Dobogó kövek

Január elején felmentünk a Dobogó-kőre kirándulni, iszonyú ködben, egyébként nagyon jó volt, csak kicsit túl nedves néhol; szombaton meg elmentünk havat nézni, hogy ilyet is lássanak a gyerekek… Szóval ez egy ilyen-volt-ilyen-lett sorozat (persze nem ugyanazokkal a helyszínekkel, de oly mindegy). Sajnos egyik alkalommal sem volt olyan nagyon jó idő a fényképezéshez (minden máshoz viszont tökéletes).

Aztán az van, hogy most végül is csak félig-meddig lustaságból nem írtam, mert egyrészt még kb. márciusig nem nagyon lesz időm ilyesmire, másrészt meg ennek a blognak a tárhelye már majdnem megtelt, annyi képet raktam fel, úgyhogy igazából kellene egy új domaint csinálni, meg összerakni a dizájnt, meg minden, és ehhez meg most aztán egyáltalán nincs kapacitásom, szóval addig is, amíg lehet, még írok ide, de aztán meg majd indítok egy új oldalt, ha lesz rá érkezésem – valamikor tavasszal.

De ezt majd akkor úgyis közzéteszem, ilyen utolsó itteni poszttal, meg könnyes búcsúval, meg minden.

nyaralós 2

Már túlvagyunk az éves szokásos osztálytársaimmal eltöltött szalóki dzsemborin is. Idén a változatosság kedvéért úgy mentünk, hogy csak én a három gyerekkel, nem mondom, hogy nem volt kimerítő, de igazából mindenhogyan az lett volna, ha egyedül megyek, akkor is (tavaly egyedül mentem), szóval akkor meg már nem mindegy?

Rengetegen voltunk, tíz felnőtt (+bónusz), és legalább 12 gyerek, ez azért már egy kisebb nyári tábornak is elmegy. MINDEN volt, amit kötelezően szoktunk, bográcsozás, kirándulás (na jó, inkább kocsikázás egy kis sétával), foci a gyerekekkel (bár a méta idén nagyobb szám volt), medencézés a gyerekekkel, meg persze az esti játékok, Fedőnevektől kezdve a kockabangen át a Dixitig meg a mocsárig minden (na jó, csak szinte minden, mert pl. póker meg gyilkosozás nem volt), még 7Wonders is (viszont az Armada kieg-et még mindig nem tudtam kipróbálni, amit karácsonyra “kaptunk”)!

Hát, röviden ennyi, jövőre ugyanitt – illetve dehogy is, hiszen már évek óta mondogatjuk, hogy ez volt az utolsó itt, jövőre máshol… de majd meglátjuk.

Innen túl sok képet nem tudok berakni, mert szinte mindegyiken van valaki, de a siroki várból azért beteszek párat:

Nyaralós 1

Mire lassan vége a nyárnak, összeszedem magam, hogy bedobjak pár nyaralós képet.

Idén is voltunk a Balatonon (még július végén, csak most jutottam el oda, hogy ezt megosszam), ahogy az már egy pár éve jó szokásunkká vált, ugyanúgy az északi parton, mint korábban, és kb ugyanannyira jó volt, mint eddig. Bár pont idén azért belém nyilallt egyszer-kétszer, hogy talán lehet, hogy ideje lenne egy kis szünetet tartani, mert oké, hogy szinte már hazajárunk, amikor évről évre megmásszuk a Badacsonyt, meg olyan otthonos érzés ugyanazokat az éttermeket meg strandokat felkeresni, de az is lehet, hogy ideje lenne valami újat is megismerni jövőre. (Egyébként pont strandok tekintetében most újakat ismertünk meg: a szállásunkhoz legközelebbi, a badacsonytördemici sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert borzasztó iszapos volt az alja, a kicsit arrébb lévő keszthelyi viszont minden szempontból megfelelt, szóval ez lett az új kedvenc törzshelyünk.)

Na de lássuk, mi is volt: gyönyörű késő délutáni fényekben, zárás előtt néztük meg a szigligeti várat, amit egyrészt teljesen “befejeztek”, mióta kb. két éve itt jártunk, ami tök jó, mert sokkal több mindent meg lehetett nézni, mint anno; másrészt pedig már alig voltak turisták, nem kellett kerülgetni az embereket (és nem mellesleg már nem is volt olyan meleg, ami nem utolsó szempont egy vármászáshoz):

Voltunk a Folly arborétumban, amit, mint kiderült, Sz régi vágya volt megnézni. Egészen gyerekbarát hely, szóval ilyen szempontból (is) ajánlom, el lehet tölteni pár órát itt, szép a kilátás – szóval én is örülök, hogy megnéztük (eddig csak azért tartózkodtam tőle, mert azon a környéken agyon van reklámozva, és amit agyonreklámoznak, attól reflexszerűen ódzkodom…). A képeken nem látszik, de vannak benne hinták, csúszdák, alagutak, bunkerek, szóval tényleg csomó gyerekeknek való időtöltést kínál, a szép növényvilág mellett (amit még az országos aszály mellett is ilyen – viszonylag zöld – állapotban tudtak tartani).

És ha már szóba jött: a Badacsony. Tradicionálisan alultervezzük az ide vezető túráinkat: amikor először jöttünk a gyerekekkel olyan két éve, akkor egy laza délelőtti sétának gondoltuk, és még ételt sem vittünk magunkkal, csak egy kis gyümölcsöt, aztán 4-5 óra múlva étlen-szomjan értünk vissza a szállásra. Ehhez képest most azért egy egész napot rászántunk, és enni-inni is vittünk, de így sem volt egyszerű: természetesen a nap tűzött, a gyerekek nyűgösek voltak, aztán már mi is… Szóval embert próbáló volt, de a kitűzött célt és a tervezett útvonalat végül teljesítettük, szóval minden jó, ha vége jó.

Voltunk még a keszthelyi Balatoni Múzeumban, ami pont olyan jó még mindig, mint amilyenre emlékeztem, és megnéztük a balatonedericsi Afrika Múzeumot is, ami pedig pont olyan bizarr, mint ahogy egy Balaton-parti “Afrika múzeum”-ot elképzel az ember. Volt egy nem túl kellemes ebédünk a salföldi Pajta Galériában, ami teljesen lerontotta a tavalyi pozitív élményünket, és ugyanúgy kicsit csalódás volt a szigligeti fagyizó is a vár alatt, ami pedig két éve még teljesen belopta magát a szívünkbe, most viszont… nem. Na, hát ez van, ha az ember évről évre visszajár helyekre, felülíródnak a szép emlékek, és ezt tényleg nem kellene tovább kockáztatni…!

De szerencsére a jövő nyár még messze van, addig még ráérünk kitalálni, mi legyen :)

Múzeumajánló

Az utóbbi időben a gyerekekkel egész sokat jártunk múzeumokban (utóbbi időben alatt itt mondjuk az elmúlt három hónapot kell érteni, egész sok alatt pedig azt, hogy háromszor(!) is voltunk), például a nemrég megnyitottak közül a Magyar Zene Házában és a Pénzmúzeumban, ezeket az élményeimet fogom most megosztani (ha bárki fontolgatja, hogy szintén ellátogat ezekbe a műintézményekbe). De nyilván ez csak egy vélemény, és teljesen szubjektív, szóval se lebeszélni, se rábeszélni nem akarok senkit semmire (illetve igen, de senki ne ez alapján az egyetlen vélemény alapján döntsön, erre akarok kilyukadni!)

Magyar Zene Háza

Ami nekem erről az egész helyről beugrott, és azóta is motoszkál bennem, hogy teljesen olyan, mint anno a Millenárisban a Világraszóló Magyarok kiállítás volt. (Itt most egy kicsit meg is állok: úgy látom, ez a kiállítás, amit itt említek, újranyitott Álmok álmodói 20 Világraszóló magyarok néven, ami nekem azt sugallja, hogy… az létezik, hogy az eredeti kiállítás 20 éve nyitott meg? És, hogy ezek szerint ennyire öreg vagyok? Azt hiszem, igen és igen a válasz.)

A párhuzam pedig olyan szempontból jutott eszembe, hogy a Magyar Zene Háza is iszonyú giccses, iszonyú trendi és újszerű akar lenni, de igazából nagyjából semmi olyasmit nem tettek bele, amit egy múzeumban érdekesnek találnál, sőt, engem kifejezetten felbosszantott, hogy a magyar zenéhez kapcsolódóan en bloc mennyire semmilyen anyagot raktak össze. Az egyik lenti képen látható három hangszer (egy borzasztó sötét teremben), azt hiszem, összesen ennyi hangszer volt kiállítva egy zenéről szóló kiállításon (a gitárokat nem számolom ide, mert azoknak semmilyen magyar vonatkozása nincs). Ez mi???

Ellenben mi volt a kiállításon: mindenki fejhallgatóval mászkál, és idegesítően össze-vissza hangzanak az információmorzsák, nyilván attól függően, merre jársz, ami olyan szinten fárasztó volt nekem is, hogy kb 10 perc múlva levettem a fülemről, mondanom sem kell, hogy a hatévesem (akivel teljesen elhibázott módon mentem el ide) már sokkal hamarabb; idióta “interaktívnak” szánt, de a zenéhez semmilyen módon nem kapcsolható dolgok (golyópálya, forgatható lovaskocsi-kerék, táncoló fabábuk…); videók, tévék, monitorok, projektorok MINDENHOL; dolgok, amiket elvileg lehet nyomkodni, vagy valamit csinálni velük, de senki nem tud rájönni, hogy mit/nem működik, amit csinálnia kellene; semmilyen módon nem azonosítható tematika, narratíva, vagy bármi, ami kapaszkodót adhatna az olyan laikusoknak, mint én, ahhoz, hogy mégis miről akar szólni ez az egész hely. Így egy idő után már csak mentünk teremről teremre, a legkevésbé sem gondolkozva azon, hogy amit látunk, az egyáltalán mi – csak jussunk már ki innen.

Ha esetleg nem volt egyértelmű ebből a beszámolóból: szerintem a Magyar Zene Háza egy borzasztó parasztvakítás (ez a szó tökéletesen lefed szerintem mindent, amit ott látni/hallani lehet), aminél már húsz éve is kicsit kilógott volna a lóláb, de most meg… hát tényleg az utolsó hely lenne, ahova valaha visszamennék életemben.

Viszont: az épületet ajánlom megtekintésre, pincétől a padlásig bejárható (vagyis van látogatható része), ingyen és bérmentve (nem úgy, mint az egyébként ráadásul elég borsos árú kiállítás), és érdemes is felmenni a legfelső szintjére, meg úgy körülnézni benne mindenhol, mert szép lett… kár, hogy megtölteni már nem nagyon sikerült.

Pénzmúzeum

A Pénzmúzeumban kezdem egyből a jó részével: ingyen van. Csak be kell jó előre jelentkezni, de amúgy pénzbe (ha-ha) nem kerül, és eltölthetsz egy érdekes órát az életedből (mi kicsit többet is voltunk, ha jól emlékszem, ellenben az előző hellyel, ahol biztos, hogy nem voltunk többet egy óránál, de már azt is sokalltam).

Mint olyan, a Pénzmúzeum is eléggé rámegy a parasztvakításra, tele van tabletekkel, interaktív bizbaszokkal, indokolatlan videókkal (amiket ha valaki végig akarna nézni, kb. 24 órát is eltölthetne ott szerintem), DE ez két ok miatt sokkal kevésbé zavart: 1) mint már említettem, ingyen van, tehát veszíteni nem lehet vele, 2) a Pénzmúzeumban határozottan átjött a tematika, illetve az, hogy ők itt most engem edukálni akarnak pénzkezelésből, és ilyen szempontból viszont jól van felépítve, végigvezet egy útvonalon, vannak feladatok, van egy narratívája, és kifejezetten úgy találták ki, hogy iskolás csoportoknak ez egy program legyen, de pl. felnőtt és gyerek látogatók számára is külön “feladatok” vannak (a már említett tableteken), szóval családdal is simán leköt mindenkit, amit így elsőre azért nem feltételeztem volna.

És bár a zene sokkal jobban érdekel, mint a pénz (legalább is így ismeretek szintjén, egyébként nyilván csak a PÉÉÉÉÉNZ érdekel :) ), mégis a pénzről sokkal több érdekességet tudott adni ez a múzeum, mint a zenéről a másik. Pedig itt aztán elképzelésem sem volt, hogy mi lesz, azon kívül, hogy kiállítják a régi érméket, meg biztos lesz aranytömb (volt). Lehet, hogy ez volt a baj, mert a zenével kapcsolatban viszont volt elképzelésem, hogy milyen lehetne egy múzeumban, de nagyon nem olyan volt…

Szóval a Pénzmúzeum relatíve érdekes volt nekem is (pénzt azért nem biztos, hogy adnék érte, hogy megnézzem…), és ami még fontosabb: a gyerekeknek is, kifejezetten élvezték, nyomtattak saját pénzt maguknak, kipróbálták a csőpostát, megemelték, milyen nehéz egy aranytömb… Szóval jó élmény volt nekik (ők a giccsre még nem olyan érzékenyek), és nekem sem volt rossz. Határozottan ide szerveznék programot a két hely közül, ha választani kellene.

kávé

Elhatároztam, hogy ebben a hónapban, tehát egész májusban nem iszok kávét. Egyelőre sikerült tartani, és azt hiszem, ezt a pár napot, ami maradt, már kibírom.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi indított ilyesmire, és őszintén szólva ez engem is érdekelne, de igazából semmi különösebb okot nem tudok megfogalmazni, egyszerűen csak eszembe jutott április végén, hogy érdekes lenne megtudni, mi lenne egy ilyen hosszú kávémegvonás eredménye, ugyanis nem emlékszem, hogy az egyetem óta egy-két napot leszámítva bármikor is lett volna olyan, hogy ne igyak kávét. Igaz, hogy csak tejeskávét szoktam, meg nem eszméletlen mennyiségben, csak reggelihez, ebéd után, meg este még egyet maximum, de akkor is. Szóval egyszerűen tesztelni akartam magam, meg tudom-e csinálni, és ha igen, milyen lesz.

Hát, különösebb változásról nem tudok beszámolni, sőt, igazából meglepően kevés “elvonási tünet” jelentkezett. Ami hiányzik, az maga a kávézás folyamata, meg a kávé íze (egyébként helyettesítőként gyümölcsteát szoktam inni, például reggel és este), de úgy kifejezetten más tünetet nem tapasztaltam, simán el tudok lenni kávé nélkül is, egyáltalán nem érzem magamon, hogy fáradékonyabb lennék, vagy kevésbé élénk, vagy bármi. Családtagjaim (értsd: gyermekeim, akik ezt kifejezetten nyomon követik) persze szeretik megjegyezni, hogy cserébe viszont sokkal több kólát ittam, de ez nem igaz, meg a kólafogyasztást inkább a meleg időjárás szokta beindítani nálam (egyébként: összesen – ha jól számolom – nagyjából 5 liter kólát fogyasztottam el ebben a hónapban, ami tényleg több, mint amennyit általában szoktam, de tényleg sokkal melegebb is volt ez a május, mint például az április). Egy bögre fekete teát is ittam, ezt is hozzáteszem, de ebben az öntesztemben tényleg nem a koffein volt a lényeg kifejezetten (bár persze az is), hanem a kávé.

Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem hiszem, hogy kávéfüggő lennék, ezért aztán bátran visszaállok a kávéfogyasztásra június 1-től! :)

Art Deco Budapest

Relatíve régóta érdekel az art déco mint stílusirányzat, mióta New York-ban jártam, azóta meg még inkább, egy csomó könyvet is elolvastam ezzel kapcsolatban, persze inkább az építészetre fókuszálva, de más megjelenései is érdekelnek (jó, az érdeklődés kimerül annyiban, hogy olvasok a témáról, semmi komoly). Az elmúlt néhány évben itthon is egész sok könyv megjelent a budapesti, meg az ország egész területén található art déco épületekről, most pedig nyílt egy kiállítás a Nemzeti Galériában, ami a hazai tárgyakon, elsősorban plakátokon keresztül mutatja be, milyen is volt nagyjából száz évvel ezelőtt a meghatározó stílus. Bár lehetett volna bővebb is a tárlat (például egy csomó használati cikk megjelenik plakátokon, amiket fizikai valójukban is be lehetett volna mutatni akár), azért érdemes megnézni, és ha nem a gyerekeim nyöszörgését kellett volna hallgatnom, és kergetni őket a termekben, még talán több időt is el tudtam volna itt tölteni, mint azt a kb. 20 percet, ami adatott… Tehát pro tipp: aki szeretne elmélyedni a kiállításban (és elkerülni múzeumlátogató társai lesújtó pillantásait), 10 év alatti gyerekek nélkül látogasson el oda.

Próbáltam megörökíteni pár dolgot, hogy ha már ott nem is sikerült megnézegetnem őket, itthon bepótolhassam.

Mesekalendárium

Találtam egy jó programot a gyerekeknek a Várkert Bazárnál, Lázár Ervin Mesekalendárium, meg útközben láttunk >>ilyen fényvillamost<< is, szóval ez volt a vasárnap esti programunk.

Kicsit arra számítottam, hogy lesz valami ádventi vásár is, mert régebben szokott lenni, de semmi, kihalt az egész környék (fura, hogy a Lánchíd sincs ugye kivilágítva, szóval abban az irányban most egy nagy sötétség van). Jó hideg is volt, úgyhogy még szerencse, hogy vittünk termoszban teát.

Nyári nagytakarítás I.

Na, hát igen, ha jól nézem, valahol július elején dobtam be a gyeplőt a lovak közé, azzal a felkiáltással, hogy végre elkezdődött a nyár, és mire felocsúdtam… hát, három nap, és vége :)

Úgyhogy talán ideje megejtenem a nyári bejegyzéseimet, most ilyen ömlesztett formában, de azért nem egyszerre fogom közzétenni, hogy több poszt legyen belőle, és akkor úgy néz ki, mintha többé-kevésbé rendszeresen írnék :) Ez van, na, most ez a nyár így kiesett (legalább is blogolás szempontból)…

Szóval az a nagy helyzet, hogy idén nem csak egyszer, hanem KÉTSZER is voltunk a Balatonnál, szinte ugyanott, a Balaton-felvidéken, csak másodszorra nem Kővágóörsön volt a bázisunk, hanem Káptalantótiban. Ezért ez a nyaralás nagyrészt kiegészítette a másikat, amit ott nem néztünk meg/nem jártunk be, azt itt igyekeztünk bepótolni/kipótolni: voltunk a Tóti-hegyen meg a Gulácson; megnéztük AZT a révfülöpi strandot, amit még a kővágóörsi szállásadónk ajánlott, de akkor nem került rá sor; elmentünk Salföld felé is; találtunk egy jó, nem tájidegen, barátságos és családbarát éttermet (szintén Salföldön); meg hát persze jó sokat voltunk a Balatonban, ebben nem különbözött az előző nyaralástól a mostani.

Lássuk is:

Kilátások a hegyekről:

Plusz pár kép Salföldről (megy egy a Művészetek Völgyéről, ami pont azon a héten volt, amikor ott voltunk, és a fejembe vettem, hogy milyen jó lenne, ha egy napra lemennénk, mert egyszer valamikor tíz évvel ezelőtt voltunk Sz-szel, szintén csak egy napot, és az egy szép emlékként maradt meg bennem. Ez a mostani alkalom viszont egy nagyon rossz élményként maradt meg bennem, a tömegturizmus és a fesztiválturizmus legrosszabb részei keveredtek itt, gyerekekkel meg pláne élvezhetetlen az egész – szóval a stresszmentes nyaralás érdekében egy ilyet mindenképpen érdemes messzire elkerülni, most így vagyok ezzel…)

Egyébként szintén júliusban lecseréltem a PC-met (cirka hét év után), és… hú, ég és föld, például a képfeldolgozással eltöltött idő (de sok minden más is), egészen újfajta lehetőségek nyíltak meg előttem, remélem, ez nem csak a kezdeti lelkesedés (a gép részéről), hanem sokáig kitart!!!

kirándulás kimaxolva

Kislányom már több mint egy éve nyaggat, hogy egyszer tegyünk egy igazán hosszú kirándulást (az ő definíciója szerint: egy 20 km-es kirándulást), és valamiért most hétvégén éreztük magunkban az erőt, hogy valóra váltsuk ezt a vágyat. Ugyan nem 20 km-es volt a túra, csak 18, de azt hiszem, így is embert próbáló, elértünk a határainkhoz. Eleve ugye volt egy tízkilós “csomag”, az ötödik résztvevő, akit végig hozni kellett, de azért a “nagyobbaknak” is ez még elég kemény volt (igazából a legnagyobbaknak is), főleg, hogy hegyet is másztunk, tehát a szintkülönbség is elég nagy volt, meleg is volt – szóval le a kalappal, hogy megcsinálták. A Cserhátban voltunk, Katalinpusztáról felmentünk a Látó-hegyre, aztán a Naszályra (ez egy kéktúrás útvonal is egyébként), majd vissza a kiindulópontra. Volt függőhíd, barlang (kettő is, az egyikbe csak benéztünk, a másikba be is lehetett menni), szép kilátás, szóval minden, ami egy rendes kiránduláshoz kell, és azt hiszem, most egy ideig nem fognak nyaggatni, hogy menjünk “nagyon sokat”.

Szerk.: közben feldolgoztam a telefonos képeimet, és még bónuszként egy panorámaképet beraknék (ha az eddigiek nem csináltak volna elég kedvet ehhez a túrához):

Beindult a nyár

…és most nem a kánikulai hőségre gondolok, hanem, hogy végre már nyaralni is elmehettünk, méghozzá a Balatonra! Szóval: strand, bográcsozás, grillezés, borozás, hegymászás, társasozás, beszélgetés – minden, ami kell, megvolt, jó társaságban, és többnyire békésen is (már amennyire gyerekekkel lehet békésen nyaralni). Nagylányom ugyan két foggal kevesebbel érkezett haza, mint ahogy elindult, de nem azért, mert kiverte, hanem egyszerűen kiestek, és ennél sokkal nagyobb balesetek szerencsére nem is történtek :)

De mivel egy kép többet mond ezer szónál, ezért nem is folytatom:

kirándulás reloaded

Ma megvolt az idei első (nem tévedés) IGAZI családi kirándulásunk (amennyiben kirándulás alatt olyan tevékenységet értünk, aminek elsődleges célja, hogy az erdőben gyalogoljunk, így például a nőtincsi-tónál eltöltött napunk a gyerekek értelmezésében sajnos nem volt igazi kirándulás). Klappolt az időjárás (éppen nem jósoltak esőt, de még kánikulai meleg sem volt), ráértünk, volt lelkesedés, és még egy viszonylag rövid útvonalat is találtam, úgyhogy felkerekedtünk.

A helyszín a Róka-hegy, ez még szerintem teljes egészében Budapest közigazgatási határán belül van, szóval viszonylag közel, de azért mégis elég vadregényes. Ez egy volt kőfejtő sok sziklával, “hegymászással” (még ha nagyrészt lépcsőkön is), szép kilátással, barlanggal, vadcseresznyefával és szamócával, szóval kb minden igényt kielégített, és mindezt összesen 4 kilométerben, szóval minden bóklászással együtt is csak kicsit több mint két óráig tartott. Egyébként így elsőre elég is volt, még formába kell jönni, meg így öten azért megint olyan, amitől már el vagyunk szokva… De jó volt, a gyerekek nagyon elemükben vannak túra közben, amit jó látni, úgyhogy remélem, tudunk még menni ide-oda a nyári szünetben – meg utána is…!

Hóvirág

Szombaton megyünk a Városliget felé, egyszer csak egy néni megállítja a gyerekeket az utcán, hogy nézzenek csak be a mellettünk lévő ház kertjébe, milyen szép hóvirágok nyíltak ott, mert “ilyet már úgyis csak könyvben látnak!”

Nem tudom, hogy a néni ennyire belvárosinak nézett, minket, vagy pontosan mit gondolt, de 1. Nem, nem csak könyvben látnak hóvirágot a gyerekek, többek között azért sem, mert kb kétnaponta megyünk el az említett kert mellett, de egyébként is: ez hóvirág, Magyarországon annyira nem ritka (még ha védett is)! 2. Egyébként pedig a legkevésbé sem szeretnék január huszonakárhányadikán virító hóvirágokat nézegetni, mert az a legkevésbé sem annak a jele, hogy “de jó idő van”, hanem annak, hogy “idén bizony egy kezemen meg tudom számolni, hány nap tél volt”. Fagyjanak csak le még azok a hóvirágok, majd egy hónap múlva találkozunk…

Egyébként le is fényképeztem az ominózus virágokat, hogy majd esetleg tudjam mutogatni az unokáimnak, mert ők már biztos csak az interneten fognak hóvirágot látni…! :)

back to 2020

Érthető módon szinte mindenki szeretné már a háta mögött tudni ezt a fergeteges 2020-as évet, és jó ideig nem is gondolni rá többet, és nyilvánvalóan én is egy boldogabb új évet kívánok mindenkinek, de azért személy szerint, hogyha nagyon belegondolok, akkor igazából sok panaszkodni valóm nem lehet. Persze, én sem így terveztem ezt az évet, de összességében azért (a külső tényezőket leszámítva) nem mondanám rossznak.

Először is: még minden rokonom, ismerősöm életben van, elég kevés olyan embert ismerek, aki megbetegedett, és szerencsére nagyon súlyos esetet egyet sem (vagy legalább is nem tudok róla). Aztán: még mindig megvan a munkahelyem, ráadásul ez volt életem egyik legstresszmentesebb éve munka szempontjából, ha valamiért, hát ezért igazán hálás lehetek. Ebben az évben töltöttem a legtöbb időt a családommal, felfedeztük a Városliget minden négyzetcentiméterét, és egy csomó mindent csináltunk együtt, ami nekik is és nekem is tök jó kikapcsolódás volt. Amikor már lehetett (májustól), egy csomót kirándultunk, és most már igazi kirándulásokat is tudtunk tenni, nem csak elmenni a Normafától a János-hegyig és vissza. Szinte végigturnéztuk az egész nyarat, alig voltunk otthon – a gyerekek legalább is extrém keveset. És mivel külföldre amúgy sem terveztünk menni, bennem most ez az év ilyen szempontból egyáltalán nem keltett hiányérzetet. Megszületett a harmadik gyermekem, és végig tudtam otthon segíteni a terhesség alatt (meg aztán azóta, a szülést követő első hónapokban is), és ez is egy egészen egyedi szituáció volt. Rengeteg könyvet el tudtam olvasni, amiket már régóta szerettem volna, és csomó filmet is megnéztem, amiket már régóta halogattam. Igaz, hogy nem volt húsvétunk, meg olyan igazi karácsonyunk sem, és a tágabb családdal valóban lényegesen kevesebbet találkoztunk, de ez azért még mindig egy kibírható dolog szerintem.

Szóval, soha rosszabb évet, mint amilyen az én 2020-am volt, mondjuk globálisan ennél rosszabbat talán elég nehéz lenne produkálni…!

BÚÉK

Mi ezzel töltöttük (többek között) a Szilvesztert:

Boldog(abb) új évet mindenkinek!

Ma is spóroltam

Az egyik Lego összeszerelési útmutató végében a kisfiam megtalálta ezt:

Természetesen azonnal olthatatlan vágy ébredt benne, hogy neki ez a börtönsziget KELL, de aztán meggyőztem, hogy annyi legójuk van már, hogy ezt simán meg tudjuk építeni mi magunk is, csak apró eltérések lesznek. Íme:

Jó, tíz apró eltérésnél talán több is van benne (a miénk például sokkal színesebb!), de funkcionalitásában egyébként meglepően hasonlított (később megépítettem a két motorcsónakot meg a helikoptert is, őket sajnos nem örökítettem meg). Három teljes délutánon keresztül építettük (természetesen pontról pontra követve az eredeti összeszerelési útmutatót), kb. ugyanennyi ideig, három napig játszottak vele, tegnap már szétszedtük és elkezdtük visszaépíteni az eredeti szetteket. Spóroltam kb. 30 ezer forintot :) (Egyébként nem is kapható már ez a készlet, de ez most mellékes.)