Most valahogy meg se tudom indokolni, miért nem írtam közel három hónapon keresztül, valahogy így hozta az élet, egyszer csak azon kaptam magam, hogy eltelt egy hónap, aztán azon, hogy még egy, aztán meg azon, hogy… tudjátok.
És most arra sincs energiám, hogy valamiképpen összefoglaljam az elmúlt három hónapom, egyszerűen csak folytatnám az itt és most-tól. Hátha így könnyebb.
Szóval, 2017. december 9. szombat:
Ma voltunk kirándulni (már ha ezt kirándulásnak lehet nevezni) a Normafa-Libegő távon, ami kis családunk számára már olyannyira bevett útvonal, hogy amikor kislányom azt mondja, hogy “menjünk a Budai hegyekbe”, akkor konkrétan erre a másfél kilométerre gondol, és semmi másra. És ez még nekik is nagyjából teljesíthető, mármint egy babakocsival persze, de részben már gyalog megtehető (+motiváció az is, hogy a Libegő büféjében lehet habos kakaót kapni), és még időben is nagyjából bele szokott férni, hogy ebédidőre hazaérjünk.
Ami viszont a mai túra érdekességét adta, az az, hogy a “hegyekben” megmaradt a hó! Vagyis, hogy az, ami pl nálunk eső volt tegnap, az itt gondolom hó, és nagyon szépen nézett ki az egész erdő. Ezt a gyerekek is élvezték, meg igazából nekünk is meglepetés volt, mert egyáltalán nem számítottunk rá. És télen hóban sokkal hangulatosabb kirándulni, mint sárban.
A dolog egyetlen szépséghibája, hogy útközben vettem észre, hogy a fényképezőgépembe nem raktam be az SD kártyát, így most csak telefonnal tudtam fényképezni. Pedig kivételesen pont lett volna mit. Murphy. (Mert hát ugye a telefonom meglehetősen korlátozottan alkalmas csak fotók készítésére…)
Pytta blog 