cirkusz

Szombaton kitaláltuk, hogy elmegyünk a Múzeumok éjszakájára, egészen pontosan a Fővárosi Nagycirkuszba, mert az még talán egy olyan program, amit kislányunk is tudna értékelni. Kicsit hangos volt, kicsit harsány, kicsit túl sok volt a fényvillódzás, de ezt leszámítva tetszett a műsor, igaz, sajnos végig nem tudtunk maradni (nyilvánvalóan); de még így is bőven megérte elmenni rá, én magam már idejét sem tudom, mikor voltam utoljára a cirkuszban, és ez alatt az idő alatt elég sokat változtak a dolgok (az első dolog, ami eszembe jutott, amikor a beléptünk a nézőtérre az volt, hogy sokkal nagyobbra emlékszem :) ).

És az is tök jó volt, hogy már időben ott voltunk, mert amikor kijöttünk, a bejárattól vagy száz méterig hömpölygött a várakozók sora (illetve nem hömpölygött, mert teljesen egyhelyben álltak). Szóval ennyit azért biztos nem ért volna meg, hogy én is ott ácsorogjak – ki tudja mire várva, merthogy nem tudom, mikor engedték be őket.

Így viszont mi még bementünk a szomszédos Holnemvolt Parkba is (a megboldogult Vidámparkba), ahol megnéztünk egy-két jobb sorsra érdemes állatot, de itt sem időztünk sokáig, mert már így is jelentősen túlléptük a szokásos vacsora- és fürdési idő határát, ezért szépen elindultunk hazafelé.

A cirkuszban a legtöbb szám valami artista/légtornász/tánccsoport volt, például ilyen kis kínai gyerekek ugráltak át köteleken:

És ezzel akkor a poszt illusztrálásának kérdését is megoldottam.

 

 

fények

Egyik este megihletődtem, amikor beléptem a szobába, és lefényképeztem ezt:

 

Végülis semmi különös, csak a különböző színű ledek olyan jó kis kompozíciót alkottak a sötétben, hogy ezt le kellett fényképeznem (számítógép, hangfal, alul ugye az egér, a sárga meg valami töltődő cucc talán). Most pedig muszáj megosztanom.

(Erről jut eszembe, egyszer, talán tavaly nyáron mentem hazafelé éjszaka, és a Kossuth téren észrevettem, hogy a Parlament kupolája körül furcsa világító dolgok röpködnek, mintha szentjánosbogarak lettek volna – de igazából nem tudom, mik voltak. Na akkor volt egy hasonlóan “ihletett” pillanatom, előkaptam a telefonomat, és lefényképeztem. Csak az még a régi munkahelyi telefonom volt, aminek annyira nem is volt jó a “fényképező” része, másrészt sokkal komplikáltabb volt a telefon-számítógép közötti adatátvitel… Szóval lényeg a lényeg, hogy azokat a képeket soha nem néztem meg újra, és már nem is fogom, mert az a telefon már valaki másé (ha egyáltalán valakié) – és ezt nagyon sajnálom. De az ilyen eseteket kiküszöbölendő, most tök jó, hogy ezt a fantasztikus képet feltöltöttem!)

gyereknap

A fényképek rendezgetése során jöttem rá, hogy nem is írtam az “első” gyereknapunkról. Ami nem egy cukormázas rózsaszín történet, meg nem is vicces, csak mégis valami happening, amiről írhattam volna.

Szóval, mint azt nyilván mindenki tudja (aki volt már gyerek), május utolsó vasárnapja gyereknap. Ebből az alkalomból azt találtuk ki Sz-szel, hogy ha jó idő lesz, kivisszük a kislányunkat a Margitszigetre, mert “ott biztos lesz valami”. Ezt én vetettem fel, ugyanis a gimi utolsó éveiben én rendszeresen jártam a Margitszigetre ezen a hétvégén “dolgozni”, az itt szokásos nagy véradáson, ahol a koleszból többen jöhettünk mindenfélében segíteni a szervezőknek. Bár a véradás már jó ideje nem kerül ilyenkor megrendezésre, azért úgy emlékeztem, hogy azon kívül is számos gyerekprogramot rendeztek a véradás közvetlen szomszédságában (is), és úgy gondoltam, talán az ilyesmi nem “marad el”.

Lényeg a lényeg, felkerekedtünk, és az égvilágon SEMMILYEN gyereknapi programmal nem találkoztunk, pedig bejártuk az egész szigetet (be is kellett, mert az a helyszín, amiről itt írtam, a sziget másik végében van, a bringóvárnál/zenélő kútnál). Ez már csak azért is szomorú, mert amúgy a Margitsziget egy tök jó hely lenne, csak baromira kihasználatlan. Még az a szerencse, hogy kislányunk az egészből semmit sem érzékelt, őt még lekötötte a hatalmas szökőkút a bejáratnál, a kavicsgyújtés, az, hogy futkározhatott a réten, meg úgy egyáltalán bármi és bárki, akit útközben meglátott :)

Itt jó darabig elvoltunk

nyaralás

Múlt héten (egészen most hétfőig) elvoltunk nyaralni a Gemenci-erdő környékén. Mi hárman, meg egy baráti pár, szintén hasonló korú gyerekkel. Így a gyerekek is tudtak együtt jönni-menni-hancúrozni, meg nagyjából a napi rutin is hasonló volt, igaz, kisebb szinkronizációs problémákkal, de azért ez még belefér. Ez egyébként egy kezdődő hagyomány folytatása volt idén, tavaly is ilyen formában voltunk együtt a Balatonnál. Jövőre meg – ha sikerül összehozni – egy kicsit kibővített formában fogjuk megrendezni ugyanezt.

Namost a Gemenci-erdő mint helyszínválasztás nem teljes mértékben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert előzetesen mi hosszabb-rövidebb kirándulásokat is terveztünk, amiből végülis az lett, hogy végigmentünk a kisvasút vonalán, és ezalatt megállapítottuk, hogy iszonyatosan sok a szúnyog, tehát itt önállóan gyalogosan gyerekekkel képtelenség nekiindulni, vagy legalábbis mazochizmus (és szadizmus egyszerre), szóval az erdőből magából csak annyit láttunk, amennyit a vonatból, meg egy madármegfigyelő állomáshoz még kisétáltunk, ahol természetesen egy darab madarat nem láttunk. Ja, merthogy ez ugye a legnagyobb kánikula idejére esett, pont a nyaralás előtti napon volt egy nagyobb zápor, meg most hétfő délután/este óta van ez a hűvösebb idő, de mi a kettő között jóformán felhőt sem láttunk.

Kirándulás híján maradt a városnézés, ami végülis számomra hasonlóan érdekes program, felfedeztük Baját, Szekszárdot és Mohácsot, meg egy-két érdekességet a szállásadó településünkön, Bátán is megtekintettünk.

A program egyébként egy klasszikus nyaralás átlagos programelemeit tartalmazta, a helyek felkeresése/megtekintése mellett volt fürdőzés, esténként sütögetés (volt bogrács is, meg tárcsa is, úgyhogy a férfiak bevetették magukat!), éjszaka társasozás, meg beszélgetés – aztán minden indult elölről.

Ennek az egésznek a megírásával meg csak azért vártam eddig, mert egypár képet is akartam csatolni a poszthoz (ha már annyi készült), de az az igazság, hogy még mindig nem szelektáltam ki őket. De az lesz, hogy majd update-elem a posztot, pár képet muszáj betenni, anélkül nem élet az élet. Szóval a hétvége után még érdemes lesz visszanézni ide! :) Most meg akkor röviden: ennyi.

Akkor jön is az UPDATE:

Időrendben először Baja, nagyjából déli tizenkettőkor, ezért nincs senki a képen :). A városnézések időpontját általában sikerült így belőnünk, a legnagyobb melegre

Ez pedig Szekszárd, a főtér egy része, sok emberrel itt sem találkoztunk.

Végül a mohácsi kopjafás 1526-os emlékmű, csak a kopjafákkal szembeni részt fényképeztem.

Ennyi, több update nem lesz, a cuki kisgyerekes képeket megtartom magamnak…

betegség

Ja igen, szinte egész múlt héten beteg voltam, és ilyen már nem tudom, mikor volt utoljára. Kb az egész pünkösdöt ágyban töltöttem (még jó, hogy amúgy semmi programot nem találtunk ki kivételesen), és nagyjából péntekre sikerült úgy-ahogy rendbe jönnöm. De egyébként utána meg ezen a héten elkezdett a torkom fájni, de ez azért mégsem olyasmi, amivel otthon marad az ember (csak azért maradtam otthon múlt héten is, mert lázam volt).

Egyébként ez sem igaz, hogy semmi program nem volt, mert kedden például látogatókat fogadtunk, ami nem kis erőfeszítésembe került (mármint “vendéglátni”), talán sikerült nem megfertőzni őket – legalábbis remélem.

Közel hat éve dolgozom már, de most találkoztam először életemben a “táppénzes papírral”, persze jobb későn, mint soha. Meg az az igazság, hogy mostantól kezdve azt hiszem, sokkal könnyebben meg tudok fertőződni “családon belül”, tehát nagyon nem fogom tudni kikerülni ezeket a dolgokat. Nem mondom, azért jó volt otthon is lenni egy kicsit, de mondjuk május végén megfázással az ágyat nyomni az… olyan hülye érzés.

Csütörtökön egyébként még azon izgultunk Sz-el, hogy vajon szombatra kikupálódunk-e annyira (valamilyen szinten mind a hárman meg voltunk fázva), hogy el tudjunk menni osztálytársam esküvőjére. Végülis sikerült a dolog, meg az alkalom is tök jól sikerült, legalábbis addig, amíg ott tudtunk maradni, ami nem végig volt, csak este 9-ig, mi ugyanis nem szerveztünk be magunknak gyerekfelvigyázót.

fogyás

Tegnapelőtt reggel ráálltam a mérlegre, és jó tíz kilóval kevesebbet mutatott, mint a szokásos súlyom (ami önmagában sem túl sok, tehát abból tíz kiló az elég jelentős fogyás). Ráálltam még egyszer – ugyanannyi. Mondom magamban, az rendben, hogy majd’ egy hétig betegeskedtem, de rohadtul nem gondoltam volna, hogy közben ennyire lefogytam! Kicsit megijedtem, na. Egész nap ez járt a fejemben, hogy hogy létezik, hogy ennyi lement, úgy, hogy észre sem vettem, meg egyáltalán.

Vacsorára úgy bekajáltam, hogy kb mozdulni nem bírtam. Este mielőtt lefeküdtem, nem bírtam magammal, muszáj volt újra lemérnem, hogy tudjam, hogy állok, meg hogy kitaláljam, milyen módszerekkel hízzam vissza magam. Lenézek – visszajött a tizenkét kiló. Na ezt csinálja valaki utánam, egy nap alatt lefogytam tizenkét kilót, aztán még aznap vissza is híztam :) Ezek a hülye mérlegek, képes voltam elhinni, hogy tényleg úgy lesoványodtam, pedig az azért talán tényleg egy kicsit jobban feltűnne…