Két napja véletlenül a buszon találkoztam egy olyan volt gimis osztálytársammal, akit utoljára, ha jól emlékszem, az esküvőmön láttam, ami… hát nem most volt. Az Astoria és a Keleti között utaztunk együtt (ez olyan hét perces menetidő), úgyhogy kb csak annyira volt időnk, hogy mindketten gyorsan ledaráljuk, mit csinálunk mostanában, meg, hogy mi történt velünk nagy vonalakban az elmúlt öt évben :)
Mindez persze nem egy nagy történet, csak hozzá kell tennem, hogy ez a srác volt az egyik legjobb barátom, vele volt az egyik legszorosabb kapcsolatom a nyolc év alatt (igazából csak hat, mert ő később csatlakozott hozzánk, de lényeg a lényeg, ugyanúgy gyakorlatilag együtt nőttünk fel, ahogy a többiekkel is). És ha ez eszembe jut, akkor mindig valahogy lehangol, hogy a suli után mennyire megszakadt vele a kapcsolatom. Egy-két évig ha jól emlékszem, még fel-felbukkant ilyen-olyan találkozókon, de pl amikor az esküvőre hívtam, már az előtt is évek óta nem hallottam felőle, aztán… utána sem. Amúgy az kedves gesztus volt, hogy egyáltalán akkor eljött, örültem neki, dehát visszavonhatatlanul szétváltak útjaink. Pedig most is tök szívesen leültem volna vele beszélgetni még hosszabban is, és azóta mindig figyelem, hátha véletlenül megint együtt utazunk – de nagy illúzióim nincsenek.
Érdekes, hogy egy másik, ha lehet, még szorosabb barátságom is nagyjából ugyanígy ért véget, azzal a sráccal, akivel szinte egy padban ültünk nyolc éven keresztül, és vele is gimi után még pár évig hébe-hóba találkoztunk, nagyjából öt éve viszont semmilyen kommunikáció nincs köztünk. Ő mondjuk még eljött a 10 éves osztálytalálkozóra két éve (ez durva, hogy idén már húsz (!) éve ismerjük egymást), de egy „– Mi van veled? – Jól vagyok.”-szintű beszélgetésnél mélyebbet már nem is emlékszem, mikor folytattam vele.
Mindezt úgy, hogy mindkettő említett személy legalábbis Budapesten dolgozik, de egyikük itt is él, másikuk az agglomerációban – ami azért nem Németország, vagy Anglia, hogy ne tudnánk bármikor összefutni.
Ezzel együtt egy csomó másik osztálytársammal viszont még mindig igyekszünk tartani a kapcsolatot, pont múlt hétvégén is találkoztunk szűk körben, ezek is egyre jobban átalakulnak, az apropók már az esküvői időpontok és gyerekbejelentések körül mozognak, de ez tök jó, hogy van egy ilyen társaság, akivel nagyjából együtt „haladunk”, elmegyünk egymás esküvőire, követjük a családjaink gyarapodását, megosztjuk egymással életünk eseményeit stb. Viszont tök szomorú, hogy pont az a pár ember, akik hozzám legközelebb álltak hosszú éveken át, kihullottak ebből a körből, és nyilván egyre nehezebb lenne már „visszatalálniuk”, és valljuk be, ennek nincs is túl sok esélye.
Maradnak a véletlen „spontán” találkozók, kínos mosolygások, meg az a nyomasztó érzés bennem, hogy milyen jó lenne, ha máshogy lenne…
Pytta blog 