Van valami

Van ez a film: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Kicsit gondolkozós, kicsit elvont, de semmiképpen nem mondanám művészfilmnek, igazából nekem teljesen bejött. Nem egy korszakalkotó valami, de ötletes, meg minden. De most nem is erről akarok írni, mármint nem a sztorijáról, vagy ilyesmi, hanem arról, hogy van benne egy óriási jelenet. Minél többször nézem meg, annál jobban tetszik. Megmutattam már az összes munkatársamnak, aztán azóta már egy csomóan közülük megmutatták az ő ismerőseiknek, annyira tetszett nekik is. Szerintem mindenki át tudja érezni a jelenetet, nekem azért különösen szívhez szóló, mert ugye én magam is földrajzot tanultam, egyetemen is, gimiben még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy tanár legyek, de aztán ezt hamar elvetettem. Szóval ezért. De ettől függetlenül is szerintem nagyon eltalálták, úgyhogy most ide is belinkelem:

havazás

Múltkor, még január elején, amikor esett egy kis hó, vettem egy szánkót, és azt hiszem, még aznap este ki is mentünk kislányommal a Ligetbe szánkózni. Nem életében először, mert tavaly is ült már szánkón egyszer, de nyilván nem emlékezett rá, úgyhogy teljesen újszerű volt neki az élmény. Aztán másnapra el is olvadt a hó.

Most szerencsére hétvégén esett, úgyhogy vasárnap ki tudtunk menni, ráadásul kétszer is, délelőtt, meg délután, aztán most úgy tűnik megint elolvad a hó. De legalább láttunk még idén! (És mindezt csak azért írtam, mert most fényképeztem is, amit szépen be lehet ide tenni.)

Szigorúan csak egyedül, pedig legutóbb még én is mögé ülhettem…

suli

Csütörtökön megvolt életem leglazább vizsgája – a fordítóképzés záróvizsgája.

Az egész úgy kezdődött, hogy decemberben értesítettek a vizsgáról, majd kaptunk egy tételsort, ami a “fordítástudomány elmélete” című tárgyat kivéve csak és kizárólag úgynevezett “töltelék” tantárgyak tételeit tartalmazza, amiket azért tanítottak nekünk, hogy legyen valami közös valóságalapunk az egyes szakfordítási témakörökhöz. Ilyenekre gondolok, mint jogi alapismeretek, gazdasági alapismeretek, európai uniós ismeretek, interkulturális kommunikáció stb.

A vizsgát eleve nem vettem túl komolyan, messziről lerítt, hogy csak azért tették be a tanrendbe, mert kötelező elem, úgy voltam vele, megbuktatni már csak nem fognak, akkor meg mindegy (ja, azt nem tudom, meséltem-e, hogy akkora stréber voltam, hogy színötös lett az utolsó félévem, a portfóliómra – ami itt a szakdolgozatnak felel meg kb – pedig 50-ből 50 pontot kaptam, ami persze felveti a kérdést, hogy egyáltalán elolvasta-e bárki, de én azért büszke voltam magamra). Volt viszont pár csoporttársam (elsősorban a hollandosok meg a németesek között), aki ezen az egészen annyira felháborodott, hogy már-már jogi lépéseket fontolgatott, ami végülis abban csúcsosodott ki, hogy egy nyílt levelet intéztünk a dékánhoz azzal a felszólítással, hogy valamit sürgősen tegyenek az ügyben. Az volt az érvelés, hogy korábban ilyen záróvizsgáról nem is volt szó, és különben is miért kell ezekből a tárgyakból – amiknek egyébként vajmi kevés köze van a fordításhoz – még egyszer számot adni, és hagyjuk inkább ezt az egészet. Sok reményt nem fűztem a pozitív kimenetelhez, de azért én is nevemet adtam a petícióhoz. Pár nappal később (és ez már kb egy héttel a vizsgaidőpont előtt volt) írtak, hogy a dékán személyesen is beszélni kíván velünk. A beszélgetésen sajnos nem tudtam részt venni, de lényeg a lényeg, másnap jött az e-mail, hogy beadták a derekukat, ugyan lesz vizsga, de az a portfólió megbeszélésére fog szorítkozni, a tételsort meg úgy ahogy van, felejtsük el. Ez tök jó, mert odáig elő sem vettem, és mivel a portfólióm – mint már említettem – elég pozitív értékelést kapott, ezért szó szerint _semmit_ nem készültem a “vizsgára”, bementem, válaszoltam az előre megírt két kérdésre az esszémmel kapcsolatban, kicsit beszélgettünk még borzasztó banális dolgokról, aztán elköszöntem – és ennyi volt.

Egy dolgot sajnálok, hogy a katarzis elmaradt, nincs bennem az a jóleső érzés, hogy na most akkor befejeztem valamit, persze még a papír sincs a kezemben róla, úgyhogy remélem majd akkor átélem.

Mindenesetre annak borzasztóan örülök, hogy nem kell több szombatot erre áldoznom, és nem mondom, hogy totálisan elfecsérelt idő volt ez a három félév – mert egyáltalán nem volt az -, de mai fejjel azt hiszem, kétszer is meggondolnám, mielőtt belevágok ilyesmibe. Szép volt, jó volt (hasznos is volt!), de azt hiszem, elég volt.

Pótlás

Na, egy időre megint jól eltűntem, pedig komolyan már kb szilveszter óta fogalmazgatom, hogy mit akarok írni. Persze amit akkor kitaláltam, azt már nem fogom, úgyhogy kár is volt ezt felemlegetni.

A december úgy elszállt, ahogy van, vagyis, hogy eltelt, de erről igazából nem tudok sokmindent írni. Olyan volt, mint egy hosszú, véget nem érő nap. Mégis most, ahogy visszagondolok rá, inkább olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna. Szóval az idő relatív.

De amellett, hogy igyekeztünk a legjobban kibalanszírozni a családi időbeosztást, még ráadásul haladnom kellett a doktori sulival is, leginkább emiatt nem volt energiám írni (időm még csak-csak, de valahogy nekem rá kell venni magam, hogy leüljek, és végiggondoljam a dolgokat…), de elvileg pénteken leadtam minden leadandót, a vizsgák meg fogalmam sincs, hogy hogy lesznek, de az már nem vészes, emellett meg csütörtökön lesz a záróvizsgám a Károlin, úgyhogy most meg erre próbálok koncentrálni…

Év elején vettem egy egész komoly fényképezőgépet, ugyanis egyrészt a mostani Sz-é, másrészt meg nyár óta van az objektíven egy sötét folt a bal felső sarokban, amit sehogyan sem tudok letörölni, és igazából ez indított arra, hogy megvalósítsam a régi álmom, és vegyek egy rendes gépet. Kb egy hétig tanultam, hogyan kell egyáltalán kezelni, most már csak az hiányzik, hogy elmenjünk valahova, ahol tudok mit fényképezni, mert pl a szobánkról már csináltam vagy 200 képet, de az annyira nem izgalmas téma, azt hiszem.

Majd teszek fel képeket, ha lesz mit. És akkor legalább szép lesz a blog, ha már értelmes dolgokat nem tudok írni. De azért megpróbálom ebben is összeszedni magam…!