utolsó nap

Itt ülök a töküres szobában (nyilván 14:00-kor eltűzött már mindenki), és most egészen rámtelepedett ez a most-valami-nagyon-más-következik életérzés.

Tényleg tök fura, mert olyan emberektől kerülök távol, akikkel ilyen-olyan módon, de már nagyjából 6 teljes éve dolgozunk együtt. Az már az életünknek egy egészen nagy szelete. És most ebből a körből teljesen kikerülök, szakmailag persze nem egészen, és valószínűleg lesznek még alkalmak, amikor össze fogunk futni, de mégis most olyan furcsa búcsúzás-érzés van bennem, mindenféle nosztalgikus eleggyel. Most írtam egy hülye búcsúzkodós e-mailt egy nagy körnek a volt munkatársaim közül, lehet, hogy azért is van ez bennem. De igazából a hét folyamán többször is belémnyilallt ez az érzés, hogy na most valami új következik.

Ilyen egyébként még nem is volt, hogy magamtól kezdjek új munkahelyen, eddig mindig a körülmények kényszerítettek a váltásra. Persze lényegében most is a körülmények miatt van ez az egész, de most mégsem az van, hogy kollektíven otthagyunk egy helyet, és megyünk egy másikra, hanem én hagyok ott mindenkit, és megyek a tökismeretlenbe.

Na mindegy, ez van, a hétfő-keddet kivettem szabinak, úgyhogy kicsit rá tudok pihenni erre az egészre, meg valószínűleg még az egész jövő hét is lazább lesz, mert az új irodába csak húsvét után tudunk beköltözni addig otthonmunka, szóval lesz még időm akklimatizálódni. Aztán meg majd meglátjuk :)

Rozsban a fogó

Mióta komolyabban foglalkozom fordításokkal (mondjuk a “komoly” az hülye szó, de mindegy), azóta talán érzékenyebb vagyok ezekre a hírekre, de most egyébként is a kedvenc regényemről van szó, úgyhogy megosztom, hogy újrafordították a Zabhegyezőt, már elő lehet rendelni (én már megtettem), április 20-án jelenik meg, ha minden igaz. A hír nem új, sőt, egészen nagy hullámokat is vert az elmúlt hetekben, ugyanis nem elég, hogy újrafordították, de ezzel együtt a címe is megváltozott. Ezt nézzétek:

Nekem persze mindig is Zabhegyező marad, és szerintem abszolút semmi nem indokolta ezt a változtatást, ettől függetlenül baromira várom az új fordítást, már csak azért is, mert még sosem csináltam olyat, hogy tételesen összehasonlítottam volna egy szöveg két változatát. Márpedig ha kezembe kerül az új kiadás, akkor azt fogom csinálni, hogy előveszem otthon a régit, meg az angol eredetit, és mondatról mondatra végigmegyek az egész könyvön. El fog tartani egy ideig, és közben majd biztos csökkenni fog valamivel a lelkesedésem, de kb ez az egyetlen mű, amivel ezt megtenném, és most tényleg nagy kedvem is van hozzá. Nem azért, hogy jól lefikázzam az új fordítást, vagy akár a régit, egyszerűen tényleg érdekel, hogy mit hogyan oldottak meg 50 éve, és most. Technikailag izgat az egész. (Még akár “szakdolgozati” témám is lehetne ez – szakdolgozat alatt itt most egy 5-6 oldalas esszére kell csak gondolni -, ha nem pont múlt héten vezettem volna elő a tanáromnak egy másik témát, ami az eddigi szakmai pályafutásom során látott/hallott angol szakmai kifejezések elemzése lesz.)

Most a címváltozás miatt a vélemények nagy része egyébként afelé tendál, hogy utálja ezt az új kiadást – ez mondjuk nem meglepő, mert az emberek többsége arra van beállva, hogy ami egyszer jó (volt), azon minek változtatni. Márpedig a Zabhegyező egy kultkönyv, és Zabhegyező címmel lett kultkönyv, és abban a fordításban lett kultkönyv, ahogy generációk olvasták ötven éven át. Ugyanakkor mégis elgondolkodtató, hogy ha esetleg anno nem annyira szöveghűen, hanem esetleg a fordító saját stílusát jobban átvéve került lefordításra, most pedig arra törekedtek, hogy Salinger stílusa érződjön ki jobban belőle (nem tudom, de szerintem ez az elképzelés lehet mögötte), akkor igenis jó, hogy újra nekifutottak.

Erre viszont azt lehet mondani, hogy a fordítás attól még ugyanúgy fordítás marad, ha Salingert akarunk olvasni, azt sajnos csak a angolul tehetjük meg. Ez is teljes mértékben így van, de mégis ettől függetlenül még lehet törekedni egy jobban közelítő anyanyelvi változatra. Kérdés, hogy mi a jobb közelítés, és itt már egészen szubjektív irányokba kanyarodunk el…

Szóval ez igazából egy vég nélküli és meddő vita, mindenesetre én azt mondom, szegényebbek semmiképpen nem leszünk egy új fordítással, csak gazdagabbak, azt meg majd az olvasók fogják eldönteni, hogy ezentúl is Zabhegyezőként él-e a köztudatban majd a mű (tippre én azt mondanám, hogy legalább egy generációig még biztosan, persze nekünk a Széll Kálmán tér is Moszkva marad mindörökre), vagy Rozsban a fogóként.

*Aki pedig még nem olvasta, az pótolja, a régivel, vagy az újjal (vagy az eredetivel), igazából tökmindegy, jó könyv, higgyétek el! :)

helyzet

Igazán szeretnék már másról is írni, de megint csak a munkáról tudok… Illetve szokás szerint arról sem, mert semmi konkrétat nem írhatok le, szóval – csak a szokásos.

Mindenesetre az elég konkrét hír, hogy múlt hét pénteken rábólintottak végre hivatalosan is a kilépésemre, emiatt egy kicsit tartottam, mármint, hogy ez az egész hogyan fog lezajlani, de teljesen simán ment minden. Ezzel együtt az új helyen is megkaptam múlt héten az aláírt szerződésemet is, tehát sínen van minden. Húsvét után elvileg már az új irodába is beköltözhetünk, meg kicsit már beszélgettem a leendő munkatársaimmal is (ők ha jól tudom, már március közepén kezdtek hivatalosan, csak nekem volt ez, hogy áprilisra csúszott a papírozások miatt. Eddig szimpatikusnak tűnnek, érdekes lesz, mert korábbról a nagyszámú kollégákhoz vagyok szokva, itt meg mindenkivel együtt most heten leszünk összesen, még ha a külsős koordinációt beleveszem, akkor is csak tízen… Szóval érdekes helyzet ez az egész, sok egyéb szempontból is (pl. most nem én vagyok az “új”, hanem mindenki új egymásnak, ilyen szituációban még nem voltam). De majd igyekszem rögzíteni új élményeimet mindenképpen áprilisban. Már csak azért is, hogy pár én múlva vissza tudjam olvasni, milyen is volt ez az egész :)

Szóval ez az utolsó hetem itt, március végét szabinak kiveszem, és újult erővel fogok belevágni az új kihívásokba. Közben lesz egy jó kis lakásfelújítás, amit azt hiszem, a lehető legjobb időpontra tettünk, de ki tudta ezt még akkor, meg egyébként is, jobb túlesni az ilyesmin, bárhogy is lesz…

Egyébként az a baj – csak, hogy filozófia magasságokba emeljem ezt az egyébként eddig borzasztóan semmitmondó bejegyzést -, hogy úgy érzem, egyre kevésbé vagyok exhibicionista egy blogíráshoz. Korábban valamiért azt hittem, hogy tök érdekes dolgokról tudok beszámolni, meg, hogy tök viccesek életem apró eseményei, de manapság még ha találok is ilyet (vagy legalább olyasmit, amit tudnék érdekesen, vagy viccesen tálalni), akkor is lusta vagyok ahhoz, hogy bepötyögjem, pár nap múlva meg már totálisan elveszti aktualitását az egész, és még sokkal kevésbé van kedvem beszámolni róla. Ez a folyamat persze már tart egy jópár éve, ahogy az a blogon tapasztalható aktivitásomon is meglátszik, nagyjából az egyetem végével (vagy még korábbra datálhatóan), kezdődött, és olykor gondolatban újra és újra eljutok oda, hogy na most akkor aktívabb leszek, csak az a baj, hogy a gondolatot nem követik a tettek. De most ismét valami ilyesmi motoszkál a fejemben, hogy majd mostantól jól kiírok magamból mindent, és igazából miért ne lehetne MOST ebből valami? Olvasótáborom úgyis a nulla felé konvergál, így aztán tényleg büntetlenül leírhatok minden apró-cseprő dolgot szürke hétköznapjaimból, nem ártok vele senkinek, max elalvás előtt lesz érdemes megnyitni az oldalt, mert annyira unalmas :)

Na majd meglátjuk, mit hoz ez a tavasz! :)

váltás

Sokként ért hétfőn, hogy kaptam gépet, asztalt, meg mindent, úgyhogy amikor reggel bementem (ugyanis az egész intézetünk most költözött be egy bérelt irodaházból a felújított székházba), akkor utána nem mehettem haza, hanem ott kellett maradnom estig… :) Ráadásul még úgy is kellett tennem, mint aki valamit dolgozik. Mondjuk ez nem volt nehéz, mert az egyetemen annyi házifeladat fordítást kapunk, hogy azzal kb egész héten tudok foglalkozni, tegnap is nagyrészt azokat csináltam, és még mára is maradt. Hát szóval vége a lébecolásnak, szép volt, jó volt, de igazából talán már elég is volt, az, hogy reggel bejövök, délután hazamegyek, valahogy segíti a napom strukturálását is… Igaz, hogy egy csomó mindenre most így sokkal kevesebb idő jut, de azért az se semmi, hogy az elmúlt két hónapban gyakorlatilag úgy osztottam be az időmet, ahogy akartam.

Ezzel együtt elkezdtem a kilépési procedúrát is elindítani, április elsejével kezdem meg ugyanis működésemet az új helyen. Tegnap hívtak, hogy holnap ebédszünetben ha tudok, menjek be, összehívják az új “belépőket”, hogy egy kicsit megismerjük egymást, vagy nem tudom, mi lesz itt pontosan, de majd kiderül. Szóval tök jó, hogy végre van fizikai “munkahelyem”, de ez sem tart sokáig, legalábbis itt biztosan nem. Az új helyen meg szintén “távmunkában” fogok kezdeni, legalábbis két hete még ez volt a helyzet, meglátjuk, ott milyen gyorsan őrölnek a malmok, és mikor sikerül összehozni egy irodát. Bár ahogy ezt a szerződésírásos mizériát eddig kezelték, az alapján nincsenek illúzióim.

Konkrétumokat még mindig nem tudok írni sajnos, és igazából lehet, hogy ezt az egész munka-témát hanyagolnom kellene, de most ez annyira izgat, hogy muszáj kiírnom.

Áprilisban indul a (remélhetőleg) utolsó nagy lakásfelújítási projektünk, kicseréljük a bejárati ajtót, meg egy falat kiszedünk a konyhánál, már meg van beszélve a kőművesekkel is, meg nagyjából az ajtósokkal is, valahogy a költségek tekintetében most is ez derült ki, hogy jelentősen alábecsültem ezeknek a munkálatoknak a súlyát, de mindegy, ez van, valahogy kiköhögjük, mert ez tényleg nem igazán várhat, és akkor remélhetőleg már nem jut eszünkbe semmi újabb, hanem egy pár évig nyugalom lesz :)