Április elsején munkahelyet váltok (nem vicc! :) ), így a jelenlegi munkahelyemtől napra pontosan hat év után válok el (RIP 2015-2021). Bár ez a mostani hely elég ellentmondásos volt, sokat szerepeltünk a hírekben és nem pozitív előjellel (teljesen jogosan), én azért személy szerint sokat köszönhetek neki mind emberileg, mind szakmailag. Nem utolsósorban pedig azt, hogy egy csomó helyre eljuthattam, csomó mindent megismerhettem a világból, ezért mindenképpen hálás vagyok. Az egyik deklarált célunk (mármint a munkahelyem célja) ugyanis a szakmai kapcsolatok építése volt, és erre a szakmai konferenciákon való részvétel tűnt az egyik legjobb megoldásnak, ezért az ilyesmit – főleg, ha egyúttal saját eredményeinket is megosztottuk – támogatták fentről, sőt, elvárás is volt ilyenekre járni.
Most a nagy nosztalgiahullámom közepette ezeket a helyeket akarom röviden felidézni, mert bár mindegyikről írtam anno itt a blogon is, most valahogy jó érzés egybegyűjteni az emlékeket. Nem tudom, talán, hogy lezárjam ezt a korszakot az életemben.
Már jó pár hónapja láttam az Ernelláék Farkaséknál című filmet, és kb azóta motoszkál bennem, hogy mindenképpen írni akarok róla. Csak az a baj, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit :) De valamit mégis megpróbálok.
Nulla elvárással ültem le a filmhez, halvány sejtéseim voltak róla, hogy miről szól, és csak annyit tudtam, hogy ilyen kamaradráma-szerű a felépítése. Ez nagyjából igaz is, olyan a film, mintha eredetileg egy színdarab lenne, egy lakásban játszódik a jelenetek jelentős része (vagy a teljes film, már nem emlékszem). Ez elsőre ijesztően is hangozhat, én arra számítottam, hogy valami szenvedős művészfilm lesz, és részben tényleg az, érdemi története nem nagyon van, gyakorlatilag párbeszédek sorozata, mégis ennek ellenére nagyon el tudja kapni a nézőt, egyáltalán nem öncélú, és én még ennél jobb filmet nem láttam, amelyik jobban elmélyedne a mai harmincas-negyvesen magyar generáció iszonyatos egzisztenciális-morális dilemmáiban és kilátástalanságában.
Tulajdonképpen ebben rejlik a zsenialitása, semmi extra, semmi látványos mélység vagy magasság, egyszerűen a létezés nehézsége az, amit bemutat, és ebből a szempontból nekem nagyon összeállt egy filmhármas az utóbbi évek terméséből: ha valaki ezt a témát “időrendi” sorrendben akarja végignézni, akkor érdemes a fiatal felnőttek (“életkezdés” előtt állók) gondjairól szóló Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan-nal kezdeni, aztán folytatni a már családot alapítottak mókuskerékszerű életét bemutató Egy nap-pal folytatni, végül pedig a nagy reményekkel induló, de végül sehova meg nem érkező már nem olyan fiatal felnőttekről szóló Ernelláék-kal befejezni. Nem egy felemelő filmhármas, de mégis én például annyira, annyi helyen visszalátom ezt a környezetemben, hogy nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy valamit valószínűleg össztársadalmi szinten csinálunk rosszul mostanában. Részben egyébként pont erről szól >>ez a nagyon hosszú cikk<<, illetve Anne Helen Petersen: Can’t Even című könyve is. Ez egy érdekes új megközelítés volt számomra a világ működéséről, de tényleg nem mondom, hogy szívderítő.
Szóval annyival finomítom ezt az egész posztot, hogy ha valaki szívderítő dolgokat akar nézni/olvasni, akkor a fenti filmeket/írásokat messzire kerülje el!!! Én szóltam.
Bár a napokban 0 Celsius alá is benéztünk, meg egy csomó helyen még hó is esett (állítólag), azért a természet próbál ébredezni, úgyhogy a tematikát folytatom tovább.
Folytatva a madaras tematikát: egyik legújabb társasjáték-beszerzésünk a Fesztáv. Igazából Sz kezdeményezte a megvételét, de nekem sem volt ellenemre.
Alapvetően madarakat kell gyűjteni a játékban, ezek adják a pontokat, a “pénz”, amit fizetni kell értük, az itt madáreleség, plusz még tudunk tojásokat rakni velük – ami szintén pont, meg aztán a további madarak beszerzésének az előfeltétele. Persze maguk a madarak is tudnak adni extrákat a különböző tulajdonságaik szerint, és az egész játék lényege, hogy kitaláld, melyik kombinációval jársz a legjobban a lehetőségeid mentén (mely kombinációkból persze nyilván végtelen van, de azért összességében elég behatároltak tudnak lenni a lehetőségeid). Én eddig még csak a gyerekek ellen tudtam nyerni benne, de azért nem adom fel :)
Egyik nagy előnye a könnyű tanulhatósága, egy hétéves már boldogul vele, és még élvezni is tudja (még ha nem is teljes valójában – mert ahhoz azért komplex a szabályrendszere), nem tart órákig a setup, és maga a játék is lemegy szűk egy óra alatt (két fővel), de azért gondolkodni is jócskán kell benne. Szóval nem túl nehéz, de kellően nehéz ahhoz, hogy kihívás legyen. A mechanikája is tök egyszerű, mégis jól kitalált – ilyen könnyen már régen tanultam játékot (kivéve persze, amikor más magyarázza el), de ezzel együtt látok benne mélységet.
Ami viszont a legnagyobb negatívum számomra, hogy mintha az utóbbi időben ugrott volna egyet a társasjátékok ára (hogy garasoskodjak egy kicsit) – amit ez a játék kitűnően illusztrál. Az én lélektani határom 10 ezer forint körül van, és valóban, a legtöbb játékom 5-10 ezer forintba került, azt hiszem, kettő van csak, ami drágább volt (jó, persze egy csomót használtan vettem ezekből, azért ezt is hozzá kell tennem). Ez a játék viszont 15 ezernél kezdődik a boltokban, és ami még durvább, hogy a kb egy pakli kártyából álló kiegészítőjét (amit MUSZÁJ megvennünk, mert abban vannak az európai madarak :) ) 10 ezer forint körül árulják, ami így egyben már azt hiszem, kimeríti a rablás kategóriáját… Na jó, de ezt most lenyelem, és igyekszünk majd minél többet játszani vele, hogy megérje az árát :)
Pytta blog 