Persze idén sem lesz fehér a karácsony, de szerencsére a gyerekekkel még sikerült elkapnunk egy kis havat tegnap-tegnapelőtt, szerintem már ez is valami. Volt hóemberépítés, meg szánkózás, meg ami kell.
1. nap
2. nap
Már több mint fél éve vadászom erre a filmre, nagyjából azóta, hogy a Keleti pályaudvaron megláttam az óriásplakátját. Tegnap végre sikerült megnéznünk Sz-szel (egyébként anno majdnem moziban is megnéztük, mert volt egy ilyen kimenős délutánunk, de végül a Régi város [Manchester by the Sea] mellett döntöttünk, utólag azt mondhatom, jól).
Érdekes élmény volt.
Azért ehhez pár dolgot leírok elöljáróban: a “tékasztorik” egy blog volt (csekkoltam, két és fél éves az utolsó bejegyzése, úgyhogy azt hiszem, már beszélhetünk róla múlt időben), amit (állítólag) tényleg egy videótékában dolgozó nő vezetett, és mindenféle vicces dolgot megosztott rajta. Ezt most félig-meddig a film alapján mondom, mert én a blogot magát nem követtem, de azt tudom, hogy a film a blog “alapján” készült, és a látottak alapján nagyjából el is tudom képzelni, ahogyan megfilmesítettek egy-egy posztot. Szóval volt ez a blog, ami annyira sikeres lett, hogy valaki azt gondolta, még egy filmet is lehetne belőle kanyarítani. És itt jön – számomra – a lényeg, amiért tűkön ülve vártam, hogy megnézhessem: a szóban forgó filmet nem más rendezte, mint Martin Csaba. Az a Martin Csaba, akinek az angol könyveit nem is olyan sok poszttal ezelőtt részletesen kiveséztem, és akinek köszönhetjük többek között a Johnny Gold című websorozatot (amiről biztos, hogy szintén írtam már), valamint a Dobogó kövek című filmet (és még másik kettő nagyjátékfilmet is, amiket sajnos még nem láttam, mert szerintem elmerültek a filmtörténelem süllyesztőjében, de ha valakinek megvannak, ne legyen rest dobni egy linket!).
Martin Csaba munkásságát rajongással követem, mert ő számomra a kitartás mintaképe, rá mindig úgy gondolok, mint olyasvalakire, aki nagyon szeretne valamit megvalósítani, és azért képes bármit megtenni. És egyúttal ő az az ember is, akinek nincs semmilyen különleges tehetsége, a munkái hemzsegnek a hibáktól, és valahogy mégis átjön, hogy mennyire szereti azt, amit csinál.
Martin Csaba kis túlzással a magyar Ed Wood, akinek jó kritikai fogadtatású filmje még nem született, és valljuk be, nem teljesen véletlenül, és szinte érthetetlen számomra, hogy ki bólintott rá végül (értsd: ki adott pénzt) a Tékasztorikra, mert ez is szinte borítékolható volt, hogy valami teljesen amatőr, béna semmi lesz. Így gondolhatja az, aki teljesen ismeretlenül ül be egy Martin Csaba filmre.
És akkor rá is térnék a filmre, mert bár én nem ültem fogalmatlanul a monitor előtt, azért egy kicsit (egy nagyon-nagyon kicsit) többre számítottam. Mármint, hogy ennek a filmnek tényleg semmilyen sztorija nincs, szinte nem volt benne olyan poén, ami ülne, és az ember folyton csak azt várja, hogy na most, na most majd kikerekedik a történet, aztán egyszer csak vége lesz. Ugyan Csuja Imre nagyon jó volt (szinte látszik, hogy ő is hobbiból vállalta be ezt a szerepet), Bihari Viktória előtt le a kalappal, és örültem a cameoknak is (többek között maga Martin Csaba, illetve Johnny Gold is szerepel természetesen), de ez így nem egy film. Én elhiszem, hogy nagyon jó volt ez a blog, de ennél legalább forgatókönyvírás terén sokkal többet kellett volna dolgozni (egyébként árulkodó, hogy az imdb-n nem találom, hogy ki volt a film forgatókönyvírója…), nem csak összerakni egy-egy bejegyzést, meghinteni valami romantikus átívelő szállal (mert gondolom az saját innováció volt), aztán kész. Vagy nem tudom, lehet, hogy a blogot követők valami többletjelentést is kaptak a filmtől, de erősen kétlem.
Pedig amúgy az ötlet nem lett volna rossz, de én egyből azt mondtam volna, hogy ebből inkább sorozat legyen. Mert a karakterek egytől egyig sorozatkarakterek: főszereplő videótékás, mellette apa-anya, illetve a két udvarló is, mint visszatérők, heti részeknek meg mindig lenne valami új vendég / randevú / városi esemény tematikája. Kicsit ilyen Szomszédok/Família Kft. mixként. Ez simán elment volna ötperces websorozatként, vagy 20 perces szitkomként is 10-20 részig… De így egyben… kb egy nagyon drága UPC Videótár reklámnak, vagy nem is tudom.
Szóval, lényeg a lényeg: Martin Csabát nem ismerők ne ezzel kezdjék, hanem mondjuk a Johnny Golddal, és utána már értékelhető lesz ez a film is, egyébként pedig várom, hogy mi lesz a rendező úr következő dobása, mert szerintem a magyar filmgyártásban ez a fajta megvalósítás egészen egyedi… :)
Tegnap délután úgy gondoltuk, hogy még jó ötlet lenne elindulni a gyerekekkel az óbudai Fő térre, korcsolyázni, meg körhintázni, meg vásározni, meg ilyenek. Bár már voltak előjelei annak, hogy lehet, hogy ezt mégsem kellene erőltetni (nyűgös ébredés, öltözködés és készülődés egy órán keresztül), azért csak megerőltettük magunkat. Végül több szempontból is kudarcba fulladt a kísérlet.
Szóval olyan negyed hatkor indultunk el (ehhez azt kell tudni, hogy nálunk kb negyed hétkor van a vacsoraidő, Óbudára kijutni pedig legalább fél óra, de inkább negyven perc, szóval – do the math -, hosszúra nyúló estére készültünk), de útközben kitaláltuk, hogy majd veszünk valami kaját is ott, letudjuk a vacsorát, és akkor hazaérkezés után már csak fürödni kell és mehetnek az ágyba a gyerekek. Mindez odáig még megvalósíthatónak is tűnt, ameddig az egyes villamos két megálló között nem satufékezett egyet, majd kipillantva az ablakon megláttuk, hogy karamboloztunk egy autóval (annyira nem csúnyán szerencsére, nem sérült meg senki – vagyis az az egy ember, aki benne ült, bár a kocsi maga eléggé pórul járt). Természetesen a villamos innen nem ment tovább (Honvéd utca – Árpád híd között) a helyszínelés miatt, így aztán elsétáltunk az Árpád-hídig, ahol vártunk kb tíz percet, hátha jön pótlóbusz, de aztán rájöttünk, hogy onnan már megy Óbudára a villamos, csak a másik oldalról… És közben átgondoltuk kb tízszer is, hogy most akkor visszaforduljunk-e (de hogyan? még a rohadt 3-as metró se jár…), vagy tartsunk ki, és menjünk tovább.
Kitartottunk.
A gond csak az, hogy szombat esténként az óbudai fő téri karácsonyi vásár sem olyan békés, családias és meghitt, mint ahogy azt le szoktam írni, hanem ugyanúgy tapossák egymást a lépésben hömpölygő emberek, mint bármelyik másik turistákkal elárasztott belvárosi vásárban, ahol öt perc után már csak arra tud mindenki gondolni, hogy hogy lehet innen a legegyszerűbben kiszabadulni… A pultoknál sorok, a korcsolyapálya már eleve esélytelen volt, körhinta dettó, így aztán két nyűgös és csalódott gyerekkel mentünk egy kört, aztán szomorúan hazafelé vettük az irányt, és bár a HÉV pont előttünk ment el, azért megvártuk a jeges szélben a következőt, mert jelen esetben mégis csak a HÉV+metró kombó tűnt a legésszerűbbnek hazáig.
Az egyetlen hozadéka az estének (és amiért tulajdonképpen ezt az egészet le akartam írni), hogy sikerült egy sorozatot csinálnom a Hello Wood-os installációból a téren, a rönkfa-karácsonyfáról (ami persze nem lett a legjobb, de már annyit szenvedtem vele, hogy akkor legalább megosztom Nagyrabecsült Olvasóimmal):
Akit teljes pompájában érdekel a “fa”, az a fenti linkre kattintson (már persze, ha nincs módja élőben megtekinteni… :) )
Egyébként szerintem az egyik törést az okozta nálam a blogírásban, amikor elmentünk még szeptember végén a Vasúttörténeti parkba, ahol fényképeztem egy csomót, majd itthon kiderült, hogy valami gebasz van az SD-kártyával, és az utolsó kb ötven képem teljes mértékben elveszett. Pont azok, amiket a terepasztaloknál csináltam, ami szerintem az egyik legjobb dolog ott a mozdonyforgató, meg úgy általában a mozdonyok után.
Szóval az ilyen képek vesztek el, mint ez (ezt még az elején láttuk, egy vonatban berendezett terepasztal, de volt erre egy külön épület is, amit a végén néztünk meg):
De ennél még sokkal jobb terepasztalok is voltak… (mondtam már, hogy imádom a terepasztalokat?) Ezt valahogy annyira sajnáltam anno, hogy aztán már írni sem volt róla kedvem. Legalábbis most ezzel magyarázom.
Ma este elvittem a gyerekeket korcsolyázni. Már írtam korábban is az óbudai fő téri korcsolyapályáról, meg az adventi vásárról, szerintem a városban ez toronymagasan a leghangulatosabb ilyen jellegű hely (mármint ilyen vásáros). És ez idén sincs másképp. Talán kicsit nagyobb, mint tavaly, több a bódé, de továbbra is elég családias, abszolút élhető, és nem kell nyomorogni a tömegben, el lehet férni, lehet levegőt kapni. Van körhinta, amire természetesen fel is ültek a gyerekek, és hát az ingyenes koripálya is eléggé olyan dolog, amit nem nagyon lehet überelni. Most mondjuk pont tiszta víz volt az egész, mert a fagyos hétvége után ma egészen brutális felmelegedés jött, de ettől függetlenül még mindig INGYEN van, és azt a tíz percet, amit ott töltöttünk, a víztócsákat kerülgetve is kibírtuk (és legalább tömeg sem volt, bár amúgy sem szokott lenni). Csak ne lenne olyan messze, akkor komolyan kedvem lenne kimenni minden este…
Most valahogy meg se tudom indokolni, miért nem írtam közel három hónapon keresztül, valahogy így hozta az élet, egyszer csak azon kaptam magam, hogy eltelt egy hónap, aztán azon, hogy még egy, aztán meg azon, hogy… tudjátok.
És most arra sincs energiám, hogy valamiképpen összefoglaljam az elmúlt három hónapom, egyszerűen csak folytatnám az itt és most-tól. Hátha így könnyebb.
Szóval, 2017. december 9. szombat:
Ma voltunk kirándulni (már ha ezt kirándulásnak lehet nevezni) a Normafa-Libegő távon, ami kis családunk számára már olyannyira bevett útvonal, hogy amikor kislányom azt mondja, hogy “menjünk a Budai hegyekbe”, akkor konkrétan erre a másfél kilométerre gondol, és semmi másra. És ez még nekik is nagyjából teljesíthető, mármint egy babakocsival persze, de részben már gyalog megtehető (+motiváció az is, hogy a Libegő büféjében lehet habos kakaót kapni), és még időben is nagyjából bele szokott férni, hogy ebédidőre hazaérjünk.
Ami viszont a mai túra érdekességét adta, az az, hogy a “hegyekben” megmaradt a hó! Vagyis, hogy az, ami pl nálunk eső volt tegnap, az itt gondolom hó, és nagyon szépen nézett ki az egész erdő. Ezt a gyerekek is élvezték, meg igazából nekünk is meglepetés volt, mert egyáltalán nem számítottunk rá. És télen hóban sokkal hangulatosabb kirándulni, mint sárban.
A dolog egyetlen szépséghibája, hogy útközben vettem észre, hogy a fényképezőgépembe nem raktam be az SD kártyát, így most csak telefonnal tudtam fényképezni. Pedig kivételesen pont lett volna mit. Murphy. (Mert hát ugye a telefonom meglehetősen korlátozottan alkalmas csak fotók készítésére…)
Pytta blog 