Az elmúlt két hét legnagyobb teljesítménye pedig a lakásunk kipofozása volt. Vagyis a konyháé, meg a bejáraté. Mondjuk Sz első szava, amikor belépett az volt, hogy “ilyen kicsi?” (merthogy az egész művelet célja az volt, hogy egy fal elbontásával több helyhet jussunk), nekem viszont olyan komfortfokozat-emelkedést okozott ez az egész, hogy legszívesebben egész nap a konyhában tartózkodnék, csak úgy. Persze lehet, hogy csak azért, mert örülök, hogy végre vége a kéthetes szükségállapotnak, amikor egy doboz tej kivétele a hűtőből is komoly fejtörést okozott. Szóval jöhetnek az ilyen-volt-ilyen-lett fotók végre:
Nagyjából ilyen volt, amikor az ember belépett hozzánk.
Aztán ilyen is volt – de ezt nem kívánom senkinek, és ezen a képen még nem is látszik minden.
…na de végül aztán valami ilyesmi lett belőle. Persze nagyobb tényleg nem lett tőle a lakás, azt az eszközt még nem sikerült kifejlesztenünk, ami ezt megoldja, de mindenképpen más lett, és szerintem a célját nagyjából elérte a dolog. És én ennek örülök.
Pytta blog 