napiháborgás

Egy érdekes trendre figyeltem fel, ami nyilván egyrészt nem új, másrészt meg senkit nem érdekel, de engem valami hihetetlen módon tud zavarni – mi mással lehetne kapcsolatban, mint a facebookkal (Mi?? Egy csomó minden mással lehetne még kapcsolatban. Például… a menekültekkel. Mindegy.), amit fogalmam sincs, hogy miért szoktam nézegetni (de tudom amúgy: pár hónapja regisztráltam a képregény keres-kínál csoportba, és mindig meg kell néznem, tettek-e fel valami új hirdetést, nehogy lemaradjak az évszázad fogásáról, de mondanom sem kell, hogy sosincs semmi, és igazából már nagyjából le is csengett a képregényláz nálam, szóval tökfelesleges dolog ez is az életemben), de legalább jó alkalom arra, hogy mindig felhúzzam magam.

Szóval ugyebár július-augusztus a házasságkötések szempontjából legkedveltebb hónapok, minden hétre jut legalább egy-két csokor fotó, olyanoké is, akiket nem is ismerek, de arra már végképp nem próbálok rájönni, hogy a facebook mit mi alapján tesz ki a hírfalamra. És még ezzel nincs is semmi baj, a házasság komoly dolog, ha nem teszel ki róla képeket/életesemény bejegyzést, olyan mintha meg se történt volna (és pláne, lemaradsz vagy kétszáz lájkról). De az, amikor egy-két-x évvel az esküvő után valaki kitesz egy “jól csak a szívével lát az ember…” típusú idézetet (ami nyilván az esküvői meghívóról származik), egy “el sem hiszem, hogy már x éve volt Drágám!” felkiáltással (nyilvánvalóan beteggelve az adott házastársat, még jobb, ha hashtagek is sorakoznak, #4ever2gether, meg hasonlók), és egy extra igénytelenül összegányolt fotómontázst a Nagy Eseményről, akkor azért már felmerül bennem (miközben sikoltva zárom be az ablakot), hogy ezt tényleg muszáj? Valaki tényleg úgy gondolja, hogy ez érdekel bárkit???

Apropó fotómontázsok: nem tudom, erre van-e app a facebookon, vagy máshol, vagy hogyan terjedt el, de biztos tudjátok, mire gondolok. Amikor nem csak ömlesztve tesz fel valaki képeket, hanem egy képen van három négy kisebb kép, ilyen-olyan struktúrában, általában jól megszűrőzve (hogy művészi legyen), és valami gusztustalan hányás, de cukinak szánt kerettel megspékelve (akár feliratokkal is a képen, ilyen jó igénytelen wordart stílusban). Esküvős képeknél is megjelenik, de még inkább kisbabás embereknél: “Jocóka felállt, és rokkendrollozik a szoba közepén” – vagy valami hasonló szöveggel (még jobb, ha anyuka azonosítja magát a gyerekkel, és E/1-ben ír: “Elkezdtem szilárdat enni!”. A level2 meg az, ha egyből facebook-profilt is gyártasz a gyerekednek (/kutyádnak/macskádnak), mondjuk érdekes módon ilyesmivel kevésbé találkozom).

Tehát feltételezem, hogy valaki időt tölt azzal, hogy kiválogassa a legjobb(nak hitt) képeit, és összerakja őket egy kompilációba – a legtöbbször mindenfajta szépérzék mellőzésével. Namost az az igazság, lehet, hogy nagyon magamból indulok ki, de én úgy gondolom, hogy az emberek 99%-át, tehát a legszorosabb rokonságodat kivéve SENKIT nem érdekel, hogy éppen hol tart a gyereked a fejlődésben. Neked nyilván a világ legfontosabb dolga, hogy a hátáról a hasára fordult, vagy elkezdett mászni, de hidd el, hogy ez rajtad kívül nagyon-nagyon-nagyon kevés embert érdekel. Szüleimnek én is küldtem anno videókat, hogy a kislányunk hogy kezdett el diszkózni a járókába kapaszkodva, vicces dolgok ezek, nyilván ők örültek is neki, hiszen élőben olyan keveset találkoznak, de igazából ez rohadtul nem izgalmas egy akármilyen barátom számára, még annyira sem, hogy ha élőben találkozunk, elmeséljem. Már akkor is látom az emberek szemében az unalmat, hogy: “na már megint csak a rohadt kölködről tudsz mesélni…!”

Igen, a házasság nagy esemény, megváltozik sokminden, a gyerekkel meg végképp, nyilvánvalóan erősen átkerül a fókusz, de attól még nem kell kényszeresen gyártani a “tartalmat”, vagy gyártani még hagyján, de fűvel-fával megosztani, nem azért, mert ezek intim dolgok, rohadtul nem, hanem csupán azért, mert senkit nem érdekel. Nem érdekel, ki hány éve mondta ki a boldogító igent, és nem érdekel, kinek a gyereke mikor itta ki a WC-kagylót. Hagyjuk már egymást ezekkel… Illetve pontosítok: nem érdekel ez így beleszórva az éterbe. Nyilván f2f, amikor két kisgyerekes találkozik, automatikusan megosztják egymással az életeseményeket, meg a vicces eseteket, ilyenek mindenkinek vannak, de amikor olyan emberek, akikkel amúgy már két éve nem beszéltem (nekem a facebook-ismerőseim kb kétharmada ilyen, bár majd lehet, hogy egyszer végzek egy pontosabb számítást, és kijön, hogy a 3/4-e) szórják az irreleváns hülyeséget, azt csak továbbpörgetni lehet. Nincs az az algoritmus, ami ki tudná szűrni ezeket a dolgokat (vagy ha van, ide vele!!! – és most nem a teljes letiltásról beszélek)…

Wow, azt hiszem, mára is sikerült kiháborognom magam, jöhet a pszichológiai mélyelemzés, hogy igazából milyen önértékelési problémáim vannak, mindjárt vissza is olvasom ezt az egészet, és egy mozdulattal kitörlöm :) Vagy nem.

baleset

Na, most már nem mondhatja senki, hogy nem töröm kezem-lábam, hogy beérjek a munkába…

Egyébként meg pont, hogy de, mert azért szerencsére csont nem törött.

Szóval az a nagy helyzet, hogy elütöttem egy kocsit biciklivel munkába menet. És tényleg :). Megyek dolgozni biciklivel a szokásos útvonalamon (idén nyáron egész lelkesen biciklizgetek). A Roosevelt Széchenyi téren átkanyarodok a Lánchíd felé, látom, hogy a sávomban áll egy indulni készülő autó, egy kicsit kijjebb is araszolt, én meg azt hittem, hogy elindul, ezért haladtam tovább egyenesen, aztán mire realizáltam a helyzetet, már nem tudtam rendesen lefékezni, és… nekimentem :) Volt egy kis csattanás, a sofőr hátranézett, intettem neki, hogy minden OK, megvagyok, aztán megláttam, hogy kicsit betörtem a hátsó lámpáját (!), úgyhogy gyorsan mentem is tovább. Valamivel később ránézek a karórámra, hogy az nem tört-e be, erre látom, hogy majdnem csontig feljött a bőr a középső ujjam bütykén, na mondom, ez szépen néz ki (de ne izguljatok, az óra sértetlen!). Kicsit leszorítottam egy zsepivel, még volt kb öt perc utam a munkahelyig, valahogy letekertem, ott meg kértem a portástól egy ragtapaszt. A WC-ben megpróbáltam kimosni a sebet valamennyire, meg leragtapaszoztam, de aztán rájöttem, hogy ez azért ennyire mégsem lesz egyszerű, mert tényleg konkrétan láttam az inakat az ujjamon.

Mondtam a többieknek, hogy én akkor most bemennék a sebészetre, egy óra várakozás után el is láttak, szépen kitisztították, megállapították, hogy nincs törés, meg szakadás sem, meg kaptam egy tetanuszt a seggembe. Meg ezt a szép nagy kötést, amit holnap remélem levesznek, mert megyek reggel átkötésre. Úgy néz ki, mintha legalábbis eltörtem volna a kézfejemet, pedig maga a seb tényleg egyáltalán nem látványos.

Valami izgalom mindig kell, én most ezt találtam ki.

Nyár part 2

Múlt héten pedig Ausztriában voltunk, ami a tervek szerint egy klasszikusan pihenős nyaralás lett volna, egy tó mellett volt a szállásunk, és az volt a terv, hogy majd minden reggel lejövünk ide, kiterítjük a kis plédünket, lubickolunk, aztán este hazajövünk, és másnap megismételjük ugyanezt.

Namost ezzel csak az volt a baj, hogy nem éppen strandidő volt, úgyhogy ki kellett találnunk valami mást, de azért szerencsére volt lehetőség bőven a környéken. Egy nap azért sikerült a tóba is bemenni, a kislányomnak azóta folyik a taknya, nekem meg szép vörösre égett a hátam (de csak válltól lefelé, mert odáig még elértem, viccesen néz ki mindenesetre), de MEGÉRTE! Ehhez van több képem is, úgyhogy azokat teszem fel:

Ez volt a szállásunkból a kilátás. A tó nem nagy egyébként, de fürdésre kiváló.

Ez meg ugyanaz a tó egy másik perspektívából, amikor elmentünk a közelbe “hegyet mászni” felvonóval. Azért ilyen csúnya a kép, mert olyan karcos volt a felvonó üvege. Csináltam a hegy tetején is képeket, mert onnan meg jó volt a kilátás (amellett, hogy jeges szél fújt az arcunkba), csak nem a telefonommal, és a fényképezőgép meg most nincs nálam – úgyhogy be kell érni ennyivel.

Ez meg kicsit arrébb volt már, de ez volt a legjobb hely amit megnéztünk, nekem legalábbis ez tetszett a legjobban, egy völgyzárógátról készült a kép, ahonnan most épp lenézünk, és baromi jól nézett ki az egész. Maga a gát is, mármint az építmény, a környék is, meg az egész felvezető út is, csomó hatalmas vízeséssel, amiket szintén megörökítettem, majd lehet, hogy frissítem ezt a posztot, ha sikerül erőt venni magamon. De addig is maradjon ez itt.

Nyár part 1

Na látom ismét jó aktív voltam az elmúlt időszakban, de ezt tudjuk be annak, hogy nyár volt. És még mindig nyár van, bár augusztus huszadika után nálam valahogy lélekben már ősz, meg az idő sem olyan már. Mindenesetre most van mit írnom, mert beszámolhatok az összes nyári élményemről, ami azért annyira túl sok nem lesz, nem kell megijedni, de akkor most el is kezdem. Aztán holnap meg egy másik posztban folytatom.

Szóval megvolt idén is a szokásos osztálytalálkozó, ami már nem is tudom, milyen időtávra tekint vissza, és közben már minden változott, a helyszíntől kezdve (Erdőtarcsa-Velence-Bánk) az emberek összetételén keresztül a napi rutinig (most már például nem maradunk fenn hajnali négyig, hogy aztán másnap délben keljünk), meg már mi sem ugyanazok vagyunk mint mondjuk tizenkét éve, mégis azért mindig jól sikerülnek ezek a találkozók, én legalábbis jól szoktam érezni magam. Aranyosak voltak a gyerekek is idén, most már egyre inkább meghatározó szereplőik lesznek ezeknek a találkozóknak, de azért megvoltak a szokásos elemek, az esti sütögetés, egy kis fürdőzés, játék a rikikitől kezdve a tabun és a capitalyn keresztül a káromkodós Dixitig sokminden, kis vízipipa, sok baromkodás, meg az érzés, hogy együtt vagyunk. Tulajdonképpen a 27-ék szép lassan már csak a tudatunkban élnek, mert idejét sem tudom, mikor találkoztam utoljára 27-én bárkivel is, de amíg ilyen találkozókat össze tudunk hozni, addig azt hiszem, még olyan nagy gond nincsen.

Na de elég a szövegből, beteszek egy hangulatképet ahogy kell, aztán ennyit mára.