Szombaton volt 10 éves érettségi találkozónk. Ami azt jelenti, hogy tejóisten, már 10 éve leérettségiztünk, borzalmasan megöregedtünk és én egyszerűen el sem hiszem, hogy már ennyi idő eltelt…!
Felemás volt egyébként az alkalom, legalábbis számomra kicsit csalódást okozott, de kezdem a jó részével inkább :)
Szóval tök jó volt például a tanárokkal találkozni, az ofővel, ofőhelyettessel, meg a némettanárommal. Az ofőnek külön örömet okoztam azzal a bejelentésemmel, hogy elkezdtem fordítást tanulni, mert ő volt az angoltanárom, egészen büszke volt rám. Beszélgettünk is erről egy csomót, meg ő végigjárt mindenkit, hogy kivel mi van. Vele meg az van, hogy kint él Amerikában, azért is volt például csak most novemberben a találkozó, mert hozzá igazítottuk, de ez is valahol szomorú, mármint a tudat, hogy teljesen más irányt vett az élete, nem is tanít persze, és valószínűleg sose lesz olyan alkalom, hogy véletlenül összefutunk valahol az utcán, vagy bárhol (nem mintha korábban emlékeznék ilyesmire, hogy bármelyik tanárommal összefutottam, bár pl. a hittantanárommal “összefutottam”, amikor a keresztelő volt :) ).
Jó volt olyan embereket látni, akiket már egy éve, vagy mondjuk öt éve nem láttam akár. Például stoker barátommal is több mint egy éve nem beszéltem, és akkor is csak összefutottunk valamikor egy sörre, hogy mégis mi van vele, mert már azelőtt is kb egy éve beszéltünk utoljára :) És volt még pár ilyen ember, főleg a lányok, akiket ritkán szoktam látni, és jó volt, hogy volt egy olyan kör, amikor mindenki öt percben elmesélte, hogy mi történt vele az elmúlt időszakban, milyen élethelyzet-változások estek velünk. Jellemző témák voltak a “befejeztem az egyetemet”, “itt és itt dolgozom”, “megházasodtam”, “megszületett a kislányunk” (nincs fiúgyermek eddig! :) ), “elköltöztem ide és ide”, szóval úgy nagyjából mindenki olyan szakaszban van, hogy elkezdődött körülötte az élet, visszavonhatatlanul felnőttünk, és ez elől nincs menekvés :)
Ami viszont olyan csalódást keltő volt számomra, hogy egy csomóan nem jöttek el a találkozóra. Persze nyilván mindenki nem lehetett itt, meg az embernek közbejöhet bármi, de még ezzel együtt is szerintem kevesen voltak. Főleg úgy, hogy egy csomóan előzetesen jelezték, hogy jönnek, aztán meg mégsem. Sokan meg egyáltalán nem is jeleztek vissza semmilyen módon. És mondanom sem kell, hogy ezek kb egytől egyig olyan emberek, akikkel amúgy sem szoktam/szoktunk találkozni, tehát akiket tényleg nem láttunk már 5 éve legalább, és akik egy csomó mindent tudtak volna mondani arról, hogy mi is van velük. Akikre “igazán” kíváncsiak lettünk volna, hogy hogysmint vannak. Na de ez csak az én személyes csalódásélményem, egyébként tényleg jó volt látni mindenkit, és jó volt így együtt lenni, még ha alapvetően nem is nagyon gyúrtunk rá a nosztalgiafaktorra, szóval nem idéztünk fel sulis élményeket, meg nem volt régi fényképek nézegetése, vagy ilyesmi, és nem is feltétlenül hiányzott, de egy húszéves találkozóra, amikor a gyerekeink már lassan annyi idősek lesznek, mint amennyik mi voltunk akkor, mikor elindultunk az első osztálykirándulásra, na arra már érdemes lesz egypár megporosodott fényképet, meg régi ereklyét előkotorni, és elszörnyülködni, hogy úúúúúúú de rég is volt ez…
Néha egyébként még mindig olyan érzés, mintha kb tegnap kerültünk volna ki az iskolapadból, és ha mondjuk holnap reggel be kellene ülni egy töriórára, akkor teljesen otthonosan érezném magam, délután meg mennénk ki a térre deszkázni. Máskor meg arra eszmélek, hogy mennyire megváltozott már minden, és mindenki, és, hogy mennyire másmilyen volt akkor az életünk, a társaság, és hogy erre bizony már csak visszaemlékezni lehet, de az emlékek is egyre jobban megfakulnak, és egy idő után már csak halvány érzések maradnak bennem, hogy milyenek is voltak a középiskolás évek.
Tria barátunk egyébként szokás szerint sajátosan kezdte a beszámolóját, hogy ő vajon még mindig önmaga, az aki a suliban volt, vagy valaki más lett? – tette fel önmagának a kérdést. Aztán megállapította, hogy ő még ugyanaz. Ezen akkor persze jót röhögtünk, de megmondom őszintén, szerintem meg mindenki más, mint akkor volt, nem vagyunk ugyanazok, megváltoztunk. Persze van kapcsolat a mostani, meg a 10 évvel ezelőtti állapotunk között :), de csomó mindenről máshogy gondolkodunk, mint akkor, csomó mindent máshogy látunk, és máshogy élünk meg, más hatások érnek most, mint akkor, és egészen máshogy viszonyulunk a körülöttünk lévő világhoz is. Ez persze természetes, hogy így van, ez történik az emberrel, ahogy telik az idő, csak olyan furcsa erre rádöbbenni, rácsodálkozni :)
Na és most akkor be is fejezem ezt a terjedelmes nosztalgiaömlengést.
Pytta blog 