Azért az szerintem elég jó teljesítmény, hogy zsinórban két hétvégén is sikerült olyan időpontra tenni kinti programot, amikor a lehető legrosszabb idő volt. Jó, a március 15-öt azért nehéz lett volna jól kihozni, de azért nem volt egy túl nagy ötlet kikocsikázni a Kékeshez, hogy aztán a süvöltő szélben felgyalogoljunk a csúcshoz kemény 300 métert, majd beüljünk enni egyet a helyi hüttébe. És mindezek után hazaautózni. Persze az érzéshez azért hozzátett, hogy Zsófi végigüvöltötte a kinti időtartamot (mostanában egyébként egyre erősebb hangokat fejleszt ki, illetve a fejhangon sikítás is kifejezetten örömére szolgál – mármint, hogy nem feltétlenül rosszkedvében kommunikál így), ezért aztán nem is erőltettük, hogy na, sétáljunk még egy kicsit az erdőben. De mindezek ellenére egyébként jó volt ez az egész, mert szordzzsal, és Ati barátommal voltunk együtt, és ilyen formában már rég találkoztunk, örültem, hogy most sikerült összehozni. De azért ha belegondolok, hogy előtte nap, pénteken milyen ragyogó napsütés volt, akkor azért kicsit csalódás fog el.
Ezen a hétvégén kisebbet terveztünk, de az időzítés ismét zseniális: egy hihetetlenül meleg és napos hétvégén vasárnap délutánra sikerült betervezni (és megvalósítani) egy Normafa – János-hegy sétát, igaz a János-hegyet csak megközelítettük, de nem mentünk fel rá, csak a libegőig, de még így is épp időben fordultunk vissza, mert az utolsó fél kilométert már szinte kocogva tudtuk le, hogy ne ázzunk meg annyira. Nem esett (még) vészesen, de nem lett volna jó kivárni.
Már várom viszont a következő hétvégét, igaz, még nem terveztünk be semmit, de ha pl kitaláljuk, hogy egész nap a lakásban akarunk maradni, vagy ilyesmi, akkor biztos gatyarohasztó meleg lesz.
Pytta blog 