A minap belefutottam abba, hogy van egy olyan angol kifejezés, hogy ‘running amok’, ami – láss csodát – magyarul úgy hangzik, hogy ‘ámokfutás’. És ma végre eljutottam oda is, hogy megnézzem, hogy ennek mégis mi az etimológiai háttere. Természetesen már jó páran megírták előttem, szóval ha valakit esetleg még érdekel rajtam kívül, hogy mégis honnan jön ez a kifejezés, hogy ámokfutás (és az ‘ámok’ szó miért teljesen ugyanaz angolul is), annak >>ERRE TESSÉK<<.
Már régóta akarok írni egy jó ajánlót, csak valahogy sosincs rá elég időm. De most rászánom magam. Szóval van ez a sorozat, amiről már biztos vagyok benne, hogy ezerszer írtam, és most nem is akarok nagyon belemenni a részleteibe: a Maffiózók (The Sopranos). Végtelenül örülök, hogy ráakadtam erre a darabra (innen is köszi antiati!), mert amióta láttam, elmondhatom, hogy van kedvenc TV-sorozatom. Sose láttam még ilyet előtte, és azóta sem. Pedig – kimondani is szörnyű – ez a sorozat bizony már 20 éves, húsz éve kezdték el játszani. Mindegy, én itt leragadtam, nekem ez 10/10, akárhányszor meg tudnám nézni akármelyik részét, és minden megnézéssel csak még jobban tetszene.
És van ez a két arc: Alan Sepinwall, és Matt Zoller Seitz, két veterán újságíró/kritikus, akik a ’90-es évek óta rá vannak függve a TV-sorozatokra, és akik végigkövették a sorozatok legújabb aranykorát a kezdetektől a mai napig, és minderről olyan olvasmányosan és sodró lendülettel tudnak írni (hiszen ezt csinálják évtizedek óta), hogy öröm olvasni minden szavukat. Ezek az emberek tényleg SZERETIK a sorozatokat, és szeretik a szakmájukat, és ez annyira jó párosítás, hogy csak jó sülhet ki belőle. Én először Sepinwall önálló könyvét ismertem meg, a The Revolution Was Televised-ot, ami konkrétan arról szól, mely sorozatok hogyan járultak hozzá a ma általunk ismert televíziózáshoz (és itt kifejezetten a ’90-es évek végi, 2000-es évek eleji sorozatokról van szó, Maffiózók, A drót, Kemény zsaruk, Deadwood, Lost, Breaking Bad stb.), aztán a közös könyvüket olvastam, ami egyszerűen a TV (The Book) címen jelent meg, és tulajdonképpen egy 100-TV-sorozat-amit-mindenképpen-nézz-meg-mielőtt-meghalsz-típusú lista, de hasonlóan igényes az előzőhöz (egyetlen bajom vele, hogy a világ legnagyobb jelentőségű sorozatának a Simpsons-t hozták ki, a Maffiózók csak a második helyet kapta).
Most januárban pedig megjelent a legújabb közös szerzeményük, a Sopranos Sessions, ami pedig minden idők legjobb drámasorozatáról, a Maffiózókról szól, és amiben négyszázegynéhány(!) oldalon keresztül részről részre végigelemeznek MINDENT, ami a sorozatban történik (de tényleg, már-már ijesztő volt, amikor csak a főcímről – ami annyiból áll, hogy a főszereplő kocsikázik – oldalakon keresztül áradoztak, akkor kicsit össze is vontam a szemöldököm, de azért nem kell mélyelemzésektől tartani, az olvasmányos stílust megőrizték).
Szóval van ez a könyv, ami nagyon hamar meghozta a kedvem ahhoz, hogy újranézzem a sorozatot is – sőt, tulajdonképpen kár is anélkül elolvasni, hogy az ember nem nézi párhuzamosan vele a részeket, mert olyan kis nüansznyi dolgokra mutatnak rá, amikre garantáltan nem fogsz már emlékezni, ha csak egy héttel ezelőtt láttad is az adott részt.
Nagyjából naponta egy részt nézek (ha jut idő rá, múlt héten sajnos kicsit vissza kellett venni a tempóból). Most tartok a második évad végénél. Minden rész katarzis. Baromira élvezem. Találkozunk… kb áprilisban!
Pytta blog 