TtR: New York

Ha már belekezdtem a társasjáték-ajánlókba, akkor rögtön írok egy következő, legfrissebb beszerzésről is, amire tök véletlenül akadtam rá, és csak úgy hirtelen felindulásból vettem meg, de egyelőre nem bánom – ez pedig nem más, mint a Ticket to Ride játékcsalád legújabb tagja, a Ticket to Ride New York.

A Ticket to Ride egy viszonylag egyszerű, hivatalosan “családi” kategóriába sorolt társasjáték, ami gondolom azt jelenti, hogy nincs benne vérre menő küzdelem, félórás szabálymagyarázat, meg, hogy kicsik és nagyok egyaránt élvezhetik, és ez végülis igaz is rá. Kismillió verziója létezik, az alap-alapjátékban Amerika vasúthálózatát építjük ki, nekünk a “másik” alapjáték van meg, az európai. Ehhez gyártottak még végtelen számú térképvariációt, melyek elvileg a két alapjátékkal kompatibilisek, mármint kell hozzájuk az alapjáték (Amerika, vagy Európa).

Röviden a játék lényege az, hogy különböző városokat kössenek össze a játékosok, annak megfelelően, amilyen “útvonalkártyákat” kaptak, és az ezekért kapott pontok alapján áll össze, ki nyerte a játékot (meg még pár egyéb tényező – egyes szakaszok hossza, leghosszabb összefüggő útvonal stb. – alapján). Nyilván, ha keresztezzük egymás útvonalait, az megnehezíti a dolgot, ez az egyetlen interakció a játék során, meg kb, ha elhúzzuk egymás elől a megfelelő kártyákat, de amúgy tényleg viszonylag barátságos, építkezős játék.

A New York-i változat egy önálló játék, sokkal kompaktabb (ergó utazáshoz is kiválóan alkalmas), kisebb a mérete, helyigénye, és rövidebb is, az eredeti játék egy-másfél órájához képest ez 15 perc alatt lejátszható(!). A lényege pontosan ugyanaz, mint az elődjének, csak most Manhattan szigetén kell taxis-útvonalakat összekötni, és annyi még az extra benne, hogy vannak kiemelt “látnivalók”, amiket ha érint az útvonalad, az pluszpont.

Igazából pont azért volt szimpatikus, mert ilyen könnyed és rövid játék, ezért sokkal egyszerűbb “előrántani”, mint mondjuk az előző posztban taglalt Andor legendáit. A mechanikáját meg már ismertem, ezért annyira nem is volt zsákbamacska. És persze ennek megfelelően az is igaz, hogy emiatt kevésbé érződik “újdonságnak”, de ezzel együtt is jó vételnek érzem, már ha az szempont, hogy ne csak a polcon porosodjon egy társas (mint sok másik játékom, amik “nagyon jók”, de egyszerűen nincs időnk rá, hogy játsszunk velük), hanem ténylegesen elő is legyen véve.

És ezt például nem a megvásárlása után két évvel, hanem két nappal próbáltuk ki először :)

Andor legendái

Ígértem, hogy írok erről is.

Pontosan két évvel azután sikerült először rendesen játszanunk ezzel a játékkal, hogy beszereztem… Azt hiszem, ez egyéni rekord.

Jó, azt nem mondom, hogy elő sem vettük, egészen pontosan kétszer is nekiugrottunk már, de ténylegesen “játék” most volt vele először.

Ahogy talán a dobozáról is látszódik, az Andor legendái egy fantasy-tematikájú játék, kb. úgy tudnám leírni, hogy egy táblás szerepjáték. Én előtte ilyesmivel még nem játszottam, és bár annyira nem áll közel hozzám a fantasy-tematika (sőt, pontosabb lenne, ha úgy mondanám, hogy mi sem áll távolabb tőlem, mint a fantasy-tematika, filmekben például ki nem állhatom ezt a műfajt, ha kényszerítenek, sem tudnám pl. újra megnézni a Gyűrűk urát, annyira rühellem, és többek között ezért hagytam abba gondolkodás nélkül az első rész után a Trónok harcát is…), ez a játék beszippantott, iszonyúan tetszik. Ennyit elöljáróban mindenképpen fontos megjegyeznem. Szóval aki szereti a fantasyt, annak is ajánlom, aki a szerep/kalandjátékokat, annak is, és aki szeret iszonyú sok kis bizbaszt pakolgatni egy táblán – annak is.

Ez az egyik legnagyobb hátránya a játéknak: nehéz nekiállni. Ugyanis tényleg végtelen hosszúnak tűnik a setupja, az ember már abba belefárad, hogy végre elkezdhessen játszani. Pedig utána már gyorsan megy, dehát az ember, ha leül játszani, akkor általában játszani akar, nem pedig fél órán keresztül kartonlapocskákat, bábukat, kártyákat pakolászni…

Ami viszont jó benne: nincsen tíz-húsz-harmincoldalas szabálykönyv, nem kell megjegyezni ötszázféle dolgot, egyszerűen csak kiválasztod a karaktered, és elkezded a “történetet”. De tényleg, van benne egy “tutorial”-pálya, ami gyakorlatilag a játék mechanikáját magyarázza, magán a játékon keresztül. Aztán van két “bevezető”-pálya, ahol további dolgok tárulnak fel, és így, lépésről lépésre ismered meg az egészet. És ha valaki egyáltalán nem rendelkezik társasjátékos múlttal, akkor is nagyon könnyen el tudja sajátítani a logikáját.

 

Összesen öt küldetést tartalmaz a játék, nem túl bonyolultak, általában ki kell nyírni a gonosz lényeket, vagy eljutni valahova, vagy eljuttatni valamit valahova; vagy kinyírni a gonosz lényeket+eljutni valahova+eljuttatni valamit valahova. Ja, ez egy kooperatív játék, ezt még elfelejtettem hozzátenni, 2-3-4 játékos küzd a játék ellen. Minden küldetés elején van egy alapfelállás, ami valamennyire random, de azért valamennyire meghatározott, ebből kiindulva kell teljesíteni az adott feladatot. Ami még nagy ellenség a játékban – az egyre erősebb és erősebb lényeken kívül – az idő. Minden lépésed, minden megölt lény, gyakorlatilag MINDEN “időbe” kerül, amiből fix mennyiség áll rendelkezésre, azt túllépve veszítesz. Ez viszont valamennyire determinálja a játék hosszát is, egy küldetés általában kipakolással-mindennel együtt két óra alatt azért lemegy.

A kooperatív jelleget szerintem nagyon jól kihasználja a játék, nyilván minden karakternek van valamilyen különleges képessége, így ez eléggé meghatározza, ki merre menjen, mit csináljon, mi legyen a részfeladata a végső győzelemhez, és ezeket a képességeket mindenképpen használniuk is kell a játékosoknak. De az is ötletes például, hogy harcnál összeadhatják az erejüket, és így sokkal nagyobb eséllyel győzhetnek (vagy olyan a helyzet, hogy CSAK így győzhetnek). Szóval a játékmenet nagyon okosan lett kitalálva, a tábla felépítése is, a játékakciók játékba kerülése, ezek nekem nagyon tetszenek benne.

Eleinte kicsit féltem attól, hogy milyen lesz a játék újrajátszhatósága, hogy ha lement az öt küldetés, akkor utána adhatom el az egészet? Hát, nem mondom, hogy végtelenül sokszor elő lehet venni újra, mert maguk a küldetések tényleg ugyanazok lesznek – ugyanaz az öt, sőt ebből az első azért tényleg inkább csak ízelítő jellegű -, de egyrészt nagyon sok random tényező van az alapfelálláskor (a játék nehézsége egyáltalán nincs determinálva, így lehet, hogy egyszer tök könnyen teljesítitek, máskor meg mission impossible lesz a küldetés csak azért, mert más volt az alapfelállás), másrészt pedig vannak fan-made küldetések hozzá, szóval – bár ezeket még nem próbáltam -, azért tényleg van potenciál a játékban.

Nyaralás alatt mi végigtoltuk mind az öt küldetést, ebből csak az utolsót nem sikerült megnyerni, de újrapróbálni már nem volt időnk. Szóval a játéknehézséget nem mondanám olyan brutálisnak, de az is igaz, hogy volt, ahogy elég nagy szerencsénk volt, többször is (meg amikor még otthon először elővettük, akkor pl. az első küldetést nem tudtuk megcsinálni, pedig az még elvileg bevezető jellegű, de szerintem az egyik legnehezebb, kicsit el is vette a kedvünket a játéktól akkor).

Mindenképpen egy komoly játékról van szó, amit nem lehet csak úgy elővenni bármilyen társaságban (eleve max négy fővel játszható…), de nagyon igényes, és szórakoztató is, összességében örülök, hogy megvan, még ha akár újabb két évig elő se vesszük. A kooperatív játékok eleve jobban előhozzák az emberek rejtett énjét (vagy máshogyan hozzák elő az emberek tulajdonságait mint más játékok), ezt is szeretem benne, egyszerűen más dolgokat mozgat meg a játékosokban.

Alig várom, hogy újra legyen rá alkalmunk elővenni!

még mindig nyár

A nyári kánikulából egy hetet Horvátországban töltöttünk, kalandos volt a lejutástól a hazaérkezésig minden perce, de nagyon élvezték azt hiszem a gyerekek és felnőttek egyaránt. Tényleg semmi bonyolítás, csak tengerparti láblógatás többnyire, úszkálás, lubickolás – jó volt, na.

Pár képpel is illusztrálom:

Vir szigetén volt a szállásunk (ami >>ITT<< van Horvátországon belül, ha valakit érdekel, de lusta lenne rákeresni), aminek az egyik legnagyobb nevezetessége az úgynevezett Vörös-szikla nevű partszakasz. Itt több kis öböl is van egymás mellett, le kell mászni a tengerhez, és tényleg szép. Ez volt az egyik kedvenc helyünk, ahova visszajártunk.

Ez pedig konkrétan a szállásunkhoz legközelebb eső partszakasz, ami az utcánk végében volt. A közeli földnyelv Pag szigete, a háttérben pedig (már ha látszódik valami a párától) a Dinári-hegység kopár ormai magasodnak.

Egyik este konkrétan a naplemente időpontjában autóztunk el a sziget nyugati csücskénél, de annyian álltak fotózni az út szélén, hogy nem volt kedvem leparkolni (meg igazából a világítótornyot akartuk megkeresni, ami végül is nem sikerült…), így utólag azért egy kicsit bánom. Aztán végül már csak a naplemente utáni fényeket tudtam elkapni, azért ez is pazar volt (élőben még inkább).

Egy fél napot a legközelebbi nagyobb város, Zadar óvárosában is sétálgattunk, hát, mit mondjak, negyven fokban 2-4-6-8 éves gyerekekkel talán nem ez a legideálisabb program, ezt leszámítva viszont nagyon szép hely. A zegzugos utcákon és régi épületeken kívül a város legnagyobb szenzációja a “tengeri orgona”, ami egy lépcsőkből meg lyukakból álló építmény a parti sétányon, és tényleg hangokat szólaltat meg a tenger hullámzásának megfelelően. Na, erről képet nem teszek be, mert itt nem a látvány, hanem a hangok voltak érdekesek, de tényleg ötletes dolog egyébként.

És itt is tudtam időt szakítani egy kis csillagfotózásra, talán ebből is kicsiben nem igazán látszik semmi, de érdemes rákattintani a képre! Voltak hullócsillagok is, de annyi időm azért nem volt, hogy még egy csillaghullást is le tudjak kapni :)

Összességében azért elég tartalmasan telt ez az egy hét, tudtunk társasozni (erről majd külön is írok, cirka két év alatt a beszerzéstől számítva sikerült végigjátszanunk az Andor legendái-t :D), végigkóstoltuk a horvát söröket, gyűjtöttünk kagylókat, csigákat (meg köveket!), búvárkodtunk, halásztunk, rákásztunk, barnultunk (vagy pirosodtunk…), szóval volt minden, ami kell.

Egy hét kellett is kb. kipihenni ezt az egészet :)