Már jó pár hónapja láttam az Ernelláék Farkaséknál című filmet, és kb azóta motoszkál bennem, hogy mindenképpen írni akarok róla. Csak az a baj, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit :) De valamit mégis megpróbálok.
Nulla elvárással ültem le a filmhez, halvány sejtéseim voltak róla, hogy miről szól, és csak annyit tudtam, hogy ilyen kamaradráma-szerű a felépítése. Ez nagyjából igaz is, olyan a film, mintha eredetileg egy színdarab lenne, egy lakásban játszódik a jelenetek jelentős része (vagy a teljes film, már nem emlékszem). Ez elsőre ijesztően is hangozhat, én arra számítottam, hogy valami szenvedős művészfilm lesz, és részben tényleg az, érdemi története nem nagyon van, gyakorlatilag párbeszédek sorozata, mégis ennek ellenére nagyon el tudja kapni a nézőt, egyáltalán nem öncélú, és én még ennél jobb filmet nem láttam, amelyik jobban elmélyedne a mai harmincas-negyvesen magyar generáció iszonyatos egzisztenciális-morális dilemmáiban és kilátástalanságában.
Tulajdonképpen ebben rejlik a zsenialitása, semmi extra, semmi látványos mélység vagy magasság, egyszerűen a létezés nehézsége az, amit bemutat, és ebből a szempontból nekem nagyon összeállt egy filmhármas az utóbbi évek terméséből: ha valaki ezt a témát “időrendi” sorrendben akarja végignézni, akkor érdemes a fiatal felnőttek (“életkezdés” előtt állók) gondjairól szóló Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan-nal kezdeni, aztán folytatni a már családot alapítottak mókuskerékszerű életét bemutató Egy nap-pal folytatni, végül pedig a nagy reményekkel induló, de végül sehova meg nem érkező már nem olyan fiatal felnőttekről szóló Ernelláék-kal befejezni. Nem egy felemelő filmhármas, de mégis én például annyira, annyi helyen visszalátom ezt a környezetemben, hogy nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy valamit valószínűleg össztársadalmi szinten csinálunk rosszul mostanában. Részben egyébként pont erről szól >>ez a nagyon hosszú cikk<<, illetve Anne Helen Petersen: Can’t Even című könyve is. Ez egy érdekes új megközelítés volt számomra a világ működéséről, de tényleg nem mondom, hogy szívderítő.
Szóval annyival finomítom ezt az egész posztot, hogy ha valaki szívderítő dolgokat akar nézni/olvasni, akkor a fenti filmeket/írásokat messzire kerülje el!!! Én szóltam.
Most a karantén idején a gyerekekkel (kor: 6 és 4) is többet filmezünk, megmutattam nekik pár kedvencemet, és eddig minden bejött nekik, legalább is a visszajelzések alapján, pedig volt egy-kettő, aminél tartottam a fogadtatástól. Nyilván ez nem lesz egy egyetemes érvényű lista, de azért megosztom, mikkel bővült a repertoár az elmúlt szűk két hónapban:
Családba nem üt a ménkű (It Runs in the Family / My Summer Story): ez egy olyan film, ami gyermekkoromban az egyik legnagyobb felfedezésem volt, és őszintén szólva semmit nem kopott a bája. Talán azért még nagyobbaknak való, inkább 10 éves kor körül, de így is tetszett a közönségnek. Az egyetlen kellemetlenség (amire nem emlékeztem), hogy a főszereplő családfő szinte csak és kizárólag ordibálva beszél benne mindenkivel, de ezt leszámítva egy ez kedves, gyerekbarát film.
Keménykalap és krumpliorr: szintén gyerekkori kedvencem, és talán szintén egy picit még nagyobbaknak való, sok mindent kellett benne magyarázni, hogy mi is történik, de azért 6-8 évesen már követhető talán.
Viszont ez személy szerint nekem óriási csalódás volt. Nem tudom, mikor láttam először és utoljára, kb 10-12 évesen, de most újranézve egyszerűen borzalmas volt: bugyuta, retardált forgatókönyv, mindegyik szereplő totálisan idióta (főleg a felnőttek persze), az egész történet olyan, mintha konkrétan egy tízéves gyerek találta volna ki. Ténylegesen semmi értelme, logikája nincs az eseményeknek. Budapest olyan benne, mintha közvetlenül a világháború után járnánk, pedig 1978-as a film, nagyon szomorú az egész. Színészi játékról alig lehet beszélni, pedig nem kis kaliberek (is) játszanak benne. Szóval ez egy olyan film, amit viszont felnőtt fejjel ne próbáljon újra senki.
Egyszer volt… az élet (Il était une fois… la vie): a kortalan rajzfilm, ami annyira jól sikerült, hogy mi még biológia órán is néztünk belőle részeket a gimiben. Az Egyszer volt… sorozat legemlékezetesebb darabja (sokak szerint a legjobb is persze, de szerintem a Világűr volt a legjobb, az egyetlen, amelyik nem tanító jellegű, hanem egy igazi kalandsorozat), bármilyen korosztálynak jöhet, imádja mindegyik gyerek. Nyilván töredékét értik csak, de az pont elég.
Shrek: ez volt a legrizikósabb, mert ezt egyrészt én is már 15-16 évesen láttam először, és nem is úgy emlékszem rá, mintha kisgyerekeknek készült volna, meg azért valljuk be, a Disney-animációk nem kicsiknek szólnak, én az egészestések közül nem nagyon fogom erőltetni, hogy bármit megnézzünk 10 éves koruk előtt (vagy lehet, hogy utána sem, mert amúgy a legtöbbet utálom közülük). Meg azért itt van akció is bőven, egy csomó beszólás, ami csak összezavarhatja őket… Szóval kicsit tartottam tőle, de ezt is óriási élvezettel nézték (persze itt is magyarázni kellett sokszor, hogy éppen mi történik), és máig emlegetik, mikor nézzük újra, sőt, most már az ogre is a szókincsük részét képezi. Meglepően jól szűrték a nehezebb részeket, szóval pozitív volt ez is. (Egyébként volt már olyan, hogy nem nekik való dolgokat néztünk, ezt abból lehet tudni, hogy utána napokig kérdezgetnek, hogy ez mi volt, az mi volt; ez a biztos jele annak, hogy valami félelmetes/zavaró/ijesztő volt benne. Ilyen például – hogy erre is mondjak példát – az Óz a csodák csodája anime, amit még valamikor tavaly ősszel néztünk, de négy rész után abba is hagytuk, meg mostanában egy-két bábszínházi felvétellel is befürödtem (Aranyecset, Hókirálynő), úgyhogy egyelőre ezt is hanyagoljuk.)
Régen láttam már én is a Shrek-et, meglepően jól öregszik (jövőre lesz 20 éves egyébként, őrület!!!), iszonyú jó a szinkronja, vicces, fordulatos a történet, de nincs is túlcsavarva és túlspilázva, pont jól találták el a hangsúlyokat, szóval rendben van.
Sivatagi show (Animals are Beautiful People): Újabb klasszikus, Sz azt mondta, ez unalmas lesz nekik, és valóban volt is egy mélypont az első óra környékén, összességében viszont ezt is emlegetik, hogy mikor nézzük már újra (megjegyzés: mostanában nem fogunk újranézni semmit, csak az Egyszer volt… részeket). A Sivatagi show ismét gyermekkorom egyik emlékezetes természetfilmje, még az is lehet, hogy anno ezt is biológia órán láttam először, legalább is most a sulihoz kötődik a fejemben, de nem tudnám megmondani pontosan. És nyilván ez sem teljes mértékben befogadható még négy és hat évesen, de kisebb kiegészítésekkel szerintem érthető volt.
Hát, egyelőre itt tartunk, azt hiszem, az Idétlen időkig és az Ollókezű Edward a kedvenceim közül még korai lenne, szóval azokkal még várok pár évet, de még gondolkozom, hogy mit lehetne előhúzni a tarsolyomból…
Ha a sorozatoknál azt írtam, egyre kevésbé nézem őket, a filmekre ez hatványozottan igaz. Most rákerestem, hogy egyáltalán miket értékeltem idén az imdb-n, azt mondja, van összesen… 9 darab film :). Ezeken kívül még van nyolc, amire konkrétan emlékszem, hogy idén láttam, de őszintén szólva lehet, hogy tényleg nem volt sokkal több. Szóval ekkora merítésből (kb. 20 film, nagy jóindulattal?) finoman szólva nem jön össze egy akármilyen listára való, és őszintén szólva, ha belegondolok, akkor semmilyen igazán maradandó film nem jut eszembe, amit idén láttam volna, de ha már belekezdtem… hát, valamit írok.
1) Viszonylag kitartóan néztem idén a legújabban elérhető magyar filmeket, ezek jó része persze még 2018-ban készült, de nekem idei élmények. Eléggé hullámzó a mezőny, még mindig az van sajnos, hogy elég sok olyan mozgókép készül, amik aztán egyből az elmém süllyesztőjében kötnek ki egy duzzogva elmormolt “megint kidobtam két órát az életemből” mondat kíséretében. De – és itt a nagy DE – azért az pozitív, hogy most már zsinórban több évre visszamenőleg is tudok mondani olyan magyar alkotást, ami tényleg nagyon tetszett. Idén nekem ez toronymagasan a Rossz versek volt, amiről egyből azután, hogy megnéztem, akartam írni, de aztán valahogy elfelejtődött, vagy nem volt ihletem. Pontosan most sem tudom, mit lehetne írni róla, a nyilvánvalón túl, hogy ez kvázi a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan folytatása, vagy “testvérfilmje”, tehát kb tökugyanaz mint az elődje – hangulatában, vizualitásában, történetmesélés szempontjából -, de annyit azért mindenképpen elárulok, hogy én félve ültem le elé, mert ugye minden második rész csalódás, és ezt is lehet második részként kezelni, de a végén abszolút elégedetten álltam fel, megugrotta a saját lécét a film, úgy volt más, hogy közben mégis ugyanaz, szóval elkerülte a második részek minden betegségét, és teljesen eredeti tudott maradni a saját keretein belül. Inkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy a két film egy egészt alkot, a legjobb értelemben merít a második az elsőből, és igazából nem tudom elképzelni, hogy akinek tetszett a VAN, annak ne tetsszen a Rossz versek (ebből következik, hogy akinek viszont nem tetszett a VAN, az messziről kerülje el ezt is, mert agygörcsöt fog kapni tőle).
Szóval aki úgy van vele, mint én voltam, hogy félek, hogy az új film lerombolja a régi ázsióját (is), annak üzenem, hogy ne féljen megnézni a Rossz verseket!
(És akkor még hozzátenném, hogy a Ruben Brandt-ot is idén néztük meg emlékeim szerint, az is baromi érdekes és jó film szerintem, de ha egy magyart kell választani, akkor biztos, hogy a Rossz verseket mondanám. És tudom, ezek közül mindkettő 2018-as, de ez most lényegtelen.)
2) Idén talán két alkalommal voltam moziban (ami, ha belegondolok, soknak számít!), abból az egyik a Volt egyszer egy… Hollywood volt. Én választottam, hogy ezt nézzük (de Sz sem ellenkezett), legalább kétszer láttam Tarantino összes filmjét (kivéve az Aljas nyolcast), moziban viszont még egyiket sem, szóval félig-meddig olyan “kötelező nézés” volt ez. De egy kicsit úgy éreztem, mintha Tarantinonak is olyan “kötelező rendezés” lett volna. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert a saját kategóriájában (értsd: Tarantino-filmek) teljesen rendben van, de egyszerűen semmi kiemelkedőt, semmi igazán emlékezeteset nem találtam benne. Minden jót el lehet mondani róla, Brad Pitt, meg DiCaprio is nagyot játszottak, ki volt dolgozva a történet, volt mondanivalója is, ütött a film csúcspontja, nagyon átjött a korszellem, meg a hangulat, de mégis olyan semmilyen. Talán az is sokat elárul, hogy utána egyből kedvem támadt megnézni (és meg is néztem) a Ponyvaregényt, és mit mondjak – azért ég és föld a kettő, a Ponyvaregény magasan a legjobb filmje volt Tarantinonak, és marad is szerintem. Na mindegy, erre azért semmiképpen nem mondom azt, hogy kidobott két és fél óra az életemből!
3) És idén sem múlt el év, hogy ne kaptunk volna egy Star Wars-filmet, méghozzá a trilógia-trió befejező darabját: The Rise of Skywalker!
Annyit érdemes tudni, hogy nagyon szeretem a Star Wars-t, és én az a generáció vagyok, amelyik elvileg élvezhetné a második trilógiát (Episode I-III), mert pont abban az életkorban voltam, akiknek az készült (1999-ben 13 éves voltam, konkrétan együtt nőttem fel az “új” trilógiával), mégis számomra az első trilógia (Episode IV-VI) az IGAZI Star Wars, ami az után készült, az már csak úgy van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az új trilógia összes részét eddig csak moziban felvett kamerás verzióban láttam (pedig ezt egyébként óriási tiszteletlenségnek tartom bármilyen filmmel szemben), és bár néha megfordul a fejemben, de nem hiszem, hogy egyhamar időt fogok arra fordítani, hogy “rendes” verzióban is megnézzem őket. Egyszerűen annyira nem érdekel ez az újhullám, hogy már nem is emlékszem, mit történt az előző két részben, az első rész fanservice-ein kívül, meg egy-két jelenetet leszámítva a második részből, amikor Mark Hamill brillírozott kicsit (azért az nagy jutalomjáték volt neki!). Még a címüket se tudom, valahol olvastam, hogy “The Last Jedi”, és gondolkodnom kellett, hogy ez valami elírás, vagy tényleg ez volt az egyiknek a címe?
És, hogy konkrétan a harmadik részról is írjak valamit: Sz-szel többször egymásra néztünk a film során, hogy “Úristen, ez meg mi a szar?”, annyira röhejes dolgok vannak benne. Sz azt mondta, ha nem Star Wars lenne a címe, és csak úgy belenézne, azt hinné, valami B-kategóriás kalandfilm. És tényleg! És ha azt mondom, B-kategóriás, akkor a B-kategóriának is az alsó szegmensére gondoljatok! Elképesztően ötlettelen az egész film, és 14 éves kor fölött már nem tudom elhinni, hogy ezért bárki is lelkesedni tudna, mert tényleg annyira bugyuta és együgyű az egész történet, hogy az valami félelmetes… Szóval összességében ez megint egy olyan trilógia, amit legszívesebben kitörölnék a memóriámból az első három epizóddal együtt – még úgy is, hogy egyébként az epizód 4-6 sem a filmgyártás csúcsa, de nagyon nem, érdemes újranézni a klasszikus trilógiát, hogy abban is mennyi röhejes, béna dolog volt, de az még akkor is sokkal, de sokkal jobb, mint ezek az új filmek!
+1: Hm, most, hogy így átnéztem ezt az egészet, a három filmből, amiről írtam, kettő színtiszta fikázás, de azért az elsőnél is megjegyeztem, mennyi szar magyar film készült… Szóval nem is tudom, folytassam-e, még. Akartam egy kicsit írni a szintén friss filmélményemről, a Jokerről, de nem tudom, mit tudnék mondani róla.
Na mindegy, ha már belekezdtem: a Joker az egyik kedvenc főgonoszom a szuperhősös világban, szóval örültem, hogy saját filmet kapott, alapvetően tetszett is, ahogy megformálták a karaktert, meg belementek az ilyen sötét lélektani mocsokba, de ami nekem hiányzott ebből a filmből (és ami viszont nagyon jól meg volt csinálva a The Dark Knight-ban), az a Joker zsenije volt. Hogy igaz, hogy totálisan őrült a csávó, de közben egy iszonyú zseni is, aki még Batmant is játszva átvágja bármikor, és erről a karakterről, akit itt bemutattak ez még annyira nem jött át. De mondom, ez nem feltétlenül hibája a filmnek, amúgy ütős volt, meg az is jó, hogy mertek valami teljesen újat kitalálni, és egy eredeti “eredettörténetet” kreálni (legalább is én ennek nem ismerem képregényes megfelelőjét), de kicsit még több is lehetett volna benne…
Az a nagy igazság, hogy 1-2-3 éve (már nem is emlékszem, mikortól) eléggé el vagyunk kényeztetve képregényfronton, amiről már sokat írtam persze itt a blogon is, de nem tudok elmenni szó nélkül a jelenség mellett ebben az újabb posztban sem, miszerint most nagyon jó képregényfalónak lenni! Van persze mit behoznia az iparnak, mármint iszonyú sok képregény jelent meg az elmúlt cirka harminc évben külföldön, amik magyar kiadásért kiáltanak, de azért nagyon jó látni, hogy szinte hétről hétre(!) jönnek a különböző megjelenési hírek, amiknek nagyrészt persze nem én vagyok a célközönsége, de még így is találok én magam is gyöngyszemeket. (Ha csak arra gondolok, hogy pár éve még vadászni kellett, vagy legalább is hihetetlenül figyelmesnek kellett lennie az embernek, hogy emberi áron kifogjon egy Sin City első részt, egy Watchment, egy Sandmant – már ami egyáltalán megjelent magyarul a sorozatból -, vagy egy Teljes Maust, most meg…)
Most hadd hagyjak itt csak három címet, de ennél tényleg sokkal-sokkal több jó dolog jelent meg idén (és remélem, hogy még jövőre is), szóval ha bárki csak egy kicsit is érdeklődik a képregények iránt, akkor nosza rajta, merüljön el az internetben, találni fog magának valót! (És ha véletlenül egy kiadó tévedt volna erre az írásra, egy pro tipp: a Tintin-sorozat még mindig nem jelent meg teljes egészében magyarul pedig biztos LENNE RÁ IGÉNY!)
Egy eredetileg 1988-1996 között megjelent, tíz kötetből (75 füzetből) álló fantasy-(néhol horror/thriller, meg még ki tudja mi)képregényfolyam, aminek anno nekiveselkedett a Cartaphilus kiadó is (mármint a magyar kiadásának), de négy rész után beletört a bicskája, és amit most a Fumax olyan 4-kötetes gyűjteményes kiadásban jelentet meg (egyenként 600-oldalas monstre könyvekkel!), ami után bárki megnyalja mind a tíz ujját. De tényleg. Ez a forma Magyarországon kb ismeretlen. Ennek jelent meg eddig két része, tehát a teljes sorozat fele már ki is jött, reméljük jövőre be is fejezik.
Nem a Sandman a kedvenc képregényem, de a képregények között ez a történet elég egyedülálló, és ennél “felnőttebbeknek szóló” (és most nem arra gondolok, hogy 18+-os tartalom lenne benne!) képregényt én még nem nagyon láttam. Vagy hát, jó, még ebben a listában is lesz egy ilyen (a Persepolis, ha ott nem lesz elég nyilvánvaló), de ez máshogy felnőtt, nem tudom jól megfogalmazni. Szóval egy nagyon érett, nagyon részletesen kidolgozott “világ” van a Sandmanben, amiben el lehet merülni, és ez tipikusan olyan képregény, amit 3-4-5 évente simán elolvashat az ember, és lehet, hogy újból elolvasva valami teljesen mást fog mondani ugyanaz a történet.
A 300-at mindenki ismeri, mármint a filmet (mármint az én generációmból, legalább is én azt úgy éltem meg, hogy egy hatalmas durranás volt), hiszen a Sin City(-film) óta Frank Miller neve mindenki számára ismerősen cseng.
És nyilván az sem ismeretlen dolog, hogy a film egy képregény alapján készült, amit kis hazánkban is kiadtak 2007-ben (az eredeti pedig 1998-as, több mint húsz éves!), ez azonban a megjelenés után gyorsan elérhetetlenné vált, a használtpiacon pedig csak csilliárdokért lehetett hozzájutni (ha egyáltalán). Négy-öt éve olvastam angolul monitoron, aztán jegeltem is magamban a dolgot, nem éreztem olthatatlan vágyat iránta, hogy papíron is, magyar nyelven birtokoljam. Idén viszont újra kiadták, és nem volt kérdés, hogy akkor már (a korábbiakhoz képest potom pénzért) megveszem, és újraolvasva azért ez tényleg egy grandiózus történet, ami persze néha talán már túlzóan grandiózusnak, giccsesnek hat, de valahogy nálam most betalált, szóval mindenképpen az ajánlott kategória (ha valaki lemaradt volna az újramegjelenésről).
A Persepolis az a képregény, amit ezidáig még én sem tudtam beszerezni (pedig nekem aztán van egy-két módszerem, ha könyvritkaságokról van szó!), pedig 2007-ben ez is megért már egy magyar kiadást (két részletben). Jó, őszintén szólva ehhez kicsit lusta is voltam, mert például angolul ez is itt pihen a gépemen már évek óta, de eddig még nem vettem rá magam, hogy elolvassam. Mekkora hiba volt!
Most viszont (pár hónapja) egy kötetben megjelent a teljes mű, amit már rendeltem is, amint hírt kaptam róla, és azt kell mondanom, hogy a képregények közül egyértelműen ez lett az év legjobbja nálam – azok közül, amiket olvastam.
Egy lány tinédzser-éveiről szól a történet – a forradalmi és polgárháborús Iránban. Annyira emberi az egész, annyira abszurd a humora, és annyira plasztikus (a kép és szöveg egysége), hogy az valami hihetetlen, letaglózó a történet összhatása, amit ha valaki csak úgy belelapozna, abszolút nem gondolna szerintem. Ránézésre ugyanis tökegyszerű a rajzolása, semmi extra, kis panelek fekete-fehérben, unalmas, egyhangú. De elég belőle két oldalt elolvasni (mondjuk az első kettőt), és egyből beszippant a hangulata. Ez az a képregény, ami még Sz-nek is felkeltette a figyelmét, és felírta a saját képzeletbeli olvasmánylistájára (ami nem azt jelenti, hogy el is fogja olvasni, egyszer kölcsönkérte a The Dark Knight Returns-t is, ott állt az éjjeliszekrényén pár hónapig, aztán visszaadta, hogy tegyem a polcomra nyugodtan, ne porosodjon nála…), és ez nagy szó.
Hangulatában (és kinézetében is) egyébként teljes mértékben a Maus-szal rokonítható (ami egy Holokauszt-történet egerekkel és macskákkal – és egyéb állatokkal), ugyanakkor teljesen más is… Na mindegy, ha valakinek ennyitől nem jött meg a kedve hozzá, akkor én nem tépem tovább a számat! (Talán még annyit, hogy a könyvből animációs film is készült, amit ha valakinek csak két órája van, kipróbálhat, én mondjuk (még) nem láttam.)
Lassan vége az évnek, meg egy évtizednek is (vagy legalább is a ’10-es éveknek), szóval most arra gondoltam, hogy számba veszem, mik azok az olvasmány/filmélményeim, amik a legmeghatározóbbak voltak idén. Mindezt a bevezetőt pedig azért tettem ehhez, mert egy csomó minden van, ami sokkal (vagy relatíve sokkal) régebbre nyúlik vissza 2019 legjobbjai között.
Először kezdem 2019 legjobb könyvélményeivel. Ezekről év közben csomószor akartam már írni, de úgy tűnik, valahogy mindig elodáztam, aztán meg már nem éreztem annyira aktuálisnak ezt az egészet, de most összeszedem magam, és megpróbálok mindenre visszaemlékezni, amit meg akartam örökíteni.
Négy könyvet emelnék ki, és azt hiszem beszédes, hogy ezek közül egyik sem fikciós írás, hanem tényirodalom. Idén ugyanis rengeteg ilyen jellegű könyvet olvastam, valahol számomra már bosszantóan sokat, mármint azért bosszantóan, mert egy csomó közülük iszonyatosan felesleges könyv. Meg általában hosszúak is, sok unalmas részlettel, valahol mégis érdekeltek. Hát, nem tudom jól megfogalmazni, de sok olyan könyv van a képzeletbeli listámon, amiket szeretnék elolvasni mert érdekelnek, de aztán amikor kiderül, hogy nem is olyan jók, akkor sem hagyom abba őket, hanem már csak-azért-is befejezem, mert amit egyszer elkezdek olvasni, azt nagyon nehezen hagyom félbe. Így viszont egy csomó időm elmegy olyan könyvekre, amiket nem is szerettem olvasni. Ezért el is határoztam, hogy jövőre másképp osztom be az olvasmányaimat, majd meglátjuk, hogy sikerül.
Na de most nem a rossz könyvekről akartam írni, hanem a jókról, és szerencsére ebből is volt bőven.
1) Olvasási sorrendben Tim Marshall: A földrajz fogságában című könyve volt idén az első számomra, amire azt mondtam, hogy “Te jó ég, ez baromi jó!”, és biztosan részben azért tetszett ennyire, mert tulajdonképpen a munkahelyemen is hasonló dolgokkal foglalkozom, de azt gondolom, hogy ez egy olyan könyv, amit sokan élveznének, akik nyitottak a világ történéseinek mélyebb megértése iránt. Nagy vonalakban arról szól a könyv, hogy a világpolitika, és a regionális politikai folyamatok alakulását mennyiben befolyásolják a puszta földrajzi tényezők (tíz kiemelt régió vizsgálata alapján). Ami így elmondva nem hangzik túl izgalmasan, viszont a szerző nagyon jól ír, és egy csomó olyan dologra világít rá, amire talán először nem is gondoltunk volna.
A vicc az, hogy én ezt a könyvet részben már olvastam angolul az eredeti megjelenési időpontjában, 2015-ben, akkor viszont egyáltalán nem éreztem annyira jónak, mint most. (Ez valószínűleg amiatt is volt, mert feladatként adták ki, hogy írjak róla, és gyorsan kellett egy-egy fejezet tartalmát nagy vonalakban összefoglalni, amihez nyilván nem volt időm, sem kedvem 100+ oldalakat olvasni.) És magamtól nem is vettem volna kézbe, de ajándékba kaptam, és így “muszájból” nekiveselkedtem, de komolyan, ez talán összességében is az idei legjobb olvasmányélményem volt.
(Összehasonlításképpen: hasonló témáról szól, és tök jó, hogy magyarul is megjelent – idén – Robert Kaplan: A földrajz bosszúja c. könyve, aminek központi mondanivalója szintén a földrajzi determinizmus, csak sokkal akadémiaibb – értsd: szárazabb és nehezebben érthető – nyelven, ezt már csak azoknak ajánlanám, akiket NAGYON érdekel a geopolitika mint tudományterület.)
(Fun fact: idén ennek a könyvnek megjelent egy újabb változata Prisoners of Geography: Our World Explained in 12 Simple Maps címmel, amiben sokkal informatívabbak a térképek elvileg (bár fizikai formában nem találkoztam vele) – és elsősorban inkább gyerekeknek szól. :) )
2) Időben előrehaladva Hans Rosling – Ola Rosling – Anna Rosling Rönnlund: Tények (Factfulness, ha valaki így jobban ismeri) c. könyve volt a következő meghatározó élményem könyvek terén idén, ami az előzőhöz hasonlóan lendületes, könnyen fogyasztható stílusban (mindkét könyvet kb 1-2 hét alatt olvastam el) íródott, és baromi érdekes témáról szól (szerintem legalábbis). Arról, hogy a világban egy csomó olyan dolog van, amit adottnak veszünk – megszokásból, evolúciós okokból, kulturális okokból, vagy ki tudja miért -, pedig nem is úgy vannak. Ilyenekre gondoljunk, hogy pl. vannak a világban fejlett és fejlődő országok, vagy, hogy egyre többeket fenyeget az éhezés, a járványok, vagy a háborúk.
Ezeknek a rossz beidegződéseknek a szemléltetésére a bevezetőben feltesz egy 12 tételből álló kérdéssort, amivel letesztelhetjük, mennyire ismerjük a világot, és amit állítólag rendkívül sok csoport kitöltött már számára, és mindannyiszor (kivétel nélkül!) rosszabb találati eredményt adtak, mintha valaki (az ő példája szerint egy idomított majom) random rábökött volna a három választási lehetőség közül egyre (nem felvágásból, de én hét, vagy nyolc kérdésre helyesen válaszoltam…). Ha valakit érdekel, >>ITT<< tehet egy próbát.
Ebből a bevezetőből kiderülhet, hogy eléggé provokál a könyv, amit én mint olvasó általában nem szeretek, de itt kifejezetten élveztem. A könyv további fejezetei aztán bemutatnak tíz olyan “ösztönt” (így fogalmazza a szerző), melyek “segítségével” hajlamosak vagyunk teljesen félreértelmezni a körülöttünk zajló világot. És – talán nem árulok el nagy titkot – sokkal rosszabbnak feltételezzük a világ alakulását, mint amit a számok az elmúlt cirka ötven évben mutattak. A könyv tehát javíthatatlanul optimista és pozitivista hangvételű, ha valaki depressziós lesz a híreket olvasva, mindenképpen vegye kézbe! (És még egy dolog a szkeptikusoknak: a látszat ellenére a könyvet NEM amerikai szerző írta, hanem egy svéd orvos – aki sajnos a megjelenés előtt el is hunyt.)
3) A lista harmadik darabja Brian Raftery: Best. Movie. Year. Ever. című könyve, ami annak ellenére volt nagyon jó, hogy igazából annyira nem is volt nagyon jó :)
A könyv alcíme: How 1999 Blew Up the Big Screen, és igen, ez egy olyan könyv, ami filmekről szól, méghozzá arról, hogy mennyi (de tényleg, mennyi!) jó filmet is csináltak 1999-ben. Ilyen filmes könyveket azok szoktak írni, akik rendkívül szeretik a filmeket, és már csak azért is szeretek ilyeneket olvasni, mert ez a lelkesedés ilyenkor valahogy átragad rám is. A könyv maga pedig már csak azért is volt nagyon jó nosztalgiautazás, mert a filmek mellett a korszellembe is betekintést adott, mármint időt szentelt a kontextus bemutatására, hogy egyáltalán hogyan gondolkodtak (gondolkodtunk) 1999-ben. Ezredforduló, meg világvégevárás, meg ezzel együtt valamit teljesen újnak is a várása, utazás az ismeretlenbe satöbbi, erre a narratívára is fel lehet fűzni egy csomó filmet, amit egy csomó különbözőképpen gondolkodó ember készített el, valahogy mégis mind egyfelé mutatnak (persze, ha ilyen szemüveggel nézzük őket).
Ami miatt mégsem volt annyira jó a könyv, hogy egy csomó olyan filmről is írt, amik egyáltalán nem jók, és jókat meg kihagyott (pl. Halálsoron!). De azért (a teljesség igénye nélkül) pár film, amikről szó van a könyvben: The Blair Witch Project, Office Space (Hivatali patkányok), Mátrix, Amerikai pite, Star Wars: Episode 1 – Baljós árnyak, Tágra zárt szemek, Hatodik érzék, Amerikai szépség, Harcosok klubja. Magnólia.
Idén milyen jó film készült? Ööö, majd írok valamit erről is, de nem lesz hosszú lista…
4) És végül az utolsó könyv a non-fiction toplistából, amit nemrég fejeztem be, tehát elvileg a legjobban emlékszem rá, az Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyve. Ez azt fejtegeti (alapvetően biológus szemszögből, de a szerző egy csomó társadalmi-földrajzi kérdéssel is foglalkozik, tehát afféle modern polihisztor igazából), hogy mégis mi különböztet meg minket embereket az állatoktól, és hogy a különböző viselkedési mechanizmusaink mennyiben rendelkeznek állati eredettel – vagy valami ilyesmi. Meglepő, de ezt a könyvet 1991-ben írták, tehát közel harminc éve, de még most, 2019-ben olvasva is rendkívül friss, és mit sem kopott az aktualitásából (persze érződik rajta, hogy nem mai darab, de abszolút időtálló). Nagyon széles látókörű a szerzője, igazán “globálisan” vizsgálja a különböző kérdéseket, szóval akit érdekel az ilyesmi, annak ez megint csak abszolút ajánlott olvasmányt.
Fura, de most erről tudok a legkevesebbet írni, vagy lehet, hogy már elfáradtam, mindenesetre ez a negyedik könyv, amit ha ajánlanom kéne, ajánlanék, és amit tök jó volt olvasni, meg utána elgondolkodni rajta.
(Egyébként: Typotex, nem piszkálódásból, de ennél oldszkúlabb színvilágú, unalmasabb borítót ki lehetne találni??? Nem tudom, mi a figyelemfelkeltő ellentéte, de ez annak az iskolapéldája…)
Legközelebb jelentkezem egy másik szuper listával!
Az utóbbi időben egész jó darabokat láttam, úgyhogy most
erről fogok egy beszámolót írni – nyár van, na, meg uborkaszezon, meg minden.
Chernobyl (Csernobil)
Ja, hogy még a csapból is ez folyik?! Akkor még szép, hogy én is írok róla! Ez az a sorozat, amiről eleve nem kell semmit írnom, mert úgyis mindenki tudja miről van szó – az eredeti eseményeket is, meg az HBO ötrészes sorozatát is, mert TÉNYLEG a csapból is ez folyik. Hogy ilyen jó, meg olyan jó. És tudjátok mit? Tényleg ilyen jó, meg olyan jó. Nem tudok mit hozzátenni, nekem is tetszett, nagyon hangulatos (és itt nyilván arra kell gondolni, hogy nagyon jól megteremtették a fojtogató, borús, iszonyú nyomasztó hangulatot, szóval lélekben mindenki erre készüljön fel, amikor leül elé), és ’86 tavaszán született gyerekként amúgy is kötelezőnek éreztem megnézni, de jó szívvel tudom ajánlani bárkinek.
Catch-22 (A 22-es csapdája)
Joseph Heller – állítólag – zseniális regénye megsorozatosítva, amit sajnos még mindig nem olvastam, de tudom, hogy nagyon tetszett a belőle készült film, és most ez a hatrészes kis sorozat is (tehát biztos vagyok benne, hogy a könyv csakis zseniális lehet). Szatíráról van szó (már ha valaki nem ismerné, mert ez szintén egy NAGYON ismert sztori), meglehetősen fekete humorral vegyítve, ami egy második világháborús amerikai bombázó egységről szól Olaszországban. Többet tényleg nem lőnék le belőle, stílus alapján nagyjából úgyis kb öt perc után kiderül, hogy valakinek ez bejön-e, vagy sem, nekem bejött. Nem mondom, hogy kellemes nyári kikapcsolódás, de egyébként az, csak kellő rugalmassággal kell hozzáállni :)
Black Mirror: Smithereens
A Black Mirror című sorozat egy antológia-sorozat, ami mindig valamilyen disztópiát mutat be a közel- (vagy távoli) jövőből, szóval ilyen félig sci-fi, félig thriller / dráma / nem tudom mi, általában sötét kicsengésű, valamilyen slusszpoénra kihegyezett történetet képzeljetek el. Ebből jött most ki három új rész (avagy az 5. évad, kinek hogy tetszik), amit általános közutálat övez, elenyészően találni pozitív kritikákat róluk, és való igaz, az első és harmadik rész nekem sem tetszett, ellenben a második annyira betalált, hogy egyből kétszer is megnéztem (először egyedül, aztán megmutattam Sz-nek is), és mondjuk annyira azért tényleg nem nagy eresztés, de az utolsó jelenete és a végefőcím-zene miatt nálam díjnyertes. Az mondjuk a számlájára írható, hogy a főbb csavarok eléggé kiszámíthatók, maga a sztori iránya elég hamar egyértelművé válik, és onnantól kezdve már nem sok izgalmat rejt, de mondom, érdemes mégis végignézni, az utolsó jelenete miatt – és sajnos most csak ilyen rébuszokban tudok írni, de akkor itt most abba is hagyom a tömjénezést…
The Sopranos: The Book
Szinte karácsonyi ajándékként vettem kézbe ezt a könyvet, mert miután megrendeltem (külföldről), olyan sok napot írtak a postázásra, hogy totálisan ki is ment a fejemből az egész, így amikor az értesítővel megjelentem a postán, lövésem sem volt, hogy pontosan milyen küldeményem is jött, és amikor kézbe vettem az egyébként meglehetősen impozáns méretű könyvet – na, szóval tiszta karácsony volt.
A The Sopranos: The Book egy hatalmas fan-book, tele színes képekkel, kis történetekkel a szereplőkkel és készítőkkel, se több, se kevesebb, de a célját teljes mértékben elérte, tényleg minden alkalommal öröm volt kézbe venni és olvasgatni. Az egyetlen hiányossága (amit őszintén szólva nem is értek), hogy még azelőtt megjelent, hogy vége lett volna a sorozatnak, így az utolsó kilenc rész eseményei (és így maga a sorozat befejezése) teljes mértékben kimaradt belőle…! Ezt leszámítva gyönyörű, és tartalmas könyv a Maffiózókról.
Sandman – Az álmok fejedelme gyűjtemény 1. kötet
Tavaly november 5-én ezt írtam a hazai képregényipar
felrobbanásáról >>ITT<<:
„Mi jöhet még? Esetleg befejezik a Sandman-sorozatot (amit
négy rész után abbahagytak, és még hátra van hat)??? Elképzelni sem tudom…”
És ugyan nem akarok még semmit elkiabálni, de nagyon úgy néz ki, hogy a Fumax kiadó meghallotta a rajongók fohászait, ugyanis most pontosan ez történt: gyűjteményes kiadásban, összesen négy részletben tervezik kiadni a TELJES Sandman-sorozatot, aminek az első része most júniusban jelent meg, és a maga 600 oldalával azt hiszem, minden idők legimpozánsabb hazai képregényévé lépett elő. Beltartalmát ugyan ismerem, hiszen ez a már korábban megjelent négy könyv 1-3 részét tartalmazza, de azért mégis újraolvasom most, már csak azért is, hogy teszteljem, tényleg olyan jó-e, mint amilyenre emlékeztem. És ugyan még csak a közepén járok, de elmondhatom: tényleg olyan jó, mint amilyenre emlékeztem. Neil Gaiman-történetről van szó, akinek mond valamit ez a név, az nagyjából pontosan tudja, milyen jellegű a mű (ugyanis Gaimannek nagyjából minden története ugyanolyan, ezzel nem kritizálom, mert én amúgy bírom a stílusát, de az Amerikai, istenek, a Sosehol és a Sandman után semmi kedvem a további könyveit megismerni, annyira egy kaptafa nekem ez az egész. De egyébként már az is valami, hogy úgy, hogy egyébként gyűlölöm, tényleg ki nem állhatom a fantasy műfaját, ennek ellenére Gaiman fent említett műveit kivétel nélkül nagyon szerettem). Akinek meg nem, az nézzen bele, és meglátja :) De tényleg, ha friss képregényt kellene ajánlanom valakinek, akkor ez lenne az (a másik, amit szintén mostanában olvastam, a Különleges úriemberek szövetsége szintén jó – az alltime-favourite képregényíróm, Alan Moore tollából -, de azért nem annyira jó, szóval a választás egyértelmű).
Nemrég volt a Columbine-i iskolai mészárlás 20. évfordulója (elképesztően öregnek érzem magam…), aminek az apropóján újranéztük Michael Moore “Bowling for Columbine”-ját (vagyis Sz igazából most látta először – magyarul Kóla, puska, sült krumpli, de ezt a címet szerintem azóta már többszörösen megbánta a fordítója – legalább is remélem!). A film egyébként ugyan az iskolai mészárlásból indul ki, de alapvetően nagyobb témáról, az amerikaiak fegyvertartáshoz való viszonyáról szól inkább (ha valaki nem látta még, azonnal megnézni! – nem kell objektív szemléletet várni tőle, helyenként meglehetősen demagóg, és szinte mindent torzít, de ezzel együtt egy nagyon (nagyon-nagyon) jó film).
És elképesztő volt számomra ez az újranézés abból a szempontból, hogy mennyi minden UGYANÚGY volt már 2002-ben is (2002-es a film), amiből egy csomó minden például a mai Magyarországon is működik – és, hogy ez mennyire szomorú. Például a félelemre épülő politizálás, vagy a bizonyos népcsoportokkal való riogatás(sal való politizálás). És ez nyilván a történelem során számtalan módon megismétlődött már (és minden bizonnyal jól be is vált), de azért ijesztő ennyire benne lenni…
Kimásoltam pár részletet, amik így elolvasva talán nem jönnek át annyira, de már csak azért is nézze meg mindenki magát a filmet:
“- A gyilkosságok száma 20%-kal csökkent, a tévében bemutatott gyilkosságok száma pedig ugyanakkor 600%-kal emelkedett. A tévétársaságok és hírcsatornák elhitették az amerikai néppel, hogy sokkal nagyobb veszélyben élnek, mint valójában. Nálunk a bűnesetek száma nyolc éve folyamatosan csökken, de a fegyverek – mindenekelőtt a pisztolyok – száma emelkedik. A bűnözési ráta egyre csökken, a bűnözéstől való félelem pedig egyre csak nő. – Hát nem logikátlan ez? – Nem, ez logikus, ha az ember látja, hogy a politikusok és a hírszerkesztők mit sulykolnak belénk.”
„Ha az ember megnézi a késő esti híradót, az ott látható Amerika még mindig elég vészjóslóan fest. Mi volt ez a 2000. évi pánik? Hát nem azt sulykolták belénk, hogy társadalmunk összeomlik, mert valaki elfelejtett beírni néhány számot egy komputerbe? […] Miután sikerült az egész országot pánikhangulatba kergetni, eljött az éjfél… És nem történt semmi. […]Mi is van azokkal a bizonyos gyilkos méhekkel, amelyek elárasztják Amerikát? (TV-bejátszások: „Még ebben az évben meg fognak érkezni.” „Az afrikai méhek még ebben az évben elérik Texast, és két-három éven belül Arizonát is. Ami azért nagy probléma, mert a gyilkos méhek nagyon agresszívek. Fél mérföldön keresztül is képesek követni egy embert.”) A méhek végül soha nem érkeztek meg.”
További TV-bejátszások: „Az altatók is veszélyesek lehetnek. Talán nem is tudta, de meg is ölhetik önt.” […] „Naponta használjuk a mozgólépcsőt, de bármikor szétroncsolhat bennünket. Most bemutatjuk önöknek, hogy önök is a “veszély lépcsőin” járnak.” […] „Minden ötödik amerikai pszichikai zavarokkal küzd. Az egészségügyi minisztérium mindenkinek azt tanácsolja, hogy vizsgáltassa ki magát.”
„A média, a konszernek, a politikusok, olyannyira megfélemlítették az amerikai népet, hogy most már eljutottak arra pontra, ahol semmit nem kell megindokolni.”
Aztán még van egy érdekes rész a fehérek és feketék viszonyáról: „Tudjátok, miért szeretem annyira ezt az országot? Teljesen mindegy, hogy az ember egy őrült gyilkos, vagy egy elnökjelölt, egy dologban biztos lehet: a fehérek feketéktől való félelmében. […]Az ember hallja a történeteket a tévében és olvassa a lapokban. A fekete népesség szórakozássá vált a társadalom többi része számára. Hogyan? “A nap bűnügye” gondoskodik a szórakozásról. A vér jól eladható. Egyből címlapsztori lesz belőle, és ez a kép az egész nemzet fejében rögzül. A valósághoz persze semmi köze. Épp ellenkezőleg. A legtöbb afro-amerikai ellenzi a fegyvertartást. Az elővárosokban az a közvélekedés, hogy a városi hordák vagy valami ismeretlen helyről jövők le akarják rombolni az elővárosokat.”
A minap akkor ért a legnagyobb döbbenet, amikor megláttam, hogy a Thomas, a gőzmozdony című mese nem a modern korunk elhülyülésének egyik ragyogó példája, hanem egy olyan rajzfilmsorozat, amit akár én magam is (!) nézhettem volna kiskoromban egy boldogabb világban, ugyanis 1984-ben indult!!! Sőt, az első könyvet, ami a rajzfilmet ihlette, még sokkal korábban, 1945-ben adták ki – szóval, mondjuk nagyszüleim már pont kinőttek volna belőle, de a szüleimnek simán olvashatták volna ezt az oldszkúl angol mesét! :)
(És, hogy még tovább sokkoljak mindenkit: a Sam, a tűzoltó – amivel konkrétan két napja találkoztam először életemben – 1987-es indulású darab. Na most: csodálkozik még ezek után valaki azon, hogy a britek most ott tartanak, ahol??? :) )
Ezt már jó rég meg akartam írni, de íme pár dolog, amit az elmúlt… kb. egy hónapban láttunk:
A diktátor
Mármint a filmből készült színdarab, amit a Vígszínházban játszanak. Megmondom őszintén, úgy mentem el a darabra, hogy majd kapok egy jó adag burkolt aktuálpolitikai utalást, és tulajdonképpen ez fogja a darab gerincét / legfőbb humorforrását jelenteni, de aki hasonló prekoncepciókkal menne el megnézni A diktátort, annak már most mondom, hogy NE. Egyáltalán nem erről szól a darab, és hozzá kell tennem, hogy: szerencsére. Egyfelől kicsit “biztonságira” vették a figurát, ami azt jelenti, hogy az előadás nagyjából egészében lefedi a film cselekményét, egyes jeleneteket egy az egyben, és sem a látvány, sem a megvalósítás semmi extravagánsat nem tartalmaz. Már-már azt lehetne mondani, hogy szokatlanul konzervatívan, és az eredetihez hűen dolgozták fel a történetet. De ahogy néztem, végig az volt bennem, hogy milyen jó, hogy így tettek, mert nagyon rendben volt így az egész darab, nem volt erőltetetten, vagy izzadtságszagúan aktuális, nem volt túlzó, nem volt giccses, nem volt ripacskodó…
Persze voltak benne “utalások” (- Engedje el a kormányt! – Ezt a KORMÁNYT nem lehet elengedni!) és a negyedik falat bontogató jelenetek, de teljesen diszkréten, és az egészből nem kilógva. Ezekkel inkább csak “színháziasították” a filmet, egy fokkal jobban be volt vonva a néző.
Mindemellett pedig maximálisan szórakoztató volt – ahogy a Chaplin-film is. Szóval aki azt szerette, az ezt is bírni fogja, abban biztos vagyok. (Mi egyébként a kakasülőről néztük, úgy, hogy a színpad nagyjából felét nem is láttam, és még így is élveztem…!)
Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
Ha valaki már olvasott erről a filmről bármit is, akkor az a két dolog biztos előjött a leírásban, hogy kemény és hiteles/őszinte lett. Előbbi mondjuk már a provokatív címéből is sejthető :), utóbbit csak megnézés után tudja eldönteni az ember. Egyébként tényleg hiteles lett, bár már nem ma voltam diák (és amikor én gimis voltam még se Facebook, se skype nem volt, és még ki tudja mi minden, amit ma valahogy el se tudunk már képzelni…), de abszolút bele tudtam helyezkedni a szituációba, nem volt kínos, vagy mesterkélt (legalább is egy magyar filmhez képest). És végig lekötött a film, egyedül a vége hagyott bennem valami hiányérzetet, gondolom “ütősre” akarták megcsinálni, de valahogy nem ütött. És a filmben a legprovokatívabb a címe lett talán, maga a cselekmény csak a végén vesz ijesztő fordulatot, közben valahogy nem éreztem annyira súlyosnak. Tragikusnak sem mondanám, vagy túlzottan drámainak, ilyen szempontból még akár “lightos”-nak is nevezhetném, bár ez már kicsit groteszknek tűnik… Mindenesetre, akit csak a címe tántorított volna el a megnézéstől, az ne féljen leülni elé erre a másfél órára, nem annyira szörnyű.
Ready Player One
Talán szinte hihetetlennek tűnik, de nekem erről a filmről mindezidáig csak annyi tudomásom volt kb, hogy Steven Spielberg rendezte, és hogy nagyjából mindenki dicséri. Szóval egy bő fél évvel a mozis bemutatója után úgy ülhettem le megnézni, hogy SEMMIT nem tudtam róla, talán csak annyit, hogy valami VR-ról van benne szó. Mondjuk ezzel tulajdonképpen le is írtam a sztori lényegét :)
A Ready Player One egy olyan film, amit ha 15 évvel ezelőtt látok az osztálytársaimmal (vagy jobban mondva a 15 évvel ezelőtti énünk látja), akkor új generációs kultfilmünk lenne most. Nem tudom, hogy a mai 15 évesek mennyire értékelték (vajon ez lett az ő Mátrixuk?), de az is lehet, hogy igazából a mai harmincasokra lőtték be, mert kb minden popkulturális utalás (és abból elég sok van benne…) a ’80-as évekre nyúl vissza, ami nyilvánvalóan a mi nosztalgiafaktorunkra épít, nem a mai tinikére. De komolyan, egy filmet Van Halen Jump-jával elkezdeni??? Azonnal megvett magának.
Egyébként valahol zseniális, hogy egy 71 éves ember meg mer csinálni egy ilyen filmet, és ráadásul, hogy tényleg ennyire jól meg is csinálta (na jó, azért ebben van rutinja). Nem a téma újszerűsége miatt (nagyjából az emberiséggel egyidős, legegyetemesebb történeteinkre épít: a jó és gonosz harca, kisember a világ ellen stb.), nem is a tudományos-fantasztikum miatt, hanem azért, mert izgalmas, és két órán keresztül folyamatosan szórakoztatja a nézőt, és a végén úgy állsz fel, hogy megnéztél egy tök jó filmet, ami nem világrengető ugyan, de legalább erre az időre kikapcsoltál egy kicsit.
Egynek simán jó volt, de tényleg, kicsit sajnálom, hogy már kinőttem ezekből a filmekből, és nem tudok olyan tiszta szívvel rajongani értük, mint ahogy tudtam volna régebben…
Kulturális műsorajánlómat ezennel befejezem, köszönjük, hogy velünk tartottak.
Az egyik dolog, amiről mindenképpen írni akartam, a Rebel in the Rye című film. Tudom, hogy J. D Salinger a vesszőparipám, és ez valószínűleg már eléggé unalmas lehet, de valamikor év elején fedeztem fel tök véletlenül, hogy készült róla egy életrajzi film (aminek természetesen mi más után adtak volna címet, mint a Catcher in the Rye, a.k.a. Zabhegyező?), és nyilván egyből meg is néztem.
A film egyik érdekessége, hogy valószínűleg hosszú ideig ez lesz az utolsó film (vagy legalábbis az utolsók között van, az biztos), amiben Kevin Spacey-t láthatjuk szerepelni. Ráadásul nem is kis szerepben, ő Salinger tanára és első írásának kiadója, szóval gyakorlatilag a második legfontosabb személy a történetben. Itt azonban igazából ki is merülnek a film “érdekességei”, sajnos. Jó, belátom, érdekes életrajzi filmet azért nem olyan könnyű készíteni, mert valamennyire hűnek kell maradni az “eredetihez”, de azért valami kreativitást is bele kell vinni, és egyáltalán, valamifajta egyéni szemüvegen keresztül kell bemutatni a dolgokat. Namost a Rebel in the Rye próbálkozik ilyesmivel, de azért a végeredmény – számomra legalábbis – elég izzadtságszagú lett. Nem mondom, hogy nem kötött le, de mondjuk ha valaki olyan nézi meg a filmet, aki egyébként nincs annyira képben az íróval, az szerintem nem találja különösebben érdekesnek ezt a történetet. Bevallom, én magam sem találtam érdekesnek, egy kicsit sem.
De ami a legbántóbb volt az egészben, a főszereplő, Salinger, akire sajnos egyáltalán nem sikerült megtalálni a megfelelő színészt. Én legalábbis nagyon, de nagyon nem így képzelem el őt azok alapján, amiket olvastam róla. Még a fiatalkori énjét sem (amiről végülis nagyrészt a film szól). Úgy meg azért igazán nehéz élvezni egy filmet, ha a főszereplő (akiről a film teljes egészében szól!) láthatóan kényelmetlenül érzi magát a szerepében, és fogalma sincs, hogy mit is kéne csinálnia igazából.
Na, de lényeg a lényeg, hogy tök jó, hogy készült egy ilyen film, csak sajnos tök középszerű lett az egész, ennélfogva pedig teljesen felesleges is igazából. Mert aki ismeri az eseményeket, annak semmi pluszt nem ad, aki meg nem ismeri, az meg úgyse fog soha találkozni ezzel a filmmel…
De azért annyira mégis jó volt, hogy megerőltettem magam, és eszkábáltam hozzá feliratot (na, többek között ezért sem volt időm blogot írni…), hogy ha valaki esetleg mégis kedvet kapna hozzá ez alapján a legkevésbé sem kedvcsináló leírás alapján, az bátran keressen hozzá magyar feliratot, mert >>VAN<<.
Kislányom imád gyűjtögetni, mikor mit, ősszel gesztenyét, makkot, meg leveleket, mostanában meg tobozokat. Sz pedig szereti rátenni a bezárt tobozokat a konvektorra, hogy kinyíljanak. Innen jött az ötlet (nem az enyém, az övé), hogy nem akarok-e a “toboznyílásból” egy time lapse videót csinálni. Hát, kellett hozzá egy nap (mármint nem a felvételhez, az cirka két óra alatt megvolt, az utána következő dolgok miatt lettem végül is csak ma kész), de sikerült, fel is töltöttem a frissen kreált youtube-csatornám (mert youtube-csatorna mindenkinek kell, hogy legyen…) első videójaként:
(Technikai megjegyzések – bár tudom, rajtam kívül senkit sem érdekel, de akkor is leírom -: az elején látható villódzások amiatt vannak, mert mindkét szélső toboz eldőlt egyszer-kétszer, és nyilván nem sikerült pontosan ugyanúgy visszaállítanom őket. A 12. másodperc környékén észrevehető ugrás pedig azért van, mert lejárt az első sorozat (100 kép, 1 perces időközönként), de gondoltam készítek még egyet (ez már csak plusz 30 kép), viszont mire kapcsoltam, hogy lejárt az első, már eltelt egy kis idő. Ja, és tudom, hogy a fehéregyensúly nem olyan, mint kellene, hogy legyen – az a fal a tobozok mögött fehér! -, de ez az a rész, amivel most nem bíbelődtem, mert akkor csak egy hét múlva lenne kész, annyit meg nem ér…)
Megnéztük A Jedi visszatért is. Hát, mit mondjak, az A New Hope után már igazából mindkét folytatás veszített egy kicsit az értékéből a szememben (egyébként az milyen lehetett 1977-ben, amikor beülsz egy filmre, ami úgy kezdődik, hogy kiírják: Episode IV? Ebbe csak most gondoltam bele. Az egyszeri néző vajon tudta, hogy ez mi? Főleg, hogy tényleg elég in medias res kezdődik a történet, simán gondolhatta valaki, hogy “basszus, az első hármat nem is láttam…!”). Vagyis, inkább úgy mondanám, hogy jobbra emlékeztem.
Nem arról van szó, hogy rossz volt, de azért mivel is töltötték ki ezt a bő két órát? Az első fele gyakorlatilag elmegy Solo kiszabadításával, ami izgalmas ugyan, de van benne Jabba palotájában gagyi zenei betéttől kezdve (szinte már musical-szerűen) nevető szörnyecskén át gladiátorküzdelemig minden, és ezek bizony nem a Star Wars legfényesebb pillanatai.
Aztán: tényleg kb. a film közepéig kell eljutni, hogy egyáltalán folytassuk a történetet (mármint a Birodalom vs. lázadók történetét), ami megint miről szól? Van egy új Halálcsillag, amit megint meg kell semmisíteni, különben vége mindennek. Ennél kevésbé eredeti dolgot nem is nagyon tudok elképzelni (illetve de, az Episode VII-t). Persze annál coolabb dolgot sem, mint az épülő Halálcsillag látványa, szóval valamit valamiért.
És bántóan sok a visszatérő panel: (1) a lázadók kis csoportja kiiktat valamit, hogy aztán (2) egy űrcsata keretében eljussunk a végkifejletig, miközben (3) folyik a harc a jó és a rossz oldalon álló Jedik között. Persze, jogosan szegezhetné nekem valaki a kérdést, hogy: jó, de akkor mi MÁS legyen egy Star Wars filmben? Nem tudom, csak ez így kicsit olcsó megoldásnak tűnik.
Az Endor-csatát így újralátva kicsit húztam a számat, az ewokok vs. rohamosztagosok küzdelme elég komikus néhol, például belegondoltam, hogy ha már azok a nyilak is átütik a rohamosztagosok páncélját, akkor mégis milyen anyagból lehetnek az a ruhák, és mi célt szolgálhatnak egyáltalán (azon túl – ismét -, hogy iszonyú cool a kinézetük)?
Abba bele se merek menni, hogy az ewokok jó, vagy rossz-e, hogy szerepelnek a Star Warsban, mert ez minden bizonnyal hitkérdés, de azért talán lehetett volna a filmre kicsit kevésbé nyilvánvalóbban is bevonzani a gyerekközönséget, nem? Tényleg muszáj volt cuki macikat betenni? Na mindegy, hagyjuk.
Az Uralkodó-Darth Vader-Luke hármas által alkotott jelenetek viszont azt hiszem a mai napig a filmtörténelem legdrámaibb pillanatai közé tartoznak, ha minden más egy ZS-kategóriás garázs-sci-fi szintjén lenne A Jedi visszatérben, emiatt akkor is egy kiemelkedő film lenne, így meg… Hát így meg még inkább. Valamit nagyon eltaláltak akkoriban, amit például most a legújabb trilógiában nem sikerült eddig: összehozni egy erős főgonoszt, aki tényleg súlyt ad az egész történetnek. Az Uralkodó és (főleg) Darth Vader ilyenek voltak, és nem véletlenül gondolták jó ötletnek anno, hogy a franchise folytatása az előzmények bemutatása legyen, vagyis, hogy egy egész új trilógiát fel lehet építeni Anakin Skywalkerre (még ha az nem is sikerült a legjobban – finoman szólva).
Mindenesetre ez a három film így egyben, vagyis a Star Wars eredeti trilógia minden gyengesége ellenére is brutálisan jól sikerült, még úgy is ezt gondolom, hogy nagyon sok hibáját megláttam most, viszont szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy aki pl. most ismerkedik a Star Wars világával, annak tetsszenek ezek a filmek. Egyszerűen ennyit változott a filmezés és a filmnézői elvárások negyven év alatt. És ez nem is feltétlenül baj, mert egy csomó minden pozitívan változott a filmezésben, csak… hát, érdekes.
A Birodalom visszavág hasonlóképpen jó volt, bár az előzőek után már nem voltak ilyen irányú kétségeim. Itt hangzik el ugye, hogy “Én vagyok az apád!” (és még számtalan emlékezetes szöveg), van Hoth, Dagobah, Cloud City, Lando Calrissian, Yoda, Vader-Luke összecsapás, ármány, kaland, tragikus vég… De azért van pár dolog, ami a mostani megnézés közben fennakadt a szűrőmön:
A Hoth-bolygó havas csatája az egyik legjobb Star Wars összecsapás (vagyis az egyik legjobb nem űrben játszódó összecsapás), de azért logikusan végiggondolva az AT-AT-knak mégis mi értelme van?! Nagyok, lassúak, ormótlan célpontok és még csak sok embert sem szállítottak, vagy ilyesmi. Ennek ellenére egy darabot sem tudtak kilőni a lázadók belőlük, csak amikor pl. már összeestek. Ennyire jó a pajzsuk? Sebezhetetlenek? Akkor meg minek köröztek egyáltalán körülöttük az űrhajók? Na, de lényeg a lényeg: azért ez a csata amellett, hogy jól néz ki, totálisan értelmetlen és logikátlan. És ez most nem szőrszálhasogatás, hanem ennek az univerzumnak a működési logikáján belül nézve nincs rá megnyugtató magyarázat.
Viszont: azt is csak most vettem észre, hogy egy AT-ST is benne van a filmben! Én ezeket teljes mértékben A Jedi visszatérhez kötöttem, érdekes, hogy már itt is voltak (ez nem negatívum, csak leírtam). És természetesen az interneten több oldal is foglalkozik ezzel a kérdéssel :)
Yoda bemutatkozása: hát… az nagyon túl lett húzva. Iszonyú béna és komolytalan, főleg a későbbiek (és az előzmények, tehát az első trilógia) ismeretében hatalmas csalódás. Egyszerűen nevetséges. Nagyon nem gondolták át, hogyan kezeljék az univerzum legnagyobb Jedi-mesterének antréját…
Aztán voltak ilyenek, hogy Millenium Falcon az aszteroidamezőben, meg Millenium Falcon “elbújik” a csillagrombolón… Ööö… Hát ezek érdekes megoldások voltak, és ez már tényleg inkább kötekedés, de kitalálhattak volna valami jobbat (=hihetőbbet) is. (Bár kétségtelen: az aszteroidamező – akkori szemmel – látványos elem volt, szóval kár lett volna kihagyni.)
És ami a leginkább zavart: Solo és Leia kapcsolatának alakulása. Eddig annyira nem vettem észre, hogy ez a “romantikus” szál mennyire hangsúlyos ebben a részben, de most valahogy nagyon megütköztem rajta, és minden ezzel kapcsolatos jelenet olyan fölösleges volt, és legyünk-már-túl-rajta-és-inkább-haladjunk-a-történetben érzést keltett bennem. Lehet, hogy ez hangulat kérdése, de most nagyon nem olyan hangulatban voltam.
Végül két dolog, ami nagyon foglalkoztat: (1) hogy lehet az, hogy R2-D2 csipogását MINDENKI beszédként ismeri fel, és ÉRTI, hogy mit mond??? (Egyáltalán: miért nem építettek bele is egy normális beszédprogramot?) (2) Chewbacca hogyan tud bármit megszerelni az ormótlan, szőrös mancsaival?
Ettől függetlenül persze ez egy jó film, és egy jó Star Wars-film is, félreértés ne essék, de mondjuk én nem raknám be életem húsz legjobb filmje közé (ahogy talán sokan mások). Igazából a New Hope azt hiszem, jobban tetszett.
Most befejezem, majd biztos beszámolok A Jedi visszatérről is!
Karácsonykor – szokás szerint – megnéztük az aktuális Star Wars filmet, ami most azt hozta elő belőlem, hogy nagyon kedvem lett újranézni az eredeti trilógiát. Kíváncsi lettem, hogy vajon csak az emlékeim mondatják azt velem, hogy MENNYIVEL JOBBAK voltak azok a filmek, vagy tényleg? És, hogy azokban is voltak-e ilyen idétlen, béna, sehogyan oda nem illő poénok és beszólások, mint a nyolcadik részben, vagy azok még komolyan vehetőek voltak? Mert ez a legújabb most valahogy nagyon elvetette a sulykot ilyen irányban. Voltak értékelhető pontjai (főleg a vége), de úgy összességében csak az maradt meg utána, hogy azt ismételgetem magamban, ugyan mi értelme volt elkészíteni ezt a filmet azon túl persze, hogy pénzt termel? Még nem jöttem rá…
Viszont: ma újranéztük az Episode IV-t… Te jó isten! Brutálisan jó!!!! Tényleg. Persze biztosan elfogult vagyok, és nyilvánvalóan az a negyven év nem múlt el nyomtalanul a film felett, de teljesen vállalható, abszolút nem kopott semmit, ugyanúgy végigrágtam a körmöm a végén, hogy vajon sikerül-e felrobbantani a Halálcsillagot, meg minden… És ez az univerzum, amit egyetlen részben felépítettek, felvillantva karaktereket Jabbától Boba Fettig, űrhajókat az X-wingektől a TIE-fighterekig, és mindezt úgy, hogy a film első harmada-fele szinte csak és kizárólag a Tatooinon játszódik…
És igen, poénok ebben is vannak, leginkább C-3PO szolgáltatja őket, de még így is összehasonlíthatatlanul minőségibb, mint az Ep. VIII letaglózó egysorosai…
Ja, és azt hiszem, az új filmek közül eddig egyedül a Rogue One-t volt értelme megcsinálni, de nyilván ezt is a csakazeredetitrilógia-fanságom mondja…
Viszont már alig várom, hogy újranézzük A Birodalom visszavágot!
Már több mint fél éve vadászom erre a filmre, nagyjából azóta, hogy a Keleti pályaudvaron megláttam az óriásplakátját. Tegnap végre sikerült megnéznünk Sz-szel (egyébként anno majdnem moziban is megnéztük, mert volt egy ilyen kimenős délutánunk, de végül a Régi város [Manchester by the Sea] mellett döntöttünk, utólag azt mondhatom, jól).
Érdekes élmény volt.
Azért ehhez pár dolgot leírok elöljáróban: a “tékasztorik” egy blog volt (csekkoltam, két és fél éves az utolsó bejegyzése, úgyhogy azt hiszem, már beszélhetünk róla múlt időben), amit (állítólag) tényleg egy videótékában dolgozó nő vezetett, és mindenféle vicces dolgot megosztott rajta. Ezt most félig-meddig a film alapján mondom, mert én a blogot magát nem követtem, de azt tudom, hogy a film a blog “alapján” készült, és a látottak alapján nagyjából el is tudom képzelni, ahogyan megfilmesítettek egy-egy posztot. Szóval volt ez a blog, ami annyira sikeres lett, hogy valaki azt gondolta, még egy filmet is lehetne belőle kanyarítani. És itt jön – számomra – a lényeg, amiért tűkön ülve vártam, hogy megnézhessem: a szóban forgó filmet nem más rendezte, mint Martin Csaba. Az a Martin Csaba, akinek az angol könyveit nem is olyan sok poszttal ezelőtt részletesen kiveséztem, és akinek köszönhetjük többek között a Johnny Gold című websorozatot (amiről biztos, hogy szintén írtam már), valamint a Dobogó kövek című filmet (és még másik kettő nagyjátékfilmet is, amiket sajnos még nem láttam, mert szerintem elmerültek a filmtörténelem süllyesztőjében, de ha valakinek megvannak, ne legyen rest dobni egy linket!).
Martin Csaba munkásságát rajongással követem, mert ő számomra a kitartás mintaképe, rá mindig úgy gondolok, mint olyasvalakire, aki nagyon szeretne valamit megvalósítani, és azért képes bármit megtenni. És egyúttal ő az az ember is, akinek nincs semmilyen különleges tehetsége, a munkái hemzsegnek a hibáktól, és valahogy mégis átjön, hogy mennyire szereti azt, amit csinál.
Martin Csaba kis túlzással a magyar Ed Wood, akinek jó kritikai fogadtatású filmje még nem született, és valljuk be, nem teljesen véletlenül, és szinte érthetetlen számomra, hogy ki bólintott rá végül (értsd: ki adott pénzt) a Tékasztorikra, mert ez is szinte borítékolható volt, hogy valami teljesen amatőr, béna semmi lesz. Így gondolhatja az, aki teljesen ismeretlenül ül be egy Martin Csaba filmre.
És akkor rá is térnék a filmre, mert bár én nem ültem fogalmatlanul a monitor előtt, azért egy kicsit (egy nagyon-nagyon kicsit) többre számítottam. Mármint, hogy ennek a filmnek tényleg semmilyen sztorija nincs, szinte nem volt benne olyan poén, ami ülne, és az ember folyton csak azt várja, hogy na most, na most majd kikerekedik a történet, aztán egyszer csak vége lesz. Ugyan Csuja Imre nagyon jó volt (szinte látszik, hogy ő is hobbiból vállalta be ezt a szerepet), Bihari Viktória előtt le a kalappal, és örültem a cameoknak is (többek között maga Martin Csaba, illetve Johnny Gold is szerepel természetesen), de ez így nem egy film. Én elhiszem, hogy nagyon jó volt ez a blog, de ennél legalább forgatókönyvírás terén sokkal többet kellett volna dolgozni (egyébként árulkodó, hogy az imdb-n nem találom, hogy ki volt a film forgatókönyvírója…), nem csak összerakni egy-egy bejegyzést, meghinteni valami romantikus átívelő szállal (mert gondolom az saját innováció volt), aztán kész. Vagy nem tudom, lehet, hogy a blogot követők valami többletjelentést is kaptak a filmtől, de erősen kétlem.
Pedig amúgy az ötlet nem lett volna rossz, de én egyből azt mondtam volna, hogy ebből inkább sorozat legyen. Mert a karakterek egytől egyig sorozatkarakterek: főszereplő videótékás, mellette apa-anya, illetve a két udvarló is, mint visszatérők, heti részeknek meg mindig lenne valami új vendég / randevú / városi esemény tematikája. Kicsit ilyen Szomszédok/Família Kft. mixként. Ez simán elment volna ötperces websorozatként, vagy 20 perces szitkomként is 10-20 részig… De így egyben… kb egy nagyon drága UPC Videótár reklámnak, vagy nem is tudom.
Szóval, lényeg a lényeg: Martin Csabát nem ismerők ne ezzel kezdjék, hanem mondjuk a Johnny Golddal, és utána már értékelhető lesz ez a film is, egyébként pedig várom, hogy mi lesz a rendező úr következő dobása, mert szerintem a magyar filmgyártásban ez a fajta megvalósítás egészen egyedi… :)
Pytta blog 