Don Quijote

Múlt hét csütörtökön megnéztük a Szkéné Színház Don Quijote-ját, ami egyrészt azért volt élmény, mert már nagyjából nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára színházban, denagyjából úgy saccolom, hogy több mint három évvel ezelőtt; másrészt, mert azokkal az emberekkel néztem meg egy Mucsi Zoltán-Scherer Péter darabot, akikkel anno az ÖSSZES Jancsó Miklós-féle Kapa-Pepe filmet rongyosra néztük, és akár órákig is el tudtunk volna beszélgetni egymással kizárólag filmidézetekben.

Érdekességként azt is leírom, hogy egyébként a Don Quijote az a darab, amit életemben eddig a legtöbbször láttam, ugyanis gimi alatt gyakorlatilag a Magyar Színház (akkor még Nemzeti Színház(!)) szomszédságában laktunk koleszban, ahol mindig volt színházbérlet véve, és úgy kellett vadászni az embereket egy-egy darabra, szóval a nyolc év alatt legalább négyszer láttam teljesen ugyanazt a Don Quijote-t (a dobogó második helyén a Godspell áll, amit viszont azért néztem meg háromszor kb két éven belül, mert iszonyúan tetszett. Azóta is sajnálom, hogy már csak vidéken játsszák hébe-hóba…).

Na de visszatérve a mostanira: imádom a Mucsi-Scherer párost, és ebben is nagyok voltak, egyszerűen megunhatatlanok, és tök jó volt megint együtt lenni szordzzsal, meg Antiatival, még ha csak két órácskára is, és azért sajnálom, hogy már nagyjából a lehetetlenséggel határos bármilyen programot is összeegyeztetni bárkivel a gyerekek miatt, mert azért ezek jó dolgok. (De ilyenkor azt szoktam mondani mindig Sz-nek, hogy “már csak 10-15 év, és mindent csinálhatunk úgy mint régen, csak azt a kis időt kell kivárni!”)

lokálpatrióta

Már jó ideje akartam írni egy helyről a környékünkön, manapság úgyis reneszánszát éli a lokálpatriotizmus, egyrészt, másrészt meg a különböző kajáldák tesztelése is nagyon divatos. Ez a poszt most ötvözi a kettőt.

Szóval amikor megyünk játszótérre a Városligetbe, akkor szoktunk találkozni a Halműhely nevű hellyel, ami már első látásra megtetszett (ez több mint egy éve volt már, és ekkor még Keszegsütőnek hívták). Kitaláltam, hogy eszek egy jó kis sült keszeget, de aztán amikor odamentünk, mégis mást kértem, mert egyből azzal indított a srác, hogy ez nem ám az a klasszikus paprikás lisztes keszeg, amire esetleg számíthatok, hanem valami speciális keverékkel sütik ki, csak szól. De jóféle kaját csinálnak, legtöbbször harcsafilét szoktunk enni, egyszer kipróbáltam a haltepertőt(!) is, van füstölt harcsa is, meg azért nem rossz a keszeg sem, egyszer végülis azt is ettem már, de tényleg nem olyan, mint az otthoni. Amúgy nem egy nagy durranás a hely, összesen van benne három asztal, de több nem is kell, mert én abból a néhány alkalomból, amikor ott voltam, soha nem találkoztam két embernél többel, szóval annyira nagy forgalmuk nincs (vagy csak én járok rosszkor…). Igazából semmi kirívóan jó nincs benne, csak az, hogy közel van, meg hogy láthatóan akik csinálják, azok elhivatottak és szeretnek ezzel foglalkozni, és ez bőven elég (nekem). A hal meg egészséges, és finom is, amit csinálnak, ott csinálják meg előttem, szóval látom is, hogy miből készül… zengjek még ódákat? Inkább nem, most elég. Nyilván ízlések és pofonok, itt azért elég egységes az ízvilág, szóval nem biztos, hogy mindenkinek bejön, de aki amúgy szereti a halat, annak egy próbát megér.

Van egy másik hely, ami pedig még sokkal közelebb, egy háztömbnyire van tőlünk, és szintén már egy ideje be akartam térni ide (valamikor tavasszal nyitottak), de csak most hétvégén sikerült kipróbálni. Baan’s Kitchen névre hallgat, és alapvetően egy hamburgerező, de a jobb fajtából, és vannak benne olyan érdekességek is, mint vaddisznóburger, meg szarvasburger(!). Utóbbit egyből meg is kóstoltam, ugyanis amikor bementem, és elmondtam mit szeretnék kérni, közölték velem, hogy már csak egy adag marhahús van (déli tizenkettő az időpont, nem zárás előtt 10 perccel estem be…), úgyhogy a két burgerből az egyiket meg tudják csinálni, amit kértem, de a másik legyen valami más húsból (mert marhán kívül minden másuk volt)… Hát jó, mondom akkor legyen a szarvas, egyszer élünk. Egyébként ez a készlethiány nem általános (állítólag), szóval nem arról van szó, hogy ez valami pénzmosó hely lenne (bár lokáció alapján simán lehetne az is akár), hanem csak egyszerűen elakadt az utánpótlásuk valahol a városban… Mindegy, nem firtattam, hanem amíg elkészültek az ételek, végigböngésztem az étlapot, hogy mit nem fogok enni, és azért elég jól hangzó hamburgereket találtam, meg van többféle hot dog is, szóval ide még vissza fogok térni. Meg a nagy várakozásban megláttam a Tikkadt szöcske nevű “magyar kólát”, és ez annyira abszurdnak tűnt (még sose találkoztam vele eddig), hogy vennem kellett egyet. Valahogy sosem értettem, miért akar valaki saját kólát gyártani, az eredeti ízvilágot úgysem tudja elérni, és valóban, a szöcskének is volt egy kis mellék-, vagy utóíze, de egynek jó volt. A hamburgerek meg… a sima jó volt, a szarvashúst meg nem véletlenül nem szokták hamburgerként tálalni, szóval olyat többet nem fogok enni, nem volt az sem rossz, csak valahogy nem illett össze – meg az mindkettőre igaz, hogy sajnos a zsemléje nem olyan, mint amit én általában szeretek, ezt leszámítva egy tök jó hely ez is, és mivel tényleg ennyire közel van hozzánk, biztos, hogy fogok még valamikor hozni innen kaját.

Még egy érdekesség ezekről a helyekről, hogy mindkettő vidékről jött fel, a Halműhely miskolci illetőségű eredetileg (a halak meg a Tiszából származnak – mondjuk ezt a részét már nem tudom leellenőrizni), a burgeres meg szegedi. Azt nem tudom, hogy hosszútávon mennyire maradnak majd életképesek, mindenesetre én támogatom őket (már ha a kéthavonta egy kajálás annak minősül, kb ilyen gyakoriságot tudok elképzelni…), meg azt is, hogy minél több ilyen hely költözzön még ide! :)

Zabhegyezgető

A napokban ismét erőt vettem magamon, hogy folytassam nagy projektemet, mégpedig azt, hogy párhuzamosan olvasom a Catcher in the Rye-t, a Zabhegyezőt és a Rozsban a fogót. Ezt nagyjából fél éve(!) kezdtem, és eddig olyan harminc oldalig jutottam (vagy, ami még pontosabb: a negyedik fejezetig – összesen 26 fejezete van). Módszerem az, hogy elolvasok egy mondatot angolul, fejben átgondolom, én hogyan fordítanám le, utána megnézem a régi fordítást, majd pedig az újat, aztán értékelem, melyik hogyan tetszett. Ez így nagyjából tízszer annyi idő, mintha akár csak külön-külön olvasnám mindhárom könyvet, ugyanis mindig újra és újra megszakad az olvasás „lendülete” azzal, hogy keresgélnem kell az azonos sorokat egyik, másik és harmadik könyvben. Szóval egy oldalt kb húsz perc alatt olvasok el J. Ha közben még ki is jegyzetelném az érdekességeket, akkor szerintem egy nap alatt olvasnék el egy oldalt. Szinte minden egyes mondatban van valami, amit ki lehetne emelni, amit én máshogy fogalmaznék, vagy ami nagyon frappáns, vagy éppen orbitálisan oda nem illő hülyeség. De a legrosszabb a következetlenség a fordítások kötött.

Most ez gondolom nem sokakat érdekel, de azért leírom a tapasztalataimat, mert engem viszont igen. Szóval eredetileg én nagyon szkeptikusan ültem le az új fordítás elé, nagyon szerettem a régit (ebben a verzióban kb. hét-nyolcszor olvastam a könyvet). A projekt előtt már sokat olvastam az új fordításról, szinte kivétel nélkül mindenki kritizálta, ami nem csoda, hiszen egy magyarul is sikeres kultregényről van szó, aminek ráadásul A CÍMÉT IS MEGVÁLTOZTATTÁK – ergo nem sok eséllyel indult, hogy bárkinek is megnyerje a tetszését. De valahol azt is megértem, hogy miért gondolta valaki azt, hogy szükség lenne egy újrafordításra. Korábban ugyanis nem voltak annyira szigorú stilisztikai követelmények a fordítások tekintetében, egy fordító simán belevihette adott műbe a saját stílusát, egy nem tetsző részt akár át is írhatott saját szájízének megfelelően. Ez történt a Zabhegyezővel is, rengeteg helyen pontatlan az első fordítása, az eredetiben lévő rövid tőmondatokat nagyon sokszor összevonta a fordító, persze nyilván azért, hogy gördülékenyebb legyen a szöveg, de ezzel pont, hogy elveszik az a stílusréteg, ami Salingernek eléggé a sajátja, hogy rövid, minimalista stílusban fogalmazza meg a mondanivalóját. Ilyen az új fordításban már (elvileg) nincs, a mondathatárokat ma nagyon szigorúan veszik. Aztán ott van az, hogy az első fordítás néha kicsit modoros, elkeni a káromkodásokat, finomítja a sokszor durva szövegeket, és maga a szleng is régiesnek tűnhet mai füllel – az új fordítás viszont átesik a ló túlsó oldalára, folyton bazmegol és kurvaanyázik, másrészről viszont ebben is vannak olyan szlengkifejezések, és egyáltalán olyan szavak, amiket soha az életben nem használ a mai fiatal korosztály. Ez van akkor, amikor egy idősebb fordító azt hiszi, beszéli a fiatalok nyelvét, de igazából nagyon nem. És egyáltalán, szerintem nagyon nem sikerült ezzel sem eltalálni Holden Caulfield beszédmódját, aki nem egy tróger, hanem igenis egy magát sokszor nagyon választékosan kifejező, művelt, olvasott srác, aki persze káromkodik is, de semmiképpen nem egy suttyó paraszt.

Aztán a régi fordításban vannak egyértelmű félrefordítások, rosszul értelmezett szövegek, amiket dicséretes módon kijavít az új fordítás (persze meglévő szöveget javítani nyilván könnyebb), viszont cserébe vannak benne új félrefordítások, és rettentő sok szerkesztői baki, amikor magyartalanul hangzó mondatszerkezetek maradtak benne, meg olyan nyilvánvaló(an kiszűrendő) dolgok, mint hogy az eighteen-t ’tizenhét’-nek fordítják.(!)

Szóval amit ebből az egészből ki akartam hozni: szomorú vagyok, mert most azt érzem, hogy van a Catcher in the Rye-nak egy régi fordítása, amit egyre kevésbé szeretek, azért, mert bár kellemes stílusa van, és nagyon jó írás, de nem az (hangvételében), ami ez a mű eredetileg volt; és van egy új fordítás, ami igyekszik sokkal jobban hasonlítani az eredetire, és minél jobban különbözni az első fordítástól, de talán pont ez utóbbi miatt szintén nem tudta megfogni azt a hangot, amin az eredeti mű megszólal. És most lehet, hogy én vagyok kultúrsznob, vagy túlságosan rápörögtem erre a témára, de mindenképpen csalódott vagyok, mert mi az, hogy csak eredetiben lehet olvasni valamit, miért nem tudták másodszorra sem átültetni ezt a sztorit a mi ékes szép anyanyelvünkre??!

visszatérés

Hihetetlen, hogy minél régebben írok utoljára, annál nehezebb rávennem magam, hogy megint leüljek pötyögni egy kicsit. Valahogy mindig olyankor jut eszembe, amikor nem vagyok gépközelben, hogy “basszus, akartam írni, és megint elfelejtettem”. Mert amikor itt vagyok a gép előtt, akkor meg valahogy mindig van valami más, ami az eszembe jut, és teljes mértékben feledésbe merül, hogy van ez az én kis blogom is. Szóval most akkor jól kimagyaráztam magam annak a nagyszámú olvasótáboromnak, akik napról napra tűkön ülve, körömrágva várták, hogy mikor jön már az új poszt; bocs fiúk (lányok).

De azért, hogy folytassam a magyarázkodást: augusztus közepén jó sok időt elvett az, hogy véghezvittük a leges-leges-leges-legutolsó (de tényleg!) lakásfelújítási projektet, és ez kipakolással-visszapakolással együtt majdnem két hetemet elvette, amikor a legutolsó dolog, amihez kedvem lett volna, hogy blogolgassak, volt itt sokminden egyéb. De legalább kész van, és most már tényleg az égvilágon semmit nem tervezünk ezzel a lakással, maximum festeni valamikor (a távoli jövőben), vagy a bútorokat ide-oda rendezni, esetleg egy-két képet feltenni a falra, de ez a maximum (illetve most hazudtam, mert pont a jövő héten még felszerelünk egy bordásfalat is a gyerekeknek, de ez sem olyan jellegű dolog, ami egy óránál több időt elvenne). A másik meg, hogy közvetlenül ez után valahogy megint összeomlott a windows-om (bár szerintem most kb két évig is húzta, az nem rossz…), és az, hogy újra felállítsam a rendszert minden kis apró beállításommal (ráadásul Win8.1-en a 7-es után – mert ha már így alakult, akkor ápgrédeljek már egy kicsit…), szintén legalább öt estémet elvitte.

Szóval ezzel nagyjából le is fedtem az augusztus második felét, az első fele meg már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá, de ez valószínűleg azért is van így, mert az égvilágon semmi érdekes nem történt akkor.

Aztán most meg már igencsak benne vagyunk a szeptemberben. Kislányom elkezdte az óvodát, ami kisebbfajta sokk számomra, mert ha most már ovis, akkor nemsokára iskolás lesz, és úristen, azért nem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok ilyen hamar eljönnek, még én is alig fejeztem be a sulit (ha jól meggondolom, még most is járok), erre most meg a gyerekeim fogják elkezdeni? Hát micsoda világ ez? Hova ez a rohanás???! Szóval ezt még nekem szoknom kell, de épp ez az, hogy félek, mire megszoknám, már vége is lesz. Valahogy nekem gyerekként természetes volt, hogy növök, és sose értettem, amikor valaki csodálkozva mondta nekem (vagy a szüleimnek), hogy milyen sokat nőttem, de felnőttként ez tényleg egészen sokkoló tud lenni, hogy megnézek mondjuk egy fél évvel, vagy egy évvel ezelőtti képet, és elképesztően mellbevágó, hogy ahhoz képest már mekkorák a gyerekek most. És belegondolni, hogy ez még hosszú évekig így fog menni, amíg egyszer csak már megszűnnek gyerekek lenni, én meg még mindig úgy fogom érezni, hogy még csak most végeztem a gimiben. Persze biztos akkor már éppen máshogy fogom érezni az idő múlását, és a saját gyerekkorom is végtelenül messzinek fog tűnni, de valahogy ezt olyan nehéz elképzelni…

Na, elkalandoztam. Szóval kezdődött az ovi, tiszta stressz, meg minden, rajtam kívül jól le is betegedett az egész család a hétvégén, csak a szokásos megfázás, és már jönnek is ki belőle, de most ez a hét ezzel telt nagyjából.

És amiről pedig regényeket, regényfolyamokat írhatnék, de mégsem írok inkább egy szót se, az meg a munka, ahol napról napra egészen extrém dolgokat tud produkálni az élet, és azt gondolom minden reggel, hogy nekem már nem nagyon lehet újat mutatni, aztán mindig bebizonyosodik, hogy de mégis… Szóval a munka az izgalmas, jelenleg például úgy tűnik, hogy teljesen más irányba kezd elmozdulni a tevékenységünk, mint amit elkezdtünk úgy másfél éve, de mi azért még mindig ugyanúgy csinálunk mindent, ahogy eddig, amiből a végén nem tudom, mi fog kisülni, de egyre kevésbé hiszem, hogy bármi értelmes… Na és pont ezért nem írok a munkáról, mert csak így rébuszokban tudnék róla beszélni, és ennek meg tökre semmi értelme, tehát akkor ezt a szeletét hagyjuk is az életemnek, mindenesetre megemlítettem, hogy ez is megvan még, ugyanott vagyok, azt nem mondom, hogy minden szipi-szuper, de azért valahogy elvagyunk.

És akkor most, hogy így ideömlesztettem ezt a sokmindent, ígérem nem tűnök el megint másfél hónapra, hanem próbálok megosztani ezt-azt, egy dolgot már kis is találtam, de biztos vagyok benne, hogy lesz még több téma is idővel… Akkor most ennyi.