El lehet, menni, nincs itt semmi látnivaló

Ahogy arra már utaltam (hú, de rég volt!), betelt a blogom, elfoglaltam a tárhely 99,6%-át, úgyhogy már egy búcsúképet sem tudok felrakni, csak annyi, hogy elstartolt az új blog, mindenki fáradjon át szépen ide, majd megírom, hogy mit csináltam az elmúlt három hónapban (vagy nem):

>>PYTTABLOG2.WORDPRESS.COM<<

Rengeteget gondolkoztam a honlapcímen, és majd látni fogjátok, hogy a design-ban is iszonyatos munka van (nem, nincs, fél óra alatt dobtam össze, ennyire hatékony még életemben nem voltam, és nem is foglalkozok vele többet, úgyse kattintott rá senki a linkekre az oldalsávban. Tudom.)

Gyertek. Jó lesz.

Dobogó kövek

Január elején felmentünk a Dobogó-kőre kirándulni, iszonyú ködben, egyébként nagyon jó volt, csak kicsit túl nedves néhol; szombaton meg elmentünk havat nézni, hogy ilyet is lássanak a gyerekek… Szóval ez egy ilyen-volt-ilyen-lett sorozat (persze nem ugyanazokkal a helyszínekkel, de oly mindegy). Sajnos egyik alkalommal sem volt olyan nagyon jó idő a fényképezéshez (minden máshoz viszont tökéletes).

Aztán az van, hogy most végül is csak félig-meddig lustaságból nem írtam, mert egyrészt még kb. márciusig nem nagyon lesz időm ilyesmire, másrészt meg ennek a blognak a tárhelye már majdnem megtelt, annyi képet raktam fel, úgyhogy igazából kellene egy új domaint csinálni, meg összerakni a dizájnt, meg minden, és ehhez meg most aztán egyáltalán nincs kapacitásom, szóval addig is, amíg lehet, még írok ide, de aztán meg majd indítok egy új oldalt, ha lesz rá érkezésem – valamikor tavasszal.

De ezt majd akkor úgyis közzéteszem, ilyen utolsó itteni poszttal, meg könnyes búcsúval, meg minden.

Gerecse

Ezen a hétvégén a Gerecsében tettünk egy nagyobb körkirándulást, tatabányai kiindulóponttal. Múlt héten Sz olvasott valamit a Szelim-barlangról még Tatán, és ez valahogy megragadt bennem, úgyhogy kerestem egy olyan útvonalat, amiben az is benne van, hogy megnézzük. Én erről a barlangról még nem is hallottam, de hatalmas élmény volt, még annak ellenére is, hogy sajnos elég népszerű is, szóval rengeteg másik ember is kíváncsi volt rá, ami kicsit ront az élvezeti értékén (főleg úgy, hogy előtte az erdőben azért nem sok mindenkivel találkoztunk), de sebaj.

Ezen felül pedig rengeteg gombát láttunk, tényleg tele volt az erdő velük, annyira sok volt, hogy egy párat még le is szedtem, már amit ismertem, galambgombát meg őzlábat, és egy adagnyi gombapaprikás-féle lett belőle vacsorára, már el is fogyasztottuk (nagyrészt én, mert Sz bizalmatlan az ilyesmivel kapcsolatban, a gyerekek meg alapból nem szeretik a gombát) – még élek. Láttunk például – szerintem – gyilkos galócát is, amit talán életemben most láttam először, meg harkálytintagombát, aminek a létezéséről a saját nagyfiam világosított fel pont a napokban, meg még rengetegfélét, amit be sem tudok azonosítani (de vélhetően nagy részük nem ehető). Egy párat ezekből megörökítettem.

A túra végén érkeztünk meg a Szelim-barlanghoz, kicsit már elcsigázottan és nyűgösen, de azért persze a gyerekek egyből felvillanyozódtak, mindenhova fel kellett mászniuk, és itt azért volt mászni való bőven. Nem tudom, a méretek átjönnek-e a képekből, de hatalmas ez a hely. Szóval ismét be tudok tenni pár képet:

Kirándulás

Ma hirtelen felindulásból elmentünk a (már régóta tervezett) tatai Fényes tanösvényre, és már nem is tudom mióta ismét volt mit fényképeznem – az idei szeptember ebből a szempontból úgy eltelt, mintha nem is lett volna (persze oké, olyan nincs, hogy nincs mit fényképezni, csak az, hogy nincs időm/energiám azt a valamit lefényképezni, szóval ilyen szempontból ment el nagyon gyorsan a szeptember).

Szép a tanösvény, elég gyerekbarát, és bár nem volt olyan jó idő, mint amilyennek még az elinduláskor tűnt, azért így is látványos volt. Életemben először láttam jégmadarat(!), ráadásul kettőt is, és mindkettőt le is tudtam vadászni, már amennyire a távolság meg a látási viszonyok engedték – mindenesetre ennél többre én technikailag nem vagyok képes, és azért nem vagyok teljesen elégedetlen az eredménnyel. Szóval a képek:

Múzeumajánló 3

Miért ne tripláznék?! :) Következzék a harmadik kiadás!

Néprajzi Múzeum (Budapest)

Augusztus 20-án, mivel nem volt olyan fényes az idő, inkább nem mentünk el az előzetes terveink szerint a tatai Fényes tanösvényre (erről majd egy későbbi időpontban írom meg a beszámolót, ha valaha eljutunk…), hanem kihasználtuk az ingyen múzeumozási lehetőséget, méghozzá a frissen megnyitott Néprajzi Múzeumban (két megjegyzés: (1) itt most a többesszám engem és két nagyobb gyermekemet takarja; (2) aznap délután a nagylányommal még a Szépművészetibe is elmentünk, de arról külön bejegyzést nem írnék, mert az egy olyan hely, ahol kb tudja az ember, hogy mit kap – főleg képeket és szobrokat -, és azt meg is kapja).

Én megmondom őszintén, elég sok mindent el tudok képzelni egy Néprajzi Múzeumba (pláne egy ilyen bitang nagy épületbe, mint amit most felhúztak), de a múzeum üzemeltetőinek mintha halvány fogalmuk sem lett volna, hogy mégis mivel töltsék meg ezt a helyet. Mondom, mi van benne: egy terem, mindenféle népek eszközeivel/tárgyaival/leírásaival nagyjából ünnepek, tevékenységek köré felhúzva tematikailag, úgymint esküvő, háború, népszokások stb. – ha jól értelmeztem, ez lenne az “állandó” kiállítás, de lehet, hogy ez is csak ideiglenes, amíg nem tudtak jobbat kitalálni; és egy másik terem egy-egy “érdekes” eszközzel, meg egy hatalmas üvegvitrinnel mindenféle “dologgal” póznákra felhúzva, amit kétszeri körbejárás után sem tudtam meg, hogy mi akar lenni (mármint ez az installáció) – plusz ugyanitt mindenféle további különtermek is vannak, gondolom csoportos foglalkozásoknak. Ebben a teremben az volt a truváj (figyelj!), hogy nem tettek ki táblákat a kiállított dolgokhoz (de ne gondoljon senki sok mindenre, kb 10-15-féle tárgy volt ÖSSZESEN, és akkor lehet, hogy sokat mondtam), hanem QR kóddal lehetett beolvasni őket és elolvasni a telefonodon a leírásukat. Érted?!! Mennyire innovatív már??? Ergo kétféle ember volt a teremben, az egyik, aki próbálta kitalálni, hogy mégis mit lát maga előtt (pl. borotvatartó dobozka hatféle verzióban), és vakarta a fejét, a másik meg aki nyomkodta a telefonját.

Na ez volt az a rész, ami szerintem fizetős, és van két másik rész, ami szerintem ingyenes máskor is. Az egyik egy baromi hosszú faltól falig üvegpolc tele kerámiákkal (nem emlékszem, hogy lenne hozzájuk kifejezett leírás: beraktak egy csomó kerámiát egymás hegyére-hátára, általában nagyjából szín és forma szerint csoportosítva, ennyi), a másik egy hatalmas belső-Budapest makett nagyjából a századforduló idejéből (mármint, hogy akkor hogyan nézett ki a város, nem a makett százéves). Ehhez voltak tabletek rögzítve, ahol kiterjesztett valóságon lehetett információkhoz jutni a makett egyes pontjai esetében (természetesen az összes gyerek azt akarta nyomkodni, de se a tabletet nem érték el rendesen, se a makettből nem láttak eleget, mert túl magasan volt nekik).

Ha ennyiből nem jött volna le: számomra baromi csalódás volt ez a hely, tényleg csak a kihagyott lehetőségek visszhangoznak benne egyrészt, másrészt meg a felesleges “trendinek” szánt dolgai válnak iszonyú idegesítővé. Totálisan kong az egész épület az ürességtől (ténylegesen és metaforikusan is; de mondom ezt úgy, hogy nyilvánvalóan az ingyenesség miatt kb. vagy hússzor annyian lehettek most, mint egy átlagos napon), és még csak épületként sem lehet élvezni (mint pl a Magyar Zene Házát), mert a felső szintjei le vannak zárva – megnéztük. De egy kép többet mond ezer szónál, szóval akit csak egy kicsit is érdekel:

(Az megvan, hogy kiállítottak egy deszkás cipőt – lásd 5. kép??? Ezt valaki néprajzilag érdekesnek találta? Annyi kérdésem lenne…)

Viszont az a szerencse, hogy már több mint 50 éve van egy baromi jó néprajzi múzeumunk is, úgy hívják, hogy:

Szentendrei skanzen

Amúgy nem, mert hivatalosan úgy hívják, hogy Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum (tényleg), de tökmindegy, ez úgyis mindenkinek csak A Skanzen. Tegnapelőtt mentünk el oda, a nyár utolsó napján, még jó, hogy akkor nem esett úgy, mint másnap.

Mi nagyon szeretjük a skanzent, egyrészt mert iszonyú sok minden van benne (harmadszor voltunk a gyerekekkel, több mint 6 órát töltöttünk el most benne, és 80%-ban olyan dolgokat néztünk, amiket eddig még nem láttam), másrészt mert nagyon gyerekbarát, két régi ház között mindig meg lehet állni valami játszótéren, vagy játszóházban, vagy egyszerűen egy olyanra berendezett házban, ami a gyerekeknek is érdekes(ebb).

És most ráadásul még egy új tájegysége is nyílt, az “erdélyi rész”, egy “faluval”, meg egy “várossal”, ami ráadásul még azért is más, mint a többi rész, mert itt színészekkel különböző jeleneteket játszanak el a látogatóknak (ez az ún. “élő történelem”). Ez most is ment, egy sima szerdai napon, úgy, hogy túl sok látogató azért nem volt. Szóval mittudomén, bemész a postára, és feladhatsz egy levelet, és az ottaniak eljátsszák, hogy egy erdélyi postában vagy 100 évvel ezelőtt; vagy bemész egy divatházba, és eljátsszák, hogy eladnak neked egy kalapot. De olyan is van, hogy egymással játszanak, pl. a cukrászdában a kasszírosnő meg egy úr évődött, amíg ott voltunk. Van ennek egy bizarr, kicsit “westworldös” utánérzése is, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert pont most fejeztem be a 4. évadot, és még friss az élmény :). Sok minden van itt, könyvkötő, gyógyszertár, polgári lakás, asztalosműhely… A falusi részen meg egy erdélyi templom, iskola, parasztházak.

Már csak ezért az egy részért is megérte volna eljönni ide, de persze akkor már bebarangoltunk más helyeket is, például a Balaton-felvidéken szerintem én még nem voltam, betértünk oda (ennek pont kb. a felét javították/építették, de még így is volt bőven látnivaló), aztán a Kisalföld felé jöttünk vissza, és nagyjából záráskor jöttünk el úgy, hogy az egész területnek az egynegyedét jó, ha megnéztük. Ide tényleg csak úgy érdemes jönni, ha valaki az egész napját rászánja. Pár (sok) kép ide is:

Múzeumajánló 2

A múltkor annyira bejött ez a műfaj, hogy ismétlek :)

Nyaralás közben is gazdagodtunk múzeumi tapasztalatokkal, és az előzőhöz hasonlóan most is jutott egy pozitív, meg egy nem annyira pozitív. Kezdem a tényleg “ajánlható”-val:

Balatoni Múzeum, Keszthely

Elsőre nem gondolja talán az ember, hogy pontosan mit is lehet múzeumi keretek között bemutatni a Balatonról (vagy, hogy az mitől lesz izgalmas/érdekes), de ide mindenképpen érdemes betérni bárkinek, aki a környéken jár. Ez a múzeum ugyanis minden: a Balaton teljes spektrumát bemutatja, a vízrajztól kezdve a geológián, az élővilágon, a történelmen át a néprajzig és a legújabb kori turizmusig, a földtörténeti eseményektől a várrendszeren át a halászatig és hajózásig, az úttörőtáboroktól a strandmenüig, a barlangoktól a hegytetőkig, és mindezt teljesen klasszikusan, de mégsem elavult módon… Valószínűleg ez teljesen szubjektív, de nekem nagyon bejött, hogy ez a múzeum nem akar “több” lenni, mint egy múzeum, nem akar trendi lenni, érintőképernyőkkel, meg bizbaszokkal, és mégis tud jó lenni, tud interaktív (is) lenni, gyerekeket és felnőtteket egyaránt lekötni, és ennél többet én megmondom őszintén, nem várok egy múzeumtól.

Először kb 9-10 éve jártunk itt Sz-szel, akkor még gyerekek nélkül, és már akkor is lenyűgözött ez a hely (egyébként 2011-ben Év Múzeuma is volt), olyannyira, hogy most kicsit féltünk is visszamenni, hogy mi van, ha csak az emlékeinkben szépült meg, amúgy meg tök gagyi az egész. És először mindez majdnem be is igazolódott, mert anno volt egy rész benne, ami most nincs (pl. egy “bicikli”, amivel körbe lehet bicajozni a Balatont, úgy, hogy valami térképen mutatja, merre jársz, miközben tekersz egy pedált), és amit pedig megmutattam volna a gyerekeknek, mert élvezték volna, de ezek szerint az csak időszakos kiállítás volt. Mindenesetre aztán az állandó rész már nem okozott csalódást, ott minden ugyanaz maradt, sőt, aztán kiderült, hogy most van egy időszakos mesekiállításuk is, ami meg teljes mértékben gyerekekre van szabva (bár kicsit kevésbé éreztem benne a “Balaton”-témát), és azt a végére hagyva maximálisan pozitívan jöttünk el végül.

Szóval, ha valamit ajánlani tudok (tényleg a Balaton iránt érdeklődőknek), akkor az ez a múzeum, 1-2 órát simán el lehet benne tölteni, és tényleg kicsiktől a nagyokig mindenki találhat benne néznivalót.

Afrika Múzeum, Balatonederics

A másik véglet a balatonedericsi Afrika Múzeum, amit talán igazságtalan is összehasonlítani bármivel, vagy egyáltalán múzeumi “sztenderdekkel” mérni, mert valójában nem az, de ha már ezt a nevet adták maguknak, akkor viseljék a következményeket.

Szóval adott egy híres magyar vadász, aki elég sokat élt Afrikában, aztán élete vége felé (a ’80-as években) hazajött, és a balatoni villáját berendezte “múzeumnak”, a kertjét meg “állatkertnek”, de sajnos pontosan ez a ’80-as évek feeling süt a mai napig az egész helyből, és nem a pozitív nosztalgiahullámok csaptak meg, hanem inkább az a Káeurópai “kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzés…

Bár azt leszögezném, hogy a hely érdekes, sőt, az úriember, aki “tárlatvezetést” tart az épületben (/őrzi a termeket), ő is egy csomó érdekességet mondott, de mindezt egy olyan helyen, ahol van kb. öt szoba, amit telezsúfoltak különböző vadásztrófeákkal és autentikusnak szánt afrikai mindenfélével (kígyóbőrtől kezdve az elefántlábon át a klasszikus kitömött bivaly- meg antilopfejekig, faszobrokkal, nyakláncokkal, elefántcsont ékszerekkel, meg amit még érdekesnek gondoltak…), de ezt bármiféle tematizálálás, vagy feliratok nélkül (ebben segített az “idegenvezető”), szóval tök jó, de ez így azért inkább csak egy Dr. Nagy Endre (a vadász) emlékház, nem több…

A kert rész pedig egyrészt a szegény ember állatkertje, pár random afrikai (vagy nem afrikai(!)) állattal (a legszomorúbb látvány közülük a kismajom volt, aki egy autógumival birkózott, láthatóan már teljes mértékben begolyózva a magánytól és unalomtól), másrészt meg egy gyerekszemmel még talán jópofa, felnőtt szemmel viszont egy igazi WTF “dzsungellel”, ami egy bozótosba vágott ösvényt jelent, ahova egyes szakaszokon kartonból készült állat- és emberfényképeket helyeztek el. Ez olyan szintű gagyi számomra, hogy egyszerűen értelmezni sem tudtam.

Szóval oké, hogy itt is el lehet tölteni 1-2 órát, meg érdekes volt a kiállítás (megfelelő nyitottsággal), de az állatkert inkább szánnivaló – ennyire még nem sajnáltam állatokat, mint az ittenieket -, és a vadásztrófeák is inkább az “oké, ilyen is van” kategória, mint az “aztaaaa, de király, hogy öt kafferbivalyt, meg két varacskos disznót is lelőtt a bácsi a harmincöt antilop mellett!”. Meg az azért nem múzeum, hogy behányunk ezer dolgot egy szobába, aztán “nézegesd”! Na mindegy, mindenesetre amilyen bizarrul hangzik egy “Afrika Múzeum” a Balaton partján, pontosan annyira az is, szóval ha van más program, akkor inkább arra menjen bárki, mint ide szerintem.

nyaralós 2

Már túlvagyunk az éves szokásos osztálytársaimmal eltöltött szalóki dzsemborin is. Idén a változatosság kedvéért úgy mentünk, hogy csak én a három gyerekkel, nem mondom, hogy nem volt kimerítő, de igazából mindenhogyan az lett volna, ha egyedül megyek, akkor is (tavaly egyedül mentem), szóval akkor meg már nem mindegy?

Rengetegen voltunk, tíz felnőtt (+bónusz), és legalább 12 gyerek, ez azért már egy kisebb nyári tábornak is elmegy. MINDEN volt, amit kötelezően szoktunk, bográcsozás, kirándulás (na jó, inkább kocsikázás egy kis sétával), foci a gyerekekkel (bár a méta idén nagyobb szám volt), medencézés a gyerekekkel, meg persze az esti játékok, Fedőnevektől kezdve a kockabangen át a Dixitig meg a mocsárig minden (na jó, csak szinte minden, mert pl. póker meg gyilkosozás nem volt), még 7Wonders is (viszont az Armada kieg-et még mindig nem tudtam kipróbálni, amit karácsonyra “kaptunk”)!

Hát, röviden ennyi, jövőre ugyanitt – illetve dehogy is, hiszen már évek óta mondogatjuk, hogy ez volt az utolsó itt, jövőre máshol… de majd meglátjuk.

Innen túl sok képet nem tudok berakni, mert szinte mindegyiken van valaki, de a siroki várból azért beteszek párat:

Nyaralós 1

Mire lassan vége a nyárnak, összeszedem magam, hogy bedobjak pár nyaralós képet.

Idén is voltunk a Balatonon (még július végén, csak most jutottam el oda, hogy ezt megosszam), ahogy az már egy pár éve jó szokásunkká vált, ugyanúgy az északi parton, mint korábban, és kb ugyanannyira jó volt, mint eddig. Bár pont idén azért belém nyilallt egyszer-kétszer, hogy talán lehet, hogy ideje lenne egy kis szünetet tartani, mert oké, hogy szinte már hazajárunk, amikor évről évre megmásszuk a Badacsonyt, meg olyan otthonos érzés ugyanazokat az éttermeket meg strandokat felkeresni, de az is lehet, hogy ideje lenne valami újat is megismerni jövőre. (Egyébként pont strandok tekintetében most újakat ismertünk meg: a szállásunkhoz legközelebbi, a badacsonytördemici sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert borzasztó iszapos volt az alja, a kicsit arrébb lévő keszthelyi viszont minden szempontból megfelelt, szóval ez lett az új kedvenc törzshelyünk.)

Na de lássuk, mi is volt: gyönyörű késő délutáni fényekben, zárás előtt néztük meg a szigligeti várat, amit egyrészt teljesen “befejeztek”, mióta kb. két éve itt jártunk, ami tök jó, mert sokkal több mindent meg lehetett nézni, mint anno; másrészt pedig már alig voltak turisták, nem kellett kerülgetni az embereket (és nem mellesleg már nem is volt olyan meleg, ami nem utolsó szempont egy vármászáshoz):

Voltunk a Folly arborétumban, amit, mint kiderült, Sz régi vágya volt megnézni. Egészen gyerekbarát hely, szóval ilyen szempontból (is) ajánlom, el lehet tölteni pár órát itt, szép a kilátás – szóval én is örülök, hogy megnéztük (eddig csak azért tartózkodtam tőle, mert azon a környéken agyon van reklámozva, és amit agyonreklámoznak, attól reflexszerűen ódzkodom…). A képeken nem látszik, de vannak benne hinták, csúszdák, alagutak, bunkerek, szóval tényleg csomó gyerekeknek való időtöltést kínál, a szép növényvilág mellett (amit még az országos aszály mellett is ilyen – viszonylag zöld – állapotban tudtak tartani).

És ha már szóba jött: a Badacsony. Tradicionálisan alultervezzük az ide vezető túráinkat: amikor először jöttünk a gyerekekkel olyan két éve, akkor egy laza délelőtti sétának gondoltuk, és még ételt sem vittünk magunkkal, csak egy kis gyümölcsöt, aztán 4-5 óra múlva étlen-szomjan értünk vissza a szállásra. Ehhez képest most azért egy egész napot rászántunk, és enni-inni is vittünk, de így sem volt egyszerű: természetesen a nap tűzött, a gyerekek nyűgösek voltak, aztán már mi is… Szóval embert próbáló volt, de a kitűzött célt és a tervezett útvonalat végül teljesítettük, szóval minden jó, ha vége jó.

Voltunk még a keszthelyi Balatoni Múzeumban, ami pont olyan jó még mindig, mint amilyenre emlékeztem, és megnéztük a balatonedericsi Afrika Múzeumot is, ami pedig pont olyan bizarr, mint ahogy egy Balaton-parti “Afrika múzeum”-ot elképzel az ember. Volt egy nem túl kellemes ebédünk a salföldi Pajta Galériában, ami teljesen lerontotta a tavalyi pozitív élményünket, és ugyanúgy kicsit csalódás volt a szigligeti fagyizó is a vár alatt, ami pedig két éve még teljesen belopta magát a szívünkbe, most viszont… nem. Na, hát ez van, ha az ember évről évre visszajár helyekre, felülíródnak a szép emlékek, és ezt tényleg nem kellene tovább kockáztatni…!

De szerencsére a jövő nyár még messze van, addig még ráérünk kitalálni, mi legyen :)

Fogás

A hétvégén a Fertő-vidéken egy pár számomra kevésbé tipikus madarat sikerült valamennyire elkapnom, úgymint sárga billegetőt és piroslábú cankót (hogy melyik-melyik, felismerhető lesz a képeken még úgy is, ha nem ismeri valaki őket, mert az egyik eléggé sárga színű, a másiknak meg piros a lába :) ). Sajnos túl közel egyik sem volt egy IGAZÁN jó képhez (és hát például a sárga billegetőnek nem az aszfaltút közepe a természetes élőhelye…), de ez van. Emellett szintén meglehetősen távolról (és rosszul) lefényképeztem egy nagy kócsagot meg egy szürke gémet, vadlibákat, meg ahogy a gólya eteti a – már nem annyira kicsi – fiókáit. Ennyit a hétvégéről.

Újra itt a nyár, álljon le a gyár

Múlt héten hivatalosan megnyitottuk a nyarat, méghozzá egy Bükkben töltött héttel, egészen pontosan felsőtárkányi bázissal. Ide (mármint a Bükkbe) egészen gyakran vissza-visszatérünk, most ki is kerestem, hogy hányszor is írtam már erről a környékről, legelőször pont 10 éve (ennek a képanyaga sajnos már nincs meg, legalább is a blogon); és az azt követő évben is; aztán szinte napra pontosan (és a mostanival megegyező társasággal) 5 éve; legutóbb pedig három éve, ráadásul akkor egy már ismerős településen is (egyik kedvenc helyem) + osztálytársaimmal már jó pár éve tradicionálisan eltöltünk itt (Egerszalókon) pár napot, amit csak azért nem számítok, mert igazából szinte egyáltalán nem szoktunk kimozdulni a szállásról (bár pont tavaly például kirándultunk Felsőtárkány környékén egyet, de előtte ez nem volt annyira jellemző). Szóval ez egy jó környék, ha nem lennék börzsönyi gyerek, talán a Bükk lenne a kedvenc hazai hegységem (már ha ennek a kategóriának van bármi értelme).

Jó volt visszajönni ide, újra elnézni Szilvásváradra, bobozni (ami sokkal extrémebb, mint amire emlékeztem), kisvasutazni, megnézni a Szalajka-vízesést (amiben természetesen most sem volt túl sok víz…), füstölt pisztrángot enni – de azért újdonság is maradt, például most először tettünk egy kitérőt az Istállós-kőnél lévő ősember-barlangba, élmény volt – az odajutás is, meg a barlang maga. Jó volt Egerben is bóklászni (és például ott is idén először voltam a városi strandon, ahol jól le is égtem, de ezt leszámítva ami jó volt benne, hogy a vízicsúszdája például kifejezetten erős, és szinte semennyit nem kellett sorban állni hozzá, úgyhogy iszonyú sokat csúsztam a gyerekekkel).

Magában Felsőtárkányban is jó volt a tó környékére kimenni, sétálgatni az erdőben, megnéztük a település vadasparkját, volt program, és például a helyi (Bükki Nemzeti Park) látogatóközpontot már nem is volt időnk/energiánk megnézni (meg a dínó parkot sem, bár azt nem is akartuk).

Új szintre emeltük a bográcstudományunkat, esténként még belevetettük magunkat a társasozásba (bár volt olyan, amit miután két órán át játszottunk, és kiderült, hogy még a felénél sem járunk, inkább félbehagytunk, de hát ez már a korral jár :) ), szóval ezt a hetet maximális intenzitással éltük.

Pár kép a végére:

Múzeumajánló

Az utóbbi időben a gyerekekkel egész sokat jártunk múzeumokban (utóbbi időben alatt itt mondjuk az elmúlt három hónapot kell érteni, egész sok alatt pedig azt, hogy háromszor(!) is voltunk), például a nemrég megnyitottak közül a Magyar Zene Házában és a Pénzmúzeumban, ezeket az élményeimet fogom most megosztani (ha bárki fontolgatja, hogy szintén ellátogat ezekbe a műintézményekbe). De nyilván ez csak egy vélemény, és teljesen szubjektív, szóval se lebeszélni, se rábeszélni nem akarok senkit semmire (illetve igen, de senki ne ez alapján az egyetlen vélemény alapján döntsön, erre akarok kilyukadni!)

Magyar Zene Háza

Ami nekem erről az egész helyről beugrott, és azóta is motoszkál bennem, hogy teljesen olyan, mint anno a Millenárisban a Világraszóló Magyarok kiállítás volt. (Itt most egy kicsit meg is állok: úgy látom, ez a kiállítás, amit itt említek, újranyitott Álmok álmodói 20 Világraszóló magyarok néven, ami nekem azt sugallja, hogy… az létezik, hogy az eredeti kiállítás 20 éve nyitott meg? És, hogy ezek szerint ennyire öreg vagyok? Azt hiszem, igen és igen a válasz.)

A párhuzam pedig olyan szempontból jutott eszembe, hogy a Magyar Zene Háza is iszonyú giccses, iszonyú trendi és újszerű akar lenni, de igazából nagyjából semmi olyasmit nem tettek bele, amit egy múzeumban érdekesnek találnál, sőt, engem kifejezetten felbosszantott, hogy a magyar zenéhez kapcsolódóan en bloc mennyire semmilyen anyagot raktak össze. Az egyik lenti képen látható három hangszer (egy borzasztó sötét teremben), azt hiszem, összesen ennyi hangszer volt kiállítva egy zenéről szóló kiállításon (a gitárokat nem számolom ide, mert azoknak semmilyen magyar vonatkozása nincs). Ez mi???

Ellenben mi volt a kiállításon: mindenki fejhallgatóval mászkál, és idegesítően össze-vissza hangzanak az információmorzsák, nyilván attól függően, merre jársz, ami olyan szinten fárasztó volt nekem is, hogy kb 10 perc múlva levettem a fülemről, mondanom sem kell, hogy a hatévesem (akivel teljesen elhibázott módon mentem el ide) már sokkal hamarabb; idióta “interaktívnak” szánt, de a zenéhez semmilyen módon nem kapcsolható dolgok (golyópálya, forgatható lovaskocsi-kerék, táncoló fabábuk…); videók, tévék, monitorok, projektorok MINDENHOL; dolgok, amiket elvileg lehet nyomkodni, vagy valamit csinálni velük, de senki nem tud rájönni, hogy mit/nem működik, amit csinálnia kellene; semmilyen módon nem azonosítható tematika, narratíva, vagy bármi, ami kapaszkodót adhatna az olyan laikusoknak, mint én, ahhoz, hogy mégis miről akar szólni ez az egész hely. Így egy idő után már csak mentünk teremről teremre, a legkevésbé sem gondolkozva azon, hogy amit látunk, az egyáltalán mi – csak jussunk már ki innen.

Ha esetleg nem volt egyértelmű ebből a beszámolóból: szerintem a Magyar Zene Háza egy borzasztó parasztvakítás (ez a szó tökéletesen lefed szerintem mindent, amit ott látni/hallani lehet), aminél már húsz éve is kicsit kilógott volna a lóláb, de most meg… hát tényleg az utolsó hely lenne, ahova valaha visszamennék életemben.

Viszont: az épületet ajánlom megtekintésre, pincétől a padlásig bejárható (vagyis van látogatható része), ingyen és bérmentve (nem úgy, mint az egyébként ráadásul elég borsos árú kiállítás), és érdemes is felmenni a legfelső szintjére, meg úgy körülnézni benne mindenhol, mert szép lett… kár, hogy megtölteni már nem nagyon sikerült.

Pénzmúzeum

A Pénzmúzeumban kezdem egyből a jó részével: ingyen van. Csak be kell jó előre jelentkezni, de amúgy pénzbe (ha-ha) nem kerül, és eltölthetsz egy érdekes órát az életedből (mi kicsit többet is voltunk, ha jól emlékszem, ellenben az előző hellyel, ahol biztos, hogy nem voltunk többet egy óránál, de már azt is sokalltam).

Mint olyan, a Pénzmúzeum is eléggé rámegy a parasztvakításra, tele van tabletekkel, interaktív bizbaszokkal, indokolatlan videókkal (amiket ha valaki végig akarna nézni, kb. 24 órát is eltölthetne ott szerintem), DE ez két ok miatt sokkal kevésbé zavart: 1) mint már említettem, ingyen van, tehát veszíteni nem lehet vele, 2) a Pénzmúzeumban határozottan átjött a tematika, illetve az, hogy ők itt most engem edukálni akarnak pénzkezelésből, és ilyen szempontból viszont jól van felépítve, végigvezet egy útvonalon, vannak feladatok, van egy narratívája, és kifejezetten úgy találták ki, hogy iskolás csoportoknak ez egy program legyen, de pl. felnőtt és gyerek látogatók számára is külön “feladatok” vannak (a már említett tableteken), szóval családdal is simán leköt mindenkit, amit így elsőre azért nem feltételeztem volna.

És bár a zene sokkal jobban érdekel, mint a pénz (legalább is így ismeretek szintjén, egyébként nyilván csak a PÉÉÉÉÉNZ érdekel :) ), mégis a pénzről sokkal több érdekességet tudott adni ez a múzeum, mint a zenéről a másik. Pedig itt aztán elképzelésem sem volt, hogy mi lesz, azon kívül, hogy kiállítják a régi érméket, meg biztos lesz aranytömb (volt). Lehet, hogy ez volt a baj, mert a zenével kapcsolatban viszont volt elképzelésem, hogy milyen lehetne egy múzeumban, de nagyon nem olyan volt…

Szóval a Pénzmúzeum relatíve érdekes volt nekem is (pénzt azért nem biztos, hogy adnék érte, hogy megnézzem…), és ami még fontosabb: a gyerekeknek is, kifejezetten élvezték, nyomtattak saját pénzt maguknak, kipróbálták a csőpostát, megemelték, milyen nehéz egy aranytömb… Szóval jó élmény volt nekik (ők a giccsre még nem olyan érzékenyek), és nekem sem volt rossz. Határozottan ide szerveznék programot a két hely közül, ha választani kellene.

A veréb is madár…

…ezért aztán többnyire őket fotóztam, amikor legutóbb madarakat fotóztam. Méghozzá mezei verebeket. Azt hiszem, a madármegfigyelési állásaimat még tökéletesítenem kell, hogy nagyobb eredményt érjek el, de most be kell érni ennyivel. Egyébként ez kétnapi termés, nem az, hogy leszállt mellém pár madár, és lekaptam őket tíz perc alatt, hanem most kifejezetten sok időt töltöttem azzal, hogy egy “lőállásból” vártam a kapást, és… mindegy, most ez így sikerült. (A panaszkodás most elsősorban annak szól, hogy a verebeken kívül semmilyen más madár nem szállt arra, és ez némi csalódottsággal töltött el, mindenesetre a verebeken azért tudtam “gyakorolni”, szóval ne panaszkodjak.)

kávé

Elhatároztam, hogy ebben a hónapban, tehát egész májusban nem iszok kávét. Egyelőre sikerült tartani, és azt hiszem, ezt a pár napot, ami maradt, már kibírom.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi indított ilyesmire, és őszintén szólva ez engem is érdekelne, de igazából semmi különösebb okot nem tudok megfogalmazni, egyszerűen csak eszembe jutott április végén, hogy érdekes lenne megtudni, mi lenne egy ilyen hosszú kávémegvonás eredménye, ugyanis nem emlékszem, hogy az egyetem óta egy-két napot leszámítva bármikor is lett volna olyan, hogy ne igyak kávét. Igaz, hogy csak tejeskávét szoktam, meg nem eszméletlen mennyiségben, csak reggelihez, ebéd után, meg este még egyet maximum, de akkor is. Szóval egyszerűen tesztelni akartam magam, meg tudom-e csinálni, és ha igen, milyen lesz.

Hát, különösebb változásról nem tudok beszámolni, sőt, igazából meglepően kevés “elvonási tünet” jelentkezett. Ami hiányzik, az maga a kávézás folyamata, meg a kávé íze (egyébként helyettesítőként gyümölcsteát szoktam inni, például reggel és este), de úgy kifejezetten más tünetet nem tapasztaltam, simán el tudok lenni kávé nélkül is, egyáltalán nem érzem magamon, hogy fáradékonyabb lennék, vagy kevésbé élénk, vagy bármi. Családtagjaim (értsd: gyermekeim, akik ezt kifejezetten nyomon követik) persze szeretik megjegyezni, hogy cserébe viszont sokkal több kólát ittam, de ez nem igaz, meg a kólafogyasztást inkább a meleg időjárás szokta beindítani nálam (egyébként: összesen – ha jól számolom – nagyjából 5 liter kólát fogyasztottam el ebben a hónapban, ami tényleg több, mint amennyit általában szoktam, de tényleg sokkal melegebb is volt ez a május, mint például az április). Egy bögre fekete teát is ittam, ezt is hozzáteszem, de ebben az öntesztemben tényleg nem a koffein volt a lényeg kifejezetten (bár persze az is), hanem a kávé.

Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem hiszem, hogy kávéfüggő lennék, ezért aztán bátran visszaállok a kávéfogyasztásra június 1-től! :)

Fedezzük fel kis hazánkat (sokadik rész)

Tegnap a reggeli esőzés ellenére viszonylag bátran nekiindultunk az aznapra tervezett kirándulásnak, és nem bántuk meg, mert a kicsit több mint egyórás autóút végére – ahogy azt a meteorológiai előrejelzés is jósolta – elállt az eső, azon a helyen, ahol mi voltunk, nem is esett többet, sőt, szinte végig sütött a nap – és összességében jól le is égtünk…

Nógrádba mentünk, egészen pontosan a híres-neves kazári riolittufához (a “Magyar Kappadókiához”) tettünk egy túrát, ahol anno még geográfus-hallgató koromban elzarándokoltunk az egyik terepgyakorlat alkalmával (ahogy számolgatom, ez már nagyjából úgy 15 éve lehetett), de őszintén szólva abszolút nem volt fenn a térképemen, mint érdekes hely. Pár hete említette egy kollégám valami kapcsán, és egyből fel is piszkált, hogy ide bizony el kellene jönni. És valóban, családbarát a túraútvonal, nincs nagy emelkedő, vagy bármi nehézség, cserébe elég látványos, és bár nem volt zökkenőmentes (az eltérő gyerek-szülő dinamikák miatt) az utunk, azért összességében pozitív élményként lett elkönyvelve ez is.

Na de a megérkezés: Budapestről meglepően jó az út szinte végig Kazárig, tényleg 1 és negyed óra alatt oda lehet érni, ami még kb azon a határon van, amennyit elautózok egy kirándulásért. A turistaút teljesen egyértelműen kitáblázott, a riolittufa egyből az út elején (kb. negyedtávnál) feltárul, és tényleg nagyon látványos, kicsit el is bóklásztunk itt, mielőtt továbbindultunk. Aztán mi összességében egy kört tettünk Kazártól Kazárig, közben érintettünk egy tavacskát, lefelé meg akácvirágokat eszegettünk (és itt égtünk le, mert egy viszonylag hosszú szakaszon a faluig és a faluban már nem erdőben jöttünk).

Papíron 2 óra volt az út, nekünk kb. 3-4, ezért aztán a falu egyéb nevezetességeire, mint vasalómúzeum, vagy gyufacímke-kiállítás már nem maradt se időnk, se kedvünk, de nem elképzelhetetlen, hogy egyszer még ezt is bepótoljuk.

Madarakról

Az, hogy 2020-ban beütött a karantén, meg a home office (egészen kb. tavaly ilyenkorig), így utólag visszatekintve (is) egy kivételesen pozitív időszaka volt az életemnek szabadidő szempontjából, például a madármegfigyelésekre is összehasonlíthatatlanul több időt tudtam fordítani, mint mondjuk az idei évben. Az elmúlt egy hónapban (visszanéztem a képeim dátumát) egyszer sem tudtam kimenni “terepre”, és ha kijutok – mint tegnap -, akkor is olyan napszakban, amikor már nagyjából semmi sem történik, így meg pláne, hogy ha beüt a kánikula, hőség, tűz a nap, minden valamirevaló madár valamilyen árnyékos helyen húzza meg magát. Szóval hiába a tuti felszerelés, 2022 azt hiszem, nem a madárfotózás éve lesz (persze azért még ebből sok minden lehet, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy idén készítem el a valaha volt legjobb képeimet).

Szóval tényleg, az volt tegnap, hogy két óra alatt láttam összesen egy darab szajkót, és azt is úgy, hogy már szinte pakoltam el a gépet, mert véget ért a séta – és igazából ez is messze volt még, csak egyszerűen már muszáj megtartanom valami képet, hogy saját magamat is motiváljam: