Az utóbbi időben egész jó darabokat láttam, úgyhogy most erről fogok egy beszámolót írni – nyár van, na, meg uborkaszezon, meg minden.
Chernobyl (Csernobil)
Ja, hogy még a csapból is ez folyik?! Akkor még szép, hogy én is írok róla! Ez az a sorozat, amiről eleve nem kell semmit írnom, mert úgyis mindenki tudja miről van szó – az eredeti eseményeket is, meg az HBO ötrészes sorozatát is, mert TÉNYLEG a csapból is ez folyik. Hogy ilyen jó, meg olyan jó. És tudjátok mit? Tényleg ilyen jó, meg olyan jó. Nem tudok mit hozzátenni, nekem is tetszett, nagyon hangulatos (és itt nyilván arra kell gondolni, hogy nagyon jól megteremtették a fojtogató, borús, iszonyú nyomasztó hangulatot, szóval lélekben mindenki erre készüljön fel, amikor leül elé), és ’86 tavaszán született gyerekként amúgy is kötelezőnek éreztem megnézni, de jó szívvel tudom ajánlani bárkinek.
Catch-22 (A 22-es csapdája)
Joseph Heller – állítólag – zseniális regénye megsorozatosítva, amit sajnos még mindig nem olvastam, de tudom, hogy nagyon tetszett a belőle készült film, és most ez a hatrészes kis sorozat is (tehát biztos vagyok benne, hogy a könyv csakis zseniális lehet). Szatíráról van szó (már ha valaki nem ismerné, mert ez szintén egy NAGYON ismert sztori), meglehetősen fekete humorral vegyítve, ami egy második világháborús amerikai bombázó egységről szól Olaszországban. Többet tényleg nem lőnék le belőle, stílus alapján nagyjából úgyis kb öt perc után kiderül, hogy valakinek ez bejön-e, vagy sem, nekem bejött. Nem mondom, hogy kellemes nyári kikapcsolódás, de egyébként az, csak kellő rugalmassággal kell hozzáállni :)
Black Mirror: Smithereens
A Black Mirror című sorozat egy antológia-sorozat, ami mindig valamilyen disztópiát mutat be a közel- (vagy távoli) jövőből, szóval ilyen félig sci-fi, félig thriller / dráma / nem tudom mi, általában sötét kicsengésű, valamilyen slusszpoénra kihegyezett történetet képzeljetek el. Ebből jött most ki három új rész (avagy az 5. évad, kinek hogy tetszik), amit általános közutálat övez, elenyészően találni pozitív kritikákat róluk, és való igaz, az első és harmadik rész nekem sem tetszett, ellenben a második annyira betalált, hogy egyből kétszer is megnéztem (először egyedül, aztán megmutattam Sz-nek is), és mondjuk annyira azért tényleg nem nagy eresztés, de az utolsó jelenete és a végefőcím-zene miatt nálam díjnyertes. Az mondjuk a számlájára írható, hogy a főbb csavarok eléggé kiszámíthatók, maga a sztori iránya elég hamar egyértelművé válik, és onnantól kezdve már nem sok izgalmat rejt, de mondom, érdemes mégis végignézni, az utolsó jelenete miatt – és sajnos most csak ilyen rébuszokban tudok írni, de akkor itt most abba is hagyom a tömjénezést…
The Sopranos: The Book
Szinte karácsonyi ajándékként vettem kézbe ezt a könyvet, mert miután megrendeltem (külföldről), olyan sok napot írtak a postázásra, hogy totálisan ki is ment a fejemből az egész, így amikor az értesítővel megjelentem a postán, lövésem sem volt, hogy pontosan milyen küldeményem is jött, és amikor kézbe vettem az egyébként meglehetősen impozáns méretű könyvet – na, szóval tiszta karácsony volt.
A The Sopranos: The Book egy hatalmas fan-book, tele színes képekkel, kis történetekkel a szereplőkkel és készítőkkel, se több, se kevesebb, de a célját teljes mértékben elérte, tényleg minden alkalommal öröm volt kézbe venni és olvasgatni. Az egyetlen hiányossága (amit őszintén szólva nem is értek), hogy még azelőtt megjelent, hogy vége lett volna a sorozatnak, így az utolsó kilenc rész eseményei (és így maga a sorozat befejezése) teljes mértékben kimaradt belőle…! Ezt leszámítva gyönyörű, és tartalmas könyv a Maffiózókról.
Sandman – Az álmok fejedelme gyűjtemény 1. kötet
Tavaly november 5-én ezt írtam a hazai képregényipar felrobbanásáról >>ITT<<: „Mi jöhet még? Esetleg befejezik a Sandman-sorozatot (amit négy rész után abbahagytak, és még hátra van hat)??? Elképzelni sem tudom…”
És ugyan nem akarok még semmit elkiabálni, de nagyon úgy néz ki, hogy a Fumax kiadó meghallotta a rajongók fohászait, ugyanis most pontosan ez történt: gyűjteményes kiadásban, összesen négy részletben tervezik kiadni a TELJES Sandman-sorozatot, aminek az első része most júniusban jelent meg, és a maga 600 oldalával azt hiszem, minden idők legimpozánsabb hazai képregényévé lépett elő. Beltartalmát ugyan ismerem, hiszen ez a már korábban megjelent négy könyv 1-3 részét tartalmazza, de azért mégis újraolvasom most, már csak azért is, hogy teszteljem, tényleg olyan jó-e, mint amilyenre emlékeztem. És ugyan még csak a közepén járok, de elmondhatom: tényleg olyan jó, mint amilyenre emlékeztem. Neil Gaiman-történetről van szó, akinek mond valamit ez a név, az nagyjából pontosan tudja, milyen jellegű a mű (ugyanis Gaimannek nagyjából minden története ugyanolyan, ezzel nem kritizálom, mert én amúgy bírom a stílusát, de az Amerikai, istenek, a Sosehol és a Sandman után semmi kedvem a további könyveit megismerni, annyira egy kaptafa nekem ez az egész. De egyébként már az is valami, hogy úgy, hogy egyébként gyűlölöm, tényleg ki nem állhatom a fantasy műfaját, ennek ellenére Gaiman fent említett műveit kivétel nélkül nagyon szerettem). Akinek meg nem, az nézzen bele, és meglátja :) De tényleg, ha friss képregényt kellene ajánlanom valakinek, akkor ez lenne az (a másik, amit szintén mostanában olvastam, a Különleges úriemberek szövetsége szintén jó – az alltime-favourite képregényíróm, Alan Moore tollából -, de azért nem annyira jó, szóval a választás egyértelmű).
Pytta blog 