Nyári nagytakarítás III.

Idén is megvolt augusztus végén a szokásos nyári találkozó osztálytársaimmal, kivételesen most nem csak annyi volt a kimozdulás, hogy a szállásunkról elmentünk a faluba egy kicsit sétálni, hanem egyéb programok is voltak, például biciklis (/autós) várnézés, meg egy “kicsi” (az előzetes becslés alapján 6-7 km-es háromórás, a valóságban 13,5 km-es, és hat órás) kirándulás a Bükkben. Szóval kiléptünk a grillezés-bográcsozás, vízben tespedés, ivás-társasjátékozás Bermuda-háromszögből, és ez egész jó volt. A hangulat ezzel együtt felemás, de… na mindegy, ez most ilyen volt. Viszont ennélfogva erről is be tudok tenni pár képet, ami úgy is mutat valamit, hogy nem szerepel rajta senki (a vár Kisnánán áll, az erdei képek pedig Felsőtárkány környéke):

Ja, és a Kaméleon ezzel a társasággal is jól debütált (bár efelől egyébként nem volt kétségem, de igazából várakozáson felül teljesített a játék, mert onnantól, hogy második este elővettem, mindegyik másik este is játszani kellett vele, pedig azért volt konkurencia!)

BÚÉK

Mi ezzel töltöttük (többek között) a Szilvesztert:

Boldog(abb) új évet mindenkinek!

Új év

Még mindig próbálom összeszedni magam a téli szünet után, úgyhogy egyelőre csak pár képet rakok be a szilveszteri tűzijátékozásról és csillagszórózásról. Jól sikerült a preszilveszter is (már-már hagyományszámba megy, hogy dec. 30-án összejövünk a #9fc-vel, ami tavaly – mármint két éve – részemről elég súlyos állapotban ért véget, idén viszont visszafogtam magam), már csak annyi negatívum volt, hogy Szilveszterkor kicsit megfáradtam éjfél után, szóval, nem is tudom, fél 2 körül már ágyban is voltam. Öregszik az ember, na, két éjszakázás egymás után – el vagyok én már szokva ettől.

Na de nem ez a lényeg, hanem a képek:

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Beindult a nyár part II

…És folytatva az előző bejegyzést, a nyár beindítását egyből kicsit szorosra is vettük, ugyanis egy nappal a hazaérkezésünk után már mentünk is tovább, a hétvégét (kiterjesztve hétfőig) volt osztálytársaimmal, a #9fc csapattal töltöttük (és ez a hashtag még nem a facebookos időkre utal, hanem az IRC-sekre!).

Az együtt “osztálynyaralásoknak” tulajdonképpen már (kimondani is szörnyű) évtizedes hagyományai vannak, persze a társaság időközben némiképp cserélődött (nyilvánvalóan sokan lemorzsolódtak, sokan viszont időközben születtek meg egyáltalán :) ), a helyszínek is változtak (az eredeti Erdőtarcsa után volt egy időben Velence, aztán Bánk, idén pedig, mivel kezdtük kinőni magunkat, egy teljesen új és ismeretlen helyszínt, Egerszalókot próbáltuk ki – szerintem nagy eséllyel ez is egy visszatérő helyszín lesz, mert az árán kívül nagyjából mindennel elégedettek voltunk vele kapcsolatban – én legalábbis biztosan), de a lényeg nagyjából ugyanaz maradt: fürdés, kikapcs, sütögetés, JÁTÉK minden mennyiségben, beszélgetések, alkoholizálás… és tulajdonképpen az egyetlen alkalom az évben, ahol tényleg szinte mindenki egyszerre jelen tud lenni – akivel még az érettségi után 14 évvel is tartjuk a kapcsolatot.

Persze az évek során itt is sokat változtak a dolgok, például már nem tudjuk megcsinálni azt, hogy hajnali négykor lefekszünk, és majd másnap délben előtámolygunk; éjfél körül (ha nem előbb) már alapból elkezd fáradni a társaság nagy része, és esetleg még egy-két órát kibírunk valahogy, de igazából már mindenki azt számolgatja, mikor kelnek majd a gyerekek, és mennyit is lehet még aludni… :) Ennek megfelelően az alkoholfogyasztás is sokkal szolidabb, el-elmarad a vízipipa (mármint, idén egyáltalán nem is volt!), meg ilyesmik. A gyerekekhez nagyban alkalmazkodtunk, viszont itt is az volt most idén, hogy tök jó, hogy már olyan nagyok (nagyjából egy korosztályt sikerült összehozni, mindenki 1-5 év közötti, és azért nem kevés, nyolc gyerekről beszélünk), mert el tudnak lenni egymással is, nem kell annyira vigyázni rájuk (vagy legalább is mindig meg lehet bízni valaki mást, hogy figyeljen már a gyerekekre… :) )

Szóval ez a négy nap most egészen idillire sikerült, pedig az idő még itt sem volt tökéletes, de mégis jól tudtuk érezni magunkat, és valahogy mindenki azt érezte, hogy akár még egy-két nappal többet is el tudnánk tölteni így… Hát, ha mást nem, majd jövőre mindenképpen – remélem!

Itt olyan intenzív fotózást nem folytattam, mint Orfűn, vagy legalább is inkább az embereket örökítettem meg, azokat a képeket meg nem fogom betenni, úgyhogy csak két hangulatképet rakok be, itt a sütögetésről…

…ezt a naplementét pedig búcsúzásképpen.

2017 Szilveszter

Idén szilveszterkor tűzijátékoztunk is, vagyis legalábbis próbáltunk. A hat röptetésből egyet sikerült megörökíteni, az erről készült remekül sikerült képet mindenképpen meg akartam osztani:

30 másodperces záridővel készült a kép. De ha esetleg valaki MÉG ÍGY SEM látná, hogy miről van szó, kiemelem, hogy melyik területre kell összpontosítani:

Ja, hogy ennek fel kellett volna repülnie a levegőbe? Az túl snassz lett volna, meg amúgy is mindegy, mert körülbelül egy másodpercig volt fénye mindössze :)

Egyébként jó volt az évbúcsúztató, a december 30-át nehezebben éltem meg, egy darabig kétséges volt, hogy egyáltalán tudok-e majd szilveszterezni. Sőt, egy ideig még az is kétséges volt, hogy egyáltalán haza tudok-e jönni, ahhoz ugyanis kocsiba kellett ülnöm reggel (ráadásul úgy, hogy én vezetek). Na mindegy, ezeket most inkább nem részletezem, lényeg a lényeg: boldog új évet mindenkinek!

Bánk

strand

homokozás

lángos-fagyi

sütögetés

rozéfröccs

Dixit

Catan

Activity filmcímekkel

erdélyi házipálinka

gyilkosozás

halkabban a zenét!

hol van a gyerek?

válaszd szét!

Bánk 2017 címszavakban. Rekordméretű társasággal (13 felnőtt, hét gyerek), augusztus vége ellenére is fürdőzős idővel, némiképp limitált játékidővel (a póker már nem fért bele a három napba, de a 7 Wonders még éppen előkerült…), és jelentősen megnövekedett “gyerek-idővel”, kevés alvással, hosszú estékkel, meg mindennel, ami ilyenkor lenni szokott. De szerintem tök jól sikerült, és tényleg az, hogy ennyien összejöttünk, ritka szerencsés együttállás volt.

kijelentkezés

Na, a Genfből való hazautunk már nem volt olyan gördülékeny, mint odafelé. Eleve kicsit későre időzítettük, mert este nyolckor indultunk volna, és 23-ra értünk volna Pestre, egy átszállással (ahogy azt kell – ja, és remélem, már érzitek mi következik ebből a sok volná-ból).

Egyből amikor becsekkoltunk, mondták, hogy lehet, hogy egy kis késésre kell számítani, mert a gép, amivel indulnánk, szintén jön valahonnan, és ahonnan jön, ott még nem szállt fel. Egészen a 20:15-ös elméleti indulási időpontig ez így is maradt, tehát semmilyen bővebb információt nem tudtunk meg arról, hogy akkor most mi is van. A csatlakozást már szépen el is engedtük, amúgy sem lett volna rá csak kb 40 percünk, tehát Genfből svájci óramű pontosságával kellett volna elindulnunk. Na de volt még min izgulni, ugyanis azt is közölték velünk, hogy a derék svájciak este 11-kor bezárják a repteret, tehát ha addig nem indul el a gép, akkor aznap már nem is fog. Az egy kicsit kellemetlenül érintett volna. Végül szerencsére még kb fél 11-kor sikerült elindulni, de nem tudtuk, hogy mi lesz a következő lépés. Megérkeztünk Münchenbe, itt is már teljesen kihalt volt minden (ők éjfélkor zárnak, kb akkor landoltunk). De a német precizitás nem hazudtolta meg magát; odairányítottak az információs pulthoz, kérték a beszállókártyákat, és már adtak is egy taxijegyet, ami elvisz minket a hotelba, ott foglaltak két szobát, ehhez is adtak jegyeket, meg egy jegyet a visszaútra a taxihoz. Aztán kinéztek egy másnapi gépet Budapestre, ehhez is adták a beszállókártyákat. És pikk-pakk jött is a taxi, kb fél óra volt az út a hotelba (ami még mindig csak München-külső volt, tehát magát a várost igazából nem is tudom, melyik irányban volt, annyira kívül voltunk), lefeküdtünk aludni egyet, másnap lementünk reggelizni (azt is adtak a szobához), aztán vissza a reptérre. Az egyetlen kényelmetlenség az volt a dologban, hogy az összes ruhám, meg mindenem fel volt adva poggyásznak, amit ugye ilyenkor nem adnak ki, csak a végállomáson (Budapesten), tehát ugyanabban a ruhában kezdtem a napot, dezodor nélkül, fogat se tudtam mosni, egyedül zuhanyzáshoz volt minden kellék a szobában, ami több mint a semmi, de azért… na (de: Budapesten megérkezett velem a poggyászom is, szóval legalább ennek örülhetek). Szóval jó büdösen kiértünk a reptérre, ott ismét késve indult a budapesti járat (én nem tudom, mi van ezekkel a németekkel), de szerencsére csak egy óra csúszással értünk be, így péntek éjjel helyett már szombaton délután háromkor hazaérhettem. Wow.

Az ajándékcsokik jól megolvadtak, de azért még ehetőek. De igazából mást nem nagyon tudtam venni, ami igazán helyi lenne. Genfben három dolgot lehetett kapni: svájci órát (nem), svájci bicskát (nem, mert már van), és svájci csokit J. Utóbbit volt a legkönnyebb beszerezni, úgyhogy felpakoltam belőle.

Aztán itt még nem állt meg a hétvége, mert egy már jó előre megbeszélt balassagyarmati hepajra indultunk egyből, egy jó kis koleszos öregdiák-szobatársi találkozóra, amiről már eleve lekéstünk azzal, hogy nem pénteken mentünk, de mindegy, azért sikerült odaérni, és jól éreztük magunkat, volt evés-ivás, strandolás vasárnap, meg virgonckodtak a gyerekek is, szóval mindenki örült, és végülis valamilyen szempontból pihentető is volt számomra. Meg gyarmatra már úgy járunk, mintha hazamennénk, tényleg egészen otthonos az az egész város.

Most meg próbálom felvenni a fonalat az itthoni eseményekkel, meg visszarázódni, aztán mehet minden, ahogy szokott.

UPDATE: egy-két kép azért még elfér itt!

éjszakai látkép

nappali látkép

éljen május elseje

Péntek délelőtt családilag megnéztük a repülő show-t, mert annyira jó helyen van a munkahelyem, és mert azt mondták, hogy beengednek május elsején is. És tényleg így volt. Egyből kezdésre mentünk, kb egy órát néztük, utána meg egy kicsit sétáltunk a bazárnál is, és már akkor is kezdtek nagyon sokan lenni, de szerencsére még időben sikerült lelépnünk, azt hiszem. Mindezt persze csak azért írtam le, hogy be tudjak tenni pár kevésbé rosszul sikerült képet (ezek a repülők olyan rohadt gyorsak, hogy nagyon oda kell figyelni, ha be akarja őket fogni az ember…!).

Pl. ezen a képen látszik elsőre, hol van a repülő?

…itt :)

Hát ilyesmi volt a program. Sajnos a második világháborús gépeket nem fényképeztem le (vagy csak egy volt?), de mindegy, majd jövőre.

Aztán este részt vettem egy érdekesre sikerült legénybúcsúban is. Igazából ha jól emlékszem, eddig összesen egy legénybúcsúban voltam életemben (most megállok egy kicsit a gépelésben gondolkodni… igen, olyan “igazi” legénybúcsúban csak egyben), ez volt a második. Nagyon hasonlított az elsőhöz, mert itt is gokartozni mentünk “bemelegítésképpen”, utána viszont egy maratoni vacsorát ültünk végig, amin aztán kb mindenki annyira bepunnyadt, hogy a többi programpontot kár is volt már erőltetni. Volt még kocsmázás, aztán kóvályogtunk a városban kicsit (lévén, hogy május elsején nem sok éjszakai hely volt nyitva szinte teljesen kihalt volt minden), és végül szégyenszemre hazamentünk dolgavégezetlenül… :) Nekem persze ez így kényelmes volt, de olyan “öregurasnak” éreztem magunkat, nem volt sok kraft az egészben. Na mindegy, lényeg, hogy az ünnepelt jól érezte magát remélhetőleg, meg persze mi is, csak nem ilyenre számítottam. De soha rosszabbat.

És végre lassan bútorokat is kapunk az irodába, úgyhogy kezdeni fog egy munkahelyhez hasonlítani! :)

2014.08.20.

Ezt a posztot már tegnapelőtt elkezdtem írni, aztán egy mondatig jutottam benne :) Úgyhogy most újrakezdem.

Szóval ezen a héten, meg múlt héten szabadságon vagyok/voltam, és múlt héten nyaralni is voltunk, most inkább már csak itthon pihengetünk (kivéve ma, amikor lementünk szüleimhez, illetve pénteken, meg az egész hétvégén, amikor Sopronban leszünk).

Voltunk öt napot a Balatonnál, régi kedves törzshelyemen, Révfülöpön (azt hiszem, Balatonakarattya mellett ide köt a legtöbb jó emlék, szeretem ezt a kis települést) egy szintén kisgyermekes barát-párral, ami ilyen felállásban elég izgalmas és újszerű élmény volt számunkra, de maximálisan pozitívan záródott, és azt hiszem, igazán jól sikerült. Pedig két egyéves körüli gyerekkel “nyaralni” azért közel sem olyan egyszerű, főleg összekoordinálni az ő napi ritmusukat, meg a mi igényeinket, tehát, hogy lejussunk a vízhez is, vagy, hogy mikor ebédeljünk, meg el tudunk-e menni kirándulni… Ezt igazából az embernek a saját családjában sem könnyű összehozni, de erre jó tréning volt nekünk például a Zemplén, és most már szintet is léptünk. Szerencsére az idő jó volt, sokmindent tudtunk csinálni, és maratoni társasjáték-esteket is tartottunk, ahol legnagyobb örömömre debütálhatott a frissen beszerzett Pandemic-em, és cirka négy játék után sikerült is megmentenünk vele az emberiséget, de volt még ezen kívül sok más is, még új játékot is megismertem :). Felmentünk a kilátóra, összesen, ha jól emlékszem, egyszer fizettünk strandbelépőt, mégis három nap is fürödtünk (mármint a Balatonban, és nem úgy, hogy bemásztunk a kerítésen), a rántott sajt-sült krumpli kombón kívül kábé minden strandkaját végigettem a lángostól a hekken át a hamburgerig, sőt, még egy kólás Calippo-t is elszopogattam; volt közös főzőcskézés, fagyizás, homokozás, meg hintázás a gyerekekkel, meg persze pancsolás úszógumival a 25-26 fokos vízben (amiben ők meglepően jól érezték magukat, semmi didergés, vagy libabőr) – szóval egy igazi klasszikus balatoni nyaralás volt ez, amin tök jól éreztük magunkat.

Mondjuk ez pont nem balatoni kép, hanem a szentbékkálai kőtenger, de a többi fényképen mindig túl jól látszódunk

Ez meg a Hegyestű, ez se szorosan Balaton tudom, de, na, hát itt is voltunk

Egy nappal a Balatonról való hazaérkezés után a #9fc csapat indult útra a Bánki-tóhoz, ez egy még maratonibb társasjátékozást hozott magával, és persze itt is megvolt minden klasszikus elem, ami hosszú évek során már berögzült a közös nyaralásainkba: egymás végletekig (néha már-már sértődésig, ha kijövünk a formából) való húzása, kikecmergés nagy nehezen a vízhez, labdázás vízben és földön egyaránt, este tábortűz, grillezés, vízipipa, piálás és játék – akármi, akárhogyan. Közben egy-egy nosztalgikus történet felemlegetése, kivel mi van úgy amúgy, és aki nem jött, az miért nem, és a többiekről mit tudunk, meg ilyenek. Idén ez kiegészült azzal, hogy a gyerekekkel is foglalkozni kellett, mert hárman is voltak, söt, egy negyedik is, csak az még magzati állapotban, velük játszottunk, meg megbeszéltük, hogy a tiéddel ezésez hogy van, mert nekünk ígyésígy. Néha már én is untam ezeket a beszélgetéseket :) Szóval egy kicsit ez az egész helyzet is új volt a maga módján, de inkább olyan régi-új, szóval voltak dolgok, amiket már évtizedek óta (TE JÓ ÉG) ugyanúgy csinálunk, éshát voltak olyanok, ami még mindenkinek új volt. De jó volt így együtt, és jó volt azt is megélni, hogy a gyerekekkel (egyelőre legalábbis) nem szakadnak el ezek a kötelékek, és így is tudunk még együtt lenni.

Bánkról szombat délután leléptünk Balassagyarmatra Ati barátomhoz, akihez már jó előre bejelentkeztünk, mert már amúgy is igen régen találkozunk, meg kíváncsi voltam, hogy mi van velük, hogy vannak. Balassagyarmat szerintem az egyik legélhetőbb magyar város – legalábbis gondolom az lenne, ha lenne elég munkahely -, mert pont megfelelő a mérete (kb 18 ezer lakos), befogadható, átlátható, és egyszerűen minden van benne a Tesco-tól a strandig, de tényleg, fasza kis városközpont, csendes liget, játszóterek, cukrászda, Makkász, mozi, bulihelyek… Szóval – mindegy, elfogult vagyok, lényeg a lényeg, hogy Atiékhoz pont egy gigantikus szülinapozásba csöppentünk bele a szüleinél, volt ott is grillezés (egy ideig most nem fogom kívánni a grillhúst azt hiszem), fater egyből töltötte a stampót, szóval olyan volt, mintha nem tudom, legalábbis hazaérkeztünk volna, aztán végülis a fürdetés miatt meg kellett szakítani a bulit, de egy tök jót beszélgettük majdnem éjfélig, és még Atiék újonnan felújított házát is megnézhettük. Másnap még sétálgattunk kicsit a városban, de aztán Zsófi már nem nagyon tolerálta a sok helyszínváltást, és ebéd után jobban láttuk, ha sátort bontunk. Szóval így ért véget ez a hét, azóta próbálunk regenerálódni, ez a hét kell még, hogy tényleg jól kipihenjem magam, annak ellenére, hogy néha pazarlásnak tűnik, hogy négy napot is kivettem arra, hogy csak úgy itthon héderezzek. De most ez van, úgyis megyünk még sokfelé, kell egy kicsit pihenni is.

Molly (kutya) és Zsófi (ember) ismerkedik egymással az üvegen keresztül

Bánki-tó

Augusztus 20 előtt volt osztálytársaimmal (már akikkel még tartjuk a kapcsolatot) elmentünk egy rövid közös nyaralásra a Bánki-tóhoz. A közös nyaralások hagyománya már több, mint 10 éves (ami így leírva elég durvának tűnik, de tekintve, hogy jövőre lesz a 10 éves érettségi találkozónk, azt hiszem, lassan 15 évet is írhatnék nyugodtan :) ), viszont a helyszín most új volt – a korábbi “alap”helyről, Erdőtarcsáról elég hamar áttelepültünk Velencefürdőre, idéntől azonban már úgy tűnik, oda sem tudunk menni, ezért aztán kellett keresni egy még újabb helyet. Ezzel azt hiszem, mindenki maximálisan meg lehetett elégedve, mert olcsó is volt, nagy is (én pl egyedül aludtam egy háromágyas szobában, de nem azért, mert a többiek meg együtt szoroskodtak), közel a tóhoz (konkrétan a partjára nézett a kert, meg a ház is), kerttel, meg sütögetős hellyel, meg minden (konyhai eszközök, poharak stb.). Persze nem volt olyan “otthonos”, mint a korábbiak, de volt egyfajta osztálykirándulás feelingje a dolognak, ami poén szerintem.

Azzal a különbséggel, hogy már nem vagyunk 15 évesek, és ezt kicsit most negatívumként éltem meg. Persze nem volt vészes, összességében én nagyon jól éreztem magam, de azért érezni lehetett, hogy bizony már nem vagyunk napi kapcsolatban egymással. Könnyebben sértődnek meg az emberek, nem értékelik már a durvább poénokat (vagy egyáltalán nem is értik), nem tudjuk már annyira könnyen venni egymást, nem bírjuk már annyira az éjszakázást(!), vagy az ivást. Nekem ez kifejezetten lelombozó volt, hogy valaki első este megkérdezte 22-kor, hogy mennyi az idő, és amikor megtudta, akkor közölte, hogy lassan már le kéne feküdni, mert ő nem azért jött ide, hogy éjszakázzon, hanem, hogy pihenjen… :) WTF? Hol vannak már azok az idők, amikor Tarcsán annyi ideig vénkurváztunk, meg rikikiztünk, hogy ránkhajnalodott? Konkrétan világosban feküdtünk le :) Meg mi az, hogy nem is akarnak az emberek vénkurvázni, meg amikor beteszem a Crescendo-t, akkor lelövik, hogy mi ez a szar zene? :) (Sőt már olyan szintre is eljutottunk, hogy pókerezni sem akart a társaság nagy része, ez mondjuk nekem annyira nem szívfájdalmam, de azért emlékszem még azokra az időkre, amikor a póker volt az ELSŐ, amit elővettünk. Most maga a francia kártya, mint olyan, nem került elő. Azt meg már meg sem említem, hogy a vízipipát 80%-ban csak én szívtam kb :) ) Szóval kicsit olyan, mintha kezdenénk elnagypapásodni, és gondolom ez már csak rosszabb lesz, ha jönnek a gyerekek, meg minden, mert akkor már össze se lehet járni annyira.

Ennek ellenére azért jó volt az esti virsli/szalonnasütés , meg beszélgetés a kertben, a “strandolás” az elmaradhatatlan adogassunk-legalább-27-et-egymásnak-a-vízben-úgy-hogy-ne-essen-le-a-labda játékokkal, meg focizás a homokban idióta gumilabdával (meg szabályokkal), tabuzás, meg dixitezés, meg egyéb játékok megismerése (mindig van 1-2 új, de ez jó), meg az “üt, mint a kókusz”, és “kezd jó lenni” vízipipázás közben :)

Azért remélem, egy ilyen hétvégét (legalább) jövőre is sikerül összehozni, mert hiányozna, ha nem lenne!

Mielőtt még bárki találgatni kezdene: azok ott a kép alján nem mi vagyunk :), csak a táj miatt raktam be (a képet köszi triának)

 

Mikulás-party

Szombaton voltunk igazi „klasszikus” házibuliban, ahol az emberek legalább fele nem ismeri egymást (esetemben ez inkább bő 80% volt, szóval az emberek nagy része számomra ismeretlen volt), és annyian vagyunk, hogy csak állva férünk el (40 ember egy kb 50 négyzetméteres lakásban), de azért mindenki jól szórakozik. Egy „Mikulás-parti” volt, persze a Mikulás még odébb van, de ez most így jött ki, a szervező srácnak pont december 6-án van a szülinapja, úgyhogy ez is adta az apropót. Hát mit mondjak, vicces volt, még úgy is, hogy a legjobb dolgokat sajnos kihagytuk, mert nem sokkal éjfél után eljöttünk, de azért így is láttunk pár embert vicces maskarában (a beöltözésért – elsősorban természetesen karácsony-Mikulás témában – nagyobb welcome drink járt), ott voltunk a szülinapi köszöntésen, és a négyfordulós szaloncukor-evő versenyt is végigizgulhattuk. Sőt, még a tetőre is felmehettünk, ez egy olyan panellakás, ahonnan egy létra vezet a tetőre (!), tök vicces, csak az az egy problémája, hogy nincsen korlát a tető szélén, szóval túl sok túl részeg emberrel nem egy életbiztosítás felmenni, viszont a kilátás szép volt.

esküvők

Az elmúlt két hétben két esküvőn is voltunk, mindkettőn osztálytársakkal, és osztálytársaknak (összesen háromnak :) ). Találkoztam már évek óta nem látott osztálytárssal is, meghát azok is jöttek – mindenki, aki tudott –, akikkel úgy amúgy össze szoktunk járni.

Más volt egészen a kettő, de mindkettőn jól éreztem magam. Mindkettőben voltak megható(bb) pillanatok, meg vicces részek, meg versengés, amiben mindig jó helyezést ért el a #9fc csapat :), meg voltak nagy evés-ivások. Kiderült, hogy a régészlányok jobb bulit csapnak, mint a metálos fiúk, viszont utóbbiak jobban fogyasztják a pálinkát, volt minden klasszikus elem egyébként, például elraboltuk a menyasszonyt, bár ez valószínű minden idők legbénább „rablása” volt, viszont utána legalább volt pezsgőivás cipőből a vőlegénynek, amit állítólag már nem így csinálnak, de mi konkrétan beleöntöttük :). Voltak vicces ajándékátadások is, és volt olyan is, hogy valaki pont ugyanazt vette, mint amit mi osztálytársak – na az annyira nem volt vicces, de legalább mi adtuk oda előbb, úgyhogy talán nekünk volt kevésbé kínos, de azért jót röhögött mindenki.

És most van két újabb házaspár a társaságban. Ami mondjuk nem tudom, mit jelent, de azért hosszútávon biztos érezhető lesz majd, hogy változik az „összetétel”, vagy az aktivitás, vagy valami a baráti társaságban. Félelmetes, de néha tényleg kezdem úgy érezni, mintha kicsit már felnőttek lennénk…

ARCHÍV – egyveleg

Egyébként mi van velem?

Hát mit is írhatnék… Munkáról lehetne, de arról nem nagyon szabad. De azért mégis fogok :) Tegnap elbúcsúztattuk ismét egy munkatársunkat, és jövő héten lehet, hogy még többet kilépnek. Azt mondtam már, hogy a worst case scenario szerint összesen hárman maradnánk, amiben már a főnököm is benne van? Vagy esetleg négyen, egy terhes anyukával, aki nyáron szülni fog? Kilátások azok vannak… De most tényleg nem sokkolok inkább, úgysem így lesz, csak már nem győzöm kivárni, hogy lesz-e valami egyáltalán, olyan lassan történnek itt a dolgok.

A lakásban van új szőnyegünk (meg is tudom mutatni, így néz ki, de az árát nem ér megnézni!), ezt még biztos nem írtam, meg múlt pénteken szordzs-ék is eljöttek, felraktuk az egyik szobában az új karnist, meg függönyöket is. Ez elég rendes előrelépés szerintem :) Most ezen kívül az kötött le, hogy jól elköltsem az egészségkártyámról a pénzt, mert rájöttem, hogy nagyon sok van rajta, és mielőtt még valaki azt is elvenné, jobb, ha költök róla. Aztán majd ezzel leállok nemsokára, mert hagyni is kell, hátha majd valamire TÉNYLEG kelleni fog.

Szombaton meg Dombi barátomnál voltam lakásavatón Győrben(!), úgy, hogy délután mentünk és vasárnap hajnali négykor már otthon is voltam, ne kérdezzétek, hogyan. Egyébként jó volt, a lakást is elfogadnám, meg az este is jól sikerült, vízipipás bénázással, ultimate Bang! játszmákkal, meg egy kis pókerrel, csak a szokások miatt, meg jó sok youtube-bal, politizálással, antiszemitizmussal, meg amik ilyenkor általában feljönnek :)

Sz-el elkezdtünk angolozni – egészen pontosan tegnap este -, teljesen egyedül, mármint ketten, de egészen belelkesültem, ő szeretne egy középfokút letenni, én meg egy felsőt, nyárra be is lehetne lőni, persze, hogy mire megyek vele, azt nem tudom, de rosszul biztos nem jön, meghát az lenne az igazi motiváció, hogy rendesen tanuljak!

Szóval ezek mennek most.

ARCHÍV – sör

Tegnap este elmentünk sörözni stoker és chamo (használja még egyáltalán ezt a nicket??) barátommal. Kvázi ez amolyan legénybúcsú-féle volt, legalábbis az esküvő volt az apropója, de nem kell meglepetés sztriptíztáncosnőre meg kokaincsíkokra gondolni, sőt még italból is tényleg csak sört fogyasztottunk, persze az is a fejembe szállt kicsit, de viszonylag korán leléptünk, és teljesen simán hazaértem :) Szóval a lényeg az volt, hogy régen láttuk egymást (én chamo-t már kb egy éve szerintem, sőt, lehet, hogy több), és sokminden megbeszélnivalónk volt. Kicsit sajnálom ezt az egészet, mármint, hogy gimiben kb legjobb barátok voltunk, aztán valahogy azóta kicsit eltávolodtunk, és bár ezt abszolút nem szoktam érezni, amikor találkozunk, nincs kínos feszengés, vagy ilyesmi, de azért így utólag belegondolva… szóval hiányoznak, hiányzik az, hogy nem járunk össze, hiányzik a közös valóságalap, a közös élmények, meg minden. És persze az jó, hogy tudunk egymásról, és valamennyire tartjuk a kapcsolatot, de ez nem ugyanaz. Nem ugyanaz, mint ami régen volt.

Na most egy kicsit kesergősre sikerült ez a beszámoló, pedig nem ez a lényeg; nagyon jól éreztem magam tegnap este, és jó volt, hogy igazán barátaimnak érezhetem ezt a két srácot, és együtt örülhettünk egymásnak. Gondolom ezután sem fogunk gyakrabban találkozni, de azért remélem nem is felejtjük el egymást :)

ARCHÍV – Erdélyi út

Ez most így nem az igazi, mert nincsenek nálam képek, amiket feltehetnék illusztrációképpen, de azért a szöveget megírom, aztán majd update-elem a posztot mondjuk holnap.

Szóval: hosszú hétvégén voltunk Sz-el, méghozzá Erdélyben egy esküvőn (most jut eszembe, a road map-et be tudom rakni, és akkor lesz kép :) ). A táv kb 750 km volt, szüleim kocsiját kértem el rá, és azt kell tudni még mindehhez, hogy jómagam szerintem életemben nem vezettem még egyhuzamban többet 200 km-nél. Most nagyon gondolkozom, de nem. Sz-nek még nincs jogsija, tehát a váltásnak még a lehetősége sem állt fenn, de fejben felkészültem nagyon, hogy ne legyek fáradt, meg figyeljek mindenre, meg ilyenek; és arra jöttem rá, hogy szeretek vezetni! De tényleg, rohadt jó volt pénteken is, meg tegnap is reggel fél ötkor felkelni, bepakolni a kocsiba, és menni egész nap (persze azért megálltunk pihenni, legalább háromszor húsz percre/félórára mindkét alkalommal), és nézni a térképen, hogy ennyit haladtunk, számolgatni, hogy még ennyi van hátra, az kb ennyi óra… És a végén pedig megérkezni. Szóval élveztem, meg nem mondom, hogy nem izgultam, de így utólag belegondolva azért annyira nem volt durva, mint amire számítottam. Mármint fáradtság, meg ilyenek szempontjából, egyáltalán nem mondom, hogy a vezetés utáni estéken már abszolút semmit nem tudtam kezdeni magammal, elfáradtam persze, meg el is tompultam rendesen, de azért nem az volt, hogy bedőlök az ágyba, és alszok 12 órát.

Na de időrendben haladva: pénteken reggel fél hatkor már a kocsiban ültünk, kilenc körül értünk a határra, előtte tankoltam egyet (ami egyébként hiba volt, mert a román benzin olcsóbb nem is kevéssel), aztán szépen lecsorogtunk, először kicsit szokni kellett az ottani vezetési stílust, de azért belejöttem. Ugyanis nem a magyarok vezetnek durván, egyáltalán nem; a románokhoz képest mi kismiskák vagyunk. De tényleg. Először próbáltam még településeken ötvenre-hatvanra visszalassítani, aztán amikor már azt láttam, hogy a kamion előz a záróvonalon a falu közepén, akkor realizáltam, hogy ez itt nem működik. És mindenhol ez volt, szerintem a románoknak az első dolog amit megtanítanak az autósiskolában: ha előtted van valaki, ELŐZD meg. Mindegy, hogy százzal megy, vagy akár száztízzel főúton (kipróbáltam), mindegy, hogy kanyar jön, előzni tilos tábla, záróvonal, dupla záróvonal, település, vagy szerpentin, ELŐZZ. Sz szerint a visszaúton már én is átvettem ebből, de azért próbáltam higgadt maradni, merthát mi azért nem is siettünk, az utakat sem ismertem annyira (az útminőség egyébként vállalható, itthon sem jobb…), és különben is: nem az én kocsim, meg külföldön ne kössek már ki az árokban…Így is jó sok szabályt megszegtem, de nem volt se rendőri atrocitás, se másmilyen… Egy eset volt, amikor már csak két falura voltunk a céltól, kanyarodok be a mellékútra, int egy rendőr a járdán, na mondom megállás. Szépen kisorolok, erre nyílik a hátsó ajtó, beszól a rendőr, hogy melyik faluba szeretne eljutni: nem ellenőrzött, csak éppen stoppolt :) Kicsit feszült volt az a tíz perc amit együtt töltöttünk, de azért ez egy utólag belegondolva vicces volt.

Szombaton volt az esküvő, este lagzi, ez ottani viszonyok között kis esküvőnek számított (kb 130-an voltunk), csak egy napos, disznóvágás se volt, hanem étteremben ettünk, meg annyira nem is volt ultratradicionális, de azért én élveztem, meg így is volt pár székely sajátossága, amik itthon elég furcsán néznének ki (pl. az ajándékozási szokás: mindenki kap egy borítékot, és belerakja a pénzt – mindezt a lagzi közepén kb egy meghatározott időpontban -, és odaadja a párnak; ergo nem vesznek semmilyen ajándékot, mindenki pénzt ad; vagy a menyecsketánc keringő volt, ez is fura szerintem, de ott így szokás…), hajnali négyig roptuk mi is rendesen.

Vasárnap kicsit pihentünk, meg akkor esős idő is volt, úgyhogy nem tudtunk sokmindent csinálni, ezért csak átmentünk a vőlegény családjához egy kis családi sütögetésre, meg a maradékok elfogyasztására…

Hétfőn már négykor keltünk, picit más úton indultunk, megnéztük még gyorsan a Szent-Anna tavat is (amiről vannak szép képek), és tovább hazafelé.

Itt a legnagyobb esemény az volt, amikor Nagyvárad előtt egy akkora zápor kapott el, hogy konkrétan meg kellett állni a kocsival az út közepén, és öt percet várni, mert az ablaktörlő nem tudott olyan gyorsan mozogni, hogy bármit is lássunk… Ilyen szituációban sem voltam még. Aztán útközben még esett párszor az eső, de ilyen durva nem volt sehol. Végül kilenckor értünk haza a lakáshoz, teljesen jó volt. Jó kis hétvége volt :)