Fedezzük fel kis hazánkat (sokadik rész)

Tegnap a reggeli esőzés ellenére viszonylag bátran nekiindultunk az aznapra tervezett kirándulásnak, és nem bántuk meg, mert a kicsit több mint egyórás autóút végére – ahogy azt a meteorológiai előrejelzés is jósolta – elállt az eső, azon a helyen, ahol mi voltunk, nem is esett többet, sőt, szinte végig sütött a nap – és összességében jól le is égtünk…

Nógrádba mentünk, egészen pontosan a híres-neves kazári riolittufához (a “Magyar Kappadókiához”) tettünk egy túrát, ahol anno még geográfus-hallgató koromban elzarándokoltunk az egyik terepgyakorlat alkalmával (ahogy számolgatom, ez már nagyjából úgy 15 éve lehetett), de őszintén szólva abszolút nem volt fenn a térképemen, mint érdekes hely. Pár hete említette egy kollégám valami kapcsán, és egyből fel is piszkált, hogy ide bizony el kellene jönni. És valóban, családbarát a túraútvonal, nincs nagy emelkedő, vagy bármi nehézség, cserébe elég látványos, és bár nem volt zökkenőmentes (az eltérő gyerek-szülő dinamikák miatt) az utunk, azért összességében pozitív élményként lett elkönyvelve ez is.

Na de a megérkezés: Budapestről meglepően jó az út szinte végig Kazárig, tényleg 1 és negyed óra alatt oda lehet érni, ami még kb azon a határon van, amennyit elautózok egy kirándulásért. A turistaút teljesen egyértelműen kitáblázott, a riolittufa egyből az út elején (kb. negyedtávnál) feltárul, és tényleg nagyon látványos, kicsit el is bóklásztunk itt, mielőtt továbbindultunk. Aztán mi összességében egy kört tettünk Kazártól Kazárig, közben érintettünk egy tavacskát, lefelé meg akácvirágokat eszegettünk (és itt égtünk le, mert egy viszonylag hosszú szakaszon a faluig és a faluban már nem erdőben jöttünk).

Papíron 2 óra volt az út, nekünk kb. 3-4, ezért aztán a falu egyéb nevezetességeire, mint vasalómúzeum, vagy gyufacímke-kiállítás már nem maradt se időnk, se kedvünk, de nem elképzelhetetlen, hogy egyszer még ezt is bepótoljuk.

Terra infinita

Van egy volt egyetemi szaktársam, aki az utóbbi években szinte az egész világot beutazta (talán Afrika meg az Antarktisz kivételével), és most éppen valahol Dél-Amerikában “dekkol”, és a napokban összerakott minderről egy honlapot, ha valakit érdekel az ilyesmi, jó szívvel tudom ajánlani (bár egyelőre még csak egyetlenegy poszt található rajta, de bízom benne, hogy lesz rá energiája folytatni). Valamikor 1-2 éve élőben meghallgattam másfél órában a Közel-Kelettől Ausztráliáig tartó kb két éven át tartó “kalandozásának” meglehetősen tömény összefoglalóját, de szívesen olvasnám ezt részleteiben is, sokkal jobban kifejtve, szóval én legalább is már nagyon várom a folytatást!

Erről van szó (ki ne felejtsem a lényeget):

Terra infinita

valami lezárult

A héten átvettem a fordítói oklevelemet, olyan egyébként, mint egy diploma, szép bársonyborítású A4-es mappában van, csak mégsem az van ráírva, hogy diploma, hanem az, hogy oklevél. És ezzel hivatalosan is teljes mértékben lezárult a fordító-képzésem, okleveles fordító lettem.

Egyelőre ezzel most az égvilágon semmit nem fogok kezdeni, és ha valaki jól utánanéz, akkor azt találja, hogy a fordítás egy olyan tevékenység, amihez általában semmilyen papírt nem kérnek, inkább referenciákat, vagy konkrétan egy próbafordítást, amiből nagyjából teljes mértékben kiderül, milyen képességekkel rendelkezik az illető. De mindegy, ettől függetlenül biztos nem rossz, hogy van egy ilyenem, majd igyekszem hasznát venni.

Most meg örülök, hogy befejeztem egy újabb sulit :)

suli

Csütörtökön megvolt életem leglazább vizsgája – a fordítóképzés záróvizsgája.

Az egész úgy kezdődött, hogy decemberben értesítettek a vizsgáról, majd kaptunk egy tételsort, ami a “fordítástudomány elmélete” című tárgyat kivéve csak és kizárólag úgynevezett “töltelék” tantárgyak tételeit tartalmazza, amiket azért tanítottak nekünk, hogy legyen valami közös valóságalapunk az egyes szakfordítási témakörökhöz. Ilyenekre gondolok, mint jogi alapismeretek, gazdasági alapismeretek, európai uniós ismeretek, interkulturális kommunikáció stb.

A vizsgát eleve nem vettem túl komolyan, messziről lerítt, hogy csak azért tették be a tanrendbe, mert kötelező elem, úgy voltam vele, megbuktatni már csak nem fognak, akkor meg mindegy (ja, azt nem tudom, meséltem-e, hogy akkora stréber voltam, hogy színötös lett az utolsó félévem, a portfóliómra – ami itt a szakdolgozatnak felel meg kb – pedig 50-ből 50 pontot kaptam, ami persze felveti a kérdést, hogy egyáltalán elolvasta-e bárki, de én azért büszke voltam magamra). Volt viszont pár csoporttársam (elsősorban a hollandosok meg a németesek között), aki ezen az egészen annyira felháborodott, hogy már-már jogi lépéseket fontolgatott, ami végülis abban csúcsosodott ki, hogy egy nyílt levelet intéztünk a dékánhoz azzal a felszólítással, hogy valamit sürgősen tegyenek az ügyben. Az volt az érvelés, hogy korábban ilyen záróvizsgáról nem is volt szó, és különben is miért kell ezekből a tárgyakból – amiknek egyébként vajmi kevés köze van a fordításhoz – még egyszer számot adni, és hagyjuk inkább ezt az egészet. Sok reményt nem fűztem a pozitív kimenetelhez, de azért én is nevemet adtam a petícióhoz. Pár nappal később (és ez már kb egy héttel a vizsgaidőpont előtt volt) írtak, hogy a dékán személyesen is beszélni kíván velünk. A beszélgetésen sajnos nem tudtam részt venni, de lényeg a lényeg, másnap jött az e-mail, hogy beadták a derekukat, ugyan lesz vizsga, de az a portfólió megbeszélésére fog szorítkozni, a tételsort meg úgy ahogy van, felejtsük el. Ez tök jó, mert odáig elő sem vettem, és mivel a portfólióm – mint már említettem – elég pozitív értékelést kapott, ezért szó szerint _semmit_ nem készültem a “vizsgára”, bementem, válaszoltam az előre megírt két kérdésre az esszémmel kapcsolatban, kicsit beszélgettünk még borzasztó banális dolgokról, aztán elköszöntem – és ennyi volt.

Egy dolgot sajnálok, hogy a katarzis elmaradt, nincs bennem az a jóleső érzés, hogy na most akkor befejeztem valamit, persze még a papír sincs a kezemben róla, úgyhogy remélem majd akkor átélem.

Mindenesetre annak borzasztóan örülök, hogy nem kell több szombatot erre áldoznom, és nem mondom, hogy totálisan elfecsérelt idő volt ez a három félév – mert egyáltalán nem volt az -, de mai fejjel azt hiszem, kétszer is meggondolnám, mielőtt belevágok ilyesmibe. Szép volt, jó volt (hasznos is volt!), de azt hiszem, elég volt.

Pótlás

Na, egy időre megint jól eltűntem, pedig komolyan már kb szilveszter óta fogalmazgatom, hogy mit akarok írni. Persze amit akkor kitaláltam, azt már nem fogom, úgyhogy kár is volt ezt felemlegetni.

A december úgy elszállt, ahogy van, vagyis, hogy eltelt, de erről igazából nem tudok sokmindent írni. Olyan volt, mint egy hosszú, véget nem érő nap. Mégis most, ahogy visszagondolok rá, inkább olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna. Szóval az idő relatív.

De amellett, hogy igyekeztünk a legjobban kibalanszírozni a családi időbeosztást, még ráadásul haladnom kellett a doktori sulival is, leginkább emiatt nem volt energiám írni (időm még csak-csak, de valahogy nekem rá kell venni magam, hogy leüljek, és végiggondoljam a dolgokat…), de elvileg pénteken leadtam minden leadandót, a vizsgák meg fogalmam sincs, hogy hogy lesznek, de az már nem vészes, emellett meg csütörtökön lesz a záróvizsgám a Károlin, úgyhogy most meg erre próbálok koncentrálni…

Év elején vettem egy egész komoly fényképezőgépet, ugyanis egyrészt a mostani Sz-é, másrészt meg nyár óta van az objektíven egy sötét folt a bal felső sarokban, amit sehogyan sem tudok letörölni, és igazából ez indított arra, hogy megvalósítsam a régi álmom, és vegyek egy rendes gépet. Kb egy hétig tanultam, hogyan kell egyáltalán kezelni, most már csak az hiányzik, hogy elmenjünk valahova, ahol tudok mit fényképezni, mert pl a szobánkról már csináltam vagy 200 képet, de az annyira nem izgalmas téma, azt hiszem.

Majd teszek fel képeket, ha lesz mit. És akkor legalább szép lesz a blog, ha már értelmes dolgokat nem tudok írni. De azért megpróbálom ebben is összeszedni magam…!

update

Olyan régen nem írtam már, hogy szinte szégyellek is újra. Pedig kb már október eleje óta tervezem, tényleg, csak valahogy mindig annyi minden más is van, hogy elsikkad a dolog. Aztán meg az van, hogy minél régebb óta nem írok, annál nehezebb újra, mert nem tudom, hogy pontosan hol is vegyem fel a fonalat. De most akkor megpróbálok szépen sorban mindent számba venni, aztán meglátjuk, hogy sikerül (de valószínűleg hosszú lesz, mindenki készüljön fel):

Szóval a szeptemberrel, és leginkább októberrel elkezdődött újra a suli, mármint a fordítós képzés, fura belegondolni, hogy ez már az utolsó félévem, mert igazából olyan, mintha most kezdtem volna ezt az egészet, és már vége is van. Arról, hogy hogy látom ezt az egészet, még nem akarok írni, mármint, hogy mi a véleményem erről a képzésről, majd ha befejeztem, akkor ezt is megpróbálom összefoglalni. Viszont a félévről annyit már elmondhatok, hogy mindenki kicsit úgy van vele, hogy legyünk már túl rajta, aztán kész. Pedig tényleg úgy tűnik, mintha csak nemrég kezdtük volna. Az az igazság, hogy a második félév annyira brutális volt, hogy kicsit mindenkinek elege lett belőle, ez a harmadik félév meg ahhoz képest tiszta láblógatás, de olyan, mintha a tanároknak is már csak púp lenne a hátán, és valamint leadnak ugyan, de sok újat az előzőekhez képest már nem tudnak hozzátenni. Ezzel nem azt mondom, hogy már mindent tudunk, meg azt sem, hogy a három félévet be lehetne sűríteni kettőbe is (szó sincs róla!), csak valahogy kifáradtunk ebben az egészben. Le is morzsolódtunk, heten kezdtük, ehhez képest most öten vagyunk (minden félévben valaki abbahagyta), és ötünk közül azt hiszem, egyikünk sem várja remegő kézzel az oklevél átvételét, hogy megkezdje fordítói karrierjét, mert mind mást csinálunk. Volt két angolos csaj, akik az elején még nem dolgoztak, de közben találtak munkát, van egy angoltanárnő, aki eleve csak hobbiból kezdett bele ebbe, van egy pszichológus srác, aki azért kezdett tanulni, mert nem vették fel MA-ra, és csinálni akart valamit (most szeptemberben viszont már felvették, szóval érthető módon inkább arra koncentrál jobban), és vagyok én, akinek szintén alapvetően megváltoztak a körülményei 2013 szeptembere óta, és igaz, hogy foglalkozom angollal, sőt elég sokat kell olvasnom, de azért klasszikus fordítási tevékenységet nem végzek (igaz, ilyen korábban is viszonylag ritkán végeztem). Szóval én is kb csak hobbiból csinálom, és egyelőre hivatásszerűen nem is lesz időm erre, bár azért nem akarom teljesen elvetni a gondolatot, még megtartom talonba a lehetőséget, aztán egyszer hátha jó lesz még valamire. Úgyhogy most ez a rész kicsit félgőzzel megy, bár az utóbbi időben pont rákapcsoltam a képzés végén leadandó dolgok elkészítésére (az úgynevezett „portfólió” összeállítására), de kicsit én is azt várom már csak, hogy túl legyek rajta. Egyébként hasznos volt, és én maximálisan élveztem az órák nagy részét, csak úgy érzem, sok ez már nekem.

Annál is inkább, mert szintén októbertől munkahelyem nyomására elkezdtem egy doktori képzést. Ez komolynak hangzik, és igazából az is (főleg, hogy csomó ütközésem van a fordítóképzéssel, és sajnos két helyen egyszerre nem tudok ott lenni), de talán teljesíthető – mármint ez az első félév így megosztottan. Aztán utána már könnyebb lesz. Az van, hogy a hely, ahol dolgozom, már év elején tervbe vette egy ilyen képzés indítását, és a Pécsi Tudományegyetemmel együttműködve végülis sikerült is elindítani. Szóval Pécs adja az akkreditációt, mi meg oktatókat, órákat, meg helyet is, a mi épületünkben kialakítottak előadótermeket, meg minden szükséges infrastruktúrát. És megosztva vannak Pécsen is képzési napok, meg itt Pesten is, egyébként teljesen más rendszerben, mint a fordítós képzés, de még nincs is kiforrva, hiszen mi vagyunk az első évfolyam, a következő félévekben akár mi magunk is adhatunk javaslatot, hogy milyen órák, tárgyak, előadások legyenek. Ez négy félévnyi tanórát jelent, utána pedig a doktori disszertáció kidolgozását (ami papíron egy év, de a pécsiek azt mondták, simán számolhatunk három néggyel is a disszertációra…). Ennek a részleteibe annyira nem is akarok most belemenni, csak azért említettem meg, mert ez is közrejátszik abban, hogy pl blogolni nem annyira van időm, csak fejben képzelem el, mikről is írnék :)

A harmadik elég lényeges dolog, hogy nem tudom, írtam-e már róla, de a közeljövőben várjuk a kisfiunk megszületését, ami annyira a közeljövő, hogy bár Sz december 5-re van kiírva hivatalosan, múlt héten már be kellett feküdnie a kórházba, és úgy volt, hogy bármelyik pillanatban megindíthatják a szülést. Ha minden igaz, nem kell semmi vészesre gondolni, csak igyekeznek minél óvatosabbak lenni az orvosok, mindenesetre az van, hogy már októbertől gyakrabban vannak vizsgálatok, mert azt találták, hogy nem nő elég gyorsan a baba, le van maradva a növekedésben. Egy két dolgot kiszűrtek már (pl vírusfertőzést), szóval annyiról lehet szó, hogy kicsi a méhlepény, nem táplálja megfelelően a gyereket. A befekvés azért kellett, hogy ezt a „megfelelő” szintet minél pontosabban be tudják lőni, vagyis azt figyelték, hogy pontosan mekkora növekedést is tudnak elkönyvelni. Ugyanis ha egy szint felett van (még ha kevés is), akkor igyekeznek bent tartani a babát, viszont ha egy szint alá csökken, akkor azonnal meg kell indítani a szülést. A minél tovább való benntartáshoz pedig a koraszülés miatt ragaszkodtak – meg ugye a túl kicsi súly miatt. Legutóbb kedden végülis azt találták, valami kis növekedés mégis van, úgyhogy most péntekig kaptunk „haladékot”, akkor megint megmérik, de hétvégén azt gondoljuk, még nem fognak semmit sem csinálni, valószínűleg hétfőn új mérés lesz, és annak függvényében már beindíthatják, ugyanis elértük a 37. hetet, ami már egy olyan kor, hogy nem kell már annyira tartani a szüléstől. Szóval lélekben a jövő hétre készülünk szülés tekintetében, aztán, hogy utána mit lesz, az már megint egy új fejezet.

Szóval ezek mennek most nagy vonalakban, a részletekről még kicsit később lesz valami – gondolom.

bicikli

Mivel bejött a jó idő, a bérletem meg lejárt, meg aztán még mindig nem fizeti a munkahelyem a munkába járást, ezért csütörtökön szépen letisztítottam a kerékpáromat, és nyeregbe pattantam, és azóta is így közlekedek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ide is nagyjából 20-25 perc alatt beérek (ez eddig mindegyik munkahelyemre igaz volt) kényelmes tempóval, szóval ez tök jó. Az egyetlen, ami ilyenkor sajnálni szoktam, az az olvasással töltött tömegközlekedéses perceimnek az elvesztése. És ez nagyjából az egész napos olvasási időm is,szóval ilyenkor jelentősen lelassulok a könyveimmel :)

Szombaton voltam egyetemen; amikor délután végigmentem az Andrássy úton, a Kodály köröndtől az Oktogonig tartó szakaszon kb 15 beerbike-ot láttam, nem vicc. Tényleg, volt olyan, hogy hárman álltak egymás után, és egymást tartották fel, nem bírtak haladni. Biztos nagy fun volt nekik :). Egyébként aki ezt az egészet kitalálta, az biztos, hogy egész nyáron Malibun nyaral, mert ez valami hihetetlen, mennyire népszerű a cucc, és hogy mennyien járnak így legénybúcsúzni… Nem csak ez alapján mondom, a Városligetben is (pedig az azért nem csak egy “utca”) állandóan jönnek-mennek, amikor hétvégén ott vagyunk, kikerülhetetlenek, tavasztól őszig. Szóval valaki ezzel biztos jó sokat keres :)

A mai nap legnagyobb bosszúsága az, hogy nem tudom rendesen begépelni azt, hogy mongol, meg, hogy Mongólia. Mindig valami olyat írok, hogy Monglaói, vagy Monólgai, meg ilyeneket, és rohadt idegesítő, mert ma sokszor kellett leírnom. Cserébe viszont már alakul az irodánk (amit elvileg május 4-én már át kellett volna adni “készen”), ma kaptunk végre rendes forgószéket, meg egy csomó növényt hoztak, én sose gondoltam, de a zöld az tényleg nagyot tud dobni egy belső tér kinézetén – meg egyáltalán, más érzés körülnézni. Naszóval ilyesmik történtek mostanában.

váltás

Sokként ért hétfőn, hogy kaptam gépet, asztalt, meg mindent, úgyhogy amikor reggel bementem (ugyanis az egész intézetünk most költözött be egy bérelt irodaházból a felújított székházba), akkor utána nem mehettem haza, hanem ott kellett maradnom estig… :) Ráadásul még úgy is kellett tennem, mint aki valamit dolgozik. Mondjuk ez nem volt nehéz, mert az egyetemen annyi házifeladat fordítást kapunk, hogy azzal kb egész héten tudok foglalkozni, tegnap is nagyrészt azokat csináltam, és még mára is maradt. Hát szóval vége a lébecolásnak, szép volt, jó volt, de igazából talán már elég is volt, az, hogy reggel bejövök, délután hazamegyek, valahogy segíti a napom strukturálását is… Igaz, hogy egy csomó mindenre most így sokkal kevesebb idő jut, de azért az se semmi, hogy az elmúlt két hónapban gyakorlatilag úgy osztottam be az időmet, ahogy akartam.

Ezzel együtt elkezdtem a kilépési procedúrát is elindítani, április elsejével kezdem meg ugyanis működésemet az új helyen. Tegnap hívtak, hogy holnap ebédszünetben ha tudok, menjek be, összehívják az új “belépőket”, hogy egy kicsit megismerjük egymást, vagy nem tudom, mi lesz itt pontosan, de majd kiderül. Szóval tök jó, hogy végre van fizikai “munkahelyem”, de ez sem tart sokáig, legalábbis itt biztosan nem. Az új helyen meg szintén “távmunkában” fogok kezdeni, legalábbis két hete még ez volt a helyzet, meglátjuk, ott milyen gyorsan őrölnek a malmok, és mikor sikerül összehozni egy irodát. Bár ahogy ezt a szerződésírásos mizériát eddig kezelték, az alapján nincsenek illúzióim.

Konkrétumokat még mindig nem tudok írni sajnos, és igazából lehet, hogy ezt az egész munka-témát hanyagolnom kellene, de most ez annyira izgat, hogy muszáj kiírnom.

Áprilisban indul a (remélhetőleg) utolsó nagy lakásfelújítási projektünk, kicseréljük a bejárati ajtót, meg egy falat kiszedünk a konyhánál, már meg van beszélve a kőművesekkel is, meg nagyjából az ajtósokkal is, valahogy a költségek tekintetében most is ez derült ki, hogy jelentősen alábecsültem ezeknek a munkálatoknak a súlyát, de mindegy, ez van, valahogy kiköhögjük, mert ez tényleg nem igazán várhat, és akkor remélhetőleg már nem jut eszünkbe semmi újabb, hanem egy pár évig nyugalom lesz :)

pótlás

Kb hetek óta akarok már írni valamit, de valahogy mindig az van, hogy van egy bizonyos információszelet, amit még nem oszthatok meg, és várok vele egy kicsit, csak aztán mikor azt már leírhatom, jön egy másik ilyen információszelet stb… Szóval mindent csak virágnyelven lehet.

Mindenesetre most nagyon úgy néz ki, hogy a közeljövőben ismét munkahelyet váltok, amit abszolút pozitív változásnak élek meg. Nem mintha agyondolgoztattak volna a mostani helyemen, vagy ilyesmi, épp ellenkezőleg, belekerültem egy akkora állóvízbe, hogy ha sokáig itt ragadok, félő, hogy soha többé nem tudok kijutni belőle… Na és ez akkor most elég virágnyelven volt tényleg. Majd ha már valóban megtörtént a váltás, akkor lehet, hogy írok bővebben is (lenne mit), de most egyelőre legyen elég ennyit.

Egyébként egy olyan helyre vettek fel most, ahova még szintén december elején jelentkeztem, csak itt nem működnek olyan gyorsan még a fogaskerekek. De abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudok várni, és most nagyon úgy tűnik, hogy megérte ez a várakozás. Ráadásul fogalmam sincs, hogy hogy sikerült ez az egész, teljesen lemondtam róla már régen (persze mélyen belül mindig is ott motoszkált bennem az a de-mi-van-ha-mégis érzés, csak magamnak sem ismertem be, hogy egy ilyen szalmaszálba kapaszkodok). Szóval az hagyján, hogy eltelt már két hónap, de ráadásul az történt, hogy az öt, vagy hat (volt) munkatársam közül, akik szintén jelentkeztek ide, egyikük sem jutott el még az első interjúra sem! És ez tök fura, mármint, hogy kb hasonló kvalitású emberek közül miért pont én kerültem a jó oldalra… Ha lesz alkalmam rá, akkor megkérdezem, hogy mégis mik voltak a kiválasztási kritériumok.

Ami jó a mostani munkahelyemen (még legalább március közepéig, de lehet, hogy a hónap végéig is eltart ez a munkahelyváltási procedúra…), az az, hogy még mindig itthonról dolgozom, ergo mindenre van időm, amire korábban nem szokott lenni, ráadásul most, hogy már többé-kevésbé publikus az átigazolásom (ma szóltam a főnökömnek, de már tudott róla), gondolom feladatokkal sem fognak annyira elhalmozni. Nem mintha eddig el lettem volna halmozva…

Na mindegy, munkáról ennyit, ezek tényleg elég lassú folyamatok, de most nagyrészt ezek a dolgok tették ki a mindennapjaimat, ezért nem tudtam, hogy miről is írjak tulajdonképpen.

De most még az is volt, hogy elkezdődött ismét az “egyetem”, mármint a következő félévem. Eddig tök jó volt, hogy nem volt, most kicsit érzem a “nyomást”, az első hétvége elég kemény dózist jelentett, de azt is gondolom, hogy jó, hogy legalább van mit csinálnom, és ez az időszak tényleg abszolút alkalmas arra, hogy most ráfeküdjek a tanulmányaimra. Szóval az a furcsa helyzet állt elő, hogy valahogy a hátam közepére se kívánom az egészet, mert kinek van kedve péntek-szombaton a suliban rohadni, másrészt viszont tök jó, hogy úgy érzem hasznos, amiket “tanulok”, és ha valaha is eljutok oda, hogy akármilyen fordítást készítsek hivatalosan, ezek a dolgok biztosan egy csomót segítenek – már csak amiatt, hogy tágítják a horizontomat, olyan szempontokat adnak, amikre korábban nem is gondoltam. Mert persze magát a fordítást, vagyis a fordításhoz való affinitást nem igazán lehet megtanítani, de ha valaki érez ehhez affinitást, azt lehet fejleszteni.

Ebben a szezonban egész sokat voltam korizni is, négyszer, vagy ötször is eljutottunk egy volt koleszos szobatársammal (még a gimiből), akivel mostanában így egész sokat találkozunk. Azt hiszem, ennek vége (mármint a korizásnak), mert ma délután már vízben állt a műjég, ahogy láttam, de örülök, hogy legalább ennyiszer tudtunk menni, mert a kori mindig is gyenge pontunk volt Sz-szel (ő nem szeret menni, dehát most nem is tudott volna ugyebár), egyedül meg annyira nekem sincs rá motivációm, a Városliget közelségét viszont mindig pazarlásnak érzem, hogy nem használjuk ki eléggé.

Nagy vonalakban (elég nagyokban) azt hiszem bepótoltam életem eseményeinek megörökítését…

munka

Jelképes mennyiségű munkával kezdtem az idei évet – bár ezzel a továbbiakban nem fogok dicsekedni -, lévén, hogy még se gépem, se asztalom, se székem az új helyen. Az egyetlen, ami vigasztal, hogy nem csak én egyedül vagyok ezzel így. Mindez az egész csapatnak is egy ideiglenes állapot, ugyanis februárig (-márciusig) egy bérelt irodaházban vagyunk, aztán költözés, aztán normalizálódhat valamennyire a helyzet. Szóval izgi.

Egyvalamire viszont teljesen ideális ez az állapot, mégpedig arra, hogy tanuljak a vizsgáimra. Tejóisten, vizsgák! Annyira fura volt, tegnap volt az első (igaz, volt már decemberben is gyakorlati tárgynál záródolgozat, de olyan igazi kollokviumi vizsga most volt először), hát egészen rámtört a nosztalgia, hogy basszus én most tényleg ismét egyetemista vagyok öt év után! :) Kicsit más persze, most például tizedannyira sem stresszelem magam, meg azért a megtanulandó anyag mennyisége is jóval visszafogottabb (pedig geográfusék sem az ezeroldalas bemagolnivalóról voltak híresek…), dehát azért mégiscsak – tanulás, meg egyetem, meg minden olyasmi, amiról azt hittem, hogy soha többé nem fogom csinálni!

Ma megyek a másodikra, aztán lesz még jövő héten kettő, és akkor tanulmányaim egyharmadán túlleszek. Februárban meg folyt. köv.

2014.09.22.

Megvoltak az első óráim az egyetemen (ez, hogy egyetem még mindig olyan furcsán áll csak a kezemre), mondjuk az úgy elég gyilkos, hogy péntek reggel bejövök dolgozni, és este fél hétkor végzek ott, dehát ennek ez a menete. A szombatok meg majd reggel nyolctól este hatig mennek, de most kivételesen az első etap elmaradt, úgyhogy csak lazán háromtól hatig toltuk az ipart. Ez lesz egy félévben ötször kéthetente, a közbülső időpontokban pedig háromszor lesznek tömbösített órák, lesz olyan szombat is, amikor órarend szerint reggel 8-tól este 8-ig van óra(!), és még csak egy rendes ebédszünet sincs közben… Na de az még a jövő zenéje. Az már biztos, hogy a jövőben megtanulom különösen értékelni a vasárnapokat, és úgy am block sokkal hasznosabban kihasználni minden szabadidőmet, mert nem lesz sok belőle :)

Most alapvetően kétféle óránk volt, az egyik ilyen elméleti-nyelvészeti alapozó jellegű modul (olyan szép nevekkel, mint “fordításelmélet”, “nyelvi normativitás, nyelvhelyesség”), a másik pedig konkrétan fordítás, ennek is két része van, a magyarról angolra, és az angolról magyarra. Egészen különböző felfogások vannak, például magyarról angolra (ami szerintem sokkal nehezebb) úgy fordítottunk egy szöveget, hogy mindenki egymaga, szótár használata nélkül, angolról magyarra pedig két-háromfős csoportokban, online/mobimouse szótár segítségével. Igazából mindkettő kemény volt, de talán az utóbbinak azért több értelmét látom. A harmadik “modult” (ezt csak én nevezem így) az alapozó tárgyak jelentik, amik az elsőhöz hasonlóan gondolom magyarul fognak folyni, ilyenekre kell gondolni, mint gazdasági alapismeretek, jogi alapismeretek, nemzetközi kapcsolatok, és intézmények (egyikhez sincs sok közöm, szóval ezek is biztosan érdekesek lesznek).

Sz-nek már részletesen frissiben elmeséltem az élményeimet, úgyhogy most itt nem fogok nagyon belemenni (amúgy is hosszú, és értelmetlen lenne, ahogy én fogalmazok…), de abszolút pozitív az élményem az órákkal kapcsolatban, egészen felvillanyozva értem haza mindkét nap.

A létszámot tekintve egyébként olyan 11-en vagyunk összesen a “szakon”, tehát a közös órákon, ebből az angolosok száma 7, tehát a konkrét fordítós órákon ennyien vagyunk, elég kiscsoportos (főleg az én előtanulmányaimhoz képest, amikor a kis létszámot a 20 fő jelentette egy órán). Összetételét tekintve pedig van három nyelvszakos, vagy tanár, plusz egy pszichológus, egy közgazdász, meg egy nemzetközi kapcsolatok végzettségű (a geográfussal elég egzotikus vagyok, azt hiszem). Rajtam kívül egy srác, meg öt lány, korban ez a 25+-30-as korosztály a jellemző, az angoltanár hölgy az anyám is lehetne, de ő kiugróan idősnek számít.

Más dolgok, amik a héten voltak: kedden megnéztük az idei @®© plakátkiállítást, ami, hát hogy is mondjam, már évek óta finoman szólva nem tűnik olyan humorosnak, de azért még mindig lelkesen látogatjuk (hiszen ingyen van, és közel van :) ). Ezt tettük idén is, és most kivételesen még fényképezőt is vittem magammal, hogy ha legalább egy jó plakátot látok, akkor azt be tudjam tenni ide illusztrációnak. Hát nem fényképeztem. Mindig az az érzés van bennem, hogy mennyire erőltetett ez az egész, és hát tényleg az. Fantáziátlan, izzadtságszagú, és olyan, mintha már tíz éve mindig csak ugyanaz a brancs küldene be pályaműveket, amiket évről évre rotálnak… Hát, lehet, hogy így is van. Mindenesetre legalább idén is fikázhatom ezt az egészet, és nosztalgiázhatok, hogy bezzeg gimis korunkban olyan jókat tudtak kitalálni. (Amúgy – de ezt már tényleg csak zárójelben – ez már csak azért is fura, mert idén választások is voltak/vannak, amire pedig egy csomó vicces dolgot ki lehet(ett volna) találni, lásd 2002/2006. Vagy most akkor tényleg cenzúráznak? Kétlem. Az is lehet, hogy akkor még jobban ment a poénkodás, amikor a fidesz volt ellenzékben.)

Vasárnap meg babakocsizás közben belefutottunk a Nemzeti Vágtába, mert hát ugye még mindig a Városligetbe szoktunk járni, Zsófit úgy felvillanyozta a tömeg, hogy majd kiesett a kocsiból, mindenkinek integetett, mutogatott és beszélt, és mindent meg akart fogni, nagyon tud tobzódni, amikor sok ember van körülötte. A lovak is érdekelték (nem láttuk a “vágtát” magát, csak a backstage felől közelítettük meg az eseményt, és vonultak mellettünk, de az bőven elég volt), de őket inkább csak szájtátva bámulta. Egyelőre az állatok közül a kutyák érdeklik legjobban, ha otthon mondjuk meghall az utcáról egy kutyaugatást, akkor mondja egyből, hogy vá-vá-vá-vá, és mutat ki. Párizsban például aludt rajtam, amikor valahol ugatott egy kutya, erre kipattant a szeme, vá-vá-vá, és vissza is aludt.

Akkor most röviden (hosszan) ennyi, majd még jelentkezem.

2014.09.16.

Befizettem a tandíjat, beiratkoztam, felvettem a tárgyaimat, voltam a szakos tájékoztatón, leadtam a papírjaimat, megkaptam az órarendet.

Szóval újra egyetemista vagyok :)

Te jó isten, most jöttem rá, hogy öreg vagyok én már ehhez. Nem arról van szó, a csoporttársaim se fiatalabbak (sokkal), meg nyilván helyén lesz kezelve ez az egész levelezősdi (bár azért most így elsőre kicsit durvábbnak tűnik, mint amilyennek elsőre látszott), de már előre látom, hogy nagyon sok lelkesedés kell ahhoz, hogy végigcsináljam ezt az egészet. Persze azért azon is sok múlik, hogy milyenek lesznek az órák, arra is kíváncsi vagyok még ez meg ezen a hétvégén fog kiderülni.

2014.08.05.

Megint van happening.

Valamikor tavasszal felvetettem Sz-nek, csak úgy hirtelen felindulásból, hogy milyen érdekes lenne, ha valamilyen fordítói tevékenységet végezhetnék, és, hogy tök szívesen jelentkeznék valami ehhez kapcsolódó képzésre is akár. Ezt ő meglepően támogatóan fogadta, és erősködött, hogy ne maradjak meg csak ilyen ötlet szinten, hanem tényleg kezdjek is el keresgélni, hogy milyen lehetőségek vannak erre vonatkozóan.

Böngészgettem a felvételi tájékoztatót, és végülis >>ezt<< találtam, ami árban is a legkedvezőbbnek bizonyult, helyileg közel van, és időtávban is elviselhető (csak 3 félév). És még mindig csak úgy félkomolyan, de beadtam a jelentkezésem. A leírásból is látszik, de azért hangsúlyozom, hogy én abszolút a futottak még kategóriában indultam, ez azt jelenti, hogy ha van egy diplomád, meg egy felsőfokúd az adott nyelvből, akkor jelentkezhetsz. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy olyan nagy túljelentkezés sem lehet, tehát aki jelentkezik (és befizeti a csinos kis összeget), azt jó eséllyel fel is veszik.

Kb ezt bizonyította a felvételi szóbeli része is, ami bő egy hónapja volt, ebédidőben ugrottam ki a Kálvin térre, előtte írtam nekik, hogy szeretném, ha én lennék az első, és tényleg délben elkezdték, behívtak, megkérdezték ki vagyok, mit dolgozom, hogyan képzelem az itt megszerzett tudás hasznosítását (kb ilyesmiket egyébként már a felvételihez csatolt motivációs levélben is leírtam), és ennyi, kijöttem, 5 perc sem volt az egész. Ez a felvételi (persze angolul – már ha bárkinek kétsége lett volna efelől -, de akkor is elég komolytalan).

Na de lényeg a lényeg, hogy tegnap kaptam a hivatalos értesítőt, miszerint felvettek! :) Ez azt jelenti, hogy 1) újra egyetemista leszek, tejóisten 2) az hagyján, de még BÖLCSÉSZ is leszek, és 3) én ezért az egészét még fizetni is fogok! :)

Mindegy, úgy vagyok vele, hogy ebbe most tényleg szívesen belevágok, kíváncsi vagyok, hogy hogy fog kinézni ez az egész. Meg nyilván szeretném komolyan is venni, ez meg igazán csak rajtam fog múlni, merthát egy kéthetente péntek-szombaton tartott képzéstől azért túl sok komolyságot biztosan nem lehet elvárni. De maga az, hogy szervezett keretek között tanulhatok nyelvet/fordítást (amit egyébként munka közben tényleg viszonylag sokszor kell művelnem), biztosan jól fog jönni. Aztán, hogy ténylegesen utána mit tudok kezdeni ezzel a tudással, az már egy másik kérdés, majd kiderül.

Meg egyébként annak is örülök, hogy valami mást tanulhatok most. Nem mondom, hogy az egyetemet anno nem szerettem, mert földrajzot tanulni fun volt, tényleg többnyire jó emlékeim vannak erről az időszakról, de ezt a témát biztos, hogy egy ideig nem szívesen folytatnám, mármint ilyesmi, hogy PhD, meg se fordul a fejemben, mert az ilyen doktori képzéseket sem tartom sokra (legalábbis földrajz szakon), meg magamat sem arra, hogy ilyenben részt vegyek, úgy értem ehhez tényleg kellene csinálni egy komoly kutatást, meg sok évig eltart, meg minden, és ennyi energiát erre biztosan nem fordítanék. Az angol viszont egy olyan terület, amit szívesen fejlesztek, és van is benne mit, őszintén szólva (ez most úgy hangozhat, mintha a földrajzban nem lenne mit fejleszteni, de nyilván nem így értettem).

Naszóval ez van most, kicsit fura érzés így “felnőtt”-fejjel ilyesmibe belevágni, de az megnyugtat, hogy valószínűleg a “csoporttársaim” is hasonló korúak lesznek, ha nem még idősebbek, szóval nem fogok kilógni. Majd meglátjuk, hogy milyen lesz, írok róla biztos.

Amúgy most kár, hogy a régi blog anyagait nem tudom visszanézni, lehet, hogy szemezgettem volna kicsit a régi egyetemista élményeimből, meg jókat röhögtem volna magamon, hogy miket csináltunk… Na de mindegy, rég volt az már, talán igaz se volt.

meglepő

Tegnap a trolin véletlenül találkoztam egy sráccal, akit már több, mint három éve nem láttam, együtt jártunk anno még hidrológiára, kérdezem, hogy mi van vele, azt mondja, szokta olvasni a blogomat :)

Az ilyeneken mindig meglepődök, de azért ezt jó volt hallani, el sem tudom képzelni ezek után, hogy még kik olvashatják… Persze ezt a mostani verziót kb nulla ember olvassa, azzal teljesen tisztában vagyok, hiszen nem tud róla senki, a freeblogra meg ugye MÉG MINDIG nem tudok jelezni, hogy “helló, itt már ne keressetek többet”, de én még hiszek a csodákban, és abban, hogy egyszer megjavul az is, és akkor majd tudok írni egy szép kis búcsúposztot, és szépen átirányítok mindenkit ide, ahol elolvashatják az elmúlt x hónap alatt történt események krónikáját. Tök jó lesz. Addig pedig most tényleg csak a magam szórakoztatására írogatok, nem is túl nagy gyakorisággal – de a tegnapi eset kapcsán egészen fellelkesültem, hogy ha csak egy ember is elolvassa (a google robotokon és találatokon kívül), akkor talán még érdemes írni :) Szóval most leírom szépen sorban ami eszembe jut egyszerre.

Ja és ami még vicces, hogy kiderült, hogy ezzel a sráccal tök közel lakunk egymáshoz, gyakorlatilag tíz perc gyalog, de idáig még egyszer sem találkoztunk. Na mindegy, kicsi a világ! :)

esti elmélkedés

Egyébként gondolkodtam ezen a munka dolgon, és valamilyen szinten úgy érzem, még hasznos is lehet, hogy most ilyen élethelyzetbe kerültem, mert most legalább ezt is megtapasztalom. Úgy értem, ez egy olyan érzés, mintha teljesen kicsúszott volna a talaj a lábad alól, mintha feje tetejére állt volna a világ, mintha teljesen egyedül maradnál egy végtelen nagy térben, és fogalmad sincs, mibe kapaszkodj. Mármint valami ilyesmi volt az nap, amikor közölték velem, hogy vége. És ilyesmit még nem nagyon éreztem, mert tulajdonképpen azt mondhatom, hogy több, mint simán alakult az eddigi életem. Felvettek a gimibe (egyből), utána felvettek egyetemre (egyből), aztán azt is megcsináltam a kiszabott öt év alatt, és még utolsó évben elkezdtem dolgozni is, tehát még csak az előszelét sem éreztem meg annak sem, hogy milyen az, amikor az ember eszeveszettül és kétségbeesetten munkát keres. És azóta itt dolgoztam végig, ahol még hónap végéig vagyok. Persze közben voltak olyan periódusok (illetve igazán csak egy), amikor úgy éreztem, most körül kell néznem, és be kell adnom pár helyre az önéletrajzom, de ez is teljesen tét nélküli dolog volt, mert senki nem mondta azt, hogy namárpedig akkor mostantól ki vagy rúgva, mehetsz amerre látsz. Szóval nem voltam rákényszerítve a váltásra, most pedig rá vagyok, és végülis valamilyen szinten ennek örülhetek is, mert megtapasztalom, hogy milyen is ez az egész…

Aztán remélem, majd azt is, hogy milyen jó érzés az, amikor az ember isméttalál egy állást, és nem érzi magát teljesen értéktelennek és elveszettnek :)