Zabhegyezgető

A napokban ismét erőt vettem magamon, hogy folytassam nagy projektemet, mégpedig azt, hogy párhuzamosan olvasom a Catcher in the Rye-t, a Zabhegyezőt és a Rozsban a fogót. Ezt nagyjából fél éve(!) kezdtem, és eddig olyan harminc oldalig jutottam (vagy, ami még pontosabb: a negyedik fejezetig – összesen 26 fejezete van). Módszerem az, hogy elolvasok egy mondatot angolul, fejben átgondolom, én hogyan fordítanám le, utána megnézem a régi fordítást, majd pedig az újat, aztán értékelem, melyik hogyan tetszett. Ez így nagyjából tízszer annyi idő, mintha akár csak külön-külön olvasnám mindhárom könyvet, ugyanis mindig újra és újra megszakad az olvasás „lendülete” azzal, hogy keresgélnem kell az azonos sorokat egyik, másik és harmadik könyvben. Szóval egy oldalt kb húsz perc alatt olvasok el J. Ha közben még ki is jegyzetelném az érdekességeket, akkor szerintem egy nap alatt olvasnék el egy oldalt. Szinte minden egyes mondatban van valami, amit ki lehetne emelni, amit én máshogy fogalmaznék, vagy ami nagyon frappáns, vagy éppen orbitálisan oda nem illő hülyeség. De a legrosszabb a következetlenség a fordítások kötött.

Most ez gondolom nem sokakat érdekel, de azért leírom a tapasztalataimat, mert engem viszont igen. Szóval eredetileg én nagyon szkeptikusan ültem le az új fordítás elé, nagyon szerettem a régit (ebben a verzióban kb. hét-nyolcszor olvastam a könyvet). A projekt előtt már sokat olvastam az új fordításról, szinte kivétel nélkül mindenki kritizálta, ami nem csoda, hiszen egy magyarul is sikeres kultregényről van szó, aminek ráadásul A CÍMÉT IS MEGVÁLTOZTATTÁK – ergo nem sok eséllyel indult, hogy bárkinek is megnyerje a tetszését. De valahol azt is megértem, hogy miért gondolta valaki azt, hogy szükség lenne egy újrafordításra. Korábban ugyanis nem voltak annyira szigorú stilisztikai követelmények a fordítások tekintetében, egy fordító simán belevihette adott műbe a saját stílusát, egy nem tetsző részt akár át is írhatott saját szájízének megfelelően. Ez történt a Zabhegyezővel is, rengeteg helyen pontatlan az első fordítása, az eredetiben lévő rövid tőmondatokat nagyon sokszor összevonta a fordító, persze nyilván azért, hogy gördülékenyebb legyen a szöveg, de ezzel pont, hogy elveszik az a stílusréteg, ami Salingernek eléggé a sajátja, hogy rövid, minimalista stílusban fogalmazza meg a mondanivalóját. Ilyen az új fordításban már (elvileg) nincs, a mondathatárokat ma nagyon szigorúan veszik. Aztán ott van az, hogy az első fordítás néha kicsit modoros, elkeni a káromkodásokat, finomítja a sokszor durva szövegeket, és maga a szleng is régiesnek tűnhet mai füllel – az új fordítás viszont átesik a ló túlsó oldalára, folyton bazmegol és kurvaanyázik, másrészről viszont ebben is vannak olyan szlengkifejezések, és egyáltalán olyan szavak, amiket soha az életben nem használ a mai fiatal korosztály. Ez van akkor, amikor egy idősebb fordító azt hiszi, beszéli a fiatalok nyelvét, de igazából nagyon nem. És egyáltalán, szerintem nagyon nem sikerült ezzel sem eltalálni Holden Caulfield beszédmódját, aki nem egy tróger, hanem igenis egy magát sokszor nagyon választékosan kifejező, művelt, olvasott srác, aki persze káromkodik is, de semmiképpen nem egy suttyó paraszt.

Aztán a régi fordításban vannak egyértelmű félrefordítások, rosszul értelmezett szövegek, amiket dicséretes módon kijavít az új fordítás (persze meglévő szöveget javítani nyilván könnyebb), viszont cserébe vannak benne új félrefordítások, és rettentő sok szerkesztői baki, amikor magyartalanul hangzó mondatszerkezetek maradtak benne, meg olyan nyilvánvaló(an kiszűrendő) dolgok, mint hogy az eighteen-t ’tizenhét’-nek fordítják.(!)

Szóval amit ebből az egészből ki akartam hozni: szomorú vagyok, mert most azt érzem, hogy van a Catcher in the Rye-nak egy régi fordítása, amit egyre kevésbé szeretek, azért, mert bár kellemes stílusa van, és nagyon jó írás, de nem az (hangvételében), ami ez a mű eredetileg volt; és van egy új fordítás, ami igyekszik sokkal jobban hasonlítani az eredetire, és minél jobban különbözni az első fordítástól, de talán pont ez utóbbi miatt szintén nem tudta megfogni azt a hangot, amin az eredeti mű megszólal. És most lehet, hogy én vagyok kultúrsznob, vagy túlságosan rápörögtem erre a témára, de mindenképpen csalódott vagyok, mert mi az, hogy csak eredetiben lehet olvasni valamit, miért nem tudták másodszorra sem átültetni ezt a sztorit a mi ékes szép anyanyelvünkre??!