Álmaimban Amerika visszainteget Part II.

New York-kal kapcsolatban szerencsére nem kell semmilyen általános bevezető szövegeket írnom: ezt a várost mindenki ismeri, így vagy úgy; mindenki fel tudna sorolni kapásból öt filmet vagy sorozatot, ami itt játszódik, tényleg New York Az Amerikai Nagyváros. Nekem abszolút azt adta, amit vártam tőle, minden tekintetben monumentális, és bár több dolog miatt most nem volt olyan zsúfolt és zajos, mint amilyen lehetne, de azért még így is egy pezsgő város képét mutatta.

Nyárból a télbe mentünk át, ugyanis míg New Orleans-ban nagyjából olyan idő volt, mint itthon, 25 fok, napsütés, addig New York-ban mindössze kb 5 fok(!), jeges széllel, ami még a helyieknek is meglepő volt, egy nap alatt valami tíz fokkal csökkent a hőmérséklet állítólag.

Nagy mázlink volt, mert a munkatársam le tudta szervezni egy kint élő magyar ismerősét, aki ránk áldozta az egész vasárnapját (ja, ez a másik a hideg mellett, ami miatt viszonylag csendesebb volt a város: vasárnap voltunk ott), és az ő vezetésével sokkal több mindent be tudtunk sűríteni a napba, mint amit magunktól tudtunk volna, nem kellett keresgélni a metróállomásokat, meg kitalálni, merre is menjünk pontosan, ez tényleg nagy segítség volt. Kb. reggel héttől este fél hatig nézelődtünk, utána még visszamentünk a szállásunkra a csomagokért, aztán irány a reptér, és haza. Ez nagyjából arra volt elég, hogy Manhattan legismertebb pontjait bejárjuk… Képem az itt is van jó sok, válogatni sem volt egyszerű közülük…

Álmaimban Amerika visszainteget Part I.

Két hete az Egyesült Államokba jutottam el egy konferencia keretében, öt napot töltöttünk New Orleans-ban (ahol az esemény volt), és kb. 24 órát New York-ban (ahol a visszautat megszakítva saját szervezésben töltöttünk el egy napot). Most ömlesztek egy pár képet ide.

választás

Nem szokásom politizálni, de remélem ma este még lesz valakinek alkalma elsütni azt a poént, hogy Viktor, ma te vagy a SOROS! UPDATE: OMG, és megjöttek az eredmények. Magyarország: én már tényleg nem értek semmit…

Amúgy respect azoknak, akik 1-2 órás sorokat végigvárva szavaztak, valami rémlik, hogy már négy éve is volt ilyesmi, de a mai még durvábbnak tűnik…

Homo sapiens

A másik ok, ami miatt nem írtam sokáig (még mindig magyarázkodok, ez hihetetlen!), az többek között az volt, hogy ezen a télen elég sokat olvastam (és mint tudjuk, az idei tél kitartott kb március végéig). De tényleg, és főleg esténként, ami ugye úgy általában a szabadidőmet képezi a napjaimban (ezt csak azért hangsúlyozom, mert alapvetően ez a blogírós időm is, még ha néha máskorra is vannak időzítve a posztok – mint például ez is).

Sz ajánlott egy könyvet, ami neki nagyon tetszett, és ahogy mesélt róla, az én érdeklődésemet is felkeltette, ez pedig Yuval Noah Harari Sapiens-e (vagyis egészen pontosan az a címe, hogy Sapiens: Az emberiség rövid története).

Most megpróbálok anélkül írni róla, hogy bármit elspoilerezzek belőle, mert az egy kicsit ront szerintem azon, hogy az ember rádöbbenjen dolgokra (ha bárki kézbe venné ez alapján)… Szóval Harari egy történész, de mint ilyen, nem egy bizonyos korszak elemzésével foglalkozik ebben a könyvében, hanem en bloc az emberré válástól végigveszi a történelmünket, és tulajdonképpen arra a kérdésre keresi a választ, hogy mégis mi tette az embert a Föld legsikeresebb fajává, hogyan tudtunk “kiemelkedni” a többiek közül, és miért pont mi “uraltuk el” ezt a bolygót. Ehhez a történelmen kívül egy sor egyéb tudományág eredményeit, felismeréseit is összeköti (egy csomó társadalomtudományi fogalmat, közgazdaságtan, pszichológia stb.), igazából ettől lesz olyan érdekes ez az egész. Szóval egy rendkívül széles látókörű személyről van szó, aki emellett még élvezetesen is ír (és ezt még – az egyébként meglepően korrektnek tűnő – magyar fordítás sem rontja!). És ez a meglehetősen sajátos látásmód számomra teljesen új perspektívába helyezte az emberi létezést, mint olyat.

Annyi negatívumot azért hozzáteszek, hogy a könyv kb. háromnegyedénél az addigi viszonylag lineáris “történetvezetést” felváltja egy sokkal csapongóbb rész (jó, csapongás korábban is van, de az még belefér), és már maga a történelmi vonulat is kicsit mintha másodlagossá válna, szóval itt én kicsit úgy éreztem, hogy még nagyon sok mindent bele akart sűríteni a könyvbe, de már nem igazán tudta, hogyan tegye… Ezt leszámítva meglehetősen logikusan vannak felépítve a gondolatmenetek, nagyon jól követhető, mit akar mondani, meg vannak támasztva az érvei (még ha vitatható is egyik-másik), szóval egy nagyon okosan megírt könyvről van szó, ami még ennek ellenére sem száraz, hanem olvasatja magát.

Miután ezt elolvastam, egyből bele is kezdtem a második könyvébe, ami pedig “A holnap rövid története” alcímet kapta (Homo Deus – A holnap rövid története), érdekelt ugyanis, hogy ilyen átfogó történelmi látásmóddal mit gondolhat valaki a jövőről – nem nehéz ugyanis kitalálni, hogy erről szól ez a könyv.

Hát komolyan mondom, ennyire nyomasztó, fojtogató érzés még sose kerített hatalmába könyv olvasása közben… Megint csak nem akarok a tartalomba belemenni, esetleg annyi, hogy azt gondolja Harari, hogy egy olyan korszak előjelei rajzolódnak ki a jelenünkben, amikor az emberiség (a Sapiens) megszűnik létezni abban a formában, ahogy ma ismerjük. Ez így elsőre elég sci-finek hangozhat, és aztán másodszorra és harmadszorra is, de megint csak az van, hogy nagyon logikusan felépített, részletesen elmagyarázott, és bárki számára érthető formában megírt gondolatokról van szó, és teljesen követhető az egész, tehát ettől a résztől nem kell megijedni. Az ijesztő számomra maga a tartalma, a mondanivalója volt, és nem túlzok: miután elolvastam a könyvet, nagyjából két hétig egy nagyon komoly identitás- és egzisztenciális válságba kerültem, ezen kattogott az agyam folyamatosan, szinte bármivel kapcsolatban, ami történt velem, és… hát nagyon rossz volt, szavakba sem tudom önteni, valahogy szorongatott ez az egész.

Aztán kicsit leülepedtek a kavargó gondolatok a fejemben, és Sz-nek is meséltem róla (ő ezt már nem olvasta, és az alapján, amit meséltem neki, nem is szándékozik), és azóta úgy érzem, valamennyire rendbe jöttem, de azért durva, hogy milyen hatással tudnak lenni könyvek (nyilván nem lesz mindenkire akkora hatással, tudom, de akkor is). Ilyet utoljára körülbelül tizenöt éves korom körül éreztem, csak az meg ennek a totális ellentéte volt, szóval akkor nagyon sokáig két centivel a föld fölött jártam…

Na mindegy, ha valakit érdekelnek ezek a témák (történelem: múlt és jövő, illetve a jelenünk, mondhatnám: “honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk?” á la Gauguin), akkor két nagyon érdekes olvasmányt vehet a kezébe (egy meleg, ateista történelemprofesszor tollából :) ), és ha nem riad vissza attól, hogy akár 180 fokos fordulatot is vehet körülötte a világ, miközben olvassa, akkor bátran ajánlom őket! Azt hiszem, eddig még nem halt bele senki az olvasásukba :)

Rebel in the Rye

Az egyik dolog, amiről mindenképpen írni akartam, a Rebel in the Rye című film. Tudom, hogy J. D Salinger a vesszőparipám, és ez valószínűleg már eléggé unalmas lehet, de valamikor év elején fedeztem fel tök véletlenül, hogy készült róla egy életrajzi film (aminek természetesen mi más után adtak volna címet, mint a Catcher in the Rye, a.k.a. Zabhegyező?), és nyilván egyből meg is néztem.

A film egyik érdekessége, hogy valószínűleg hosszú ideig ez lesz az utolsó film (vagy legalábbis az utolsók között van, az biztos), amiben Kevin Spacey-t láthatjuk szerepelni. Ráadásul nem is kis szerepben, ő Salinger tanára és első írásának kiadója, szóval gyakorlatilag a második legfontosabb személy a történetben. Itt azonban igazából ki is merülnek a film “érdekességei”, sajnos. Jó, belátom, érdekes életrajzi filmet azért nem olyan könnyű készíteni, mert valamennyire hűnek kell maradni az “eredetihez”, de azért valami kreativitást is bele kell vinni, és egyáltalán, valamifajta egyéni szemüvegen keresztül kell bemutatni a dolgokat. Namost a Rebel in the Rye próbálkozik ilyesmivel, de azért a végeredmény – számomra legalábbis – elég izzadtságszagú lett. Nem mondom, hogy nem kötött le, de mondjuk ha valaki olyan nézi meg a filmet, aki egyébként nincs annyira képben az íróval, az szerintem nem találja különösebben érdekesnek ezt a történetet. Bevallom, én magam sem találtam érdekesnek, egy kicsit sem.

De ami a legbántóbb volt az egészben, a főszereplő, Salinger, akire sajnos egyáltalán nem sikerült megtalálni a megfelelő színészt. Én legalábbis nagyon, de nagyon nem így képzelem el őt azok alapján, amiket olvastam róla. Még a fiatalkori énjét sem (amiről végülis nagyrészt a film szól). Úgy meg azért igazán nehéz élvezni egy filmet, ha a főszereplő (akiről a film teljes egészében szól!) láthatóan kényelmetlenül érzi magát a szerepében, és fogalma sincs, hogy mit is kéne csinálnia igazából.

Na, de lényeg a lényeg, hogy tök jó, hogy készült egy ilyen film, csak sajnos tök középszerű lett az egész, ennélfogva pedig teljesen felesleges is igazából. Mert aki ismeri az eseményeket, annak semmi pluszt nem ad, aki meg nem ismeri, az meg úgyse fog soha találkozni ezzel a filmmel…

De azért annyira mégis jó volt, hogy megerőltettem magam, és eszkábáltam hozzá feliratot (na, többek között ezért sem volt időm blogot írni…), hogy ha valaki esetleg mégis kedvet kapna hozzá ez alapján a legkevésbé sem kedvcsináló leírás alapján, az bátran keressen hozzá magyar feliratot, mert >>VAN<<.

vége a télnek

De nem, nem csak ezt vártam, hogy végre írhassak valamit :)

Igazából lenne több minden is, de egyszerűn hiába szeretném, képtelen vagyok behozni magam. Nem csak ezzel, sok minden mással is. De ha összeszedem magam (ami nem ma lesz, de mondjuk holnap), akkor mindenképpen írok. Ezt most mindenképpen le akartam írni.

Egyébként meg rohadtul fáj a bal csuklóm napok óta, nem tudom, nem ínhüvelygyulladás-e. Akkor meg ugye nem tanácsos sokat gépelni :) Hát én meg pont most találtam ki, hogy végre bepótolok mindent :D

Na majd meglátom. Holnap. Tényleg.