A héten Portugáliában jártunk, egészen pontosan Lisszabonban, meg kicsit a környékén. Lehetne mondani, hogy nyaraltunk, de egyrészt még nincs nyár, másrészt meg – még Portugáliában sem volt nyár. Nagyon nem. Kicsit hitetlenkedve néztem még itthon az időjárás-előrejelzést, miszerint 16 fokra és esőre kell számítanunk, ennek ellenére a bepakolásnál a legnagyobb problémánk még az volt, hogy milyen kiszerelésben szállítsuk a naptejet úgy, hogy fel lehessen vinni a repülőre.
Hát a naptejre egyáltalán nem volt szükség, meg kb még a rövidnadrágra sem, mert tényleg hűvös volt az idő, és tényleg esett az eső. Még szerencse, hogy a gyerekeknek Sz pakolt, így került be meleg ruha is, meg esernyő/esőkabát, ha rajtam múlik, ezeket biztosan itthon hagyjuk.
Na jó, azért tegyük hozzá, hogy annyira vészes nem volt a helyzet, pontosabb lenne a “változékony idő” megfogalmazás, mert amellett, hogy esett, meg borús volt, azért a nap is sütött néha, és olyankor tényleg meleg volt. Csak hát az egyszeri utazó nem erre számít, főleg, hogy a leírásokban mindenhol azt olvastam, lehetőleg NE nyáron menjen az ember Portugáliába, hanem április-májusban, illetve szeptember-októberben, akkor már kibírhatóbb a klíma. Na mondom, mi bátrak leszünk, a májust is bevállaljuk. (Megjegyzés: semmilyen útibeszámolónak ne higgyetek!)
Általában úgy nézett ki egy nap, hogy reggel felkeltünk, aztán kinéztünk az ablakon (a fenti kép NEM a szállásunk ablakából készült), és azt latolgattuk, vajon ki tudunk-e egyáltalán mozdulni a szobából aznap. Szerencsére általában 10 óra körülre megemberelte magát az idő, elállt az eső, és kicsit oszladozni kezdtek a felhők, úgyhogy útra kelhettünk – megjegyzem, két gyerekkel amúgy sem tudunk korábban elkészülni, hiába kelnek korán a kicsik, valahogy mindig a fél délelőtt eltelik, mire össze tudunk szedelődzködni.
Igyekeztünk gyerekbaráttá tenni a dolgot, de azért a várost is szerettük volna bejárni rendesen, és ez a kettő sajnos nem feltétlenül fedi egymást. De például az Oceanarium, vagyis a lisszaboni Tropicarium megnyerte a kislányom tetszését is, nagyjából az első napot itt töltöttük, és néztük a halakat. Egyébként tényleg jó volt, igaz, rájasimogató nem volt, meg a teknősöket is beharangoztuk, és azok sem voltak, de ezeket csak mi hiányoltuk, a gyerekeknek tökéletesen megfelelt a többi is. Sőt, Zsófiban konkrétan az egyik akváriumot pucoló búvár maradt meg legjobban. Neki egyébként is mások a preferenciái, a szállásunk ablakából például tökéletes kilátás nyílt szemben egy építkezésre, ahol folyamatosan nyomon tudta követni, éppen hány betonkeverő autó áll, és mit csinálnak a daruk, útközben pedig a legnagyobb élvezetet a metrózás, a buszok látványa, illetve a repülők hangja jelentette számára.
Apropó repülők: na, hát az út sem volt egyszerű. A korábbi párizsi repülésből indultunk ki, ami így utólag belegondolva egészen idilli volt, ezért aztán nagy magabiztossággal vágtunk bele az újabb repülőútba, de gyorsan szögezzük le: gyerekkel repülni bonyolult. Ott van ugye mindjárt a beszállás, amit úgy harangoztunk be, hogy milyen izgalmas lesz, juhú; ehhez képest azt látja a gyerek, hogy sorba kell állni, csomagokat odaadni átnézésre (még a Brumma-macit is!), a bizonytalanságba, amit aztán szerencsére visszakaptunk, de aztán menni kell előre, keresgélni az irányt, várakozni, nem lehet szaladgálni, vagy megnézni az érdekes dolgokat, megint át kell menni egy kapun, megint várakozni kell, megint menni előre, sorban állni, nem lehet szaladgálni, és mire már a repülőn vagyunk, meg is unta az egészet, de akkor még mindig nem szállunk fel, és várunk, és várunk, és amikor felszállunk, akkor sem lehet kinézni az ablakon, mert az túl magasan van, hanem ülni kell és becsatolni az övet, és úgy semmi, de semmi érdekes nincs az egészben. És még csak azután következik a négyórás út :)
Szóval gondoltuk, majd milyen izgi lesz, de nem volt az, meg azt is, hogy az úton majd alszanak, hát nem aludtak. Visszafelé szerencsére már igen, de akkor este nyolckor indultunk, úgyhogy az lett volna még szép, ha ott is elkezdődik a tombolás.
De visszatérve Lisszabonhoz: szép város, sokat lehet benne bolyongani, hangulatos, és nem is olyan befogadhatatlanul nagy. Dimbes-dombos, ez külön tetszett, jók ezek a zegzugos utcák, és ami még nagyon izgatta a fantáziánkat, hogy ott van mellettünk az óceán.
A környéken egy dolgot akartunk igazán megnézni, ez pedig a kontinentális Európa legnyugatibb pontja volt (a híres Cabo da Roca), illetve az Atlanti-óceán látványa, és büszkén jelenthetem: sikerült. Ott jártunk, megnéztük, és ez speciel tényleg nyújtott akkora élményt, mint amennyit áradoztak róla a leírásokban. Persze lehet, hogy nekem csak a “földrajzos múltam” miatt volt annyira katartikus, hogy ott állhatok a “világ peremén”, de szerintem ez mindenhogyan egy nagy élmény. Aznap szerencsére az idő is engedett, vagy ott legalábbis szép volt, mert a városban szerintem akkor is elég borús volt.
Nagyjából így telt, túléltük, hazatértünk, szóval azt hiszem sikeresnek értékelhetjük a missziót. És most egy darabig nem nagyon vágyunk nagyobb útra, jó lesz nekünk itthon is :)
Pytta blog 