Az elmúlt egy héten elég sok filmet megnéztem, de hát mikor is filmezzen az ember, ha nem a jó téli hideg estéken. Tegnap mondjuk el akartunk menni korcsolyázni Sz-el, de bennem sem, és benne sem volt annyi akarat, hogy ezt meg is valósítsuk, most győzött az időjárás. Egyébként én konkrétan szoktam úgy érezni, hogy lefagy az orrom, pedig egyhuzamban szerintem jó ha negyed órát vagyok kinn, szóval lehet, hogy tényleg nem kell ezt most erőltetni.
A filmek egy olyan téma, amiről jó sokat tudok írni, pláne, ha többről is lehet egyszerre, úgyhogy most kicsit eleresztem magam. Pihentetésképpen meg beteszek pár képet, aki nem akar olvasni, az simán átgörgetheti az egészet, és úgy is tudja, miről volt szó :)
Egészen rákattantam a gazdasági válság témájára, két filmet is megnéztem gyors egymásutánban ezzel kapcsolatban. Az első lökést a Too Big to Fail adta, ami már jópár hete-hónapja pihen a gépemen, és most végre eljött az ideje. Hát mit mondjak, kár volt vele ennyit várni, nagyon tetszett! Persze hozzá kell tennem, hogy nem sok előképzettségem volt a válságról, még úgy sem értek egy csomó mindent, hogy aztán utánaolvastam, de ezzel együtt érdemes megnézni a filmet. Nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, a válság kirobbanásáról szól, illetve aztán a nagy bankmentő csomagról (700 milliárd dollárt adtak a bankoknak, csak azért, hogy ne menjenek tönkre – ez magyar forintba szinte átszámolhatatlan, durván 140 billió forint, leírom, mert olyan szép: 140 000 000 000 000 forint.) És nem ez volt a legsokkolóbb számadat a történetben…
Szóval aztán beleástam magam kicsit a témába, és akkor találtam rá a Capitalism: a Love Story című Michael Moore dokumentumfilmre, ami nem is tudom, eddig hogy kerülte el a figyelmemet, pedig még 2009-es, ha jól emlékszem. Én nagyon bírom a Moore-filmeket, mert bár eléggé hatásvadászok, eléggé giccsesek, és szigorúan véve nem is vehetnénk őket dokumentumfilmnek, mert elég egyoldalúan, szubjektívan mutatja be a valóságot, viszont két szempontból nagyon jók: élvezetes nézni őket, és hatásosak. És tisztelem benne azt, hogy utánajár témáknak, én általában úgy vagyok, vele, hogy „ha ezt mondják, akkor így van”, „ha mindenki ezt csinálja, akkor én is”, ő pedig mintha direkt az ár ellen úszna. És egy csomó érdekességre rávilágított így ebben a filmben, ami nem szigorúan a gazdasági válságról szól, hanem magáról a rendszerről, ami miatt ide jutottunk, elgondolkodtató mindenképpen. Ugyanarról a bankmentő csomagról is egészen más perspektívából beszél. Azzal együtt persze, hogy én magam nem tudom lenyomozni, hogy minden egyes állítás igaz-e a filmben (pl. hogy az amerikai pilóták olyan borzalmasan rosszul keresnének), mindenképpen szemlélettágító.
Persze nem csak ilyen komoly témákkal foglalkoztam ám. Bár, most, hogy így belegondolok, elég komoly filmek kerültek terítékre. A legkönnyebb darab talán a The Artist volt, amiről most sokat hallani, mert sok Oscar-ra jelölték. És, mert egy némafilm, amit 2011-ben gyártottak. Úgy értem egy olyan klasszikus fekete-fehér, zenei aláfestéses oldschool poénokkal operáló némafilm, nem egy olyan Hukkle-s baromság, ahol nem szólal meg senki, és egyébként nem is szól semmiről. Ettől függetlenül azért kell egy megfelelő hozzáállás hozzá, ha más nem, kb a kor ismerete, de nem árt előtte pár „igazi” némafilmet is megnézni (ilyen szempontból azt hiszem elég jó alapképzettségem van, mert az utóbbi pár évben láttam pár jó Chaplin, meg Buster Keaton filmet, meg a konkrét korról szóló Jazz Singer-t, illetve Az ének az esőben-t is).
Szerintem bátor dolog volt egy ilyen filmet megalkotni, már csak azért is, mert sem témájában, sem mondandójában, sem filmi eszközeiben nem hoz semmi újat, nem kiemelkedő a drámaisága, de a komikuma sem, a szereplők sem „varázsolnak el”, sőt, még a zene sem, bár az egészen kellemes, mégis jó volt megnézni a filmet, olyan vidám, és tényleg könnyű. Meg aki szereti a retro-t, annak bejöhet (retro alatt persze a ’30-as évek retro-t értem…)
Szintén újabb film a The Help, amit Sz miatt töltöttem le, és szintén már pár hete várt arra, hogy megnézzük, aztán rászántuk magunkat, és nem bántuk meg. Az Oscar-gyanús filmek általában vontatottak, unalmasak, olyan „műdrámaiak” szoktak lenni, legalábbis az elmúlt években nagyon erőltetettek voltak (A király beszéde – mi volt már az a film??), és lehet, hogy a The Help is ilyen, csak épp jó passzban ültem le elé, de nekem tetszett. Tényleg itt is kicsit rájátszanak, hogy nagyon drámai legyen, de valahogy szerintem itt elkapták a dolgokat, jól sikerült. Hosszú, és tényleg lehet, hogy sokak számára unalmas, de szerintem jól felépített, kedves film. A sztorit tekintve egy kisváros fekete dajkáiról és házvezetőiről szól az ötvenes években (ha jól gondolom), akikről egy fehér nő könyvet ír, olyan interjúgyűjteményt. Ami aztán jól leleplez sokmindent. Így leírva bármilyen hangvételű lehetne ez a film, a végkicsengése számomra pozitív, de egyébként vannak benne elég szomorú részek. Szóval ezt is érdemes megnézni.
Amit viszont nagyon nem érdemes – bár nem is tudom, mit vártam -, az a Tree of Life. Az élet fája, de még azt sem értem, hogy ezt a címet miért kapta. Olvastam egy leírást, hogy sokféleképpen lehetne értelmezni ezt a filmet, de a rendező pont azért csinálta ilyen kesze-kuszára, hogy ne az értelmére figyeljünk. Hát én rohadtul csak arra próbáltam koncentrálni, aztán úgy álltam fel a film végén megnyomni a shift+delete-t, hogy egyszerűen semmi nem jött ki az egészből. Fogalmam sincs, miről szól ez a film, vagy miről akar szólni. De tényleg, és ráadásul két és fél órán keresztül nem szól semmiről, ami külön dühítő. Van benne egy szigorú apuka, akit utálnak a gyerekei, meg egy kedves anyuka, meg három kisfiú, akik közül az egyik meghal később… Áhh, de minek is írok erről? Tényleg SEMMIRŐL nem szól, legalábbis nekem nem mondott semmit. Kár, azt hittem lesz benne valami, de nem volt.
Ma este pedig Steven Spielberg legújabb giccsparádéját fogom megnézni, aminek már a plakátja is egy hányás: War Horse. De ahogy ismerem magam, még lehet, hogy tetszeni is fog, bár nem adok neki túl sok esélyt…
Vajon meddig tart még ez a hideg? :)
Pytta blog 