2014.08.20.

Ezt a posztot már tegnapelőtt elkezdtem írni, aztán egy mondatig jutottam benne :) Úgyhogy most újrakezdem.

Szóval ezen a héten, meg múlt héten szabadságon vagyok/voltam, és múlt héten nyaralni is voltunk, most inkább már csak itthon pihengetünk (kivéve ma, amikor lementünk szüleimhez, illetve pénteken, meg az egész hétvégén, amikor Sopronban leszünk).

Voltunk öt napot a Balatonnál, régi kedves törzshelyemen, Révfülöpön (azt hiszem, Balatonakarattya mellett ide köt a legtöbb jó emlék, szeretem ezt a kis települést) egy szintén kisgyermekes barát-párral, ami ilyen felállásban elég izgalmas és újszerű élmény volt számunkra, de maximálisan pozitívan záródott, és azt hiszem, igazán jól sikerült. Pedig két egyéves körüli gyerekkel “nyaralni” azért közel sem olyan egyszerű, főleg összekoordinálni az ő napi ritmusukat, meg a mi igényeinket, tehát, hogy lejussunk a vízhez is, vagy, hogy mikor ebédeljünk, meg el tudunk-e menni kirándulni… Ezt igazából az embernek a saját családjában sem könnyű összehozni, de erre jó tréning volt nekünk például a Zemplén, és most már szintet is léptünk. Szerencsére az idő jó volt, sokmindent tudtunk csinálni, és maratoni társasjáték-esteket is tartottunk, ahol legnagyobb örömömre debütálhatott a frissen beszerzett Pandemic-em, és cirka négy játék után sikerült is megmentenünk vele az emberiséget, de volt még ezen kívül sok más is, még új játékot is megismertem :). Felmentünk a kilátóra, összesen, ha jól emlékszem, egyszer fizettünk strandbelépőt, mégis három nap is fürödtünk (mármint a Balatonban, és nem úgy, hogy bemásztunk a kerítésen), a rántott sajt-sült krumpli kombón kívül kábé minden strandkaját végigettem a lángostól a hekken át a hamburgerig, sőt, még egy kólás Calippo-t is elszopogattam; volt közös főzőcskézés, fagyizás, homokozás, meg hintázás a gyerekekkel, meg persze pancsolás úszógumival a 25-26 fokos vízben (amiben ők meglepően jól érezték magukat, semmi didergés, vagy libabőr) – szóval egy igazi klasszikus balatoni nyaralás volt ez, amin tök jól éreztük magunkat.

Mondjuk ez pont nem balatoni kép, hanem a szentbékkálai kőtenger, de a többi fényképen mindig túl jól látszódunk

Ez meg a Hegyestű, ez se szorosan Balaton tudom, de, na, hát itt is voltunk

Egy nappal a Balatonról való hazaérkezés után a #9fc csapat indult útra a Bánki-tóhoz, ez egy még maratonibb társasjátékozást hozott magával, és persze itt is megvolt minden klasszikus elem, ami hosszú évek során már berögzült a közös nyaralásainkba: egymás végletekig (néha már-már sértődésig, ha kijövünk a formából) való húzása, kikecmergés nagy nehezen a vízhez, labdázás vízben és földön egyaránt, este tábortűz, grillezés, vízipipa, piálás és játék – akármi, akárhogyan. Közben egy-egy nosztalgikus történet felemlegetése, kivel mi van úgy amúgy, és aki nem jött, az miért nem, és a többiekről mit tudunk, meg ilyenek. Idén ez kiegészült azzal, hogy a gyerekekkel is foglalkozni kellett, mert hárman is voltak, söt, egy negyedik is, csak az még magzati állapotban, velük játszottunk, meg megbeszéltük, hogy a tiéddel ezésez hogy van, mert nekünk ígyésígy. Néha már én is untam ezeket a beszélgetéseket :) Szóval egy kicsit ez az egész helyzet is új volt a maga módján, de inkább olyan régi-új, szóval voltak dolgok, amiket már évtizedek óta (TE JÓ ÉG) ugyanúgy csinálunk, éshát voltak olyanok, ami még mindenkinek új volt. De jó volt így együtt, és jó volt azt is megélni, hogy a gyerekekkel (egyelőre legalábbis) nem szakadnak el ezek a kötelékek, és így is tudunk még együtt lenni.

Bánkról szombat délután leléptünk Balassagyarmatra Ati barátomhoz, akihez már jó előre bejelentkeztünk, mert már amúgy is igen régen találkozunk, meg kíváncsi voltam, hogy mi van velük, hogy vannak. Balassagyarmat szerintem az egyik legélhetőbb magyar város – legalábbis gondolom az lenne, ha lenne elég munkahely -, mert pont megfelelő a mérete (kb 18 ezer lakos), befogadható, átlátható, és egyszerűen minden van benne a Tesco-tól a strandig, de tényleg, fasza kis városközpont, csendes liget, játszóterek, cukrászda, Makkász, mozi, bulihelyek… Szóval – mindegy, elfogult vagyok, lényeg a lényeg, hogy Atiékhoz pont egy gigantikus szülinapozásba csöppentünk bele a szüleinél, volt ott is grillezés (egy ideig most nem fogom kívánni a grillhúst azt hiszem), fater egyből töltötte a stampót, szóval olyan volt, mintha nem tudom, legalábbis hazaérkeztünk volna, aztán végülis a fürdetés miatt meg kellett szakítani a bulit, de egy tök jót beszélgettük majdnem éjfélig, és még Atiék újonnan felújított házát is megnézhettük. Másnap még sétálgattunk kicsit a városban, de aztán Zsófi már nem nagyon tolerálta a sok helyszínváltást, és ebéd után jobban láttuk, ha sátort bontunk. Szóval így ért véget ez a hét, azóta próbálunk regenerálódni, ez a hét kell még, hogy tényleg jól kipihenjem magam, annak ellenére, hogy néha pazarlásnak tűnik, hogy négy napot is kivettem arra, hogy csak úgy itthon héderezzek. De most ez van, úgyis megyünk még sokfelé, kell egy kicsit pihenni is.

Molly (kutya) és Zsófi (ember) ismerkedik egymással az üvegen keresztül

2014.08.05.

Megint van happening.

Valamikor tavasszal felvetettem Sz-nek, csak úgy hirtelen felindulásból, hogy milyen érdekes lenne, ha valamilyen fordítói tevékenységet végezhetnék, és, hogy tök szívesen jelentkeznék valami ehhez kapcsolódó képzésre is akár. Ezt ő meglepően támogatóan fogadta, és erősködött, hogy ne maradjak meg csak ilyen ötlet szinten, hanem tényleg kezdjek is el keresgélni, hogy milyen lehetőségek vannak erre vonatkozóan.

Böngészgettem a felvételi tájékoztatót, és végülis >>ezt<< találtam, ami árban is a legkedvezőbbnek bizonyult, helyileg közel van, és időtávban is elviselhető (csak 3 félév). És még mindig csak úgy félkomolyan, de beadtam a jelentkezésem. A leírásból is látszik, de azért hangsúlyozom, hogy én abszolút a futottak még kategóriában indultam, ez azt jelenti, hogy ha van egy diplomád, meg egy felsőfokúd az adott nyelvből, akkor jelentkezhetsz. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy olyan nagy túljelentkezés sem lehet, tehát aki jelentkezik (és befizeti a csinos kis összeget), azt jó eséllyel fel is veszik.

Kb ezt bizonyította a felvételi szóbeli része is, ami bő egy hónapja volt, ebédidőben ugrottam ki a Kálvin térre, előtte írtam nekik, hogy szeretném, ha én lennék az első, és tényleg délben elkezdték, behívtak, megkérdezték ki vagyok, mit dolgozom, hogyan képzelem az itt megszerzett tudás hasznosítását (kb ilyesmiket egyébként már a felvételihez csatolt motivációs levélben is leírtam), és ennyi, kijöttem, 5 perc sem volt az egész. Ez a felvételi (persze angolul – már ha bárkinek kétsége lett volna efelől -, de akkor is elég komolytalan).

Na de lényeg a lényeg, hogy tegnap kaptam a hivatalos értesítőt, miszerint felvettek! :) Ez azt jelenti, hogy 1) újra egyetemista leszek, tejóisten 2) az hagyján, de még BÖLCSÉSZ is leszek, és 3) én ezért az egészét még fizetni is fogok! :)

Mindegy, úgy vagyok vele, hogy ebbe most tényleg szívesen belevágok, kíváncsi vagyok, hogy hogy fog kinézni ez az egész. Meg nyilván szeretném komolyan is venni, ez meg igazán csak rajtam fog múlni, merthát egy kéthetente péntek-szombaton tartott képzéstől azért túl sok komolyságot biztosan nem lehet elvárni. De maga az, hogy szervezett keretek között tanulhatok nyelvet/fordítást (amit egyébként munka közben tényleg viszonylag sokszor kell művelnem), biztosan jól fog jönni. Aztán, hogy ténylegesen utána mit tudok kezdeni ezzel a tudással, az már egy másik kérdés, majd kiderül.

Meg egyébként annak is örülök, hogy valami mást tanulhatok most. Nem mondom, hogy az egyetemet anno nem szerettem, mert földrajzot tanulni fun volt, tényleg többnyire jó emlékeim vannak erről az időszakról, de ezt a témát biztos, hogy egy ideig nem szívesen folytatnám, mármint ilyesmi, hogy PhD, meg se fordul a fejemben, mert az ilyen doktori képzéseket sem tartom sokra (legalábbis földrajz szakon), meg magamat sem arra, hogy ilyenben részt vegyek, úgy értem ehhez tényleg kellene csinálni egy komoly kutatást, meg sok évig eltart, meg minden, és ennyi energiát erre biztosan nem fordítanék. Az angol viszont egy olyan terület, amit szívesen fejlesztek, és van is benne mit, őszintén szólva (ez most úgy hangozhat, mintha a földrajzban nem lenne mit fejleszteni, de nyilván nem így értettem).

Naszóval ez van most, kicsit fura érzés így “felnőtt”-fejjel ilyesmibe belevágni, de az megnyugtat, hogy valószínűleg a “csoporttársaim” is hasonló korúak lesznek, ha nem még idősebbek, szóval nem fogok kilógni. Majd meglátjuk, hogy milyen lesz, írok róla biztos.

Amúgy most kár, hogy a régi blog anyagait nem tudom visszanézni, lehet, hogy szemezgettem volna kicsit a régi egyetemista élményeimből, meg jókat röhögtem volna magamon, hogy miket csináltunk… Na de mindegy, rég volt az már, talán igaz se volt.