Ma bemutatkozott az új főnököm (nem közvetlen főnök, hanem eggyel magasabb szintű), mivel a mostani elmegy egy új helyre – és viszi magával a fél bagázst tőlünk, tehát a közvetlen munkatársaim felét, ami kb húsz embert jelent. Engem is vihetett volna, de valamiért (eddig) nem fértem be a keretbe, amit csak akkor fogok sajnálni, ha emiatt márciustól nem lesz mondjuk munkahelyem. Egyébként viszont örülök, hogy én itt maradtam, mert általában nem szeretem a változásokat – ezzel együtt viszont az itteni munkákat általánosságban szeretem csinálni.
Amúgy a volt főnököt bírtam, mint főnököt és mint embert is, talán írtam is már róla korábban, egy igazi hiperaktív állandóan pörgő, és állandóan szóviccekkel operáló srác volt (már ha negyven év felett lehet még valaki srác), de olyan valaki, akit például még a régi szép időkben a gyakornokcsapattal meghívtunk kirándulni egy hétvégére, és el is jött velünk. Na abból a társaságból velem együtt összesen három ember dolgozik még itt, de nemsokára már csak ketten maradunk, azt hiszem…
Ehhez képest az új boss: magázódik velünk (ami azért szokatlan, mert ez ilyen céges policy volt eddig, hogy mindenki mindenkit tegez, én egyedül a vezérigazgatót nem mertem, de mindenki mást igen); igazi kedélyes ötvenes férfi, aki szeret kezicsókolommal köszönni a nőknek, és bárkivel tud egy felszínes ötperces beszélgetést kezdeményezni, amiben életének egyes állomásaival is megismertet. Szóval olyan igazi modoros alak, akiről nem tudod, hogy mik a szándékai, mit mondhatsz neki, és mit nem… elsőre sajnos nem nagyon nyerte meg a szimpátiámat. DE: egyrészt nem fogok vele túl gyakran találkozni, és közvetlen munkakapcsolatban pedig sosem fogunk állni, másrészt meg amíg munka van, addig minden van, ezért nem panaszkodok. Csak legyen is… :)
*és mintegy lábjegyzetként megjegyzem, hogy ha munkán kívüli dolgokról is akarnék írni, akkor azt írnám, hogy elkezdtem nézni a Hustle-t, elkezdtem játszani a Commandos-szal (nosztalgia 4eva), és elkezdtem olvasni a Jóakaratúak-at. Ennyi.
Pytta blog 