vagyok

Bejegyzéseim száma és a blogolási aktivitásom kezdi nagyon alulról súrolni a kritikus minimum-szintet, és a helyzet javításán már ugyan dolgozom (fejben), de túl sok mindent nem sikerült még kitalálnom. Múlt héten majdnem írtam egyet, hogy milyen jó ez az automatikus SZJA-bevallás készítés a NAV-tól, és hogy milyen igényes felületet csináltak hozzá, és végre nem kell a hajamat tépnem, amikor meg akarom csinálni az adóbevallásomat – hiszen megcsinálják helyettem, ami egyébként tök logikus is, hiszen minden adatuk meg kell, hogy legyen hozzá, szóval már csak az a kérdés, hogy ez eddig miért nem jutott senkinek az eszébe… De aztán úgy voltam vele, hogy bő egyhónapnyi hallgatást azért mégsem ilyesmivel kéne megszakítani.

És lám, most mégis ezt teszem.

Az a nagy igazság, hogy amikor elkezdtem blogolni (néha szoktam ezen gondolkodni), akkor még azt gondoltam, hogy annyira izgalmas az életem, hogy egy csomó mindent lehetne írni róla. Egyébként tényleg izgalmas is volt (még most is az), de egy csomó mindent már akkor sem írtam le magamról, és ettől aztán gondolom végtelenül unalmassá vált minden, amit pedig mégis leírtam. Na most, ez a dolog azóta csak hatványozódott: egyre kevesebb és kevesebb izgalmas dolgot tudok megosztani, és egyre több dologról gondolom azt emellett, hogy baromi unalmas lenne, ha leírnám. Tény, hogy maguk a mindennapok sem kínálnak annyi izgalmat, de ezen felül egy csomó dologról alapból nem is nagyon írhatok.

Vegyük például a mai napot: reggel szokásos módon kómásan ébredtem, hiszen előző este szokásos módon éjfélkor feküdtem, most éppen azért, mert már nagyon be akartam fejezni egy könyvet, amit még karácsonyra kaptam – de ez most tök mellékes. Szóval kitámolyogtam kis családomhoz, akik változó intenzitással, de már egy ideje pörögtek, aztán valahogy összekaptuk magunkat, leültünk reggelizni, végiggondoltam, hogy basszus, már megint hétfő van, és elindultam dolgozni. A munkát azt így egy az egyben ki is hagyhatom, mármint, hogy bármit írjak róla, esetleg annyit, hogy délután kiugrottam a témavezetőmmel konzultálni, és az egészen eredményes volt, legalábbis egy csomó ötlet felmerült, meg a továbblépési lehetőségek, és ennek örülök, mert néha olyan az egész, mintha teljesen megakadnánk… Na meg még talán annyit a melóról, hogy amikor visszaértem, még felköszöntöttek a munkatársak egy kis tortával, mert pénteken volt a szülinapom, de aznap szabadságon voltam, mert hosszúhétvégéztünk szüleimnél. Ez jólesett, meg minden, és a torta is finom volt.

Hazajöttem, most kivételesen se boltba, se sehova nem kellett elmennem, csak a kocsival egy kicsit arrébbállni a házunk elől, mert lezárják előttünk az utcarészt filmforgatás miatt holnap éjfélig; aztán eszembe jutott, hogy ma is elfelejtettem felhívni az autószerelőt, mert még húsvét előtt akarok fékbetétet meg ékszíjat cseréltetni, ami már egyébként ősszel is aktuális lett volna, de kicsit még húztuk – a telefonálást meg mindig elfelejtem, csak ilyenkor jut eszembe, amikor már egyébként nem lehet őket felhívni.

Na mindegy, eldöntöttem, hogy “de holnap aztán mindenképpen”. Ezek olyan dolgok (a téligumi-cserével együtt), amiket a hátam közepére sem kívánok, mert ilyenkor mindig szólnom kell a melóban, hogy bocsi, de reggel később érek be, és akkor kiviszem jó korán a kocsit, aztán visszajövök BKV-val, aztán valamelyik nap délután megint érte kell menni, ha már kész van, és tök macerás az egész…

Ez is megvolt, jön az esti menet, gyerekeket kicsit lecsillapítani, hogy kibírják vacsoráig, aztán vacsora, aztán fürdés, aztán játék/mese/alvás (mindeközben kell: kiabálást hallgatni, kiabálni, sírást hallgatni, ordítani, gyereket leszorítani, gyereket dobálni, gyereket simogatni, türelmesnek lenni, mindent kétszer elmondani, elszámolni háromig, fenyegetőzni, megtiltani, kompromisszumokat kötni, veszekedni, énekelni, hülyét csinálni magadból, gagyogni stb. stb. – a sorrend tetszőleges), aztán itt vagyunk, hogy van még két-három óránk, és mit is csináljunk – hát biztos, hogy most már nem kezdek el blogot írni…

Ennyi volt egy napom, kis módosításokkal ezt még ötször megismételhetném péntekig, aztán a hétvégén esetleg valami más, de – na most mondjátok, hogy ezt nem dögunalom olvasgatni?! Dehogynem, hát még megírni! Szóval ezért szoktam ezt is halogatni, és nagyon a gyereknevelés mikéntjébe sem akarok belemenni, mert szerintem ez egy nagyon szűk réteget érdekel csak, nagyon a szakmai dolgokba sem, mert az még egy sokkal-sokkal szűkebb réteget érdekel csak (meghát ez nem is olyan blog, ez az életemről szól, most itt nem fogok mindenféle észosztásba belekezdeni)… Szóval arra jutottam, hogy maradnak a hobbik, és most arról fogok írni, remélhetőleg sokkal-sokkal gyakrabban. Már be akartam számolni az új társasokról, amiket az elmúlt… cirka másfél évben beszereztem, nem lesz olyan sok, nem kell megijedni, összesen négy, de abból az egyiket még ki sem próbáltuk; meg aztán itt vannak a filmélményeim, és az ezzel kapcsolatos feliratfordítások, amikről büszkén beszámolhatok, de ez sem lesz túl sok, meg van egy-két könyvélmény, amiről talán szintén írhatnék, majd ezt még átgondolom egy kicsit, meg aztán ami még jön, igyekszem mindent felturbózni, és olvasható formába önteni, nem csak így össze-vissza, mint most.

Szóval ez most afféle bevezető, hogy ha összeszedem magam, akkor milyen tartalommal fogom feltölteni a blogot, fogalmam sincs, hogy ezt ki fogja kivárni, és azt sem mondom, hogy feltétlenül érdemes, de ha mást nem, legalább a magam számára megörökítem ezeket a dolgokat – ahogy alapvetően eddig is tettem.