Dobogó kövek

Január elején felmentünk a Dobogó-kőre kirándulni, iszonyú ködben, egyébként nagyon jó volt, csak kicsit túl nedves néhol; szombaton meg elmentünk havat nézni, hogy ilyet is lássanak a gyerekek… Szóval ez egy ilyen-volt-ilyen-lett sorozat (persze nem ugyanazokkal a helyszínekkel, de oly mindegy). Sajnos egyik alkalommal sem volt olyan nagyon jó idő a fényképezéshez (minden máshoz viszont tökéletes).

Aztán az van, hogy most végül is csak félig-meddig lustaságból nem írtam, mert egyrészt még kb. márciusig nem nagyon lesz időm ilyesmire, másrészt meg ennek a blognak a tárhelye már majdnem megtelt, annyi képet raktam fel, úgyhogy igazából kellene egy új domaint csinálni, meg összerakni a dizájnt, meg minden, és ehhez meg most aztán egyáltalán nincs kapacitásom, szóval addig is, amíg lehet, még írok ide, de aztán meg majd indítok egy új oldalt, ha lesz rá érkezésem – valamikor tavasszal.

De ezt majd akkor úgyis közzéteszem, ilyen utolsó itteni poszttal, meg könnyes búcsúval, meg minden.

Gerecse

Ezen a hétvégén a Gerecsében tettünk egy nagyobb körkirándulást, tatabányai kiindulóponttal. Múlt héten Sz olvasott valamit a Szelim-barlangról még Tatán, és ez valahogy megragadt bennem, úgyhogy kerestem egy olyan útvonalat, amiben az is benne van, hogy megnézzük. Én erről a barlangról még nem is hallottam, de hatalmas élmény volt, még annak ellenére is, hogy sajnos elég népszerű is, szóval rengeteg másik ember is kíváncsi volt rá, ami kicsit ront az élvezeti értékén (főleg úgy, hogy előtte az erdőben azért nem sok mindenkivel találkoztunk), de sebaj.

Ezen felül pedig rengeteg gombát láttunk, tényleg tele volt az erdő velük, annyira sok volt, hogy egy párat még le is szedtem, már amit ismertem, galambgombát meg őzlábat, és egy adagnyi gombapaprikás-féle lett belőle vacsorára, már el is fogyasztottuk (nagyrészt én, mert Sz bizalmatlan az ilyesmivel kapcsolatban, a gyerekek meg alapból nem szeretik a gombát) – még élek. Láttunk például – szerintem – gyilkos galócát is, amit talán életemben most láttam először, meg harkálytintagombát, aminek a létezéséről a saját nagyfiam világosított fel pont a napokban, meg még rengetegfélét, amit be sem tudok azonosítani (de vélhetően nagy részük nem ehető). Egy párat ezekből megörökítettem.

A túra végén érkeztünk meg a Szelim-barlanghoz, kicsit már elcsigázottan és nyűgösen, de azért persze a gyerekek egyből felvillanyozódtak, mindenhova fel kellett mászniuk, és itt azért volt mászni való bőven. Nem tudom, a méretek átjönnek-e a képekből, de hatalmas ez a hely. Szóval ismét be tudok tenni pár képet:

Múzeumajánló 3

Miért ne tripláznék?! :) Következzék a harmadik kiadás!

Néprajzi Múzeum (Budapest)

Augusztus 20-án, mivel nem volt olyan fényes az idő, inkább nem mentünk el az előzetes terveink szerint a tatai Fényes tanösvényre (erről majd egy későbbi időpontban írom meg a beszámolót, ha valaha eljutunk…), hanem kihasználtuk az ingyen múzeumozási lehetőséget, méghozzá a frissen megnyitott Néprajzi Múzeumban (két megjegyzés: (1) itt most a többesszám engem és két nagyobb gyermekemet takarja; (2) aznap délután a nagylányommal még a Szépművészetibe is elmentünk, de arról külön bejegyzést nem írnék, mert az egy olyan hely, ahol kb tudja az ember, hogy mit kap – főleg képeket és szobrokat -, és azt meg is kapja).

Én megmondom őszintén, elég sok mindent el tudok képzelni egy Néprajzi Múzeumba (pláne egy ilyen bitang nagy épületbe, mint amit most felhúztak), de a múzeum üzemeltetőinek mintha halvány fogalmuk sem lett volna, hogy mégis mivel töltsék meg ezt a helyet. Mondom, mi van benne: egy terem, mindenféle népek eszközeivel/tárgyaival/leírásaival nagyjából ünnepek, tevékenységek köré felhúzva tematikailag, úgymint esküvő, háború, népszokások stb. – ha jól értelmeztem, ez lenne az “állandó” kiállítás, de lehet, hogy ez is csak ideiglenes, amíg nem tudtak jobbat kitalálni; és egy másik terem egy-egy “érdekes” eszközzel, meg egy hatalmas üvegvitrinnel mindenféle “dologgal” póznákra felhúzva, amit kétszeri körbejárás után sem tudtam meg, hogy mi akar lenni (mármint ez az installáció) – plusz ugyanitt mindenféle további különtermek is vannak, gondolom csoportos foglalkozásoknak. Ebben a teremben az volt a truváj (figyelj!), hogy nem tettek ki táblákat a kiállított dolgokhoz (de ne gondoljon senki sok mindenre, kb 10-15-féle tárgy volt ÖSSZESEN, és akkor lehet, hogy sokat mondtam), hanem QR kóddal lehetett beolvasni őket és elolvasni a telefonodon a leírásukat. Érted?!! Mennyire innovatív már??? Ergo kétféle ember volt a teremben, az egyik, aki próbálta kitalálni, hogy mégis mit lát maga előtt (pl. borotvatartó dobozka hatféle verzióban), és vakarta a fejét, a másik meg aki nyomkodta a telefonját.

Na ez volt az a rész, ami szerintem fizetős, és van két másik rész, ami szerintem ingyenes máskor is. Az egyik egy baromi hosszú faltól falig üvegpolc tele kerámiákkal (nem emlékszem, hogy lenne hozzájuk kifejezett leírás: beraktak egy csomó kerámiát egymás hegyére-hátára, általában nagyjából szín és forma szerint csoportosítva, ennyi), a másik egy hatalmas belső-Budapest makett nagyjából a századforduló idejéből (mármint, hogy akkor hogyan nézett ki a város, nem a makett százéves). Ehhez voltak tabletek rögzítve, ahol kiterjesztett valóságon lehetett információkhoz jutni a makett egyes pontjai esetében (természetesen az összes gyerek azt akarta nyomkodni, de se a tabletet nem érték el rendesen, se a makettből nem láttak eleget, mert túl magasan volt nekik).

Ha ennyiből nem jött volna le: számomra baromi csalódás volt ez a hely, tényleg csak a kihagyott lehetőségek visszhangoznak benne egyrészt, másrészt meg a felesleges “trendinek” szánt dolgai válnak iszonyú idegesítővé. Totálisan kong az egész épület az ürességtől (ténylegesen és metaforikusan is; de mondom ezt úgy, hogy nyilvánvalóan az ingyenesség miatt kb. vagy hússzor annyian lehettek most, mint egy átlagos napon), és még csak épületként sem lehet élvezni (mint pl a Magyar Zene Házát), mert a felső szintjei le vannak zárva – megnéztük. De egy kép többet mond ezer szónál, szóval akit csak egy kicsit is érdekel:

(Az megvan, hogy kiállítottak egy deszkás cipőt – lásd 5. kép??? Ezt valaki néprajzilag érdekesnek találta? Annyi kérdésem lenne…)

Viszont az a szerencse, hogy már több mint 50 éve van egy baromi jó néprajzi múzeumunk is, úgy hívják, hogy:

Szentendrei skanzen

Amúgy nem, mert hivatalosan úgy hívják, hogy Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum (tényleg), de tökmindegy, ez úgyis mindenkinek csak A Skanzen. Tegnapelőtt mentünk el oda, a nyár utolsó napján, még jó, hogy akkor nem esett úgy, mint másnap.

Mi nagyon szeretjük a skanzent, egyrészt mert iszonyú sok minden van benne (harmadszor voltunk a gyerekekkel, több mint 6 órát töltöttünk el most benne, és 80%-ban olyan dolgokat néztünk, amiket eddig még nem láttam), másrészt mert nagyon gyerekbarát, két régi ház között mindig meg lehet állni valami játszótéren, vagy játszóházban, vagy egyszerűen egy olyanra berendezett házban, ami a gyerekeknek is érdekes(ebb).

És most ráadásul még egy új tájegysége is nyílt, az “erdélyi rész”, egy “faluval”, meg egy “várossal”, ami ráadásul még azért is más, mint a többi rész, mert itt színészekkel különböző jeleneteket játszanak el a látogatóknak (ez az ún. “élő történelem”). Ez most is ment, egy sima szerdai napon, úgy, hogy túl sok látogató azért nem volt. Szóval mittudomén, bemész a postára, és feladhatsz egy levelet, és az ottaniak eljátsszák, hogy egy erdélyi postában vagy 100 évvel ezelőtt; vagy bemész egy divatházba, és eljátsszák, hogy eladnak neked egy kalapot. De olyan is van, hogy egymással játszanak, pl. a cukrászdában a kasszírosnő meg egy úr évődött, amíg ott voltunk. Van ennek egy bizarr, kicsit “westworldös” utánérzése is, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert pont most fejeztem be a 4. évadot, és még friss az élmény :). Sok minden van itt, könyvkötő, gyógyszertár, polgári lakás, asztalosműhely… A falusi részen meg egy erdélyi templom, iskola, parasztházak.

Már csak ezért az egy részért is megérte volna eljönni ide, de persze akkor már bebarangoltunk más helyeket is, például a Balaton-felvidéken szerintem én még nem voltam, betértünk oda (ennek pont kb. a felét javították/építették, de még így is volt bőven látnivaló), aztán a Kisalföld felé jöttünk vissza, és nagyjából záráskor jöttünk el úgy, hogy az egész területnek az egynegyedét jó, ha megnéztük. Ide tényleg csak úgy érdemes jönni, ha valaki az egész napját rászánja. Pár (sok) kép ide is:

Múzeumajánló 2

A múltkor annyira bejött ez a műfaj, hogy ismétlek :)

Nyaralás közben is gazdagodtunk múzeumi tapasztalatokkal, és az előzőhöz hasonlóan most is jutott egy pozitív, meg egy nem annyira pozitív. Kezdem a tényleg “ajánlható”-val:

Balatoni Múzeum, Keszthely

Elsőre nem gondolja talán az ember, hogy pontosan mit is lehet múzeumi keretek között bemutatni a Balatonról (vagy, hogy az mitől lesz izgalmas/érdekes), de ide mindenképpen érdemes betérni bárkinek, aki a környéken jár. Ez a múzeum ugyanis minden: a Balaton teljes spektrumát bemutatja, a vízrajztól kezdve a geológián, az élővilágon, a történelmen át a néprajzig és a legújabb kori turizmusig, a földtörténeti eseményektől a várrendszeren át a halászatig és hajózásig, az úttörőtáboroktól a strandmenüig, a barlangoktól a hegytetőkig, és mindezt teljesen klasszikusan, de mégsem elavult módon… Valószínűleg ez teljesen szubjektív, de nekem nagyon bejött, hogy ez a múzeum nem akar “több” lenni, mint egy múzeum, nem akar trendi lenni, érintőképernyőkkel, meg bizbaszokkal, és mégis tud jó lenni, tud interaktív (is) lenni, gyerekeket és felnőtteket egyaránt lekötni, és ennél többet én megmondom őszintén, nem várok egy múzeumtól.

Először kb 9-10 éve jártunk itt Sz-szel, akkor még gyerekek nélkül, és már akkor is lenyűgözött ez a hely (egyébként 2011-ben Év Múzeuma is volt), olyannyira, hogy most kicsit féltünk is visszamenni, hogy mi van, ha csak az emlékeinkben szépült meg, amúgy meg tök gagyi az egész. És először mindez majdnem be is igazolódott, mert anno volt egy rész benne, ami most nincs (pl. egy “bicikli”, amivel körbe lehet bicajozni a Balatont, úgy, hogy valami térképen mutatja, merre jársz, miközben tekersz egy pedált), és amit pedig megmutattam volna a gyerekeknek, mert élvezték volna, de ezek szerint az csak időszakos kiállítás volt. Mindenesetre aztán az állandó rész már nem okozott csalódást, ott minden ugyanaz maradt, sőt, aztán kiderült, hogy most van egy időszakos mesekiállításuk is, ami meg teljes mértékben gyerekekre van szabva (bár kicsit kevésbé éreztem benne a “Balaton”-témát), és azt a végére hagyva maximálisan pozitívan jöttünk el végül.

Szóval, ha valamit ajánlani tudok (tényleg a Balaton iránt érdeklődőknek), akkor az ez a múzeum, 1-2 órát simán el lehet benne tölteni, és tényleg kicsiktől a nagyokig mindenki találhat benne néznivalót.

Afrika Múzeum, Balatonederics

A másik véglet a balatonedericsi Afrika Múzeum, amit talán igazságtalan is összehasonlítani bármivel, vagy egyáltalán múzeumi “sztenderdekkel” mérni, mert valójában nem az, de ha már ezt a nevet adták maguknak, akkor viseljék a következményeket.

Szóval adott egy híres magyar vadász, aki elég sokat élt Afrikában, aztán élete vége felé (a ’80-as években) hazajött, és a balatoni villáját berendezte “múzeumnak”, a kertjét meg “állatkertnek”, de sajnos pontosan ez a ’80-as évek feeling süt a mai napig az egész helyből, és nem a pozitív nosztalgiahullámok csaptak meg, hanem inkább az a Káeurópai “kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzés…

Bár azt leszögezném, hogy a hely érdekes, sőt, az úriember, aki “tárlatvezetést” tart az épületben (/őrzi a termeket), ő is egy csomó érdekességet mondott, de mindezt egy olyan helyen, ahol van kb. öt szoba, amit telezsúfoltak különböző vadásztrófeákkal és autentikusnak szánt afrikai mindenfélével (kígyóbőrtől kezdve az elefántlábon át a klasszikus kitömött bivaly- meg antilopfejekig, faszobrokkal, nyakláncokkal, elefántcsont ékszerekkel, meg amit még érdekesnek gondoltak…), de ezt bármiféle tematizálálás, vagy feliratok nélkül (ebben segített az “idegenvezető”), szóval tök jó, de ez így azért inkább csak egy Dr. Nagy Endre (a vadász) emlékház, nem több…

A kert rész pedig egyrészt a szegény ember állatkertje, pár random afrikai (vagy nem afrikai(!)) állattal (a legszomorúbb látvány közülük a kismajom volt, aki egy autógumival birkózott, láthatóan már teljes mértékben begolyózva a magánytól és unalomtól), másrészt meg egy gyerekszemmel még talán jópofa, felnőtt szemmel viszont egy igazi WTF “dzsungellel”, ami egy bozótosba vágott ösvényt jelent, ahova egyes szakaszokon kartonból készült állat- és emberfényképeket helyeztek el. Ez olyan szintű gagyi számomra, hogy egyszerűen értelmezni sem tudtam.

Szóval oké, hogy itt is el lehet tölteni 1-2 órát, meg érdekes volt a kiállítás (megfelelő nyitottsággal), de az állatkert inkább szánnivaló – ennyire még nem sajnáltam állatokat, mint az ittenieket -, és a vadásztrófeák is inkább az “oké, ilyen is van” kategória, mint az “aztaaaa, de király, hogy öt kafferbivalyt, meg két varacskos disznót is lelőtt a bácsi a harmincöt antilop mellett!”. Meg az azért nem múzeum, hogy behányunk ezer dolgot egy szobába, aztán “nézegesd”! Na mindegy, mindenesetre amilyen bizarrul hangzik egy “Afrika Múzeum” a Balaton partján, pontosan annyira az is, szóval ha van más program, akkor inkább arra menjen bárki, mint ide szerintem.

Nyaralós 1

Mire lassan vége a nyárnak, összeszedem magam, hogy bedobjak pár nyaralós képet.

Idén is voltunk a Balatonon (még július végén, csak most jutottam el oda, hogy ezt megosszam), ahogy az már egy pár éve jó szokásunkká vált, ugyanúgy az északi parton, mint korábban, és kb ugyanannyira jó volt, mint eddig. Bár pont idén azért belém nyilallt egyszer-kétszer, hogy talán lehet, hogy ideje lenne egy kis szünetet tartani, mert oké, hogy szinte már hazajárunk, amikor évről évre megmásszuk a Badacsonyt, meg olyan otthonos érzés ugyanazokat az éttermeket meg strandokat felkeresni, de az is lehet, hogy ideje lenne valami újat is megismerni jövőre. (Egyébként pont strandok tekintetében most újakat ismertünk meg: a szállásunkhoz legközelebbi, a badacsonytördemici sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert borzasztó iszapos volt az alja, a kicsit arrébb lévő keszthelyi viszont minden szempontból megfelelt, szóval ez lett az új kedvenc törzshelyünk.)

Na de lássuk, mi is volt: gyönyörű késő délutáni fényekben, zárás előtt néztük meg a szigligeti várat, amit egyrészt teljesen “befejeztek”, mióta kb. két éve itt jártunk, ami tök jó, mert sokkal több mindent meg lehetett nézni, mint anno; másrészt pedig már alig voltak turisták, nem kellett kerülgetni az embereket (és nem mellesleg már nem is volt olyan meleg, ami nem utolsó szempont egy vármászáshoz):

Voltunk a Folly arborétumban, amit, mint kiderült, Sz régi vágya volt megnézni. Egészen gyerekbarát hely, szóval ilyen szempontból (is) ajánlom, el lehet tölteni pár órát itt, szép a kilátás – szóval én is örülök, hogy megnéztük (eddig csak azért tartózkodtam tőle, mert azon a környéken agyon van reklámozva, és amit agyonreklámoznak, attól reflexszerűen ódzkodom…). A képeken nem látszik, de vannak benne hinták, csúszdák, alagutak, bunkerek, szóval tényleg csomó gyerekeknek való időtöltést kínál, a szép növényvilág mellett (amit még az országos aszály mellett is ilyen – viszonylag zöld – állapotban tudtak tartani).

És ha már szóba jött: a Badacsony. Tradicionálisan alultervezzük az ide vezető túráinkat: amikor először jöttünk a gyerekekkel olyan két éve, akkor egy laza délelőtti sétának gondoltuk, és még ételt sem vittünk magunkkal, csak egy kis gyümölcsöt, aztán 4-5 óra múlva étlen-szomjan értünk vissza a szállásra. Ehhez képest most azért egy egész napot rászántunk, és enni-inni is vittünk, de így sem volt egyszerű: természetesen a nap tűzött, a gyerekek nyűgösek voltak, aztán már mi is… Szóval embert próbáló volt, de a kitűzött célt és a tervezett útvonalat végül teljesítettük, szóval minden jó, ha vége jó.

Voltunk még a keszthelyi Balatoni Múzeumban, ami pont olyan jó még mindig, mint amilyenre emlékeztem, és megnéztük a balatonedericsi Afrika Múzeumot is, ami pedig pont olyan bizarr, mint ahogy egy Balaton-parti “Afrika múzeum”-ot elképzel az ember. Volt egy nem túl kellemes ebédünk a salföldi Pajta Galériában, ami teljesen lerontotta a tavalyi pozitív élményünket, és ugyanúgy kicsit csalódás volt a szigligeti fagyizó is a vár alatt, ami pedig két éve még teljesen belopta magát a szívünkbe, most viszont… nem. Na, hát ez van, ha az ember évről évre visszajár helyekre, felülíródnak a szép emlékek, és ezt tényleg nem kellene tovább kockáztatni…!

De szerencsére a jövő nyár még messze van, addig még ráérünk kitalálni, mi legyen :)

Újra itt a nyár, álljon le a gyár

Múlt héten hivatalosan megnyitottuk a nyarat, méghozzá egy Bükkben töltött héttel, egészen pontosan felsőtárkányi bázissal. Ide (mármint a Bükkbe) egészen gyakran vissza-visszatérünk, most ki is kerestem, hogy hányszor is írtam már erről a környékről, legelőször pont 10 éve (ennek a képanyaga sajnos már nincs meg, legalább is a blogon); és az azt követő évben is; aztán szinte napra pontosan (és a mostanival megegyező társasággal) 5 éve; legutóbb pedig három éve, ráadásul akkor egy már ismerős településen is (egyik kedvenc helyem) + osztálytársaimmal már jó pár éve tradicionálisan eltöltünk itt (Egerszalókon) pár napot, amit csak azért nem számítok, mert igazából szinte egyáltalán nem szoktunk kimozdulni a szállásról (bár pont tavaly például kirándultunk Felsőtárkány környékén egyet, de előtte ez nem volt annyira jellemző). Szóval ez egy jó környék, ha nem lennék börzsönyi gyerek, talán a Bükk lenne a kedvenc hazai hegységem (már ha ennek a kategóriának van bármi értelme).

Jó volt visszajönni ide, újra elnézni Szilvásváradra, bobozni (ami sokkal extrémebb, mint amire emlékeztem), kisvasutazni, megnézni a Szalajka-vízesést (amiben természetesen most sem volt túl sok víz…), füstölt pisztrángot enni – de azért újdonság is maradt, például most először tettünk egy kitérőt az Istállós-kőnél lévő ősember-barlangba, élmény volt – az odajutás is, meg a barlang maga. Jó volt Egerben is bóklászni (és például ott is idén először voltam a városi strandon, ahol jól le is égtem, de ezt leszámítva ami jó volt benne, hogy a vízicsúszdája például kifejezetten erős, és szinte semennyit nem kellett sorban állni hozzá, úgyhogy iszonyú sokat csúsztam a gyerekekkel).

Magában Felsőtárkányban is jó volt a tó környékére kimenni, sétálgatni az erdőben, megnéztük a település vadasparkját, volt program, és például a helyi (Bükki Nemzeti Park) látogatóközpontot már nem is volt időnk/energiánk megnézni (meg a dínó parkot sem, bár azt nem is akartuk).

Új szintre emeltük a bográcstudományunkat, esténként még belevetettük magunkat a társasozásba (bár volt olyan, amit miután két órán át játszottunk, és kiderült, hogy még a felénél sem járunk, inkább félbehagytunk, de hát ez már a korral jár :) ), szóval ezt a hetet maximális intenzitással éltük.

Pár kép a végére:

Art Deco Budapest

Relatíve régóta érdekel az art déco mint stílusirányzat, mióta New York-ban jártam, azóta meg még inkább, egy csomó könyvet is elolvastam ezzel kapcsolatban, persze inkább az építészetre fókuszálva, de más megjelenései is érdekelnek (jó, az érdeklődés kimerül annyiban, hogy olvasok a témáról, semmi komoly). Az elmúlt néhány évben itthon is egész sok könyv megjelent a budapesti, meg az ország egész területén található art déco épületekről, most pedig nyílt egy kiállítás a Nemzeti Galériában, ami a hazai tárgyakon, elsősorban plakátokon keresztül mutatja be, milyen is volt nagyjából száz évvel ezelőtt a meghatározó stílus. Bár lehetett volna bővebb is a tárlat (például egy csomó használati cikk megjelenik plakátokon, amiket fizikai valójukban is be lehetett volna mutatni akár), azért érdemes megnézni, és ha nem a gyerekeim nyöszörgését kellett volna hallgatnom, és kergetni őket a termekben, még talán több időt is el tudtam volna itt tölteni, mint azt a kb. 20 percet, ami adatott… Tehát pro tipp: aki szeretne elmélyedni a kiállításban (és elkerülni múzeumlátogató társai lesújtó pillantásait), 10 év alatti gyerekek nélkül látogasson el oda.

Próbáltam megörökíteni pár dolgot, hogy ha már ott nem is sikerült megnézegetnem őket, itthon bepótolhassam.

Mesekalendárium

Találtam egy jó programot a gyerekeknek a Várkert Bazárnál, Lázár Ervin Mesekalendárium, meg útközben láttunk >>ilyen fényvillamost<< is, szóval ez volt a vasárnap esti programunk.

Kicsit arra számítottam, hogy lesz valami ádventi vásár is, mert régebben szokott lenni, de semmi, kihalt az egész környék (fura, hogy a Lánchíd sincs ugye kivilágítva, szóval abban az irányban most egy nagy sötétség van). Jó hideg is volt, úgyhogy még szerencse, hogy vittünk termoszban teát.

Karácsony

Igen, idén korábban jött el a karácsony. Vagy a Mikulás. Ezt mindenképpen meg kell örökítenem:

Igen, kijött az élőszereplős Cowboy Bebop, ami persze (NYILVÁN) nem lett olyan jó, mint az anime, de egyrészt ettől újra kedvet kaptam megnézni az eredeti sorozatot, másrészt meg szerintem kellő nyitottsággal az újat is lehet élvezni. Nekem legalább is eddig (még csak 6 részt láttam a tízből) teljesen bejött, nem vártam tőle világmegváltást, de amit lehetett, szerintem nagyjából kihoztak belőle, és hát ÉLŐSZEREPLŐS COWBOY BEBOP SOROZAT!!!!! Mást ehhez nem is kell hozzátenni.

kiruccantunk

Hétvégén elmentünk Nőtincsre a horgásztóhoz, ha jól számolom, január 31. óta nem mozdultunk ki a városból, ami így leírva kicsit durván hangzik. Még a napsütést is szoknunk kell, azt hiszem, jól le is égett mindenki egy délután alatt (nem durván szerencsére, de azért meglátszik). Egyébként nagyon jó időt fogtunk ki, és a hely is nagyon jó, ajánlom mindenkinek, nem csak horgászásra, hanem sétálgatni is kiváló, nem voltak sokan (bár kevesen sem), viszont sokfelé el lehet menni a környéken. De beszéljenek inkább a képek:

Mesterhármas

Már jó pár hónapja láttam az Ernelláék Farkaséknál című filmet, és kb azóta motoszkál bennem, hogy mindenképpen írni akarok róla. Csak az a baj, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit :) De valamit mégis megpróbálok.

Nulla elvárással ültem le a filmhez, halvány sejtéseim voltak róla, hogy miről szól, és csak annyit tudtam, hogy ilyen kamaradráma-szerű a felépítése. Ez nagyjából igaz is, olyan a film, mintha eredetileg egy színdarab lenne, egy lakásban játszódik a jelenetek jelentős része (vagy a teljes film, már nem emlékszem). Ez elsőre ijesztően is hangozhat, én arra számítottam, hogy valami szenvedős művészfilm lesz, és részben tényleg az, érdemi története nem nagyon van, gyakorlatilag párbeszédek sorozata, mégis ennek ellenére nagyon el tudja kapni a nézőt, egyáltalán nem öncélú, és én még ennél jobb filmet nem láttam, amelyik jobban elmélyedne a mai harmincas-negyvesen magyar generáció iszonyatos egzisztenciális-morális dilemmáiban és kilátástalanságában.

Tulajdonképpen ebben rejlik a zsenialitása, semmi extra, semmi látványos mélység vagy magasság, egyszerűen a létezés nehézsége az, amit bemutat, és ebből a szempontból nekem nagyon összeállt egy filmhármas az utóbbi évek terméséből: ha valaki ezt a témát “időrendi” sorrendben akarja végignézni, akkor érdemes a fiatal felnőttek (“életkezdés” előtt állók) gondjairól szóló Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan-nal kezdeni, aztán folytatni a már családot alapítottak mókuskerékszerű életét bemutató Egy nap-pal folytatni, végül pedig a nagy reményekkel induló, de végül sehova meg nem érkező már nem olyan fiatal felnőttekről szóló Ernelláék-kal befejezni. Nem egy felemelő filmhármas, de mégis én például annyira, annyi helyen visszalátom ezt a környezetemben, hogy nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy valamit valószínűleg össztársadalmi szinten csinálunk rosszul mostanában. Részben egyébként pont erről szól >>ez a nagyon hosszú cikk<<, illetve Anne Helen Petersen: Can’t Even című könyve is. Ez egy érdekes új megközelítés volt számomra a világ működéséről, de tényleg nem mondom, hogy szívderítő.

Szóval annyival finomítom ezt az egész posztot, hogy ha valaki szívderítő dolgokat akar nézni/olvasni, akkor a fenti filmeket/írásokat messzire kerülje el!!! Én szóltam.

Fesztáv

Folytatva a madaras tematikát: egyik legújabb társasjáték-beszerzésünk a Fesztáv. Igazából Sz kezdeményezte a megvételét, de nekem sem volt ellenemre.

Alapvetően madarakat kell gyűjteni a játékban, ezek adják a pontokat, a “pénz”, amit fizetni kell értük, az itt madáreleség, plusz még tudunk tojásokat rakni velük – ami szintén pont, meg aztán a további madarak beszerzésének az előfeltétele. Persze maguk a madarak is tudnak adni extrákat a különböző tulajdonságaik szerint, és az egész játék lényege, hogy kitaláld, melyik kombinációval jársz a legjobban a lehetőségeid mentén (mely kombinációkból persze nyilván végtelen van, de azért összességében elég behatároltak tudnak lenni a lehetőségeid). Én eddig még csak a gyerekek ellen tudtam nyerni benne, de azért nem adom fel :)

Egyik nagy előnye a könnyű tanulhatósága, egy hétéves már boldogul vele, és még élvezni is tudja (még ha nem is teljes valójában – mert ahhoz azért komplex a szabályrendszere), nem tart órákig a setup, és maga a játék is lemegy szűk egy óra alatt (két fővel), de azért gondolkodni is jócskán kell benne. Szóval nem túl nehéz, de kellően nehéz ahhoz, hogy kihívás legyen. A mechanikája is tök egyszerű, mégis jól kitalált – ilyen könnyen már régen tanultam játékot (kivéve persze, amikor más magyarázza el), de ezzel együtt látok benne mélységet.

Ami viszont a legnagyobb negatívum számomra, hogy mintha az utóbbi időben ugrott volna egyet a társasjátékok ára (hogy garasoskodjak egy kicsit) – amit ez a játék kitűnően illusztrál. Az én lélektani határom 10 ezer forint körül van, és valóban, a legtöbb játékom 5-10 ezer forintba került, azt hiszem, kettő van csak, ami drágább volt (jó, persze egy csomót használtan vettem ezekből, azért ezt is hozzá kell tennem). Ez a játék viszont 15 ezernél kezdődik a boltokban, és ami még durvább, hogy a kb egy pakli kártyából álló kiegészítőjét (amit MUSZÁJ megvennünk, mert abban vannak az európai madarak :) ) 10 ezer forint körül árulják, ami így egyben már azt hiszem, kimeríti a rablás kategóriáját… Na jó, de ezt most lenyelem, és igyekszünk majd minél többet játszani vele, hogy megérje az árát :)

Miért éppen…?

Azért a második kedvenc sorozatom minden sorozat közül a Miért éppen Alaszka?, mert amellett, hogy minden karakterét imádom, és telitalálat, ahogy összerakták őket, végtelenül vicces, és a banális események között teljesen váratlanul képesek olyan mélységű szövegeket beszúrni, hogy azonnal padlót fogok. (Megjegyzem, ugyanezen dolgok miatt az alltime kedvencem a Maffiózók.)

Itt van például a 4. évad 12 része (Revelations a rész címe), ami többek között arról szól, hogy Fleischman doki mennyire frusztrált attól, hogy nincs betege (részletesen bemutatják mennyire unatkozik amiatt, hogy hetek óta senki nem lép a rendelőjébe), és jön egy ilyen párbeszéd (Bernard, a jelenet másik szereplője Chris testvére, mindketten elképesztően váratlan helyzetekben képesek bedobni filozófiai/irodalmi idézeteket valamilyen kérdés megoldására, ami egyszerre vicces is – a körülmények miatt – és persze elgondolkodtató).

Joel egy ködös erdőben éri utol Bernardot, aki éppen fut a hegyekben edzésképpen:

JOEL: Hahó, hé! (Dudál a kocsiból Bernardnak.)
BERNARD: Jó napot Joel! (Helyben kocog tovább).
JOEL: (Kiszáll a kocsiból.) Figyeljen Bernard! Egész nap magát keresem. Mi lenne, ha mi ketten a tornateremben kosaraznánk egy kicsit?
BERNARD: Most?
JOEL: Igen, most. Jöjjön, szálljon be a kocsiba.
BERNARD: Megígértem Maurice-nak, hogy csinálok egy délutáni műsort is. (Bernard épp Chris-t helyettesíti a rádióban, aki elvonult egy kolostorba egy hétre, hogy valami spirituális élményt gyűjtsön.)
JOEL: Igen? És mikor kezd?
BERNARD: Egy óra múlva.
JOEL: Rengeteg időnk van! Szálljon be, húszig játszunk, egy kosár két pont.
BERNARD: Á-á. Sajnálom. Le kell zuhanyoznom. Fel kell készülnöm.
JOEL: É-értem. É-és mi lenne, ha magával mennék és segítenék, mi? Rendszerezném a magnószalagokat, meg leporolnám a lemezeket, akármit. Mikor takarított Chris utoljára abban a szobában?
BERNARD: (Megáll a helyben futásban, sóhajt.) Joel, nem haragszik, ha teszek egy megjegyzést?
JOEL: Nem, dehogy mondja csak.
BERNARD: (Gondolatnyi szünetet tart.) Egzisztenciális fájdalmaktól szenved.
JOEL: Hogy mitől?
BERNARD: Hát ő… szomjazik a társaságra. Bármire, ami kitölti az idejét. A saját sírjába bámul.
JOEL: Tényleg?
BERNARD: Igen, nézze meg a tükörképét (mutat a kocsi visszapillantójára). Nézze meg! (Joel odalép a visszapillantóhoz, jól megnézi magát.) Mit lát? Egy idegent, egy senkit. (Joel kérdőn Bernardra néz.) És miért?
JOEL: (Újra megnézi magát a tükörben.) Háát…
BERNARD: Azért mert senki sincs ott. (Joel visszafordul Bernardhoz.) Maga egy fa árnyék nélkül. Maga… maga egy száraz kút, maga egy néma kiáltás. Többnyire tagadni próbálja, de hiába, ha nem vonja el a figyelmét semmi. Nézzen szembe vele, válaszoljon a kérdésre, hiszen az arcára telepedett, a torkát fojtogatja…
JOEL: Milyen kérdésre?
BERNARD: Az egyetlenre.
JOEL: Éspedig?
BERNARD: Mi értelme a létezésnek? (Joel döbbenten néz Bernardra.) Hagyja abba a rohanást Joel, a kérdés kikerülhetetlen.
JOEL: Az lenne?
BERNARD: A létezésnek nincs értelme. Egyáltalán. Ha nem képes feldolgozni ezt, folytatni fogja ezt a… tökéletlen, kielégítetlen, totál neurotikus életet. Irtózom a tanácsosztogatástól, de… a maga helyében én megtanulnék nyugodtan… szembenézni az ürességgel, magamhoz ölelni. (Újrakezdi a helybenfutást, széttárja a kezét.) Nincs mit tenni! (Továbbkocog.)
JOEL: (Letaglózva, tátott szájjal álldogál egy darabig, aztán szétnéz az erdőben maga körül.)

Valószínűleg ez így kontextus nélkül legfeljebb valami olcsó coelhói álfilozofálgatásnak hangzik, de én az ilyenekért szeretem ezt a sorozatot, szinte mindegyik részből ki tudnék emelni valami hasonlót, ezek hihetetlenül be tudnak találni nálam.

Egy szó mint száz: ha valaki unatkozik, irány Miért éppen Alaszkát nézni!!

Terra infinita

Van egy volt egyetemi szaktársam, aki az utóbbi években szinte az egész világot beutazta (talán Afrika meg az Antarktisz kivételével), és most éppen valahol Dél-Amerikában “dekkol”, és a napokban összerakott minderről egy honlapot, ha valakit érdekel az ilyesmi, jó szívvel tudom ajánlani (bár egyelőre még csak egyetlenegy poszt található rajta, de bízom benne, hogy lesz rá energiája folytatni). Valamikor 1-2 éve élőben meghallgattam másfél órában a Közel-Kelettől Ausztráliáig tartó kb két éven át tartó “kalandozásának” meglehetősen tömény összefoglalóját, de szívesen olvasnám ezt részleteiben is, sokkal jobban kifejtve, szóval én legalább is már nagyon várom a folytatást!

Erről van szó (ki ne felejtsem a lényeget):

Terra infinita

Helyek, ahol nem beszélnek magyarul…

…mármint Budapesten.

Ezt a bejegyzést már több mint egy hónapja meg akartam írni, csodálkozva vettem most észre, hogy még nem tettem meg.

Még a nyáron voltunk Sz.-szel egy hét leforgása alatt két olyan étteremben is, ahol nem beszéltek magyarul, vagy legalább is törve. Az egyik a Nagykörút-Király utca sarkán lévő Buddha Bar (vagy Buddha Original a pontos megnevezése, nem tudom), ahol a “pincér” bácsi eléggé töri a magyart (de nem úgy, mint a kínai büfések, hanem még sokkal jobban), szóval biztonságosabb vele angolul kommunikálni – például azt, hogy “csapvíz”, csak így értette. Egyébként ettől csak még autentikusabb lesz a hely szerintem, barátságos, meg a kaják is jók – igaz, nem túl változatosak; azóta voltunk még egyszer is, de végül is arra jutottunk, hogy kb mindegyik főétel ugyanolyan, szóval aki egyet látott, az mindet látta, de ettől függetlenül egy-két havonta egyszer rá lehet(ne) fanyalodni :). De nem ajánlgatni akarom, meg aki szereti a thai-t az úgyis biztos próbálta már (és megvan róla a véleménye), csak mint érdekesség írom, hogy számomra kicsit fura volt, hogy van ilyen hely, ahol annyira nem beszélni magyar.

A másik pedig egy olasz étterem volt, ahová (mint kiderült, tökfeleslegesen) asztalt is foglaltam, és a hölgy kedvesen “Buongiorno!”-val fogadott a telefonban, amit jópofa dolognak tartottam, de miután elkezdtem mondani, hogy mit is szeretnék, leállított, hogy nem ért belőle egy mukkot sem, szóval végül itt is angolul kellett boldogulnom (olasztudás híján). Aztán magában az étteremben is ez a hölgy szolgált ki, és ténylegesen nem beszélt magyarul, ami azért nekem elég furcsa, főleg úgy, hogy ez nem is annyira tűnik turistás helynek (most már elárulhatom, hogy a külső-Király utcában található Little Italy Budapestről van szó, ha jól látom, még saját honlapja sincs, és érdemes csekkolni a nyitvatartási idejét is, mert ilyet én még Magyarországon nem láttam :) ). De lehet, hogy a helyi olasz közösség látogatja :) Mindenesetre ebédidőben rajtunk kívül csak egy idős úr volt ott egy fiatalabb sráccal, és valami kevert spanyol-olasz nyelven diskuráltak (Sz. szerint), tehát vélhetően ők sem egy nációból valók voltak, de szinte biztos, hogy egyik sem magyar volt. Szóval amúgy nem nagy hely, de így is kongott az ürességtől.

Na de nem is ez a lényeg, hanem a kaja: azért jöttünk ide, mert tavasz óta bezárt a kedvenc pizzériánk, ami tőlünk egy sarokra üzemelt, és már annyiszor rendeltünk tőlük, hogy a motoros futáruk még most, hónapokkal később is ránk köszön az utcán, ha meglát :) Szóval keresnünk kellett egy másik autentikus olasz pizzériát, és ez a hely egyébként telitalálat, az a fajta vékonytésztás pizza van itt is, amit szeretünk, árban nagyon baráti – és hát, mint mondtam, az autentikus hangulat garantált. Egy baj van, hogy ők nem szállítanak ki, szóval azóta sem ettünk tőlük, csak akkor ott egyszer.

A 7. (és 6.) kerületi rövid gasztro-ajánlónak ezennel vége, a reklámdíjakat majd a pénztárnál kérem befizetni, köszönöm.