szűrtem azokat, akik nagyon sok egyéb képregénnyel rendelkeztek. Végül maradt 15 ember, ezek mindegyikének írtam egy szívhez szóló üzenetet, hogy sajnos nem tudom beszerezni ezt a kiadványt, nem gondolkodtak-e még azon, hogy esetleg eladják? 15-ből heten méltattak válaszra, ebből hat elutasító volt (ugye már érzitek a happy end szagát?), egy azonban visszaírt, hogy bár idáig nem gondolkodott rajta, de igazából neki nem nőtt annyira a szívéhez… BINGO! Pár levélváltás után megállapodtunk abban, hogy cserealapként beszerzem neki angolul a könyvet, így 4952 forintért hozzá is jutottam (ha valaki nem ismeri, tudom ajánlani a bookdepository.com oldalt, ebay helyett könyvekkel kapcsolatban úgy tűnik, jobb!), vettem ajándékba egy tábla csokit… és ma reggel boldog tulajdonosává váltam a Sin City 1: A nehéz búcsú című, tökéletes állapotban leledző műremeknek, amit szépen be is tettem kistestvérei közé a polcra, és most nagyon örülök magamnak :)

2014.03.31.

Hétvégén megnéztem a 300: Rise of an Empire-t, és pár nagyon zavaró kérdés motoszkál azóta a fejemben. Az nyilvánvaló, hogy ez a film szar volt, semmitmondó, ötlettelen látványorgia, nulla értelemmel, történettel stb, stb. De:

– lehetséges az, hogy a 300 is ugyanilyen volt, csak akkor még borzasztó újszerűnek és menőnek tűnt, és ha újra megnézném, azt is lefikáznám?

– lehetséges, hogy ezzel a gagyi parasztvakító CGI-világgal teljesen átvertek anno, és az a film sem szólt igazából semmiről?

– tényleg nem volt benne semmi emlékezetes azon kívül, hogy “This is Sparta!”?

Mert ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, akkor bizony nagyon sajnálom, hogy felnőttem. De én akkor is úgy emlékszem vissza a 300-ra, mint egy jó filmre. Egy megoldás van, meg kell néznem újra, a Rise of an Empire-nek pedig még az emlékét is kitörölni a memóriámból. Egyáltalán kinek a beteg agyában született meg az a gondolat, hogy ezt folytassák? És még egy nagyon nyomasztó kérdés: ugye a Sin City folytatása nem ilyen lesz???

Sírva fakadok, ha olyan emberré válok, aki csak régi filmeket hajlandó megnézni, mert az újak már értékelhetetlenek a számára :)

(egyébként némi reményre ad okot, hogy a 300 7,8 pontos kapott az IMDB-n, a folytatása viszont csak 6,9-et, de attól még megvan a veszélye, hogy csak az emlékek szépítik meg azt a filmet…)

2014.02.25.

Megnéztem az utóbbi időben pár Oscar-esélyes filmet, az összkép azt hiszem, hogy elég lesújtó, de azért írok egy-két mondatot mindegyikről. Legyen népszerűség szerint növekvő sorrendben (mármint az én saját értékelésem szerint):

4/10:

American Hustle (Amerikai botrány): ez volt az a film, amit a leginkább untam, és a legkevésbé nem tudtam hova tenni. Vontatott, hiányzik a történet, lapos, humortalan – és még a színészi játék sem menti meg. Az külön idegesítő, hogy ilyet Oscarra jelölnek (sőt, az egyik legnagyobb esélyesnek tartott a legjobb film kategóriában). Hozzátenném még, hogy ugyanez a csávó rendezte a tavalyi Napos oldal-t, ami szintén ritka szar film lett szerintem, ergo levonhatom a következtetést, miszerint David O. Russell filmjeit a jövőben NE nézzem meg.

The Book Thief (A könyvtolvaj): jó tudom, ezt kb semmire nem jelölték, de a szándék az volt. Ezen tényleg szenvedtem, hogy ne aludjak el, ami külön idegesített, hogy valami hibrid német-angol nyelven beszéltek benne, fogalmam sincs, miért. Volt benne valami nagyon áldrámai, nem igazán sikerült átéreznem az ütősnek szánt részeket. Valami nagyon félrement ebben a filmben.

5/10:

12 Years A Slave (12 év rabszolgaság): erről azt hiszem, már írtam, egyszerűen nem volt jó, nem volt benne semmi emlékezetes, vagy akár csak egy kiemelhető rész, ez az a film, amire biztos vagyok, hogy kb fél év múlva már senki nem fog emlékezni. Ja, és ez a legjobb film kategória másik nagy várományosa :)

Her (A nő): ez az, amiről már plakát alapján megmondtam volna, hogy nem fog tetszeni. Pedig a sztorija tök jól hangzik (egy férfi beleszeret egy mesterséges intelligenciába), akár még érdekes kérdéseket is felvethetne, sőt, Scarlett Johansson A Nő benne (igaz, csak a hangja :) ), mégis ez is annyira oscaros lett, hogy majd’ elaludtam rajta, és amikor vége lett úgy álltam fel, hogy ezt a semmit is jól elhúzták két órán keresztül.

Inside Llewyn Davis: ez csak a “futottak még” kategória, mármint összvissz 2 jelentéktelen jelölést kapott, de azért megnéztem, mert Coen fivérek. Hát nem a legjobban sikerült filmjük, és akkor többet most diplomatikusan nem is kívánok írni róla…

6/10:

A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street): tudom, Martin Scorsese legalább olyan státuszban van, mint Woody Allen, ha fimje jön ki, azt díjazni kell, de valahogy ő nekem nem a zsánerem. Pedig igazán akartam szeretni, mert olyan maffiafilmeket csinált, mint a Nagymenők, ami kicsit inspirációként is szolgált a Maffiózók című sorozathoz, tehát elvben tisztelem Scorsese-t, de nekem valahogy nagyon nem jönnek be a filmjei, és a Wall Street farkasa is inkább csak olyan “egyszer elmegy” kategória volt. Nem mondom, hogy elvett három órát az életemből, de még egyszer azt hiszem, nem akarom látni.

Saving Mr. Banks (Banks úr megmentése): tudom, ezt se jelölték kb semmire, de ahhoz képest, hogy miket hallani róla, nekem ez a film egy pozitív csalódás volt. Ha lehet, ezt inkább hat és félre pontoznám, nem egy nagy szám, de kellemes film (persze érdemes szeretni hozzá Tom Hankst és Emma Thompsont).

7/10:

Dallas Buyers Club (Mielőtt meghaltam): hát ettől igazán nem vártam semmit, ehhez képest kellemesen eltelt a két óra, még azt mondom, kicsit át is tudott valamit adni a film a hangulatból, mármint – volt hangulata. Már ezt is díjazni kell :)

Phillips kapitány (Captain Phillips): ezt párba lehet állítani a rabszolgás filmmel: mindkettő igaz történet alapján, előbbi dögunalom, ezt viszont izgalmasra csinálták meg. Látszik, hogy Oscarra szánták, de ezzel együtt élvezhető. A vége kifejezetten feszült volt, és jól kihozták a Nagy USA, kontra szomáli nincstelen kalózok ellentétet. Ezt még talán egyszer máskor is megnézném :)

Blue Jasmine: jó, elfogult vagyok, Woody-t szeretem, de akkor is, azzal azért tisztában vagyok, hogy neki is vannak sikerült, és kevésbé sikerült filmjei (pl a Rómának szeretettel kevésbé sikerült volt). Ez sikerült. Nincs túlbonyolítva, nincs agyoncsavarva, de mégis van mondanivalója, egyszerű film, de nagyszerű is. Mármint egy 7/10-es osztályzat erejéig.

…és ami még jelölést sem kapott, de azért itt lenne a helye: Rush (Hajsza a győzelemért). Nem nézek Forma 1-et, soha nem is néztem, de ez a film tök jól lett megcsinálva, Daniel Brühl-t a Goodbye Lenin! óta szeretjük, nem is értem, miért ignorálták ennyire az Oscarról (főleg egy ilyen mezőny mellett).

8/10:

And the winner is… mi más, Gravity (Gravitáció). Másfél óra tömény űr, végig lekötött, az egyik legnagyobb filmélményem a tavalyi évben, drukkolok neki, kapja meg a lehető legtöbb szobrocskát. Szokás szerint ez egy olyan film, amit divat fikázni (az Avatar óta divat fikázni a látványos filmeket), pedig elvitathatatlanul jó. Aki más mond, annak nincs igaza :) Ilyen egyszerű.

És ennyi, valamit azért elárul, hogy 8/10-nél senki nem küzdötte feljebb magát, de igazából én a díjidőszak filmjeitől már alapból nem várok túl sokat. Meg attól sem félek, hogy jönnek még jó filmek, max várni kell rájuk egy kicsit :)

2014.01.17.

Múltkor megnéztük Sz-el a 12 Years a Slave-t, ami annyira felejthető volt, hogy utána pár nappal később újra kellett néznem a Django Unchained-t. Tudom, hogy nem igaz, hogy régen minden jobb volt, de a Django annyira sokkal jobb film, hogy össze se lehet hasonlítani a kettőt… Pedig emlékszem, amikor először néztem, nem nagyon nyűgözött le, úgy voltam vele, hogy megint Tarantino szokásos kliséi. És ez igaz is, de annyira jól használja az az ember a filmes eszköztárat, hogy az valami elképesztő. Kezdve a zenéktől a kamerabeállításokon át a vágásig – és hát ne feledkezzünk meg a színészekről, meg arról, mellékesen ő írta és rendezte is :) Na mindegy, én csak annyit mondok, hogy lehet fikázni az öreg Quentin bácsit, meg a filmjeit, de az a nagy igazság, hogy a Django-ra emlékezni fogunk még jövőre is, a 12 Years a Slave-re meg nem, ebben teljesen biztos vagyok. Egyébként tudja valaki kapásból, ki nyerte a legjobb film Oscar-ját tavaly? Nem? Azért nem, mert olyan szürke volt a mezőny, és idén is eléggé olyan sajnos. (Egyébként az Argo – nem, azt nem mondom, hogy rossz film, de ki az aki újranézné most csak úgy? Na ugye).

ajánló

Már úgyis rég volt ilyen reklámozós dolog, úgyhogy most bepótolom. Olvastam valahol a Martin Csaba nevű srácról, annak kapcsán, hogy tervbe vették, csinálnak a Linda című sorozatból egy mozifilmet. Ez most épp úgy tűnik, befuccsolt (annyira nem baj szerintem), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy utánanéztem, hogy miket is vitt véghez korábban ez az ember.

Először is mindenfajta támogatás nélkül csinált egy filmet, amit sikerült mozis bemutatóig is elvinnie, Dobogó kövek a címe. Kb az összes kritika lehúzza, amikor megláttam a poszterét (most nemrég, mert lehet, hogy a bemutató idején is láttam már, de abszolút nem maradt meg), én is azt mondtam, hogy ez valami ultragagyi lehet csak. Most nem?

Aztán elolvastam róla ezt a blogbejegyzést, és azt mondtam, látnom kell. Hát tegnap megnéztük, és komolyan mondom, kegyetlenül jó, minden nyilvánvaló hibája mellett, és ellenére. Nevettem a poénokon, az arcokon, akik szerepeltek benne, ilyen low-budget underground filmélményem legutóbb a Vektor volt (mármint ilyen pozitív). Szóval aki még nem látta, az nagyon gyorsan töltse le szerezze be, mert érdemes! Ez a srác egy igazi lázadó, aki szembemegy az egész hazai filmgyártással, és talán nem annyira zseniális, mint amilyen lehetne, és nagyon látszik rajta az amatőrizmus, amit ő nyilván nem nagyon akar belátni, de ettől függetlenül tényleg jópofa, amit csinál, és valamilyen szinten eredeti is. Kicsit arra emlékeztet, mint amit mi csináltunk a gimiben, amikor össze akartuk hozni nagy filmünket, az ominózus Fattyboarding-ot, amiből aztán nem lett végül semmi, de legalább jót szórakoztunk rajta. Hát én most drukkolok, hogy legalább másvalaki továbbjusson, mint mi anno, a kezdeti nehézségek után. (Persze Kálmán barátom közülünk is “továbbjutott” úgymond, volt ott Masszafilm, meg miegymás, és még lehet is valami, de azt is jó lenne látni, hogy valaki a nulláról létrehoz valami jót.)

Visszatérve a Dobogó kövekre: miután tényleg minden kritika kivétel nélkül lehúzta ezt a filmet, a további ötletek már eléggé megvalósíthatatlannak tűntek. De nem adták fel, megcsinálták websorozatban a Johnny Gold-koncepciót, ami egy 17×4-6 perces videókból álló film egy nem túl intelligens “celebről”, és élősködő menedzseréről, hasonló humorfaktorral, mint a Dobogó kövek, plusz olyan zenei betétekkel, mint >>ez<<, amit ma legalább ötször meghallgattam már, annyira jó. Most komolyan: egy kigyúrt buta arcú kopasz tag egy romantikus hangvételű dalt énekel Párizsról Velencében, egy “Hamburg”-feliratú pólóban :)

Nem bírom ki, be kell másolnom a dalszöveget is (kiemelve a kedvenc részeimet):

The city of lights, the city of love
The city of doves before Notre Dame
The town of cheese, the town of wine
The town of heavenly God and divine

The place my heart wants to return
The place my soul also wants to return

Paris, Paris
I love you forever, I je’taime forever
Paris, Paris
S’il vous plait l’amour, I love you toujour

At the legs of Eiffel Tower, at the rivers of Danube
At the bars at happy hour, champagne all afternoon
Where the girls are always charming, they smile and they kind
They want to touch my body, and I let them if they like

Paris, Paris
I love you forever, I je’taime forever
Paris, Paris
S’il vous plait l’amour, I love you toujour

Yes! This is the place if you want to be free
The flowers, the lights and the high speed Wifi
Pierre Richard and Antonio Banderas
The French people are the bestest of us

Aztán irány a youtube, és rácuppanni!! Martin Csaba blogját pedig szigorúan követni! :)

kindle

Már rég be akartam számolni róla, csak valahogy nem jött meg az ihlet; szóval még január legelején vettem egy ilyet:

Úgy hívják, hogy Kindle Touch (és a kindle-t úgy kell ejteni, hogy “kindl”, nem pedig úgy, ahogy én ejtettem nagyon sokáig: “kájndl” :) – ezt csak mint vicces adalékot írtam le), e-könyv olvasó, ha valakinek nem esne le. Ez egy olyan szerkezet, amit kifejezetten olvasásra találtak fel, tehát pl filmet nézni nem lehet rajta ( :) ), ugyanis csak fekete-fehér képet tud megjeleníteni (16 árnyalattal), és maga a kijelzője sem olyan, mint egy tableté, hanem egészen egyedi technológiája van (e-ink), ami egyrészt nem rontja a szemed (!), másrészt sokkal inkább papír-hatása lesz az olvasmánynak, harmadrészt pedig lényegesen kevesebb energiát fogyaszt, papíron egy hónapig is elpörög egy ilyen szerkezet (ami kb 5000 lapozást jelent, ugyanis itt ebben mérik az élettartamot).

Nagyjából egy éve kacsintgatok az e-könyv felé, ugyanis egy csomó olvasnivalót tudok egyszerűen “letölteni”, amivel egyrészt pénzt spórolok meg, másrészt nem foglalják a könyvek a helyet a polcon. Gondolkodtam, hogy ez éri-e meg jobban, vagy a könyvtárjegy, de ez lényegesen kényelmesebb, és limit sincs, hogy mikorra KELL elolvasnom esetleg egy könyvet.

De azért tényleg idő kellett, hogy rászánjam magam, egyrészt vártam, hátha lejjebb mennek az árak (nem mentek), másrészt azért előtte körülnéztem, hogy ténylegesen milyen könyveket is tudok majd ezzel olvasni. Elég zárt rendszerben működnek ezek az e-könyvek, tehát még véletlenül se gondolja senki, hogy ami esetleg megvan otthon pdf-ben, vagy doc-ban, az frankó, az már e-könyv. Dehogyis! :) Neeeem, az e-könyv az .mobi, vagy .prc, a pdf-et ki nem állja a rendszer, a doc-ot talán könnyebb konvertálni, de önmagában az is egy használhatatlan formátum. De szerencsére azért vannak a torrentoldalakon erre szakosodott kultúremberek, akik sokmindennel bővítik a tárházat nap mint nap. Szakmai jellegű dolgokat, vagy szakosodott irodalmat kevésbé találni, de ha valaki szereti a klasszikusokat, illetve a kortárs, modern (akár ponyva) jellegű könyveket, akkor gyakorlatilag 100%-ban le lesz fedve az érdeklődési köre. Most én kb annyi könyvet töltöttem le, amennyit 5 év alatt olvasok el, és ez csak az, ami hirtelen eszembe jutott :)

Amúgy olvasóként még nem használtam a készüléket, nem merem hordozni, mert még nincs hozzá tok, de lassan az is érkezik, addig meg úgyis van még papírkönyvem, amit előtte el kell olvasnom. Viszont azét magával a rendszerrel elég sokat játszottam már, kipróbáltam, milyen rajta netezni (hát, elég vicces, maradjunk annyiban, de azért használható), zenét hallgatni (ez is elég fapados, de azért jó, hogy van benne), telepítettem rá szövegszerkesztőt (szintén vicces alkalmazás), meg pár ügyességet, pl, hogy elforgatva is lehessen olvasni, meg angol magyar szótárt, ami úgy működik kb, mint anno a mobimouse (rányomsz a szóra, és kiadja a szótárbejegyzést), ez tök praktikus tud lenni, és azt meg mondanom se kell, hogy angolul meg nyilván még sokkal több minden elérhető.

Szóval ezzel szórakozom mostanában.

A másik, amit akartam írni, hogy eddig elkerülte a figyelmem, de most hétvégén megnéztük a Moonrise Kingdom című filmet, aminek a plakátja olyan, mintha valami elcseszett Jancsi és Juliska lenne, de érdemes ezen túllépni, mert JÓ film! Csak annyit mondok, hogy Wes Anderson, és Bill Murray, és akinek egyik név se mond semmit, az is nézze meg! :)

Blue Like Jazz

Van egy tök jó könyv, amit egy amerikai keresztény író, Donald Miller írt, és magyarul is kiadták, a „Kék, mint a jazz” címet viseli. Alapvetően saját maga bukdácsolásait írja le az életben, meg hitbeli tapasztalatait, élményeit, felismeréseit, csalódásait, oly formában, hogy a könyv mindegyik fejezete (kb. 15) egy-egy témára összpontosít, hit szeretet, megváltás, bűnök, satöbbi. Idén valamikor (azt hiszem tavasszal) csináltak ebből egy filmet, amit most nagy érdeklődéssel hétvégén meg is néztem.

Bár elég nagy csalódás volt a film, sokkal „kevesebb” tartalom volt benne, mint a könyvben (egyébként ez valahol érthető is, mindent nem tudtak volna beletenni, meg nem is lett volna túl értelmes), azért így utólag értékelve érdemes megnézni, mert nem rossz. Sőt annál is érdemesebb (és itt jön a reklám helye!), mert jómagam magyar nyelvű feliratot is készítettem a filmhez! Ez úgy történt, hogy most péntek este megnéztem otthon a filmet angol felirattal, aztán aludtam rá egyet, és mivel olyan rossz idő volt, hogy semmi mást nem tudtam csinálni, ezért fogtam a kis Ország László angol-magyar szótárt (otthon ugye nincs net), és nekiültem. Kb 1600 sor szöveg, amit én olyan 100 sor/óra sebességgel fordítok, tehát el lehet képzelni, mennyi idő ment el vele. De valahogy vasárnap délutánra 90%-osan végeztem (pár sor ami szótárral nem ment az úgy maradt), aztán még hétfőn javítottam, és ellenőriztem ez egészet, és kész is lett. Ilyen gyorsan feliratot még életemben nem készítettem.

Le lehet csekkolni, a film elérhető a neten, a felirat meg >>ITT<<. Enjoy.

ARCHÍV – mozi

Ma Sz-el megnéztük a The Dark Knight Rises-t. Előtte olvastam sokmindent róla, mármint a vélemények közül (a sztoriról nem tudtam semmit kb), nekem mindenesetre nagyon tetszett a film – és ez a trilógia így egyben az egyik legerősebb filmhármas, amit valaha láttam. És ritka eset, de a legelső film volt közülük a leggyengébb (szerintem továbbra is a második a csúcs, de szorosan mögötte ott van ez a harmadik rész, sokkal jobb volt, mint amire számítani mertem…). Meg annak is örülök, hogy moziban néztük, mert ez tényleg olyan film, amit érdemes ott, így az igazi az élmény.

Na de azt hiszem nem ragozom tovább, aki látta az első kettőt, annak kötelező, aki csak a másodikat, annak is, aki meg csak simán akar egy jó filmet megnézni mostanában – annak is (a Warner Bros-tól meg kérem a jutalékomat :) ).

ARCHÍV – super size

Kedden betévedtem a McDonald’s-ba, és örömmel tapasztaltam, hogy SZÉP kártyával is lehet fizetni… :) Ezért aztán tegnapelőtt, meg tegnap is konkrétan ott vacsoráztam, már csak azért is, mert most kóláspoharat adnak ajándékba a menühöz, és az tök jó, meg ha már egyet kaptam, akkor mindenképpen vissza kellett mennem még egyért – legalább kettő legyen. Viszont kicsit úgy érzem magam, mint a Super Size Me-ben az a csávó az elején, mondjuk hányingerem még nem lett a kajától, de az az igazság, hogy annyira mégsem finomak, mint gondoltam. Megkóstoltam az „Amerikai BBQ” fantázianevű szezonális terméket, de rá kellett jönnöm, hogy nem hiába nem szoktam barbeque-t enni olyan gyakran, mert annyira nem is szeretem; tegnap meg egy sajtos McRoyal-t ettem, de az se volt olyan hűűűde finom. A McChicken szendvics úgy emlékszem ízlett, úgyhogy egy olyat még lehet, hogy eszek, de amúgy hosszútávon ez nem megoldás… A SZÉP kártya egyedül azért jó, mert nem kell pénzt költenem, kvázi „ingyen” van, vagyishát jut is, marad is, és ez jó érzés.

Tegnap egyébként sittet pakoltunk (én is!) délután konténerbe, amit ma reggelre el is vittek, így kicsit most rendezettebb az udvar is (gondolom ennek a többi lakó is örül). Azért ez a konténeres dolog nem volt egyszerű, kell hozzá kérvény az önkormányzatba, ahhoz illetéket fizetni, utána megvárni, míg elbírálják (ez nálam egy teljes hét volt… pff), aztán amikor megszületik a határozat, akkor még egy csekket be kell fizetni, és utána odaadják. Namost ez nálam úgy volt, hogy reggel 8-ra jött a konténer, és délután négykor kaptam meg a határozatot… Ergo, ha nem jelentek be semmit, lehet, hogy ingyen is meg lehetett volna oldani?? :) Ezt most már sose tudom meg. Viszont: telepakoltunk 8 köbmétert, sőt, még púpozva is raktuk, mert a tetejére mentek a faanyagok (ajtókeret, ilyesmi), kicsit aggódtam, hogy szólni fognak érte, vagy nem bírják felemelni a teherautóra, vagy ilyesmi, de végülis szó nélkül elvitték. Ez tök jó – meg az is, hogy végülis belefért minden, mert a kőműves ijesztgetett, hogy ez nagyon sok, kell majd még egy kör… De hát ezt a procedúrát én még egyszer nem csináltam volna végig semmi pénzért! (persze dehogynem, ha muszáj :) ).

Kicsit azt is unom már, hogy lavórban fürdök, meg ilyenek, de örülhetek, ha jövő hét péntekre befejeznek mindent, inkább nem panaszkodom.

ARCHÍV – válságkutatás :)

Úgy érzem, minél jobban próbálom beleásni magam ebbe a válságos témába, annál kevésbé értem a dolgokat. Ajánlották nekem a Bennfentesek (Inisde Job) című filmet, hogy az jó, és tegnap valóban meg is néztem, és tényleg jó. Sőt, letöltöttem a Margin Call-t is, amit majd legközelebb nézek meg.

Viszont: megpróbáltam utánaolvasni (ismét) ennek az egésznek, de most már nem a kronológiára fókuszálva – azt nagyjából már lekövettem (meg ezek a filmek is ezt mutatják be legérthetőbben), hanem konkrétan arra, hogy mit is csináltak itt pontosan, ami miatt ez az egész válság kialakult. Mert az túl egyszerűen hangzik, hogy túl sok hitelt adtak olcsón, amit aztán egyszer csak nem tudtak visszafizetni az emberek… Szóval folyton olyan szavakba ütközök, mint banki dereguláció, befektetési bank, derivatíva, kockázati fedezet, subprime hitel, rablóhitel, swap ügylet, arbitrázs, tőkeáttét… és persze ezek olyan dolgok, amikhez legalább négy-hat félév intenzív pénzügyi-közgázos alapozás kellene, de tulajdonképpen az az igazság, hogy ezt még azok sem értik igazán teljesen, akik konkrétan benne vannak – merthogy akkor gondolom nem mentek volna csődbe. Na mindegy, mindenesetre ez egy érdekes téma, sok időt el lehet tölteni vele, az biztos :)

Ha valaki még tud filmet ajánlani a témában, az segíthet, eddig akkor volt a Too Big to Fail, a Capitalism: A Love Story, meg az Inside Job, és be van tárazva a Margin Call.

ARCHÍV – Filmek télire

Az elmúlt egy héten elég sok filmet megnéztem, de hát mikor is filmezzen az ember, ha nem a jó téli hideg estéken. Tegnap mondjuk el akartunk menni korcsolyázni Sz-el, de bennem sem, és benne sem volt annyi akarat, hogy ezt meg is valósítsuk, most győzött az időjárás. Egyébként én konkrétan szoktam úgy érezni, hogy lefagy az orrom, pedig egyhuzamban szerintem jó ha negyed órát vagyok kinn, szóval lehet, hogy tényleg nem kell ezt most erőltetni.

A filmek egy olyan téma, amiről jó sokat tudok írni, pláne, ha többről is lehet egyszerre, úgyhogy most kicsit eleresztem magam. Pihentetésképpen meg beteszek pár képet, aki nem akar olvasni, az simán átgörgetheti az egészet, és úgy is tudja, miről volt szó :)

Egészen rákattantam a gazdasági válság témájára, két filmet is megnéztem gyors egymásutánban ezzel kapcsolatban. Az első lökést a Too Big to Fail adta, ami már jópár hete-hónapja pihen a gépemen, és most végre eljött az ideje. Hát mit mondjak, kár volt vele ennyit várni, nagyon tetszett! Persze hozzá kell tennem, hogy nem sok előképzettségem volt a válságról, még úgy sem értek egy csomó mindent, hogy aztán utánaolvastam, de ezzel együtt érdemes megnézni a filmet. Nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, a válság kirobbanásáról szól, illetve aztán a nagy bankmentő csomagról (700 milliárd dollárt adtak a bankoknak, csak azért, hogy ne menjenek tönkre – ez magyar forintba szinte átszámolhatatlan, durván 140 billió forint, leírom, mert olyan szép: 140 000 000 000 000 forint.) És nem ez volt a legsokkolóbb számadat a történetben…

Szóval aztán beleástam magam kicsit a témába, és akkor találtam rá a Capitalism: a Love Story című Michael Moore dokumentumfilmre, ami nem is tudom, eddig hogy kerülte el a figyelmemet, pedig még 2009-es, ha jól emlékszem. Én nagyon bírom a Moore-filmeket, mert bár eléggé hatásvadászok, eléggé giccsesek, és szigorúan véve nem is vehetnénk őket dokumentumfilmnek, mert elég egyoldalúan, szubjektívan mutatja be a valóságot, viszont két szempontból nagyon jók: élvezetes nézni őket, és hatásosak. És tisztelem benne azt, hogy utánajár témáknak, én általában úgy vagyok, vele, hogy „ha ezt mondják, akkor így van”, „ha mindenki ezt csinálja, akkor én is”, ő pedig mintha direkt az ár ellen úszna. És egy csomó érdekességre rávilágított így ebben a filmben, ami nem szigorúan a gazdasági válságról szól, hanem magáról a rendszerről, ami miatt ide jutottunk, elgondolkodtató mindenképpen. Ugyanarról a bankmentő csomagról is egészen más perspektívából beszél. Azzal együtt persze, hogy én magam nem tudom lenyomozni, hogy minden egyes állítás igaz-e a filmben (pl. hogy az amerikai pilóták olyan borzalmasan rosszul keresnének), mindenképpen szemlélettágító.

Persze nem csak ilyen komoly témákkal foglalkoztam ám. Bár, most, hogy így belegondolok, elég komoly filmek kerültek terítékre. A legkönnyebb darab talán a The Artist volt, amiről most sokat hallani, mert sok Oscar-ra jelölték. És, mert egy némafilm, amit 2011-ben gyártottak. Úgy értem egy olyan klasszikus fekete-fehér, zenei aláfestéses oldschool poénokkal operáló némafilm, nem egy olyan Hukkle-s baromság, ahol nem szólal meg senki, és egyébként nem is szól semmiről. Ettől függetlenül azért kell egy megfelelő hozzáállás hozzá, ha más nem, kb a kor ismerete, de nem árt előtte pár „igazi” némafilmet is megnézni (ilyen szempontból azt hiszem elég jó alapképzettségem van, mert az utóbbi pár évben láttam pár jó Chaplin, meg Buster Keaton filmet, meg a konkrét korról szóló Jazz Singer-t, illetve Az ének az esőben-t is).

Szerintem bátor dolog volt egy ilyen filmet megalkotni, már csak azért is, mert sem témájában, sem mondandójában, sem filmi eszközeiben nem hoz semmi újat, nem kiemelkedő a drámaisága, de a komikuma sem, a szereplők sem „varázsolnak el”, sőt, még a zene sem, bár az egészen kellemes, mégis jó volt megnézni a filmet, olyan vidám, és tényleg könnyű. Meg aki szereti a retro-t, annak bejöhet (retro alatt persze a ’30-as évek retro-t értem…)

Szintén újabb film a The Help, amit Sz miatt töltöttem le, és szintén már pár hete várt arra, hogy megnézzük, aztán rászántuk magunkat, és nem bántuk meg. Az Oscar-gyanús filmek általában vontatottak, unalmasak, olyan „műdrámaiak” szoktak lenni, legalábbis az elmúlt években nagyon erőltetettek voltak (A király beszéde – mi volt már az a film??), és lehet, hogy a The Help is ilyen, csak épp jó passzban ültem le elé, de nekem tetszett. Tényleg itt is kicsit rájátszanak, hogy nagyon drámai legyen, de valahogy szerintem itt elkapták a dolgokat, jól sikerült. Hosszú, és tényleg lehet, hogy sokak számára unalmas, de szerintem jól felépített, kedves film. A sztorit tekintve egy kisváros fekete dajkáiról és házvezetőiről szól az ötvenes években (ha jól gondolom), akikről egy fehér nő könyvet ír, olyan interjúgyűjteményt. Ami aztán jól leleplez sokmindent. Így leírva bármilyen hangvételű lehetne ez a film, a végkicsengése számomra pozitív, de egyébként vannak benne elég szomorú részek. Szóval ezt is érdemes megnézni.

Amit viszont nagyon nem érdemes – bár nem is tudom, mit vártam -, az a Tree of Life. Az élet fája, de még azt sem értem, hogy ezt a címet miért kapta. Olvastam egy leírást, hogy sokféleképpen lehetne értelmezni ezt a filmet, de a rendező pont azért csinálta ilyen kesze-kuszára, hogy ne az értelmére figyeljünk. Hát én rohadtul csak arra próbáltam koncentrálni, aztán úgy álltam fel a film végén megnyomni a shift+delete-t, hogy egyszerűen semmi nem jött ki az egészből. Fogalmam sincs, miről szól ez a film, vagy miről akar szólni. De tényleg, és ráadásul két és fél órán keresztül nem szól semmiről, ami külön dühítő. Van benne egy szigorú apuka, akit utálnak a gyerekei, meg egy kedves anyuka, meg három kisfiú, akik közül az egyik meghal később… Áhh, de minek is írok erről? Tényleg SEMMIRŐL nem szól, legalábbis nekem nem mondott semmit. Kár, azt hittem lesz benne valami, de nem volt.

Ma este pedig Steven Spielberg legújabb giccsparádéját fogom megnézni, aminek már a plakátja is egy hányás: War Horse. De ahogy ismerem magam, még lehet, hogy tetszeni is fog, bár nem adok neki túl sok esélyt…

Vajon meddig tart még ez a hideg? :)

ARCHÍV – ezek a mai fiatalok

Olyan szomorú, amikor egy megkeseredett ember nagyközönség előtt beszél valamiről. Például otthon a lelkészünk kifejezetten ilyen, most is előjött a „hát, hova süllyedtek a mai fiatalok” gondolata, mindezt úgy, hogy ő maga is még csak 30X éves. De valamiért nagyon nincs kibékülve ezzel a „mai világgal”, pedig ember, lássuk be, régen sem volt jobb, és most sem rosszabb, nem kell folyton ócsárolni a dolgokat, mert így ment ez mindig is. Engem ez nagyon tud idegesíteni. Elmondom a konkrét példát: hittanos gyerek meséli neki (egyébként szerintem az egész sztori úgy ahogy van, fake, kitaláció, csak akart valami drámai jól hangzó bevezetőt kitalálni – ez persze magánvélemény), hogy milyen jó, hogy van ez az új valóságshow (címet persze nem mondott a lelkész, de tudjuk, hogy a ValóVilágról beszélünk), mert így összeül a TV előtt a család, megvan a beszédtéma is, pedig korábban ilyen nem volt. Kis drámai szünet, majd a sommás megjegyzés: „Ide süllyedtünk testvéreim.”

Ezzel nem az a bajom, hogy szidja a kedvenc műsoromat, mert nekem még TV-m sincs, és online sem nézek valóságsót, sőt, megmondom én is, hogy rühellem őket, de attól még ez a dolog nincs a helyén kezelve. Ez egy hülye példa. Azt sugallja, hogy nézzük le azt, aki tévét néz, a tévé rossz, mocskos, gagyi, undorító, egy fertő. Pedig ha komolyan belegondolt volna: a TV egy emberi igényt elégít ki, kikapcsol a mindennapok taposómalmából, olyan dolgokat mutat, amikre talán vágyunk, olyan izgalmakat élhetünk át vele, amiket a való életben talán nem szeretnénk… Ebből is ki lehetett volna indulni, aztán rátérni, hogy igazából a kereszténység is egy ősi emberei vágyunkat elégíti ki satöbbi satöbbi… Nem szembeállítani, ezeket a dolgokat, hanem párhuzamokat vonni, nem ezzel a „bezzeg az én időmben…” hülyeséggel jönni, hanem rávilágítani, hogy már akkor is így volt, és most is így van. Van ami nem változik. Olyan sok pozitív dolgot lehetett volna mondani a sok negatív helyett.

És tudom, most én is negatív vagyok, mert mást fikázok, de ez most kikívánkozott belőlem.

Egyébként eszembe jutott pár dolog az „ebben a mai világban sajnos így és így…” típusú gondolkozással megáldott emberekkel kapcsolatban. Az egyik (konkrétan a TV-s példára) Szakonyi Károly: Adáshiba című komédiája, ami arról szól, hogy ez egész család bambul a TV előtt, ezért nem veszik észre, mi történik körülöttük (a poénokat nem lövöm le) – mindez 1970-ben íródott, ergo bőven egy generációval korábban – hát már akkor is ilyen emberek voltak. Szörnyű.

A másik az új Woody film, amit nemrég láttam, és ami szintén pont erről szól (ennek most elmesélem a történetét, úgyhogy aki megnézné, az ne olvasson tovább): az Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris). Adott a főszereplő, aki szerint a ’30-as évek volt Párizs aranykora, egyetlen vágya, hogy bárcsak akkoriban élne. Hogyhogynem, egyik este visszarepül ebbe a korba, és aztán minden este, találkozik a hírességekkel, meg minden. Csakhogy közben kiderül, hogy az ott élők ugyanúgy boldogtalanok, megvannak ugyanazok a kis problémáik, mint a ma emberének. Még egy csavarral a ’30-as évekből átmennek a századfordulóba, mert egy akkor élt csajnak meg az az aranykor, amibe vágyik. Így aztán elég szájbarágósan tálalják a nézőnek, hogy “Á-á-áá… hiába vágysz vissza, az sem volt jobb, itt és most kell leélned az életed” :) A dolog pikantériája, hogy míg a srác vissza-visszajárt a múltba, addig a menyasszonya összefeküdt az egyik ismerősükkel, aztán ott is hagyta. Bár elég bugyutának tűnik a film, szerintem nagyon jól sikerült, az újabb Woody-khoz képest mindenképpen, érdemes megnézni!

Na, ez most sok is volt, úgyhogy befejezem.