Gerecse

Ezen a hétvégén a Gerecsében tettünk egy nagyobb körkirándulást, tatabányai kiindulóponttal. Múlt héten Sz olvasott valamit a Szelim-barlangról még Tatán, és ez valahogy megragadt bennem, úgyhogy kerestem egy olyan útvonalat, amiben az is benne van, hogy megnézzük. Én erről a barlangról még nem is hallottam, de hatalmas élmény volt, még annak ellenére is, hogy sajnos elég népszerű is, szóval rengeteg másik ember is kíváncsi volt rá, ami kicsit ront az élvezeti értékén (főleg úgy, hogy előtte az erdőben azért nem sok mindenkivel találkoztunk), de sebaj.

Ezen felül pedig rengeteg gombát láttunk, tényleg tele volt az erdő velük, annyira sok volt, hogy egy párat még le is szedtem, már amit ismertem, galambgombát meg őzlábat, és egy adagnyi gombapaprikás-féle lett belőle vacsorára, már el is fogyasztottuk (nagyrészt én, mert Sz bizalmatlan az ilyesmivel kapcsolatban, a gyerekek meg alapból nem szeretik a gombát) – még élek. Láttunk például – szerintem – gyilkos galócát is, amit talán életemben most láttam először, meg harkálytintagombát, aminek a létezéséről a saját nagyfiam világosított fel pont a napokban, meg még rengetegfélét, amit be sem tudok azonosítani (de vélhetően nagy részük nem ehető). Egy párat ezekből megörökítettem.

A túra végén érkeztünk meg a Szelim-barlanghoz, kicsit már elcsigázottan és nyűgösen, de azért persze a gyerekek egyből felvillanyozódtak, mindenhova fel kellett mászniuk, és itt azért volt mászni való bőven. Nem tudom, a méretek átjönnek-e a képekből, de hatalmas ez a hely. Szóval ismét be tudok tenni pár képet:

Múzeumajánló 3

Miért ne tripláznék?! :) Következzék a harmadik kiadás!

Néprajzi Múzeum (Budapest)

Augusztus 20-án, mivel nem volt olyan fényes az idő, inkább nem mentünk el az előzetes terveink szerint a tatai Fényes tanösvényre (erről majd egy későbbi időpontban írom meg a beszámolót, ha valaha eljutunk…), hanem kihasználtuk az ingyen múzeumozási lehetőséget, méghozzá a frissen megnyitott Néprajzi Múzeumban (két megjegyzés: (1) itt most a többesszám engem és két nagyobb gyermekemet takarja; (2) aznap délután a nagylányommal még a Szépművészetibe is elmentünk, de arról külön bejegyzést nem írnék, mert az egy olyan hely, ahol kb tudja az ember, hogy mit kap – főleg képeket és szobrokat -, és azt meg is kapja).

Én megmondom őszintén, elég sok mindent el tudok képzelni egy Néprajzi Múzeumba (pláne egy ilyen bitang nagy épületbe, mint amit most felhúztak), de a múzeum üzemeltetőinek mintha halvány fogalmuk sem lett volna, hogy mégis mivel töltsék meg ezt a helyet. Mondom, mi van benne: egy terem, mindenféle népek eszközeivel/tárgyaival/leírásaival nagyjából ünnepek, tevékenységek köré felhúzva tematikailag, úgymint esküvő, háború, népszokások stb. – ha jól értelmeztem, ez lenne az “állandó” kiállítás, de lehet, hogy ez is csak ideiglenes, amíg nem tudtak jobbat kitalálni; és egy másik terem egy-egy “érdekes” eszközzel, meg egy hatalmas üvegvitrinnel mindenféle “dologgal” póznákra felhúzva, amit kétszeri körbejárás után sem tudtam meg, hogy mi akar lenni (mármint ez az installáció) – plusz ugyanitt mindenféle további különtermek is vannak, gondolom csoportos foglalkozásoknak. Ebben a teremben az volt a truváj (figyelj!), hogy nem tettek ki táblákat a kiállított dolgokhoz (de ne gondoljon senki sok mindenre, kb 10-15-féle tárgy volt ÖSSZESEN, és akkor lehet, hogy sokat mondtam), hanem QR kóddal lehetett beolvasni őket és elolvasni a telefonodon a leírásukat. Érted?!! Mennyire innovatív már??? Ergo kétféle ember volt a teremben, az egyik, aki próbálta kitalálni, hogy mégis mit lát maga előtt (pl. borotvatartó dobozka hatféle verzióban), és vakarta a fejét, a másik meg aki nyomkodta a telefonját.

Na ez volt az a rész, ami szerintem fizetős, és van két másik rész, ami szerintem ingyenes máskor is. Az egyik egy baromi hosszú faltól falig üvegpolc tele kerámiákkal (nem emlékszem, hogy lenne hozzájuk kifejezett leírás: beraktak egy csomó kerámiát egymás hegyére-hátára, általában nagyjából szín és forma szerint csoportosítva, ennyi), a másik egy hatalmas belső-Budapest makett nagyjából a századforduló idejéből (mármint, hogy akkor hogyan nézett ki a város, nem a makett százéves). Ehhez voltak tabletek rögzítve, ahol kiterjesztett valóságon lehetett információkhoz jutni a makett egyes pontjai esetében (természetesen az összes gyerek azt akarta nyomkodni, de se a tabletet nem érték el rendesen, se a makettből nem láttak eleget, mert túl magasan volt nekik).

Ha ennyiből nem jött volna le: számomra baromi csalódás volt ez a hely, tényleg csak a kihagyott lehetőségek visszhangoznak benne egyrészt, másrészt meg a felesleges “trendinek” szánt dolgai válnak iszonyú idegesítővé. Totálisan kong az egész épület az ürességtől (ténylegesen és metaforikusan is; de mondom ezt úgy, hogy nyilvánvalóan az ingyenesség miatt kb. vagy hússzor annyian lehettek most, mint egy átlagos napon), és még csak épületként sem lehet élvezni (mint pl a Magyar Zene Házát), mert a felső szintjei le vannak zárva – megnéztük. De egy kép többet mond ezer szónál, szóval akit csak egy kicsit is érdekel:

(Az megvan, hogy kiállítottak egy deszkás cipőt – lásd 5. kép??? Ezt valaki néprajzilag érdekesnek találta? Annyi kérdésem lenne…)

Viszont az a szerencse, hogy már több mint 50 éve van egy baromi jó néprajzi múzeumunk is, úgy hívják, hogy:

Szentendrei skanzen

Amúgy nem, mert hivatalosan úgy hívják, hogy Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum (tényleg), de tökmindegy, ez úgyis mindenkinek csak A Skanzen. Tegnapelőtt mentünk el oda, a nyár utolsó napján, még jó, hogy akkor nem esett úgy, mint másnap.

Mi nagyon szeretjük a skanzent, egyrészt mert iszonyú sok minden van benne (harmadszor voltunk a gyerekekkel, több mint 6 órát töltöttünk el most benne, és 80%-ban olyan dolgokat néztünk, amiket eddig még nem láttam), másrészt mert nagyon gyerekbarát, két régi ház között mindig meg lehet állni valami játszótéren, vagy játszóházban, vagy egyszerűen egy olyanra berendezett házban, ami a gyerekeknek is érdekes(ebb).

És most ráadásul még egy új tájegysége is nyílt, az “erdélyi rész”, egy “faluval”, meg egy “várossal”, ami ráadásul még azért is más, mint a többi rész, mert itt színészekkel különböző jeleneteket játszanak el a látogatóknak (ez az ún. “élő történelem”). Ez most is ment, egy sima szerdai napon, úgy, hogy túl sok látogató azért nem volt. Szóval mittudomén, bemész a postára, és feladhatsz egy levelet, és az ottaniak eljátsszák, hogy egy erdélyi postában vagy 100 évvel ezelőtt; vagy bemész egy divatházba, és eljátsszák, hogy eladnak neked egy kalapot. De olyan is van, hogy egymással játszanak, pl. a cukrászdában a kasszírosnő meg egy úr évődött, amíg ott voltunk. Van ennek egy bizarr, kicsit “westworldös” utánérzése is, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert pont most fejeztem be a 4. évadot, és még friss az élmény :). Sok minden van itt, könyvkötő, gyógyszertár, polgári lakás, asztalosműhely… A falusi részen meg egy erdélyi templom, iskola, parasztházak.

Már csak ezért az egy részért is megérte volna eljönni ide, de persze akkor már bebarangoltunk más helyeket is, például a Balaton-felvidéken szerintem én még nem voltam, betértünk oda (ennek pont kb. a felét javították/építették, de még így is volt bőven látnivaló), aztán a Kisalföld felé jöttünk vissza, és nagyjából záráskor jöttünk el úgy, hogy az egész területnek az egynegyedét jó, ha megnéztük. Ide tényleg csak úgy érdemes jönni, ha valaki az egész napját rászánja. Pár (sok) kép ide is:

Múzeumajánló 2

A múltkor annyira bejött ez a műfaj, hogy ismétlek :)

Nyaralás közben is gazdagodtunk múzeumi tapasztalatokkal, és az előzőhöz hasonlóan most is jutott egy pozitív, meg egy nem annyira pozitív. Kezdem a tényleg “ajánlható”-val:

Balatoni Múzeum, Keszthely

Elsőre nem gondolja talán az ember, hogy pontosan mit is lehet múzeumi keretek között bemutatni a Balatonról (vagy, hogy az mitől lesz izgalmas/érdekes), de ide mindenképpen érdemes betérni bárkinek, aki a környéken jár. Ez a múzeum ugyanis minden: a Balaton teljes spektrumát bemutatja, a vízrajztól kezdve a geológián, az élővilágon, a történelmen át a néprajzig és a legújabb kori turizmusig, a földtörténeti eseményektől a várrendszeren át a halászatig és hajózásig, az úttörőtáboroktól a strandmenüig, a barlangoktól a hegytetőkig, és mindezt teljesen klasszikusan, de mégsem elavult módon… Valószínűleg ez teljesen szubjektív, de nekem nagyon bejött, hogy ez a múzeum nem akar “több” lenni, mint egy múzeum, nem akar trendi lenni, érintőképernyőkkel, meg bizbaszokkal, és mégis tud jó lenni, tud interaktív (is) lenni, gyerekeket és felnőtteket egyaránt lekötni, és ennél többet én megmondom őszintén, nem várok egy múzeumtól.

Először kb 9-10 éve jártunk itt Sz-szel, akkor még gyerekek nélkül, és már akkor is lenyűgözött ez a hely (egyébként 2011-ben Év Múzeuma is volt), olyannyira, hogy most kicsit féltünk is visszamenni, hogy mi van, ha csak az emlékeinkben szépült meg, amúgy meg tök gagyi az egész. És először mindez majdnem be is igazolódott, mert anno volt egy rész benne, ami most nincs (pl. egy “bicikli”, amivel körbe lehet bicajozni a Balatont, úgy, hogy valami térképen mutatja, merre jársz, miközben tekersz egy pedált), és amit pedig megmutattam volna a gyerekeknek, mert élvezték volna, de ezek szerint az csak időszakos kiállítás volt. Mindenesetre aztán az állandó rész már nem okozott csalódást, ott minden ugyanaz maradt, sőt, aztán kiderült, hogy most van egy időszakos mesekiállításuk is, ami meg teljes mértékben gyerekekre van szabva (bár kicsit kevésbé éreztem benne a “Balaton”-témát), és azt a végére hagyva maximálisan pozitívan jöttünk el végül.

Szóval, ha valamit ajánlani tudok (tényleg a Balaton iránt érdeklődőknek), akkor az ez a múzeum, 1-2 órát simán el lehet benne tölteni, és tényleg kicsiktől a nagyokig mindenki találhat benne néznivalót.

Afrika Múzeum, Balatonederics

A másik véglet a balatonedericsi Afrika Múzeum, amit talán igazságtalan is összehasonlítani bármivel, vagy egyáltalán múzeumi “sztenderdekkel” mérni, mert valójában nem az, de ha már ezt a nevet adták maguknak, akkor viseljék a következményeket.

Szóval adott egy híres magyar vadász, aki elég sokat élt Afrikában, aztán élete vége felé (a ’80-as években) hazajött, és a balatoni villáját berendezte “múzeumnak”, a kertjét meg “állatkertnek”, de sajnos pontosan ez a ’80-as évek feeling süt a mai napig az egész helyből, és nem a pozitív nosztalgiahullámok csaptak meg, hanem inkább az a Káeurópai “kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzés…

Bár azt leszögezném, hogy a hely érdekes, sőt, az úriember, aki “tárlatvezetést” tart az épületben (/őrzi a termeket), ő is egy csomó érdekességet mondott, de mindezt egy olyan helyen, ahol van kb. öt szoba, amit telezsúfoltak különböző vadásztrófeákkal és autentikusnak szánt afrikai mindenfélével (kígyóbőrtől kezdve az elefántlábon át a klasszikus kitömött bivaly- meg antilopfejekig, faszobrokkal, nyakláncokkal, elefántcsont ékszerekkel, meg amit még érdekesnek gondoltak…), de ezt bármiféle tematizálálás, vagy feliratok nélkül (ebben segített az “idegenvezető”), szóval tök jó, de ez így azért inkább csak egy Dr. Nagy Endre (a vadász) emlékház, nem több…

A kert rész pedig egyrészt a szegény ember állatkertje, pár random afrikai (vagy nem afrikai(!)) állattal (a legszomorúbb látvány közülük a kismajom volt, aki egy autógumival birkózott, láthatóan már teljes mértékben begolyózva a magánytól és unalomtól), másrészt meg egy gyerekszemmel még talán jópofa, felnőtt szemmel viszont egy igazi WTF “dzsungellel”, ami egy bozótosba vágott ösvényt jelent, ahova egyes szakaszokon kartonból készült állat- és emberfényképeket helyeztek el. Ez olyan szintű gagyi számomra, hogy egyszerűen értelmezni sem tudtam.

Szóval oké, hogy itt is el lehet tölteni 1-2 órát, meg érdekes volt a kiállítás (megfelelő nyitottsággal), de az állatkert inkább szánnivaló – ennyire még nem sajnáltam állatokat, mint az ittenieket -, és a vadásztrófeák is inkább az “oké, ilyen is van” kategória, mint az “aztaaaa, de király, hogy öt kafferbivalyt, meg két varacskos disznót is lelőtt a bácsi a harmincöt antilop mellett!”. Meg az azért nem múzeum, hogy behányunk ezer dolgot egy szobába, aztán “nézegesd”! Na mindegy, mindenesetre amilyen bizarrul hangzik egy “Afrika Múzeum” a Balaton partján, pontosan annyira az is, szóval ha van más program, akkor inkább arra menjen bárki, mint ide szerintem.

nyaralós 2

Már túlvagyunk az éves szokásos osztálytársaimmal eltöltött szalóki dzsemborin is. Idén a változatosság kedvéért úgy mentünk, hogy csak én a három gyerekkel, nem mondom, hogy nem volt kimerítő, de igazából mindenhogyan az lett volna, ha egyedül megyek, akkor is (tavaly egyedül mentem), szóval akkor meg már nem mindegy?

Rengetegen voltunk, tíz felnőtt (+bónusz), és legalább 12 gyerek, ez azért már egy kisebb nyári tábornak is elmegy. MINDEN volt, amit kötelezően szoktunk, bográcsozás, kirándulás (na jó, inkább kocsikázás egy kis sétával), foci a gyerekekkel (bár a méta idén nagyobb szám volt), medencézés a gyerekekkel, meg persze az esti játékok, Fedőnevektől kezdve a kockabangen át a Dixitig meg a mocsárig minden (na jó, csak szinte minden, mert pl. póker meg gyilkosozás nem volt), még 7Wonders is (viszont az Armada kieg-et még mindig nem tudtam kipróbálni, amit karácsonyra “kaptunk”)!

Hát, röviden ennyi, jövőre ugyanitt – illetve dehogy is, hiszen már évek óta mondogatjuk, hogy ez volt az utolsó itt, jövőre máshol… de majd meglátjuk.

Innen túl sok képet nem tudok berakni, mert szinte mindegyiken van valaki, de a siroki várból azért beteszek párat:

Nyaralós 1

Mire lassan vége a nyárnak, összeszedem magam, hogy bedobjak pár nyaralós képet.

Idén is voltunk a Balatonon (még július végén, csak most jutottam el oda, hogy ezt megosszam), ahogy az már egy pár éve jó szokásunkká vált, ugyanúgy az északi parton, mint korábban, és kb ugyanannyira jó volt, mint eddig. Bár pont idén azért belém nyilallt egyszer-kétszer, hogy talán lehet, hogy ideje lenne egy kis szünetet tartani, mert oké, hogy szinte már hazajárunk, amikor évről évre megmásszuk a Badacsonyt, meg olyan otthonos érzés ugyanazokat az éttermeket meg strandokat felkeresni, de az is lehet, hogy ideje lenne valami újat is megismerni jövőre. (Egyébként pont strandok tekintetében most újakat ismertünk meg: a szállásunkhoz legközelebbi, a badacsonytördemici sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert borzasztó iszapos volt az alja, a kicsit arrébb lévő keszthelyi viszont minden szempontból megfelelt, szóval ez lett az új kedvenc törzshelyünk.)

Na de lássuk, mi is volt: gyönyörű késő délutáni fényekben, zárás előtt néztük meg a szigligeti várat, amit egyrészt teljesen “befejeztek”, mióta kb. két éve itt jártunk, ami tök jó, mert sokkal több mindent meg lehetett nézni, mint anno; másrészt pedig már alig voltak turisták, nem kellett kerülgetni az embereket (és nem mellesleg már nem is volt olyan meleg, ami nem utolsó szempont egy vármászáshoz):

Voltunk a Folly arborétumban, amit, mint kiderült, Sz régi vágya volt megnézni. Egészen gyerekbarát hely, szóval ilyen szempontból (is) ajánlom, el lehet tölteni pár órát itt, szép a kilátás – szóval én is örülök, hogy megnéztük (eddig csak azért tartózkodtam tőle, mert azon a környéken agyon van reklámozva, és amit agyonreklámoznak, attól reflexszerűen ódzkodom…). A képeken nem látszik, de vannak benne hinták, csúszdák, alagutak, bunkerek, szóval tényleg csomó gyerekeknek való időtöltést kínál, a szép növényvilág mellett (amit még az országos aszály mellett is ilyen – viszonylag zöld – állapotban tudtak tartani).

És ha már szóba jött: a Badacsony. Tradicionálisan alultervezzük az ide vezető túráinkat: amikor először jöttünk a gyerekekkel olyan két éve, akkor egy laza délelőtti sétának gondoltuk, és még ételt sem vittünk magunkkal, csak egy kis gyümölcsöt, aztán 4-5 óra múlva étlen-szomjan értünk vissza a szállásra. Ehhez képest most azért egy egész napot rászántunk, és enni-inni is vittünk, de így sem volt egyszerű: természetesen a nap tűzött, a gyerekek nyűgösek voltak, aztán már mi is… Szóval embert próbáló volt, de a kitűzött célt és a tervezett útvonalat végül teljesítettük, szóval minden jó, ha vége jó.

Voltunk még a keszthelyi Balatoni Múzeumban, ami pont olyan jó még mindig, mint amilyenre emlékeztem, és megnéztük a balatonedericsi Afrika Múzeumot is, ami pedig pont olyan bizarr, mint ahogy egy Balaton-parti “Afrika múzeum”-ot elképzel az ember. Volt egy nem túl kellemes ebédünk a salföldi Pajta Galériában, ami teljesen lerontotta a tavalyi pozitív élményünket, és ugyanúgy kicsit csalódás volt a szigligeti fagyizó is a vár alatt, ami pedig két éve még teljesen belopta magát a szívünkbe, most viszont… nem. Na, hát ez van, ha az ember évről évre visszajár helyekre, felülíródnak a szép emlékek, és ezt tényleg nem kellene tovább kockáztatni…!

De szerencsére a jövő nyár még messze van, addig még ráérünk kitalálni, mi legyen :)

Fogás

A hétvégén a Fertő-vidéken egy pár számomra kevésbé tipikus madarat sikerült valamennyire elkapnom, úgymint sárga billegetőt és piroslábú cankót (hogy melyik-melyik, felismerhető lesz a képeken még úgy is, ha nem ismeri valaki őket, mert az egyik eléggé sárga színű, a másiknak meg piros a lába :) ). Sajnos túl közel egyik sem volt egy IGAZÁN jó képhez (és hát például a sárga billegetőnek nem az aszfaltút közepe a természetes élőhelye…), de ez van. Emellett szintén meglehetősen távolról (és rosszul) lefényképeztem egy nagy kócsagot meg egy szürke gémet, vadlibákat, meg ahogy a gólya eteti a – már nem annyira kicsi – fiókáit. Ennyit a hétvégéről.

Újra itt a nyár, álljon le a gyár

Múlt héten hivatalosan megnyitottuk a nyarat, méghozzá egy Bükkben töltött héttel, egészen pontosan felsőtárkányi bázissal. Ide (mármint a Bükkbe) egészen gyakran vissza-visszatérünk, most ki is kerestem, hogy hányszor is írtam már erről a környékről, legelőször pont 10 éve (ennek a képanyaga sajnos már nincs meg, legalább is a blogon); és az azt követő évben is; aztán szinte napra pontosan (és a mostanival megegyező társasággal) 5 éve; legutóbb pedig három éve, ráadásul akkor egy már ismerős településen is (egyik kedvenc helyem) + osztálytársaimmal már jó pár éve tradicionálisan eltöltünk itt (Egerszalókon) pár napot, amit csak azért nem számítok, mert igazából szinte egyáltalán nem szoktunk kimozdulni a szállásról (bár pont tavaly például kirándultunk Felsőtárkány környékén egyet, de előtte ez nem volt annyira jellemző). Szóval ez egy jó környék, ha nem lennék börzsönyi gyerek, talán a Bükk lenne a kedvenc hazai hegységem (már ha ennek a kategóriának van bármi értelme).

Jó volt visszajönni ide, újra elnézni Szilvásváradra, bobozni (ami sokkal extrémebb, mint amire emlékeztem), kisvasutazni, megnézni a Szalajka-vízesést (amiben természetesen most sem volt túl sok víz…), füstölt pisztrángot enni – de azért újdonság is maradt, például most először tettünk egy kitérőt az Istállós-kőnél lévő ősember-barlangba, élmény volt – az odajutás is, meg a barlang maga. Jó volt Egerben is bóklászni (és például ott is idén először voltam a városi strandon, ahol jól le is égtem, de ezt leszámítva ami jó volt benne, hogy a vízicsúszdája például kifejezetten erős, és szinte semennyit nem kellett sorban állni hozzá, úgyhogy iszonyú sokat csúsztam a gyerekekkel).

Magában Felsőtárkányban is jó volt a tó környékére kimenni, sétálgatni az erdőben, megnéztük a település vadasparkját, volt program, és például a helyi (Bükki Nemzeti Park) látogatóközpontot már nem is volt időnk/energiánk megnézni (meg a dínó parkot sem, bár azt nem is akartuk).

Új szintre emeltük a bográcstudományunkat, esténként még belevetettük magunkat a társasozásba (bár volt olyan, amit miután két órán át játszottunk, és kiderült, hogy még a felénél sem járunk, inkább félbehagytunk, de hát ez már a korral jár :) ), szóval ezt a hetet maximális intenzitással éltük.

Pár kép a végére:

Múzeumajánló

Az utóbbi időben a gyerekekkel egész sokat jártunk múzeumokban (utóbbi időben alatt itt mondjuk az elmúlt három hónapot kell érteni, egész sok alatt pedig azt, hogy háromszor(!) is voltunk), például a nemrég megnyitottak közül a Magyar Zene Házában és a Pénzmúzeumban, ezeket az élményeimet fogom most megosztani (ha bárki fontolgatja, hogy szintén ellátogat ezekbe a műintézményekbe). De nyilván ez csak egy vélemény, és teljesen szubjektív, szóval se lebeszélni, se rábeszélni nem akarok senkit semmire (illetve igen, de senki ne ez alapján az egyetlen vélemény alapján döntsön, erre akarok kilyukadni!)

Magyar Zene Háza

Ami nekem erről az egész helyről beugrott, és azóta is motoszkál bennem, hogy teljesen olyan, mint anno a Millenárisban a Világraszóló Magyarok kiállítás volt. (Itt most egy kicsit meg is állok: úgy látom, ez a kiállítás, amit itt említek, újranyitott Álmok álmodói 20 Világraszóló magyarok néven, ami nekem azt sugallja, hogy… az létezik, hogy az eredeti kiállítás 20 éve nyitott meg? És, hogy ezek szerint ennyire öreg vagyok? Azt hiszem, igen és igen a válasz.)

A párhuzam pedig olyan szempontból jutott eszembe, hogy a Magyar Zene Háza is iszonyú giccses, iszonyú trendi és újszerű akar lenni, de igazából nagyjából semmi olyasmit nem tettek bele, amit egy múzeumban érdekesnek találnál, sőt, engem kifejezetten felbosszantott, hogy a magyar zenéhez kapcsolódóan en bloc mennyire semmilyen anyagot raktak össze. Az egyik lenti képen látható három hangszer (egy borzasztó sötét teremben), azt hiszem, összesen ennyi hangszer volt kiállítva egy zenéről szóló kiállításon (a gitárokat nem számolom ide, mert azoknak semmilyen magyar vonatkozása nincs). Ez mi???

Ellenben mi volt a kiállításon: mindenki fejhallgatóval mászkál, és idegesítően össze-vissza hangzanak az információmorzsák, nyilván attól függően, merre jársz, ami olyan szinten fárasztó volt nekem is, hogy kb 10 perc múlva levettem a fülemről, mondanom sem kell, hogy a hatévesem (akivel teljesen elhibázott módon mentem el ide) már sokkal hamarabb; idióta “interaktívnak” szánt, de a zenéhez semmilyen módon nem kapcsolható dolgok (golyópálya, forgatható lovaskocsi-kerék, táncoló fabábuk…); videók, tévék, monitorok, projektorok MINDENHOL; dolgok, amiket elvileg lehet nyomkodni, vagy valamit csinálni velük, de senki nem tud rájönni, hogy mit/nem működik, amit csinálnia kellene; semmilyen módon nem azonosítható tematika, narratíva, vagy bármi, ami kapaszkodót adhatna az olyan laikusoknak, mint én, ahhoz, hogy mégis miről akar szólni ez az egész hely. Így egy idő után már csak mentünk teremről teremre, a legkevésbé sem gondolkozva azon, hogy amit látunk, az egyáltalán mi – csak jussunk már ki innen.

Ha esetleg nem volt egyértelmű ebből a beszámolóból: szerintem a Magyar Zene Háza egy borzasztó parasztvakítás (ez a szó tökéletesen lefed szerintem mindent, amit ott látni/hallani lehet), aminél már húsz éve is kicsit kilógott volna a lóláb, de most meg… hát tényleg az utolsó hely lenne, ahova valaha visszamennék életemben.

Viszont: az épületet ajánlom megtekintésre, pincétől a padlásig bejárható (vagyis van látogatható része), ingyen és bérmentve (nem úgy, mint az egyébként ráadásul elég borsos árú kiállítás), és érdemes is felmenni a legfelső szintjére, meg úgy körülnézni benne mindenhol, mert szép lett… kár, hogy megtölteni már nem nagyon sikerült.

Pénzmúzeum

A Pénzmúzeumban kezdem egyből a jó részével: ingyen van. Csak be kell jó előre jelentkezni, de amúgy pénzbe (ha-ha) nem kerül, és eltölthetsz egy érdekes órát az életedből (mi kicsit többet is voltunk, ha jól emlékszem, ellenben az előző hellyel, ahol biztos, hogy nem voltunk többet egy óránál, de már azt is sokalltam).

Mint olyan, a Pénzmúzeum is eléggé rámegy a parasztvakításra, tele van tabletekkel, interaktív bizbaszokkal, indokolatlan videókkal (amiket ha valaki végig akarna nézni, kb. 24 órát is eltölthetne ott szerintem), DE ez két ok miatt sokkal kevésbé zavart: 1) mint már említettem, ingyen van, tehát veszíteni nem lehet vele, 2) a Pénzmúzeumban határozottan átjött a tematika, illetve az, hogy ők itt most engem edukálni akarnak pénzkezelésből, és ilyen szempontból viszont jól van felépítve, végigvezet egy útvonalon, vannak feladatok, van egy narratívája, és kifejezetten úgy találták ki, hogy iskolás csoportoknak ez egy program legyen, de pl. felnőtt és gyerek látogatók számára is külön “feladatok” vannak (a már említett tableteken), szóval családdal is simán leköt mindenkit, amit így elsőre azért nem feltételeztem volna.

És bár a zene sokkal jobban érdekel, mint a pénz (legalább is így ismeretek szintjén, egyébként nyilván csak a PÉÉÉÉÉNZ érdekel :) ), mégis a pénzről sokkal több érdekességet tudott adni ez a múzeum, mint a zenéről a másik. Pedig itt aztán elképzelésem sem volt, hogy mi lesz, azon kívül, hogy kiállítják a régi érméket, meg biztos lesz aranytömb (volt). Lehet, hogy ez volt a baj, mert a zenével kapcsolatban viszont volt elképzelésem, hogy milyen lehetne egy múzeumban, de nagyon nem olyan volt…

Szóval a Pénzmúzeum relatíve érdekes volt nekem is (pénzt azért nem biztos, hogy adnék érte, hogy megnézzem…), és ami még fontosabb: a gyerekeknek is, kifejezetten élvezték, nyomtattak saját pénzt maguknak, kipróbálták a csőpostát, megemelték, milyen nehéz egy aranytömb… Szóval jó élmény volt nekik (ők a giccsre még nem olyan érzékenyek), és nekem sem volt rossz. Határozottan ide szerveznék programot a két hely közül, ha választani kellene.

Art Deco Budapest

Relatíve régóta érdekel az art déco mint stílusirányzat, mióta New York-ban jártam, azóta meg még inkább, egy csomó könyvet is elolvastam ezzel kapcsolatban, persze inkább az építészetre fókuszálva, de más megjelenései is érdekelnek (jó, az érdeklődés kimerül annyiban, hogy olvasok a témáról, semmi komoly). Az elmúlt néhány évben itthon is egész sok könyv megjelent a budapesti, meg az ország egész területén található art déco épületekről, most pedig nyílt egy kiállítás a Nemzeti Galériában, ami a hazai tárgyakon, elsősorban plakátokon keresztül mutatja be, milyen is volt nagyjából száz évvel ezelőtt a meghatározó stílus. Bár lehetett volna bővebb is a tárlat (például egy csomó használati cikk megjelenik plakátokon, amiket fizikai valójukban is be lehetett volna mutatni akár), azért érdemes megnézni, és ha nem a gyerekeim nyöszörgését kellett volna hallgatnom, és kergetni őket a termekben, még talán több időt is el tudtam volna itt tölteni, mint azt a kb. 20 percet, ami adatott… Tehát pro tipp: aki szeretne elmélyedni a kiállításban (és elkerülni múzeumlátogató társai lesújtó pillantásait), 10 év alatti gyerekek nélkül látogasson el oda.

Próbáltam megörökíteni pár dolgot, hogy ha már ott nem is sikerült megnézegetnem őket, itthon bepótolhassam.

Nyári nagytakarítás I.

Na, hát igen, ha jól nézem, valahol július elején dobtam be a gyeplőt a lovak közé, azzal a felkiáltással, hogy végre elkezdődött a nyár, és mire felocsúdtam… hát, három nap, és vége :)

Úgyhogy talán ideje megejtenem a nyári bejegyzéseimet, most ilyen ömlesztett formában, de azért nem egyszerre fogom közzétenni, hogy több poszt legyen belőle, és akkor úgy néz ki, mintha többé-kevésbé rendszeresen írnék :) Ez van, na, most ez a nyár így kiesett (legalább is blogolás szempontból)…

Szóval az a nagy helyzet, hogy idén nem csak egyszer, hanem KÉTSZER is voltunk a Balatonnál, szinte ugyanott, a Balaton-felvidéken, csak másodszorra nem Kővágóörsön volt a bázisunk, hanem Káptalantótiban. Ezért ez a nyaralás nagyrészt kiegészítette a másikat, amit ott nem néztünk meg/nem jártunk be, azt itt igyekeztünk bepótolni/kipótolni: voltunk a Tóti-hegyen meg a Gulácson; megnéztük AZT a révfülöpi strandot, amit még a kővágóörsi szállásadónk ajánlott, de akkor nem került rá sor; elmentünk Salföld felé is; találtunk egy jó, nem tájidegen, barátságos és családbarát éttermet (szintén Salföldön); meg hát persze jó sokat voltunk a Balatonban, ebben nem különbözött az előző nyaralástól a mostani.

Lássuk is:

Kilátások a hegyekről:

Plusz pár kép Salföldről (megy egy a Művészetek Völgyéről, ami pont azon a héten volt, amikor ott voltunk, és a fejembe vettem, hogy milyen jó lenne, ha egy napra lemennénk, mert egyszer valamikor tíz évvel ezelőtt voltunk Sz-szel, szintén csak egy napot, és az egy szép emlékként maradt meg bennem. Ez a mostani alkalom viszont egy nagyon rossz élményként maradt meg bennem, a tömegturizmus és a fesztiválturizmus legrosszabb részei keveredtek itt, gyerekekkel meg pláne élvezhetetlen az egész – szóval a stresszmentes nyaralás érdekében egy ilyet mindenképpen érdemes messzire elkerülni, most így vagyok ezzel…)

Egyébként szintén júliusban lecseréltem a PC-met (cirka hét év után), és… hú, ég és föld, például a képfeldolgozással eltöltött idő (de sok minden más is), egészen újfajta lehetőségek nyíltak meg előttem, remélem, ez nem csak a kezdeti lelkesedés (a gép részéről), hanem sokáig kitart!!!

Éljen május elseje!

…és milyen jó, hogy idén szombatra esik! :)

Folytatom a madaras tematikát (OK, lehet, hogy kicsit be vagyok szűkülve, de hát most ez van): kitartó megfigyeléseinknek köszönhetően az utóbbi hetekben lett egy csomó új szerzemény, csak sajnos egyikről sem sikerült értékelhető képet készíteni, és sokáig azt gondoltam, addig nem írok, amíg ez nem változik, de akkor lehet, hogy örökre bezárhatom a blogot :).

Szóval inkább lássuk: április folyamán találkoztam zöldikével (a képen egyből kettő is látható, de egyik se túl jól), kormos légykapóval (legalább is azt hiszem…) és fekete harkállyal, ezeket a madarakat eddig még nem láttam. A zöldikén kívül egyébként azóta is csak akkor, egyetlen alkalommal találkoztam velük… Íme (említési sorrendben):

De ha már írok, akkor jöjjön egy válogatós a “többiekről” is, a nem annyira új madárzsákmányokról: kékcinege, tengelic, rozsdafarkú, fakopáncs, zöld küllő, csuszka, szajkó.

Nyaralunk Part III.

Bár ma már elkezdődött az ősz, azért rögzítem, hogy idén nyáron még az Őrségben is jártunk (én most voltam errefelé először életemben), és nagyon jól sikerült, nagyon jó programokat találtunk (népzenei koncerttől vadászkiállításon és skanzenen át a Fatemplom Fesztiválig); bár nem kirándultunk, a vidék nagyon szép és kínálja magát; nem volt felhőtlen az idő, de azért legalább egyszer fürödtünk az egyik kis tóban, és nagyon jók ezek a kis tavak is; jókat ettünk-ittunk… szóval érdekes, izgalmas, tartalmas napok voltak.

Pilis, Klastrompuszta környéke

Az időjárásra fittyet hányva (értsd: nem néztem időjárás-előrejelzést) reggel bátran nekivágtunk egy újabb pilisi kirándulásnak, ezúttal Klastrompuszta környékén terveztünk egy körtúrát, szép kilátással meg barlangokkal. Számítottunk rá, hogy lehet, hogy lesz egy kis sár, de oda se neki, ennyit azért kibírunk, és valóban, többnyire azért nem volt olyan vészes a helyzet. Szépen el is jutottunk utunk egyharmadáig, a két kilátópontig, ekkor viszont konstatáltam, hogy a hátunk mögött gyűlnek a viharfelhők (nem képletesen), de még itt sem estünk kétségbe, amikor elkezdett esni az eső, akkor szépen behúzódtunk egy fa alá, gondoltam, majd itt átvészeljük.

Amikor viszont már több mint tíz perce ömlött az eső, és már a falevelek közül is szabályos vízesések estek ránk, és az úton, amin haladni szerettünk volna, egy kis patakocska indult meg, akkor már egy kicsit elgondolkodtam, vajon hogyan is fog folytatódni ez az egész – és, hogy miért nem szoktunk készülni esőkabátokkal???

Így vártunk egy darabig, amíg már csatakvizes nem lett mindenki, és akkor – mivel az esőzés vége még mindig nem látszott – úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, továbbindulunk, és mondjuk ekkor már a fa alatt is pont ugyanúgy ömlött ránk a víz, mint bárhol máshol, szóval legalább mozogtunk egy kicsit, szóval nem volt olyan vészes. A gyerekek állítom, még élvezték is, bár a villámlás meg dörgés kicsit félős volt, de ezt leszámítva a patakokat kerülgetni az út közepén, meg csúszkálni a sárban vicces volt.

Így jutottunk el a barlangokig, amikor már az eső is elállt, ezért felmerészkedtünk oda is (ez egy kis kitérő volt, de bevállaltuk), és, hát nem volt könnyű feljutni (finoman fogalmazva), de a kettőből az egyiket végül is megnéztük, aztán már úgy voltunk vele, hogy most aztán már csak jussunk el a kocsihoz.

Még “szárazon” megúsztuk (amúgy nem), mert amikor beszálltunk a kocsiba, ismét elkezdett esni az eső, és egész úton esett, ami egyébként több mint két óráig tartott (összehasonlításképpen: odafelé kevesebb, mint egy óra volt) mert a 10-es úton belefutottunk egy lezárásba, ami egy csomó időt elvett (míg rájöttünk, hogy ez nem csak egy szimpla dugó, hanem tényleg nem jutunk tovább), aztán kerülőúton végül is sikerült hazavergődni, de volt forgalom (és mondom, végig esett az eső).

Hát, a fenti okokból csak a túra első harmadáról vannak képeim, meg a barlangból, utána – főleg, miután egyszer én is hanyatt estem a sárban – eltettem a gépet.

A Városliget madárvilága

Az utóbbi hetekben a gyerekekkel elkezdtük intenzíven feltérképezni a Városliget madárvilágát, egészen izgalmas időtöltés, aminek az eredményét most egy gigantikus posztban be is mutatom. Szóval csak erős idegzetűek nyissák meg!

Banksy

Meglehetősen elítélendő módon hétfőn még gyorsan elmentem megnézni a Banksy-kiállítást, és őszintén szólva nem bántam meg, már csak azért sem, mert még aznap bejelentették, hogy ideiglenesen bezárnak, ami tekintve, hogy eredetileg április végéig tartott volna… igazából még bármit is jelenthet, de annyit biztosan, hogy még jó ideig nem fognak megnyitni, ha egyáltalán. (Annyit azért hozzátennék, hogy a kiállítás helyszínére gyalog mentem, nem tömegközlekedéssel, a kiállítás bejáratánál egy embert közelítettem meg egy méteren belül (aki elkérte a jegyem), a kiállítás területén viszont egyet sem, amúgy a fél óra alatt, amíg ott voltam, összesen négy embert láttam egyáltalán – egyet az ajándékbolt-részen, egy látogatót, aki akkor végzett kb, amikor én érkeztem, és még két másik látogatót, akik utánam jöttek, de igazából jóval utánam. A kiállítás megtekintése után viszont elmentem boltba, ahol legalább ötven emberrel kerültem kontaktusba.)

Szóval, már jó ideje készültem megnézni, de csak múlt héten világosodtam meg, hogy talán nem érdemes április elejéig várnom, amikor eredetileg akartam elmenni rá. És valóban.

Maga a kiállítás, hát, olyan felemás, mert ugye egyáltalán honnan tudhatja bárki, hogy amiket ide kiraktak, azok eredeti Banksyk-e, meg aztán nem is ez a lényeg, de azért kicsit mégis… Meg az is fura, hogy az ember graffitiket néz egy kiállításon, amit egyébként a képek szerzője nem is hagyott jóvá, és akinek amúgy az egész munkássága a művészetek és a fogyasztói társadalom kifigurázásáról szól, és mégsem kerülheti el, hogy a saját műveit ne művészetként kezeljék… Mindegy is, amúgy élveztem, szívesen elnézegettem volna még kétszer ennyi képet is, de azért nem kevés volt, és jó volt őket így látni, nem csak egy könyv lapjain. Más körülmények között persze még jobban élveztem volna, de azért így is örülök, hogy láthattam.

És persze: lehetett fényképezni!