Ma életem kockáztatásával megmentettem a baseball-sapkámat… Megyek a Lánchídon, az első pillérnél hirtelen elkezd sokkal erősebben fújni a szél, belekap a sapkába, aztán viszi is. Na mondom, ennek annyi, azért nézegettem, hogy hol lehet, hátha van még remény, hát pontosan az út kellős közepén hevert – egy ideig, aztán egyszercsak elvesztettem a fonalat. De nem adtam fel, gondoltam hátha továbbvitte a szél, szépen áttekertem a híd másik felére (tehát visszamentem az elejére, és a másik gyalogossávhoz mentem), el a pillérig – hát sehol semmi. Na ekkor már tényleg lemondtam róla tényleg, de mondom még teszek egy utolsó próbát, megnézem az úton. Ehhez először is le kellett tennem a bringát (!), majd átóvatoskodni a mindenféle korlátok között (gyakorlatilag ez a „lánc” alatti rész), és kibukkantam az útra, ahol ugye reggel 9 körül nem gyenge a forgalom. És megláttam. Ott volt az út másik szélén, tehát két sávon kellett átkommandóznom, és vissza, hogy felvegyem, és közben a bicikli is ott volt hagyva. De meglett a sapka, megvan a bicikli is, és engem sem csapott el egy turistákkal teli busz.
Ez egy igazi happy end. Így kezdődött a mai nap.
Az eset olyan izgalmas, hogy le is modelleztem (szerintem iszonyatosan igényes lett, nem is kell megdicsérnetek, tudom), ahol a számok a következőket jelzik:
1. szokásos reggeli útvonalam
2. itt fújta le a szél a sapkát
3. elindultam visszafelé
4. és megközelítettem az eset helyszínét a híd másik felén
5. itt tettem le a biciklit
6. itt hevert a sapka, az út másik oldalán, tehát kifutottam és vissza
7. és innentől folytattam utamat.
Pytta blog 