Egyszer nagyon-nagyon régen tettem egy említést a kislányomnak, hogy majd valamikor elmegyünk, és felülünk arra a nagy óriáskerékre… Azóta időről időre újra előjön ez a téma, hiába gondolom, hogy úgyis elfelejti, szó sincs ilyesmiről. Szóval télen már azt mondtam neki, hogy majd ha jó idő lesz, akkor, most meg… Hát, délután felkerekedtünk, és felültünk a Budapest Eye-ra.
Amúgy én is kíváncsi voltam már régóta, hogy milyen a kilátás onnan, akit még érdekel, annak mutatok pár képet is, de röviden: semmi extra. Mármint, egyrészt az van, hogy maga az óriáskerék iszonyú drága, másrészt pedig ehhez képest nem megy annyira magasra, hogy megérje. A Várból is, meg a Gellérthegyről is szebb a panoráma szerintem, és azok még ingyen is vannak… (Ha csúnya akarnék lenni, azt mondanám, ez egy színtiszta turistalehúzás, és annak sem túl eredeti.) De egyszer azért érdemes felülni rá, meg nyilván a gyerekeknek hatalmas élmény volt, mert azért ez mégiscsak egy ÓRIÁSKERÉK, és ilyen speciel most nincs több a városban (vajon milyen lehetett a Vidámparkban? Sajnos sose ültem rajta anno…). Több utat viszont most már nem tervezek, akármennyire is rágják a fülem!
Szóval ilyesmi a kilátás (van egy kis jótékony homály a képeken, mert ugye üveg mögül fotóztam, ez azért meglátszik rajta):
FIGYELEM, HOSSZÚ POSZT! Csak akkor kezdj bele, ha van rá legalább… 10 teljes perced :) (De azért megmondom őszintén, örülnék, ha valaki végigolvasná, mert nekem több mint két órámba került megírni! :D)
Nem hiszem, hogy valaha készült komolyabb sorozat életről és halálról, mint a Maffiózók. Mármint olyan sorozat, ami konkrétan azzal (is) foglalkozik, hogy mit jelent az életünk, a létezésünk (és mondom ezt úgy, hogy végignéztem a Sírhant Műveket is, ami effektíve minden egyes részben Az Életről és Halálról szól).
Már hónap elején végignéztem a sorozatot, (és befejeztem a Sopranos Session-t is); még mindig tartom, hogy a valaha volt legjobb dolog, amit a popkultúra adott nekünk. Annyira, hogy muszáj pár részletet is betennem, részben kedvcsinálónak, bár attól tartok így kontextus nélkül ezek a jelenetek nem biztos, hogy mondanak bármit is; de részben azért, hogy akik esetleg látták a sorozatot, most feleleveníthessenek belőle valamit :)
Videót vágni abszolút nincs affinitásom (na meg azért annyit nem ér ez az egész), ezért a videók előtt kiemelem, hogy én mit tartok fontosnak bennük (alattuk meg leiratot is készítettem hozzájuk). Itt 0:15-től 0:55-ig tart:
Azon a napon, amikor rosszul lettem, reggel elgondolkodtam. Jó, hogy végre van mit a tejbe aprítani. És ezt bizony nem olyan régóta mondhatom el magamról. De mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy hamarosan vége. Hogy a java már lement. […] Apámra gondolok. Ő soha nem jutott olyan magasra, mint én. Sok szempontból neki volt jobb. Együtt lehetett az övéivel, volt erkölcsi tartása, volt büszkesége.Mi maradt ebből nekünk?
0:59-től (a végéig):
– A genetikai hajlam csupán egy hajlam, nem több ennél. Különösen nem valami kőbe vésett sors. Az embernek több választása van.
– Na végre elmondja a véleményét.
– Nos, ez így van. Gondolja, hogy minden ami történik már meg van írva valahol? Ön nem hisz abban, hogy az emberi lényeknek szabad akarata van?
– Hogy lehet, hogy én nem agyagbögréket gyártok Peruban? Ebbe a szarba születtünk. Az vagy, aki vagy.
Az egész videó jó, de 1:58-tól 2:25-ig tart a lényeg:
– Nem szoktad úgy érezni, hogy semmi jó nem fog történni veled?
– De. És hogy nem is történt. Na és aztán? Életben vagyok. Mi mindent túléltem.
– Ez az. Én nem akarok csak úgy lenni az életben. A könyvekben azt írják, hogy minden szereplőnek van sorspályája. Érted? Mindegyik elindul valahonnan aztán csinál valamit vagy történik valami és megváltozik az élete. Ez a sorspályája. Az én pályám hol van?
Az egyik kedvenc jelenetem, szóval ezt akár elejétől végéig is ajánlanám (sőt, igazából az egész részt, mert egyrészt önmagában is megállja a helyét a sorozaton belül, másrészt meg úgy üt igazán ez a jelenet (ami egyébként a rész legvége)), de a lényeg 3:09-től 3:48-ig tart:
Hadd kérdezzek valamit. Minden jó az életedben azért van, mert calábriai vagy? A válasz: nem. A kölyköd a Lackawanna Főiskolára jár. A feleséged csinibaba, legalábbis az volt, mikor elvetted. A tiéd az egyik legmenőbb topless bár Jerseyben. Mind azért, mert olasz vagy? Nem. Azért mert te te vagy, okos vagy. Hol a szaros önbecsülésünk? Úgy értem, nem Kolumbusz miatt van, vagy a Keresztapa vagy Petrocelli miatt.
0:14-től 1:25-ig (de gyakorlatilag ez az egész jelenet is tökéletes úgy, ahogy van):
– Olyan régi ez a város. Hány ember élt már itt, egyik nemzedék a másik után! Több száz éven át! Mennyi élet! Olyan szomorú ez… Nem, inkább elgondolkodtató… Az ember másképp látja magát. Az egyik éjszaka, amikor Tony élet-halál között lebegett, magához tért, és azt kérdezte: ,,Ki vagyok? Merre tartok?” Akkor nem értettem. De itt ugyanezt érzem. Hát nem különös?
– Lefényképezlek. Mi az, drágám?
– Túl sokat aggódunk. Szinte mást sem teszünk. De végül minden eltűnik. Az égvilágon minden eltűnik.
10. másodperctől 0:55-ig:
– Ahogy öregszünk, többet gondolkodunk.
– Fiatal vagy még. Ahogy én is. Előttünk az élet.
– Baromság. Ha történelmileg nézem, 80%-unk a sitten végzi, mint Johnny Sack, a többi pedig a boncasztalon.
– Ne is mondj ilyeneket.
– Kockázat nélkül nincs győzelem.
– A mi munkánk mindig veszélyes. Észre sem veszed, amikor megtörténik.
Ez a videó 1:30-tól érdekes a végéig:
– Akkoriban azt álmodtam egyszer, hogy apám 100 éves, pedig már nem élt. Ott van az egész család, unokástul. Arany papírkorona van rajta, olyan Burger Kinges. Átadom neki az ajándékot, egy cifra dobozt, szépen feldíszítve. Kinyitja, és rám néz. Merő csalódottság a tekintete. A doboz üres. Úgyhogy visszaadja. ,,Rakd tele!” – mondja. – ,,Gyere vissza, ha 200 éves leszek!”
– Rajta, Carmine! Lépj akkor a helyébe!
– Van otthon egy szokásunk, évek óta. A gyerekek bentlakásos suliba járnak. Minden este levetkőzöm, és pucéran beleugrom a medencébe. Nicole hoz egy whiskyt. Elücsörgünk, dumálunk. Aztán felmegyek, megy a légkondi. Nicole behoz egy könnyű vacsorát. Egyszer veszekedtem Johnnal, kimerülten értem haza. Feszült voltam, kihagytam a medencét. Csak felmentem, és elvágódtam az ágyon. Nicole felhozott egy italt. Az mondta: ,,Drágám, pihenned kellene.” ,,Jó, elutazunk”, mondtam neki. Mire ő: ,,Nem így értettem.” ,,Nem akarok én Long Island leggazdagabb özvegye lenni. Azt akarom, hogy szállj ki.” Nem szégyellem, hogy sírva fakadtam. Milyen csodás asszony! Az álom az apámról, az üres doboz… Nem a főnöki székről szólt, hanem a boldogságról.”
Nemrég volt a Columbine-i iskolai mészárlás 20. évfordulója (elképesztően öregnek érzem magam…), aminek az apropóján újranéztük Michael Moore “Bowling for Columbine”-ját (vagyis Sz igazából most látta először – magyarul Kóla, puska, sült krumpli, de ezt a címet szerintem azóta már többszörösen megbánta a fordítója – legalább is remélem!). A film egyébként ugyan az iskolai mészárlásból indul ki, de alapvetően nagyobb témáról, az amerikaiak fegyvertartáshoz való viszonyáról szól inkább (ha valaki nem látta még, azonnal megnézni! – nem kell objektív szemléletet várni tőle, helyenként meglehetősen demagóg, és szinte mindent torzít, de ezzel együtt egy nagyon (nagyon-nagyon) jó film).
És elképesztő volt számomra ez az újranézés abból a szempontból, hogy mennyi minden UGYANÚGY volt már 2002-ben is (2002-es a film), amiből egy csomó minden például a mai Magyarországon is működik – és, hogy ez mennyire szomorú. Például a félelemre épülő politizálás, vagy a bizonyos népcsoportokkal való riogatás(sal való politizálás). És ez nyilván a történelem során számtalan módon megismétlődött már (és minden bizonnyal jól be is vált), de azért ijesztő ennyire benne lenni…
Kimásoltam pár részletet, amik így elolvasva talán nem jönnek át annyira, de már csak azért is nézze meg mindenki magát a filmet:
“- A gyilkosságok száma 20%-kal csökkent, a tévében bemutatott gyilkosságok száma pedig ugyanakkor 600%-kal emelkedett. A tévétársaságok és hírcsatornák elhitették az amerikai néppel, hogy sokkal nagyobb veszélyben élnek, mint valójában. Nálunk a bűnesetek száma nyolc éve folyamatosan csökken, de a fegyverek – mindenekelőtt a pisztolyok – száma emelkedik. A bűnözési ráta egyre csökken, a bűnözéstől való félelem pedig egyre csak nő. – Hát nem logikátlan ez? – Nem, ez logikus, ha az ember látja, hogy a politikusok és a hírszerkesztők mit sulykolnak belénk.”
„Ha az ember megnézi a késő esti híradót, az ott látható Amerika még mindig elég vészjóslóan fest. Mi volt ez a 2000. évi pánik? Hát nem azt sulykolták belénk, hogy társadalmunk összeomlik, mert valaki elfelejtett beírni néhány számot egy komputerbe? […] Miután sikerült az egész országot pánikhangulatba kergetni, eljött az éjfél… És nem történt semmi. […]Mi is van azokkal a bizonyos gyilkos méhekkel, amelyek elárasztják Amerikát? (TV-bejátszások: „Még ebben az évben meg fognak érkezni.” „Az afrikai méhek még ebben az évben elérik Texast, és két-három éven belül Arizonát is. Ami azért nagy probléma, mert a gyilkos méhek nagyon agresszívek. Fél mérföldön keresztül is képesek követni egy embert.”) A méhek végül soha nem érkeztek meg.”
További TV-bejátszások: „Az altatók is veszélyesek lehetnek. Talán nem is tudta, de meg is ölhetik önt.” […] „Naponta használjuk a mozgólépcsőt, de bármikor szétroncsolhat bennünket. Most bemutatjuk önöknek, hogy önök is a “veszély lépcsőin” járnak.” […] „Minden ötödik amerikai pszichikai zavarokkal küzd. Az egészségügyi minisztérium mindenkinek azt tanácsolja, hogy vizsgáltassa ki magát.”
„A média, a konszernek, a politikusok, olyannyira megfélemlítették az amerikai népet, hogy most már eljutottak arra pontra, ahol semmit nem kell megindokolni.”
Aztán még van egy érdekes rész a fehérek és feketék viszonyáról: „Tudjátok, miért szeretem annyira ezt az országot? Teljesen mindegy, hogy az ember egy őrült gyilkos, vagy egy elnökjelölt, egy dologban biztos lehet: a fehérek feketéktől való félelmében. […]Az ember hallja a történeteket a tévében és olvassa a lapokban. A fekete népesség szórakozássá vált a társadalom többi része számára. Hogyan? “A nap bűnügye” gondoskodik a szórakozásról. A vér jól eladható. Egyből címlapsztori lesz belőle, és ez a kép az egész nemzet fejében rögzül. A valósághoz persze semmi köze. Épp ellenkezőleg. A legtöbb afro-amerikai ellenzi a fegyvertartást. Az elővárosokban az a közvélekedés, hogy a városi hordák vagy valami ismeretlen helyről jövők le akarják rombolni az elővárosokat.”
A húsvéti hosszú hétvégén Sopronban voltunk, egészen jól sikerült ez a pár nap. Azt hiszem, most érték el azt az életkort a gyerekek (3,5 és 5,5), hogy már inkább kikapcsolódást nyújt (mint kimerültséget okoz) az, hogy elmegyünk valahova több napra. Ehhez persze nem árt több egyéb tényező együttállása sem, például: két nagyszülő, végig jó idő, végig mindenki egészséges, megfelelően adagolt csokoládémennyiség (jelen esetben húsvéti tojások formájában) stb. Szóval most valahogy mentálisan egész felfrissülten indultunk haza, tök jó volt. Rengeteget játszótereztünk, voltunk bobozni, ma meg elmentünk tojáskereső versenyre, ami már egészen felvillanyozta nagylányomat (kisfiam ezzel szemben egy fél órán keresztül azt kérdezgette “Hova megyünk?”, majd feladta, de nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogy mi történik körülötte, csak elfogadta a helyzetet).
És tudom, hogy megígértem, hogy már nem lesznek tavaszi képek, de egyszerűen muszáj betennem pár virágot/fát, mert amúgy csak olyanokat csináltam – leginkább -, amint gyerekek játszanak. Meg ezek nem is tavaszi képek ám, hanem helyszínfotók a soproni Erzsébet-kertből, illetve az utolsó négy pedig az egyetem botanikus kertjéből. Tessék:
Tegnap délután kimentünk egy kicsit a gyerekekkel, és újra ráálltam a deszkára kb… tíz év óta először? Nem, egyébként valamikor voltam kinn a városligeti skateparkban azóta is, hogy ideköltöztünk (amit lehet, hogy azóta már el is bontottak…), szóval akkor biztos, hogy nyolc éven belül álltam deszkán valamikor, de kb ekkora időtávban kell elképzelni a gördeszkás aktivitásomat (és már akkor is úgy emlékszem, hogy csak az járt a fejemben, hogy basszus, én ebből már kinőttem, egyszerűen vége a deszkázós korszakomnak…).
Hát, mint mondjak, elég hülye érzés volt, két dolog vált egészen világossá most számomra, az egyik, hogy a gördeszka teljességgel alkalmatlan bármiféle közlekedésre: baromi hangos (vagy csak megöregedtem, hogy zavarnak az ilyesmik?), és szinte a legkisebb szintbeli eltérés (pl. egy repedés a járdán, térkő, padkák) is akadályt jelent számára, amiből azért Budapest aszfaltfelületein elég sok van, arról nem beszélve, hogy egy kis kavics is akármikor leblokkolhatja a kereket, amivel nagyon csúnyát lehet esni, ha nincs rá felkészülve az ember… Szóval ilyen szempontból használhatatlan. Másrészről pedig arra jöttem rá, hogy azóta, hogy kb húsz évvel ezelőtt először álltam gördeszkán, azért az alapoktól nem nagyon jutottam tovább soha :) Mármint, van kb négyfajta trükk, amit valaha is tudtam (és mondjuk még ezek kombinációi, de nyilván úgy, hogy tízből egyszer összejött, ha épp szerencsém volt), és ezeket nagyjából most egy délután alatt fel is tudtam idézni, de ez nagyon nem olyasmi, amire büszke lehet az ember :) Vagyis akkoriban erre én nagyon büszke voltam, de így visszatekintve erre az egészre… vicces, na.
Ahogy az is, hogy az ötéves lányomnak már kb lábra áll a gördeszka, pont úgy kezdett neki, ahogy – emlékszem – én is, de van benne potenciál, mármint jó az egyensúlyérzéke, szerintem ha gyakorolná még egy kicsit, egy hónap múlva már tudna gurulni is vele. Onnan meg már nincs messze az apja szintje :))
Tegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve ellátogattunk a szentendrei skanzenbe, és az egész család egyöntetűen élvezte a programot. Nekem is ez volt az első alkalmam itt, és nekem is nagyon tetszett, órákig el lehet bolyongani úgy, hogy az ember csak egy kis részét nézi meg az egésznek. Végül is mi is ezt csináltuk, kb. négy óra alatt a szűk egyharmadát tudtuk meglátogatni az egész területnek. A gyerekek először nem nagyon értették, hogy mit keresünk itt, vagy hogy tulajdonképpen mit is akarunk, de aztán valahogy rákaptak, és egészen érdekelte őket, hogy mit csinálnak a nénik-bácsik, meg miket mondanak, meg, hogy milyen eszközöket lehet kipróbálni, megnézegetni, vagy éppen megkóstolni az újabb és újabb házakban.
Szóval még így is, hogy alig néztünk meg valamit, meg az idő sem volt annyira jó, sőt, pont ezen a napon bizonyos funkciók nem is működtek a skanzenben filmforgatás miatt (pl. a kisvasút), még így is tetszett nekik a “túra”. Kár, hogy ez azért nem itt van a “szomszédban”, nem lehet csak úgy kiugrani, de valamikor, ha úgy adódik biztos eljövünk még…!
A minap akkor ért a legnagyobb döbbenet, amikor megláttam, hogy a Thomas, a gőzmozdony című mese nem a modern korunk elhülyülésének egyik ragyogó példája, hanem egy olyan rajzfilmsorozat, amit akár én magam is (!) nézhettem volna kiskoromban egy boldogabb világban, ugyanis 1984-ben indult!!! Sőt, az első könyvet, ami a rajzfilmet ihlette, még sokkal korábban, 1945-ben adták ki – szóval, mondjuk nagyszüleim már pont kinőttek volna belőle, de a szüleimnek simán olvashatták volna ezt az oldszkúl angol mesét! :)
(És, hogy még tovább sokkoljak mindenkit: a Sam, a tűzoltó – amivel konkrétan két napja találkoztam először életemben – 1987-es indulású darab. Na most: csodálkozik még ezek után valaki azon, hogy a britek most ott tartanak, ahol??? :) )
Ígérem, több ilyen sorozatot már nem rakok be idén, de egyszerűen Nagybörzsönyben sem találtam jobb témát a hétvégén a tavasznál (már azok közül a képek közül, amiken nem szerepelnek emberek…). Úgyhogy most még egy ilyet – pitypang, cseresznyevirágzás, tulipán, miegyéb -, aztán kész, legközelebbre már tényleg kitalálok valami mást!
Kitavaszodott a Városligetben is, ahol most ugyan általában jobban hallani az ütvefúrók meg a markolók hangját, mint a madarak csicsergését (konkrétan kb. a liget harmada építési terület most), azért természetközeli helyeket is lehet még találni. Olyannyira, hogy egy órán belül sikerült két mókust is lőnöm, igaz, az első elszaladt, a második viszont csúnyán áldozatul esett – eszében sem volt menekülni, mert békésen eszegetett, biztonságos magasságban – gondolta ő (plusz egy-két virág is lazításképpen):
Pytta blog 