Beatlemania

Valamikor év elején olvastam róla, hogy készítettek mostanában egy Beatles-dokumentumfilmet, The Beatles: Eight Days a Week – The Touring Years címmel, és egyből felkeltette az érdeklődésem, mert bár nem vagyok egy hardcore Beatles-fan, valahogy mindig is érdekelt a zenekar története. Egy időben az volt a projektem, hogy megnéztem az összes filmet, amit még anno ők csináltak (A Hard Day’s Night, Help! Magical Mistery Tour stb.) – de gyorsan hozzáteszem, ezek élvezeti értéke a zenén túl nem túl nagy, inkább a kordokumentáció miatt érdekesek. Megvettem, és elolvastam a Beatles-bibliát is (az új kiadást), bár megmondom őszintén, attól is kicsit többet vártam, mert túlságosan az együttes megszületésére és a kezdetekre koncentrál (emlékeim szerint), pedig az utána lévő szakasz szerintem sokkal érdekesebb lenne.

Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy itt ez a film, ami kifejezetten azokra az évekre koncentrál (ahogy a címe is elárulja), amikor országot-világot bejárva koncerteztek a srácok, az első fellépésektől kezdve odáig, amikor már egyszerűen képtelenek voltak úgy fellépni, hogy ne őrüljön meg totálisan mindenki az adott városban, körbejárva, hogy miért is hagyták abba végül ezt az egész cirkuszt, és hogy hogyan lett teljesen elegük abból, hogy szétszedi őket a közönség. Szóval van egy íve a történetnek, egyrészt ez is érdekes, meg végigkövethetjük a négy gombafejű “felnőtté válását”, és közben persze szinte folyamatosan valamilyen Beatles-szám szól, csomó archív felvétel, meg vannak “interjúk” is híres Beatles-rajongókkal (Sigourney Weaver, Whoopi Goldberg, Elvis Costello stb. – mondjuk ezek a részek kicsit talán erőltetettek) zenetörténészekkel, a turnék még elérhető résztvevőivel, meg persze az életben maradt tagokkal (Paul McCartney, Ringo Starr). A dokumentumfilm mint műfaj általában nem szokott megérinteni, de a zenés dokumentumfilmekhez eleve ad egy pluszt, ha valaki szereti az adott zenekart, ezt meg kifejezetten jól összerakták, szóval minden rajongónakérdeklődőnek csak ajánlani tudom.

Nekem konkrétan annyira tetszett, hogy még feliratot is fabrikáltam hozzá (hogy kicsit karban tartsam a fordítási skilljeimet), szóval legalább háromszor megnéztem egyben a filmet (+részleteiben még kismilliószor), de akármikor megnézném újra; illetve letöltöttem a Beatles-diszkográfiát, és most időrendi sorrendben végighallgatom az összes albumukat (életemben először!), általában munkába menet, meg hazafelé jövet. Most a Rubber Soulnál tartok, a kedvenc számaim jelenleg a You Won’t See Me, meg a Nowhere Man. Szóval, mondhatni eléggé rákattantam most erre a zenére – hiába, elkapott a beatlemania…!

óraátállítás

Kisfiam sikeresen átállt a nyári időszámításra: ma reggel is úgyanúgy 5:40-kor kelt, mint általában bármikor mostanában. Hiába mondtam neki, hogy de most még csak 4:40 van a régi idő szerint, meghát még sötét van odakinn, ugye ez most nem komoly?, de hiába, hajthatatlan maradt. Azért remélem, egyszer még jobban szót fogunk érteni egymással.

Memoir ’44

A társaskészletemet kb fél éve töltöttem fel egy klasszikus háborús darabbal – mármint olyannal, amiben tényleg vannak kis katona-bábuk, tankok, meg minden efféle. Ezt egy igazi hosszútávú befektetésnek szántam, mert nem gondoltam, hogy Sz-szel majd olyan sokat fogunk játszani, inkább már a gyerekekre terveztem – 10-12 év, és már játszhatunk is vele! :) De azért kipróbálni mégiscsak szerettem volna, és kiderült, hogy Sz is odavan a kis katonabábukért, így aztán egészen sokat játszottunk vele “kipróbálásként”. Mondjuk ez tipikusan az a játék, ahol még az ötödik végigjátszás után is rájössz, hogy eddig rosszul játszottátok, mert nem vettetek figyelembe legalább három alapvető szabályt, illetve ahol szinte minden egyes lépésed előtt még mindig meg kell nézned a szabálykönyvet, hogy akkor pontosan itt mit is kell/lehet/érdemes csinálni.

A Memoir-t egyébként ezzel együtt egy “beugró” darabnak tartják a wargame-k világában, de én azt hiszem, ezen a beugró szinten meg is maradok, ez nekem bőven elég. Nem azért, mert rossz lenne, ellenkezőleg, szerintem ez egy nagyon jó vétel volt, de tudom, hogy ennél jobban az ilyen jellegű játékokba nem akarok belemélyedni, és, hogy ha ennél bonyolultabb szabályrendszerű játékot vennék, azzal nagyjából soha senkivel nem tudnék játszani – ahhoz meg, hogy nézegessem a dobozukat, ezért ezek kicsit drága lakásdekorációk. A háborús játékokra pedig általánosságban két dolog jellemző: (1) a szabálykönyv itt tényleg “könyv”, mert olyan hosszú, és (2) egy játék minimum három óra, de inkább érdemes napokra(!) berendezkedni rá.

Azért nagy vonalakban írok már magáról a játékról is: mint nagyjából minden háborús játékot, ezt is ketten lehet játszani, és ebben konkrétan a második világháború különböző csatáit vívhatjuk meg, az alapjátékban amerikai és német oldalakon, de kiegészítőkkel gyakorlatilag bárkivel (jó, mondjuk még a szovjetekkel meg a japánokkal biztosan). Van hozzá egy kétoldalú tábla, az egyik partraszállásos, a másik sima zöld felület, mindkettő hatszögekre bontott mezőkkel, ezeken lehet mozgatni az egységeket. Egy játék úgy zajlik, hogy kiválasztunk egy forgatókönyvet (hogy melyik csatát szeretnénk lejátszani), ennek megfelelően felállítjuk a “helyszínt” (elhelyezzük az egységeket: gyalogosokat, tankokat, vagy lövegeket; kialakítjuk a terepet: hegyek, erdők, folyók, települések stb., feltesszük a tereptárgyakat: szögesdrót, homokzsák, tankcsapda…), megnézzük az adott forgatókönyvhöz tartozó különleges szabályokat – illetve, hogy egyáltalán mi lesz a játék célja -, és kezdhetjük. A játék menete az, hogy kártyákat játszunk ki, amin parancsok vannak, ezeket teljesítik a táblán az egységek, ennek megfelelően megy a csata. Általában vagy ki kell iktatni bizonyos számú egységet, vagy meg kell szerezni valamit (pl elfoglalni egy hidat, települést stb). Van benne dobókocka is, ami a konkrét összecsapások kimenetelét befolyásolja, de eggyel szofisztikáltabb módon, mint a Rizikóban – nekem tetszik a kockás megoldás, igazából legalább annyira ki van balanszolva, mint a Twilight Struggle-ben.

Az egységeknek két fontos tulajdonsága van, hogy mennyit tudnak mozogni, illetve, hogy milyen messzire lőnek. A terepnek meg szintén vannak tulajdonságai, általában akadályozzák a mozgást, vagy a láthatóságot. Röviden nagyjából így lehet összefoglalni a játékmenetet.

Ami a hátránya, hogy iszonyú sok idő kipakolni. Legalább fél óra, ha egyedül csinálom, talán egy kis rutinnal húsz percre le lehet faragni. Utána viszont maga a játék már nem olyan sok, egy óra alatt lemegy, még úgy is, hogy bénázunk, több játék után talán még gördülékenyebb. Ami a legjobban tetszik benne, az a változatossága: eddig összesen két szcenáriót próbáltunk ki, és igazából az elsőt legalább négyszer lejátszottuk, különböző oldalakon, de akármikor szívesen újrajátszanám azt a “pályát”. Forgatókönyvből viszont gyakorlatilag végtelen számú van, ugyan a hivatalos szabálykönyvben csak kb húsz (az alapjátékhoz), dehát nyilvánvalóan vannak “nemhivatalos” forgatókönyvek is, csak egy kicsit utána kell járni, és így aztán nem kell attól félnünk, hogy valaha is “kijátsszuk” a játékot. A változatosságra egyébként két másik dolog is ráerősít: egyrészt az egész játékmenetet alapvetően meghatározza (a kezdő felálláson túl), hogy milyen kártyákat kapsz, milyen lapok jönnek ki éppen hozzád – vagy az ellenfélhez; másrészt pedig minden egyes csatát befolyásolnak a kockák, hogy mit dobsz. Persze az esélyeket nagyjából tudja az ember, és igyekszik biztosra menni, de mivel kocka, semmi sem 100%, és bármikor bezavarhat a legjobban kidolgozott stratégiába is egy rossz dobás – dehát ettől játék a játék.

Szóval ez a játék nekem most nagyon bejött, tényleg azt leszámítva, hogy kicsit macerás “elővenni”, vagyis felállítani a pályát, de ha ezen túlteszi magát az ember (illetve emiatt nem választ inkább valami “gyorsabb” játékot), akkor már nagyon jó, hangulatos, okosan kitalált és mégsem túlbonyolított játékot kapunk – már ha nem irtózik valaki ettől a műfajtól. És a kis katonabábuk (pedig én nem vagyok terepasztalbuzi-mániás) tényleg nagyon jól néznek ki! :)

7 csoda

Az első csoda az, hogy le tudtam ülni újra írni, mármint, hogy ilyen hamar. Akartam egyébként már korábban is, szerdán, ha jól emlékszem, csak akkor éppen mire odajutottam volna, felkelt a kisfiam, és nyakonhányt olyan virslidarabkákkal, amikről a vacsora közben úgy gondolta, egyáltalán nem kell megrágni. Aztán ezt még megismételte kb fél óra múlva (pont mire átöltöztem, meg nagyjából kiöblítettem a ruháimat), és akkor úgy voltam vele, hogy ez nem az az este.

Na de félre a gusztustalankodással; a 7 csoda egy társasjáték, a korábban beígért ajánlóim első darabja jön ugyanis. Szóval 7 csoda, vagy 7 Wonders: a játék lényege, hogy kártyák cserélgetésével és kijátszásával pontokat gyűjtsünk, különböző kategóriákban (hadászat, kereskedelem, tudomány stb.), és az győz, akinek a legtöbb van a végén. Ehhez meg kell jegyezni baromi sok kártyáról, hogy mit tud, így az elején kicsit túlbonyolítottnak tűnhet a játék, de ez az érzés kb egy menet után el is múlik, és utána már baromi jó. Egy játék pedig lemegy fél óra alatt, úgyhogy igazán nem kell nagy energiabefektetés hozzá, nem kell egy háromórás játékot végigülni, hogy a végére talán nagyjából megértsd a legfontosabb szabályokat. Nagy előnye még ennek a játéknak, hogy sokan is lehet játszani – nevéhez híven akár heten is (sőt, kiegészítővel nyolcan). De itt van a hátránya is: kevesen sajnos nem annyira jó. Konkrétan két főnél (most a legtöbbször csak így játszunk, én meg Sz ugyebár) be kell iktatni egy képzeletbeli harmadik játékost is, hogy egyáltalán játszani lehessen vele (ez nem egyedi megoldás a társasok között, de ez mindig olyan kényszermegoldás, a legtöbbször nem adja vissza ugyanazt az élményt). Erre született megoldás tavaly (én legalábbis valamikor tavaly tavasszal vettem, de szerintem akkor is jelent meg – kis hazánkban legalábbis) a 7 Wonders Duel személyében, és igazából most erről fogok írni.

Tehát készítettek egy teljesen önálló játékot, amit nyilván azok élveznek a legjobban, akik ismerik az “eredetit”, de teljesen kezdők is tehetnek vele egy próbát, csak nekik nyilván bonyolultabb lesz az elején. Ez egy olyan játék, amit  – nevéből adódóan is – csak ketten tudnak játszani, viszont szerintem nagyon jól oldották meg a feladatot: szinte mindent átmentettek a 7 Wondersből, ami jó volt benne, és mindent átalakítottak, ami rossz volt a kétszemélyes verziójában. Egész sok minden más: itt nem egymásnak adogatjuk a lapokat, hanem különböző leterítések után húzhatunk belőlük; más lett a hadászkodás (realtime változnak az erőviszonyok, nem a korok végén, és akár győzelemhez is vezethet a teljes hadászati dominancia) és a tudományos lapok gyűjtése (utóbbi kártyafajtát én a legkevésbé szeretem az eredeti játékban, itt sokkal több benne a potenciál), és a legfontosabb: a kereskedelem. Vannak, amik elsőre kicsit nyakatekert szabálynak tűnnek (az alapján kell szorozgatni a megvenni kívánt nyersanyag árát, hogy az ellenfeled hány olyan nyersanyaggal rendelkezik), illetve szokni kell a különbségeket (pl. nem adott, hogy minden csodádat “megépítheted”, mert valaki az utolsóját nem fogja tudni), de ha ez megvan, akkor könnyen át lehet állni rá, és az élmény teljesen hasonló. Nem bonyolult az előkészítése  sem, és a játék maga itt is lemegy fél óra alatt simán. Aztán jöhet még egy.

Szóval ha ajánlanom kéne, én mindenképpen ajánlanám pároknak (vagy tartósan ketten játszóknak) ezt a társast, mert kicsi (végre egy játék, aminek nincs olyan b.szom nagy doboza!), egyszerű (vagy legalábbis nem túl bonyolult), gyors, megfelelő taktikázási lehetőségeket kínál, sőt interakciót is (mégsem keményen konfrontatív), változatos, és őszintén szólva szerintem megunhatatlan – persze biztos nem az, meghát azért még egy év alatt annyira sokat nem játszottunk vele, de a 7 csoda alapjátékból kiindulva azt hiszem, ez is egy nagyon-nagyon sokszor újrajátszható darab lesz.

vagyok

Bejegyzéseim száma és a blogolási aktivitásom kezdi nagyon alulról súrolni a kritikus minimum-szintet, és a helyzet javításán már ugyan dolgozom (fejben), de túl sok mindent nem sikerült még kitalálnom. Múlt héten majdnem írtam egyet, hogy milyen jó ez az automatikus SZJA-bevallás készítés a NAV-tól, és hogy milyen igényes felületet csináltak hozzá, és végre nem kell a hajamat tépnem, amikor meg akarom csinálni az adóbevallásomat – hiszen megcsinálják helyettem, ami egyébként tök logikus is, hiszen minden adatuk meg kell, hogy legyen hozzá, szóval már csak az a kérdés, hogy ez eddig miért nem jutott senkinek az eszébe… De aztán úgy voltam vele, hogy bő egyhónapnyi hallgatást azért mégsem ilyesmivel kéne megszakítani.

És lám, most mégis ezt teszem.

Az a nagy igazság, hogy amikor elkezdtem blogolni (néha szoktam ezen gondolkodni), akkor még azt gondoltam, hogy annyira izgalmas az életem, hogy egy csomó mindent lehetne írni róla. Egyébként tényleg izgalmas is volt (még most is az), de egy csomó mindent már akkor sem írtam le magamról, és ettől aztán gondolom végtelenül unalmassá vált minden, amit pedig mégis leírtam. Na most, ez a dolog azóta csak hatványozódott: egyre kevesebb és kevesebb izgalmas dolgot tudok megosztani, és egyre több dologról gondolom azt emellett, hogy baromi unalmas lenne, ha leírnám. Tény, hogy maguk a mindennapok sem kínálnak annyi izgalmat, de ezen felül egy csomó dologról alapból nem is nagyon írhatok.

Vegyük például a mai napot: reggel szokásos módon kómásan ébredtem, hiszen előző este szokásos módon éjfélkor feküdtem, most éppen azért, mert már nagyon be akartam fejezni egy könyvet, amit még karácsonyra kaptam – de ez most tök mellékes. Szóval kitámolyogtam kis családomhoz, akik változó intenzitással, de már egy ideje pörögtek, aztán valahogy összekaptuk magunkat, leültünk reggelizni, végiggondoltam, hogy basszus, már megint hétfő van, és elindultam dolgozni. A munkát azt így egy az egyben ki is hagyhatom, mármint, hogy bármit írjak róla, esetleg annyit, hogy délután kiugrottam a témavezetőmmel konzultálni, és az egészen eredményes volt, legalábbis egy csomó ötlet felmerült, meg a továbblépési lehetőségek, és ennek örülök, mert néha olyan az egész, mintha teljesen megakadnánk… Na meg még talán annyit a melóról, hogy amikor visszaértem, még felköszöntöttek a munkatársak egy kis tortával, mert pénteken volt a szülinapom, de aznap szabadságon voltam, mert hosszúhétvégéztünk szüleimnél. Ez jólesett, meg minden, és a torta is finom volt.

Hazajöttem, most kivételesen se boltba, se sehova nem kellett elmennem, csak a kocsival egy kicsit arrébbállni a házunk elől, mert lezárják előttünk az utcarészt filmforgatás miatt holnap éjfélig; aztán eszembe jutott, hogy ma is elfelejtettem felhívni az autószerelőt, mert még húsvét előtt akarok fékbetétet meg ékszíjat cseréltetni, ami már egyébként ősszel is aktuális lett volna, de kicsit még húztuk – a telefonálást meg mindig elfelejtem, csak ilyenkor jut eszembe, amikor már egyébként nem lehet őket felhívni.

Na mindegy, eldöntöttem, hogy “de holnap aztán mindenképpen”. Ezek olyan dolgok (a téligumi-cserével együtt), amiket a hátam közepére sem kívánok, mert ilyenkor mindig szólnom kell a melóban, hogy bocsi, de reggel később érek be, és akkor kiviszem jó korán a kocsit, aztán visszajövök BKV-val, aztán valamelyik nap délután megint érte kell menni, ha már kész van, és tök macerás az egész…

Ez is megvolt, jön az esti menet, gyerekeket kicsit lecsillapítani, hogy kibírják vacsoráig, aztán vacsora, aztán fürdés, aztán játék/mese/alvás (mindeközben kell: kiabálást hallgatni, kiabálni, sírást hallgatni, ordítani, gyereket leszorítani, gyereket dobálni, gyereket simogatni, türelmesnek lenni, mindent kétszer elmondani, elszámolni háromig, fenyegetőzni, megtiltani, kompromisszumokat kötni, veszekedni, énekelni, hülyét csinálni magadból, gagyogni stb. stb. – a sorrend tetszőleges), aztán itt vagyunk, hogy van még két-három óránk, és mit is csináljunk – hát biztos, hogy most már nem kezdek el blogot írni…

Ennyi volt egy napom, kis módosításokkal ezt még ötször megismételhetném péntekig, aztán a hétvégén esetleg valami más, de – na most mondjátok, hogy ezt nem dögunalom olvasgatni?! Dehogynem, hát még megírni! Szóval ezért szoktam ezt is halogatni, és nagyon a gyereknevelés mikéntjébe sem akarok belemenni, mert szerintem ez egy nagyon szűk réteget érdekel csak, nagyon a szakmai dolgokba sem, mert az még egy sokkal-sokkal szűkebb réteget érdekel csak (meghát ez nem is olyan blog, ez az életemről szól, most itt nem fogok mindenféle észosztásba belekezdeni)… Szóval arra jutottam, hogy maradnak a hobbik, és most arról fogok írni, remélhetőleg sokkal-sokkal gyakrabban. Már be akartam számolni az új társasokról, amiket az elmúlt… cirka másfél évben beszereztem, nem lesz olyan sok, nem kell megijedni, összesen négy, de abból az egyiket még ki sem próbáltuk; meg aztán itt vannak a filmélményeim, és az ezzel kapcsolatos feliratfordítások, amikről büszkén beszámolhatok, de ez sem lesz túl sok, meg van egy-két könyvélmény, amiről talán szintén írhatnék, majd ezt még átgondolom egy kicsit, meg aztán ami még jön, igyekszem mindent felturbózni, és olvasható formába önteni, nem csak így össze-vissza, mint most.

Szóval ez most afféle bevezető, hogy ha összeszedem magam, akkor milyen tartalommal fogom feltölteni a blogot, fogalmam sincs, hogy ezt ki fogja kivárni, és azt sem mondom, hogy feltétlenül érdemes, de ha mást nem, legalább a magam számára megörökítem ezeket a dolgokat – ahogy alapvetően eddig is tettem.