kávé

Elhatároztam, hogy ebben a hónapban, tehát egész májusban nem iszok kávét. Egyelőre sikerült tartani, és azt hiszem, ezt a pár napot, ami maradt, már kibírom.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi indított ilyesmire, és őszintén szólva ez engem is érdekelne, de igazából semmi különösebb okot nem tudok megfogalmazni, egyszerűen csak eszembe jutott április végén, hogy érdekes lenne megtudni, mi lenne egy ilyen hosszú kávémegvonás eredménye, ugyanis nem emlékszem, hogy az egyetem óta egy-két napot leszámítva bármikor is lett volna olyan, hogy ne igyak kávét. Igaz, hogy csak tejeskávét szoktam, meg nem eszméletlen mennyiségben, csak reggelihez, ebéd után, meg este még egyet maximum, de akkor is. Szóval egyszerűen tesztelni akartam magam, meg tudom-e csinálni, és ha igen, milyen lesz.

Hát, különösebb változásról nem tudok beszámolni, sőt, igazából meglepően kevés “elvonási tünet” jelentkezett. Ami hiányzik, az maga a kávézás folyamata, meg a kávé íze (egyébként helyettesítőként gyümölcsteát szoktam inni, például reggel és este), de úgy kifejezetten más tünetet nem tapasztaltam, simán el tudok lenni kávé nélkül is, egyáltalán nem érzem magamon, hogy fáradékonyabb lennék, vagy kevésbé élénk, vagy bármi. Családtagjaim (értsd: gyermekeim, akik ezt kifejezetten nyomon követik) persze szeretik megjegyezni, hogy cserébe viszont sokkal több kólát ittam, de ez nem igaz, meg a kólafogyasztást inkább a meleg időjárás szokta beindítani nálam (egyébként: összesen – ha jól számolom – nagyjából 5 liter kólát fogyasztottam el ebben a hónapban, ami tényleg több, mint amennyit általában szoktam, de tényleg sokkal melegebb is volt ez a május, mint például az április). Egy bögre fekete teát is ittam, ezt is hozzáteszem, de ebben az öntesztemben tényleg nem a koffein volt a lényeg kifejezetten (bár persze az is), hanem a kávé.

Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem hiszem, hogy kávéfüggő lennék, ezért aztán bátran visszaállok a kávéfogyasztásra június 1-től! :)

Fedezzük fel kis hazánkat (sokadik rész)

Tegnap a reggeli esőzés ellenére viszonylag bátran nekiindultunk az aznapra tervezett kirándulásnak, és nem bántuk meg, mert a kicsit több mint egyórás autóút végére – ahogy azt a meteorológiai előrejelzés is jósolta – elállt az eső, azon a helyen, ahol mi voltunk, nem is esett többet, sőt, szinte végig sütött a nap – és összességében jól le is égtünk…

Nógrádba mentünk, egészen pontosan a híres-neves kazári riolittufához (a “Magyar Kappadókiához”) tettünk egy túrát, ahol anno még geográfus-hallgató koromban elzarándokoltunk az egyik terepgyakorlat alkalmával (ahogy számolgatom, ez már nagyjából úgy 15 éve lehetett), de őszintén szólva abszolút nem volt fenn a térképemen, mint érdekes hely. Pár hete említette egy kollégám valami kapcsán, és egyből fel is piszkált, hogy ide bizony el kellene jönni. És valóban, családbarát a túraútvonal, nincs nagy emelkedő, vagy bármi nehézség, cserébe elég látványos, és bár nem volt zökkenőmentes (az eltérő gyerek-szülő dinamikák miatt) az utunk, azért összességében pozitív élményként lett elkönyvelve ez is.

Na de a megérkezés: Budapestről meglepően jó az út szinte végig Kazárig, tényleg 1 és negyed óra alatt oda lehet érni, ami még kb azon a határon van, amennyit elautózok egy kirándulásért. A turistaút teljesen egyértelműen kitáblázott, a riolittufa egyből az út elején (kb. negyedtávnál) feltárul, és tényleg nagyon látványos, kicsit el is bóklásztunk itt, mielőtt továbbindultunk. Aztán mi összességében egy kört tettünk Kazártól Kazárig, közben érintettünk egy tavacskát, lefelé meg akácvirágokat eszegettünk (és itt égtünk le, mert egy viszonylag hosszú szakaszon a faluig és a faluban már nem erdőben jöttünk).

Papíron 2 óra volt az út, nekünk kb. 3-4, ezért aztán a falu egyéb nevezetességeire, mint vasalómúzeum, vagy gyufacímke-kiállítás már nem maradt se időnk, se kedvünk, de nem elképzelhetetlen, hogy egyszer még ezt is bepótoljuk.

Madarakról

Az, hogy 2020-ban beütött a karantén, meg a home office (egészen kb. tavaly ilyenkorig), így utólag visszatekintve (is) egy kivételesen pozitív időszaka volt az életemnek szabadidő szempontjából, például a madármegfigyelésekre is összehasonlíthatatlanul több időt tudtam fordítani, mint mondjuk az idei évben. Az elmúlt egy hónapban (visszanéztem a képeim dátumát) egyszer sem tudtam kimenni “terepre”, és ha kijutok – mint tegnap -, akkor is olyan napszakban, amikor már nagyjából semmi sem történik, így meg pláne, hogy ha beüt a kánikula, hőség, tűz a nap, minden valamirevaló madár valamilyen árnyékos helyen húzza meg magát. Szóval hiába a tuti felszerelés, 2022 azt hiszem, nem a madárfotózás éve lesz (persze azért még ebből sok minden lehet, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy idén készítem el a valaha volt legjobb képeimet).

Szóval tényleg, az volt tegnap, hogy két óra alatt láttam összesen egy darab szajkót, és azt is úgy, hogy már szinte pakoltam el a gépet, mert véget ért a séta – és igazából ez is messze volt még, csak egyszerűen már muszáj megtartanom valami képet, hogy saját magamat is motiváljam:

Art Deco Budapest

Relatíve régóta érdekel az art déco mint stílusirányzat, mióta New York-ban jártam, azóta meg még inkább, egy csomó könyvet is elolvastam ezzel kapcsolatban, persze inkább az építészetre fókuszálva, de más megjelenései is érdekelnek (jó, az érdeklődés kimerül annyiban, hogy olvasok a témáról, semmi komoly). Az elmúlt néhány évben itthon is egész sok könyv megjelent a budapesti, meg az ország egész területén található art déco épületekről, most pedig nyílt egy kiállítás a Nemzeti Galériában, ami a hazai tárgyakon, elsősorban plakátokon keresztül mutatja be, milyen is volt nagyjából száz évvel ezelőtt a meghatározó stílus. Bár lehetett volna bővebb is a tárlat (például egy csomó használati cikk megjelenik plakátokon, amiket fizikai valójukban is be lehetett volna mutatni akár), azért érdemes megnézni, és ha nem a gyerekeim nyöszörgését kellett volna hallgatnom, és kergetni őket a termekben, még talán több időt is el tudtam volna itt tölteni, mint azt a kb. 20 percet, ami adatott… Tehát pro tipp: aki szeretne elmélyedni a kiállításban (és elkerülni múzeumlátogató társai lesújtó pillantásait), 10 év alatti gyerekek nélkül látogasson el oda.

Próbáltam megörökíteni pár dolgot, hogy ha már ott nem is sikerült megnézegetnem őket, itthon bepótolhassam.