Őszike

Szombaton elmentünk kirándulni az Egri várhoz. A Pilisbe. Tehát >>IDE<<, az Egri csillagok forgatási helyszínére, ahol anno felépítették az egri vár másolatát. 7 km-t mentünk, Pilisborosjenőről egy nagy kört, ami szerintem a gyerekeknek a valaha volt legnagyobb kirándulása, ráadásul elég izgalmas is volt a terep, meg egyszer el is tévedtünk, vagyis összességében egy kicsit többet mentünk, mint amennyit eredetileg akartunk. De egyébként tök jól bírták, vagy legalább is hamar átlendültek a holtpontokon, úgyhogy szerintem összességében ez egy jó élmény volt talán nekik is.

Egyébként maga a helyszín is jó volt, én még soha nem jártam erre, de szívesen visszajönnék bármikor. Volt hegyes-völgyes kisösvény, lankásabb széles út, maga a vár környékét nyilvánvalóan imádták a gyerekek, meg az egy ideális hely hosszabb megállásra az egész túra közepén, hazafelé meg szintén viszonylag könnyebb terepen lehet haladni rétek mellett, meg erdei utakon is.

Szűkszavú szeptember

Mármint ami a blogolást illeti. Hogy több mint egy hónapja írtam utoljára…? MIVAN???

Hát, elég sok minden történt azóta, de valószínűleg mindig úgy voltam vele, hogy egyből nem írtam le, utána meg már nem is nagyon volt mit írnom.

Voltunk még augusztus végén osztálytársaimmal a szokásos közös nyaraláson, ami idén is jól sikerült, tök jó időt fogtunk ki (ahhoz képest, hogy augusztus 20 után voltunk, amikor a saját évtizedes megfigyeléseim szerint egy kicsit mindig elromlik az idő), egész sokan is voltunk, a gyerekek is egyre jobban elvannak egymással, tehát már egy kicsit a felnőttek is többet tudnak együtt lenni. És minden klasszikus tevékenységre sor került, közös sütögetés, bográcsozás, éjszakába nyúló társasozások, minősíthetetlen zenék, és ordenáré hangulat.

Aztán volt egy (15 éves!!!) osztálytalálkozónk is szeptember elején, amire végül is elég kevesen jöttünk össze, de legalább akik eljöttek, azok közül pár emberrel már tényleg nagyon régen találkoztam, és elég kíváncsi voltam, hogy mi van velük. Szóval ez is tök jó volt, meg kicsit olyan keserédes, mert eszembe jutott, hogy volt idő, amikor ezekkel az emberekkel osztottam meg az életem szinte minden apró mozzanatát, ténylegesen együtt nőttünk fel, szó szerint, és olyan fura, hogy azóta csomó mindenkivel már csak alig-alig találkozom, akit akkoriban “legjobb barátomnak” hívtam, és hogy mennyire el tudunk sodródni egymástól. (Meg az is fura, hogy lassan már kétszer annyi idő telik el, mint amennyit együtt töltöttünk, szóval, hogy akkoriban még azt gondoltam, hogy “nyolc év együtt” az egy örökkévalóság, de lassan már “16 év külön”-nél tartunk, és ez utóbbi szám igazából már csak nőni fog, szóval akivel a gimi utáni években megszakadt a kapcsolat, azzal már kb sosem lesz olyan, mint régen. És ez azért mindenképpen veszteség). Megmondom őszintén, én imádok nosztalgiázni, szóval jó volt együtt lenni újra azokkal, akiknek életem legnagyobb élményeit köszönhetem.

És ugye szeptemberrel elindult az ovi is a gyerekeknek, megint bele kell rázódni a napi rutinba, nekik is, nekünk is, ez azért nem megy zökkenőmentesen, közben a meló is folyamatosan újabb és újabb fordulatokat vesz, amiről persze nem fogok írni, lényeg a lényeg, hogy nem unatkozunk…

Káprázatos fényképgyűjteményemből most nem osztok meg újabb darabokat, leginkább azért, mert nincs mit, de majd remélem szép lesz az ősz, és el tudok csípni belőle valamit. Aztán majd megpróbálok valami kicsit konkrétabbal is jönni legközelebb.