ARCHÍV – munkadolgok ömlesztve

Frusztrált emberrel együtt dolgozni borzalmasan rossz szerintem. Nekem most az egyik „szobatársam” ilyen, szerencsére munkakapcsolatban nem vagyunk, csak egy szobában – és remélhetőleg nemsokára ez is megváltozik. Tényleg remélem. Képzeljetek el egy igazi mindenbe belefásult embert, aki nulla lelkesedéssel végez mindent, és a legkisebb változtatásra (ami esetleg némi plusz energiát igényel) is hihetetlen módon képes felháborodni. Dolgozni fáj neki, de tényleg néha úgy érzem, fizikai fájdalmat okoz neki, ha nem csak az internetes híreket böngészi, meg ki tudja mit csinál még (én pont rálátok a monitorjára); semmilyen felelősséget nem vállal semmiért, saját eredményei szinte nincsenek is, de ha van, azt mindig kritika éri (ettől gondolom még frusztráltabb lesz), de egyébként előszeretettel adja le másnak a feladatokat, majd azok munkáját még nagyobb előszeretettel kritizálja, szapulja, fikázza. Állandóan nagyon-sok-dolga van, és nincs-ideje-semmire, miközben semmilyen valós eredményt nem mutat fel (és miközben mondjuk naponta kétszer félórát simán eltölt a konyhában teázással és újságolvasással, illetve több órát a már említett netes hírportálok böngészésével). Főnökeit, és minden feljebbvalóját utálja, de a nála alacsonyabb szinteken levőket (gyakornokok) lenézi, burkoltan (vagy kevésbé burkoltan) sértegeti, előszeretettel érezteti feléjük feljebbvalóságát.

Én meg most szépen kibeszéltem egy embert a háta mögött, gerinctelen patkány vagyok, de ezt egyszerűen nem bírtam magamban tartani… És nevet nem írtam hozzá, meg semmi felismerhető dolgot (pl arckép, monogram, munkahely, életkor, nem). Én tényleg csak annak örülök, hogy nem dolgozom vele közvetlenül, viszont így is elég rossz, hogy egy légtérben vagyunk, hihetetlenül padlón van néha az én munkamorálom is úgy érzem, és nagyon össze kell szednem magam, hogy figyelmen kívül hagyjam ezeket a megnyilvánulásokat…

Amúgy ha már munkáról van szó: azt nem tudom írtam-e már (bár kellett volna), hogy nemrég meghosszabbították a tegnap lejáró szerződésem, úgyhogy még mindig maradok itt, aminek kifejezetten örülök, mert bár nem nagy intenzitással, de jelentkeztem más munkahelyekre is, konkrétan ha jól emlékszem négyre, és egyik esetben sem hívtak be (szóval vagy nem volt semmi visszajelzés – amire persze rá lehetett volna még kérdezni, de minek -, vagy konkrétan visszautasítottak). További hírek, hogy holnap jön két (nem gyakornok) új munkatárs a mi irodánkra, tehát akik közvetlen munkatársaim lesznek, viszont napokon belül elmegy a közvetlen főnököm, akit amúgy szerettem, mint embert, meg mint főnököt is. Persze nem lesz rossz, mert az veszi át a helyét, akivel korábban egy szobában ültem, és szintén jóban vagyunk ennek megfelelően, de azért más lesz. Meg még benne van a levegőben, hogy más is elmegy az irodánkról, aminek nem örülnék annyira. Ja és az a volt csoporttársam, akit közvetetten én „protezsáltam be”, most egy másik irodára került tőlünk, ahol asszisztenskedik – ez szakmailag szerintem visszalépés a mostani munkához képest, még akkor is ha gyakornok volt itt, viszont legalább biztos helynek tűnik. Amúgy ez a mások beajánlása egy munkahelyre szerintem a legundorítóbb dolog a világon, vagyis olyan nem fair-nek tűnik, kb az emberek 70%-a aki itt dolgozik így került ide, és mondjuk én tudom, hogy ez nem vészes, mert viszonylag kis létszámú a „szakma”, tehát egy idő után mindenki ismer mindenkit szinte, de akkor is. Én örülök, hogy „legálisan” kerültem ide, felvételi hirdetésre jelentkezve, állásinterjúzva, meg minden…

Ja és a költözésről: mivel ilyen személyi változások történnek, ezért lehetséges, hogy új szobafelosztást csinálunk, amiben azért elsődleges szempont lesz, hogy mindenki a „saját” irodabeli munkatársaival legyen egy szobában – amivel elkerülhető a kirekesztődés, kicsit én ezt élem meg most (amellett, hogy mondom, annyira nem is jövök ki jól a velem egy szobában dolgozókkal).

Na most jól beömlesztettem ide a munkahelyi történéseket, de ilyet is kell néha, tudom, hogy senkit nem izgat, de hátha egyszer majd kedvem lesz NEKEM visszaolvasni, miken pörögtem ebben az időszakban… :)

Ha ezt a posztot végigolvastad, akkor nagyon meg vagy dicsérve!! (egyéb jutalmat sajnos most nem tudok felajánlani)

ARCHÍV – látogatók

Ezt most nem tudom miért teszem be, de azért beteszem, igazából csak a magam szórakoztatására megnéztem, hogy kik vetődtek az internet tekervényes labirintusában az oldalamra, íme:

Szeretem az ilyen zászlós térképeket :)

ARCHÍV – Nosztalgianap: Quantum Leap

Most ezt nézem: Quantum Leap – Az időutazó. Szerintem erre a sorozatra kb mindenki emlékszik (valamelyik csatornán most is megy, ha jól tudom) valamilyen szinten, pedig megnéztem, 1989-ben kezdték el. Az meg nem ma volt már, hanem 22 éve :)

Mondjuk ha csak ezt a képet látnám, simán valami X-aktás, vagy Alkonyzónás filmre gondolnék :)

Én mondjuk a konkrét sztorira már annyira nem emlékeztem, meg gondolom az első részeket nem is láttam: egy asztrofizikus (Sam Beckett) valamilyen félresikerült kísérlet során visszaugrik az időben, egy másik személy bőrébe, ahol valamilyen dolgot meg kell oldani (értsd: meg kell változtatnia a történelmet, ez általában azt jelenti, hogy valamilyen rosszul sikerült dolgot jóra kell fordítania), majd miután ez sikerült, ismét más időpontba ugrik. Természetesen a cél az lenne, hogy a saját jelenjébe kerüljön vissza, ez azonban soha nem sikerül – persze miért is sikerülne, akkor nem lehetne folytatni a sorozatot. Kb ennyi a sztori, valamilyen rejtélyes oknál fogva főhősünk csak a saját születése utáni időpontokba kerülhet, tehát a részek jellemzően az ’50-es ’60-as ’70-es években játszódnak, elvétve vannak ’80-as évek is. Nagyon egyszerű sztori, de valahogy mégis élvezetesre csinálták meg, mármint szórakoztató – persze nincs is nehéz dolguk, mert pont az időugrások miatt gyakorlatilag minden egyes epizód már stílust vehet fel, és ez finoman szólva kifogyhatatlan tárházát jelenti a témáknak. Az mondjuk fura, hogy miért egy meglévő személy bőrébe bújik a szereplő, persze tudom, ez adja a sorozat állandó komikumát, de azért érdekes kérdéseket vet fel. Pl. a „valódi” személy addig hova tűnik? Arra semmilyen utalás nincs, hogy Sam jelenjébe, az ő testébe bújnának… Arra viszont volt már, hogy annak az illetőnek „kiesik” az az időintervallum, ami alatt Sam megoldja a dolgokat. Ez mondjuk elég gáz lehet…

Persze tudományos háttérrel, meg a történelemben való változtatások problematikájával nem sokat foglalkoztak a készítők :) Igaz, ott van Ziggy, a szuperkomputer, aki kiszámolja mindig az ugrásokat, meg ilyesmiket, és a hűséges hologramtárs, Al, aki kontaktusba tud kerülni Sam-mel – és más nem is látja (szintén elég nehezen magyarázható módon). Ez mondjuk kiskoromban nem jött le, de ez az Al figura meg egy erősen szexmániás perverz kis ember, amikor csak lehet kilesi a női szereplőket, és ha nem csak hologram lenne, ki tudja miket csinálna még velük :)

Szóval a Quantum Leap egy nagyon naiv, nagyon kedves sorozat, izgalmas, mindig új, de mégis mindig ugyanaz, szerethető karakterekkel, akcióval és humorral (meg oldschool zenékkel) –  ha Al nem lenne benne, még gyerekeknek is ajánlanám – persze a perverz poénokat ők úgysem értik, úgyhogy végülis mindegy.

Csináltam az openingből összevágott képeket, de meg lehet tekinteni >>videó<< formájában is, két perc nosztalgiának nagyon jól megteszi:

Ez tényleg nagyon oldschool…

És a visszatérő szöveg a képsorok alatt (ha valaki angolul nézi): “It all started when a time travel experiment I was conducting went…”a little caca.” In the blink of a cosmic clock, I went from quantum physicist to Air Force test-pilot. Which could have been fun… if I knew how to fly. Fortunately, I had help – an observer from the project named Al. Unfortunately, Al’s a hologram, so all he can lend is moral support. Anyway, here I am, bouncing around in time, putting things right that once went wrong, a sort of time traveling Lone Ranger, with Al as my Tonto. And I don’t even need a mask…”

ARCHÍV – lakáskereső – második

Szerintem nincs a google maps-nek olyan nézete amelyik meg tudja mutatni azokat a lakásokat, amiket tegnap néztem, annyira szoros itt a beépítés (én is csak random módon rajzoltam be a köröket, mert fogalmam sincs, pontosan hol jártam :) ). Igen, ez már közelebb van a belvárosi miliőhöz, de azért persze ismét lehet találgatni, hogy hol járunk :) Ez még mindig a 8ker annyit segítek, viszont most egy időre azt hiszem távol tartom magam ettől a környéktől, mert az rendben van, hogy viszonylag olcsóak a lakások, de cserébe nagyon szarok is, úgyhogy teljesen felesleges itt újabb köröket futni…

Az egyik lakás egy földszintes udvari kilátású volt, ahova szerintem még délidőben sem szűrődik be napfény, a másik meg bár negyedik emeleti, és barátságosabb, de olyan szinten át kellene alakítani, hogy inkább jobb bele se kezdeni – meghát mondom, az még egy dolog, hogy a lakásokat fel kell újítani, de az épület kívülről ugyanúgy rohad, tönkremegy az egész, a szomszédságról meg hagy ne beszéljek, és ez nem olyan dolog, amire azt lehet mondani, hogy majd talán kicserélődik, vagy átalakul (mármint az etnikai arányok), mert bár lehet, hogy így lesz egy idő után, de ennél még a lottózás is biztosabb – meghát én MOST akarok költözni, és akkor meg mégiscsak velük kell élni. Szóval nem tudnék nyugodtan lakni egy ilyen helyen, na…

ARCHÍV – Crescendo – A koncert

Gyerekek… tegnap OTT voltam, láttam a Crescendo-t élőben, leomlott egy újabb fal :) Sőt, már a kezembe foghatom első kislemezüket is, aminek tartalmát ugyan már előzetesen rongyosra hallgattam mp3-ban, de nem is ez a lényeg (egyébként ezen el is gondolkoztam, milyen groteszk dolog, hogy még mindig CD-n adnak ki dolgokat, de én pl. már kb három éve egy darab CD-t sem hallgattam). Szóval az a lényeg, hogy van legális Crescendo-m, olyan, amit ők adtak ki, és remélem azzal, hogy ezt megvettem, támogatom egy rendes nem papírtokos nagylemez kiadását is valamikor a nem túl távoli jövőben :)

Szóval este 8-ra odaértünk Sz-el, a Szabadazá nevű helyre, nem derült ki világosan, hogy nyolckor, vagy kilenckor kezdődik a koncert, ezért mentünk hamarabb. Hát kilenckor kezdődött, de ez mondjuk megbocsátható. A hely egy igazi kicsi pincekocsma, olyasmi mint a Zöld macska, csak sokkal kisebb, a végében valami színpadforma rész, ahova már be voltak készítve a hangszerek, előtte egy kis üres placc, hátrébb meg az asztalok és a bárpult. Mi leültünk közel a „színpadhoz”, de aztán rájöttünk, hogy igazán csak állva élvezhető a koncert, mivelhogy amúgy semmit nem lehetett látni az emberektől. Voltunk vagy ötvenen (persze lehet, hogy többen), ezzel elég jól ki is használtuk a helyszín kapacitásait, de a koncert úgy szólt, mintha legalább egy ZP nyitókoncert lenne, vagy nem tudom, szóval a hangulatot szerintem nagyon jól fokozták, ezt sokkal több emberre méretezve is lehet csinálni :)

A számokról: vegyes volt, az Altató-n kívül (amit állításuk szerint már nem fognak játszani) leadták az összes régi kedvence(me)t, mindjárt az elején a Szép-et, meg az Önmegvalósító-dalt, valahogy a közepe táján volt becsempészve a Bona, aztán a legvégén az 1986, aminek kifejezetten jót tett a gitáros alap, meg ez a koncerthangzás, nem is gondoltam volna. Ezen kívül még lement az összes szám az EP-ről, meg egy pár szám, amit még én sem hallottam, volt valami lassú „Ringasd el magad”-os, nekem az bejött, meg a „Levél Svájból”, amit még kicsit szoknia kell a fülemnek, de az sem hangzott rosszul.

Volt pár olyan is, amit szerintem ki lehetett volna hagyni, az egyik az Australopithecus, ami… hát szerintem ez valahogy egyszerűen nem illik ide. Egyébként meglepően jó hangulatot csináltak ezzel a számmal is, de valahogy az alapvető ellenérzéseimet nem oldották fel, hogy ez mégis túl idétlen, túl komolytalan ide… Aztán volt még két feldolgozás is, az egyik az ABBA Hung Up kemény rock-os verziója, szerintem az ABBA forog a (meg nem ásott) sírjában, ha ezt meghallja, de egyébként jó volt. Ez sem illett annyira ide az én fülemnek, de élveztem (hát persze ABBA-ból nehéz rosszat kihozni :D ). A másik viszont – na az már nem tetszett, nem hiszem, hogy bárki is csinált volna felvételt, de ha igen, akkor mutassa meg a zenekar tagjainak visszahallgatásra… A Moby Bodyrock című számáról van szó, amit nagyjából csak előadtak, tehát nem dolgozták át túlságosan, és mondjuk a refrén rész (ha ez helyes kifejezés) az nagyon ütősen hangzott, de a felvezetés előtte inkább kicsit komikus volt nekem, sokáig csak pörgettem a fejemben, hogy „ez melyik szám is?”, aztán végre ráismertem… Szóval külföldi számokkal szerintem finomabban, van elég saját, azokat kell nyomni!!

Apropó saját számok; a koncert végén azt mondták a srácok, hogy még jön az 1986, aztán mindenki mehet amerre lát, mert nincs is több számuk. Na én most előástam az mp3-jaimat, és TUDOM, hogy van még több számotok! :) Persze például a Hamupipőké-t azt nem erőltetném, nem feltétlenül baj, hogy kikerült a repertoárból, viszont amik még nem voltak olyan rosszak, viszont most kimaradtak: az Angyal, és a Nálad jártam – ezekkel mi lett? Ami pedig kifejezetten kedvencemmé vált az „újabb” (persze nem a legújabb, de nem nagyon tudom őket kronologizálni) számok közül, az a ’Sláger’, ami mind szövegében, mind zenéjében szerintem ízig-vérig beleillik a Crescendo-arculatba. Azért az a szám remélem nem lesz elfeledve…

Kicsit amúgy azt érzem, hogy ezzel együtt egy ’letisztítás’ hiányzik még a Crescendo-nak, hogy valami egységes profiljuk legyen, ami már kezd kialakulni, de még nem az igazi. Persze most csak okoskodom, nagggyon jó volt a hangulat, rég voltam már ilyen koncerten, és szívesen lespanoltam volna a srácokkal is (most már tudom, hogy ki kicsoda, legalábbis a két „frontembert”), de sajnos a végén már el kellett mennünk gyorsan, úgyhogy ez most kimaradt. De majd legközelebb :)

ARCHÍV – lakáskereső – első

Tegnap megvolt az első lakásnézés, mondjuk én már előre tudtam, hogy nem ez lesz a nyerő választás, de azért tapasztalatnak jó volt. Meg bejártam egy egész nagy kiterjedésű környéket (busszal), amiről már tudom, hogy oda biztos nem akarok költözni, tehát egy csomó jövőbeli pluszmunkát megspóroltam magamnak, már ami a keresgélést illeti.

Amúgy szimpatikus volt az ingatlanos (nem úgy, mint a másik a telefonban), meg a tulaj is, valahol sajnálom is, mert azt a lakást, amit mutatott, nem nagyon fog tudni eladni – legalábbis most nem talál olyan kétségbeesett embert (szerintem), aki azt megvenné. Aztán ne legyen igazam. Amit megtudtam – és ez azt hiszem elég fontos -, hogy óriási túlkínálat van a lakáspiacon, tehát ebből a szempontból előnyös helyzetben vagyok. Ez például abban is megmutatkozott, hogy amikor szerényen közöltem, hogy ennyiért ezt a lakást én biztos nem venném meg, a tulaj egyből félmillióval aláment (és itt nem egy húszmilliós lakásra kell gondolni, ez a félmillió ennek a lakásnak az árából egyből 6%-os esés), aztán amikor később csak az ingatlanossal beszélgettem, azt mondta, lehet, hogy egész milliót is le lehet alkudni… És nyilván ha valaki már végső kétségbeesésében mindenképpen meg akar szabadulni egy lakástól, bele is megy – mert kénytelen. Én meg ugye őszig még egyáltalán nem sietek, úgyhogy szemtelenül alkudozhatok, nincs nagy tétje (persze nem fogok, mert nem vagyok jó benne…). Ez azért biztató. Most újabb kört futottam lakáskeresésben (persze csak a neten), kicsit fárasztó, de majdcsak lesz belőle valami :)

Egyébként ez lett volna a lakás: (aki ennyiből felismeri, hogy ez hol van, az küldje be e-mailen és értékes ajándékokat nyerhet!)

A képbe való belerondításért én kérek elnézést, de most nem a design volt a lényeg…

ARCHÍV – lakásnézés első felvonás

Na végül nem lett semmi tegnap este. Mostanában Sz-el elkezdtünk lakások után nézelődni, mert legkésőbb ősztől szeretnénk otthagyni az albérletet (talán gazdaságosabb is, meg talán feljön Sz öccse is Pestre, és akkor lakhatnánk együtt egy másfélszobásban, neki sem kellene koleszt/albérletet fizetni, meg nekünk sem). És mivel sosem lehet elég korán kezdeni, ezért egypár hirdetésre visszaírtunk a napokban, hogy megnéznénk. Hát tegnap lett volna az első helyszíni szemle, de igazából örülök, hogy nem lett belőle semmi. Az ingatlanos, akivel telefonon egyeztetettem amúgy is egy agresszív hangú bunkó hölgy volt, aki miután közöltem vele, hogy megnézném a lakást, megkérdezte, hogy „de ugye meg is akarom venni, mert ha csak úgy nézegetek, akkor inkább hagyjuk az egészet…” Miután köpni-nyelni nem tudtam pár másodpercig, legszívesebben megmondtam volna neki, hogy „…DE, igazából csak unatkoznom, és passzióból nézegetek eladó lakásokat, amúgy eszembe sem jutott megvenni.”, de persze nem ezt mondtam.

Szóval tegnap estére beszéltük meg, aztán amikor odaértem, felhívtam, hogy akkor ő hol van, erre mondja, hogy a tulaj beteg lett, ő meg próbált hívni többször is, de foglalt voltam. Ahha, IGEN. SMS-t meg nem tudott volna írni. Egyébként egész nap kb 40 másodpercet beszéltem telefonon, metróban nem voltam, tehát nekem ne mondja, hogy többször próbált hívni, mert egyszer sem próbált. Nem fogadott hívásom sem volt. De mindegy, amúgy sem tetszik a lakás már kívülről sem, legalább most már ezt kihúzhatom a listáról :) Holnap egyébként folytatódik a sztori, másik lakás, másik ingatlanos, hang alapján barátságosabb, de mondjuk ez sem az a lakás lesz, amire azt mondom, hogy azonnal írjuk meg az adásvételit…

Egyébként (most nagyon más téma következik), kicsit lehangolt vagyok, tegnap este kaptam egy e-mailt, hogy meghalt az egyik csoporttársam(!). Nem mondom, hogy nagyon szoros kapcsolatban voltunk, kb kétszer beszélgettem vele összesen az öt év során (na jó, lehet picit többször), de kicsit megrázott ez a hír. Valami baleset történt, de nem írták, hogy mi… Szóval most ez be-bevillan a gondolataimba, hogy ilyen megtörténik, és igazából bárkivel megtörténhet, velem is, és milyen furcsa, hogy olyan sokat tervezgetjük a kis életünket, és néha ilyen váratlan események közbejönnek, amivel nem lehet mit kezdeni… Nekem nem nagyon halt még meg közeli hozzátartozóm, vagy csak kiskoromban, akire már olyan nagyon nem is emlékszem, szóval ezért is van az talán, hogy ennyire nagy hatással van rám most ez. Na mindegy, ezt csak úgy leírtam, nem tudom miért.

ARCHÍV – geek

Egy vicces kördiagram gyorsan, aztán majd valamikor írok is, ha lesz mit (de szerintem a ma este után lesz):

ARCHÍV – bélyegek

Sz meglepett tegnap (szülinapom volt ugyanis).

Régen volt pár hobbim, amiket azóta már abbahagytam, de gondolom kiskorában valamit mindenki gyűjtött egy ideig. Én ha jól emlékszem, kupakokkal kezdtem (sörös, meg üdítős, meg mindenféle), aztán – már nem emlékszem milyen okból – ezeket elástam a hátsó udvarban… Hát igen, még kicsi voltam… Aztán egy időben például gyufáskatulyákat gyűjtöttem, aztán jött a klasszikus: bélyegek. Ez egészen sokáig megmaradt, még a gimiben is jártam bélyegszakkörbe,(!) talán az volt a csúcspont, aztán szép lassan ez is abbamaradt, már jópár éve elő sem nagyon veszem a “gyűjteményt”. De ez legalább még megvan, nem ástam el, vagy ilyesmi, és azért kicsit büszke is vagyok rá, mert tényleg egy egész sok darab összejött (azt nem mondom, hogy értékes is, de legalább jól néznek ki).

Na most ez bővült ki Sz jóvoltából, aki vett pár különleges bélyeget nekem. Nem mondom, hogy ennek hatására újra elkezdem gyűjteni őket, de azért örültem nekik :)

És ez azért is jó, mert be tudok tenni szép képeket.

Szóval ezt kaptam:

Bélyegnapi blokk: éppen Sopron van rajta :)

2010 a biodiverzitás éve (is) volt. Érdekes… (a blokk viszont szép)

meg még >>EZT<<, meg >>EZT<<.

ARCHÍV – nyugtalan láb szindróma

Valamelyik munkatársam küldött egy linket, hogy ma van az alvás világnapja, és mondjuk nem olvastam el a teljes szöveget, de megakadt a szemem ezen: nyugtalan láb szindróma. Beírtam a google-ba, és tényleg van ilyen betegség (vagy jelenség) – úgy értem, hogy nem csak nekem van ilyen! :) Ez most egészen újszerű élmény volt számomra, mármint, hogy valaki leírta ezt a dolgot, és, hogy másoknál is előfordul. Egészen sok link van hozzá, pl >>EZ<<, vagy >>EZ<< (sőt, angolul is rá lehet keresni restless leg syndrome (RLS) néven, a wikipédia is megemlékezik róla).

Egy ideje már megfigyeltem, hogy néha, ha sokáig ülök, vagy fekszem (és valóban főleg esténként, ahogy a többi oldalon is írják), akkor kényszeres érzést érzek a lábamban, hogy megmozdítsam. Mondjuk sok újat nem tudtam meg erről a dologról, mert csak azt írják, hogy pontosan nem tudni, mi okozza – pedig erre mondjuk kíváncsi lennék. Én mindig azt hittem, hogy ez valami más dolognak a tünete, vagy jelzése, pl, hogy lelassult a vérkeringésem, vagy mittudomén. Arra viszont már én is rájöttem, hogy ha ilyenkor sétálok egy kicsit, vagy csak felállok és visszaülök/fekszem, akkor könnyen elmúlik. Vicces ez a név: nyugtalan láb szindróma, nem gondoltam volna, hogy ilyen létezik :)

ARCHÍV – skatepark

Ide akartam elmenni ma este (amiből gondolom nem lesz semmi, mert úgy néz ki mindjárt elkezd esni az eső):

Tavaly novemberben (ha jól tudom) nyitottak egy ingyenes skateparkot a Városligetben, nem sokkal az Erzsébet téri után. Elkezdtem keresgélni képeket a neten, hogy tudjak betenni a posztba, az első link, amit megnyitottam, az Offline magazin (aki nem tudná, ez egy extrém sportokra szakosodott újság) rövid ismertetője volt a pályáról, idézem: „…sajnos a park, nem túl színvonalas, az elemek kicsik, kevés lehetőséggel, a félcső=teknő, de legalább van, azért reméljük, hogy az illetékesek tanulnak a hibákból…” Erről most az jutott eszembe, hogy ez egy igazi magyar hozzáállás. Lássuk csak: az elmúlt tíz évben hány ingyenes skatepark épült Budapesten (2010 előtt)? Tudomásom szerint egy sem, de még csak hírből sem hallottam ilyesmiről, pedig jó ideig aktívan deszkáztam én is. Mi volt a deszkások Mekkája? A Hősök tere, ami kis járólapokból van összerakva, ha valaki kimegy, és „meghallgat” egy deszkást, akkor egyből feltűnhet neki az a monoton taka-taka-taka-taka zaj, ami egy dolgot jelent csak: annál kevés rosszabb terep van egy deszkás számára. Nagyon nem is értem, hogy ott miért alakult ki ez a deszkás törzshely, mert abszolút semmilyen pozitívuma nincs a nagy téren kívül, tehát, hogy sokan elférnek rajta viszonylag zavartalanul (már ha nem vesszük hozzá, hogy kerülgetni kell a turistákat). De ezeknél én már sokkal rosszabb helyeken is deszkáztam, a régi Deák tér padkáin, úttest közepén, Erzsébet téri repedezett betonon, mert nem volt jobb egyszerűen… Most komolyan, nem lehet örülni egy ilyennek, hogy skatepark??? Nyolc évvel ezelőtt a fél karomat odaadtam volna egy ingyenes skateparkért, már csak a kipróbálásért is (persze nyilván nem, de jól hangzik)!!! És akkor ilyenekkel jönnek a szakértők, hogy kicsik az elemek (amatőröknek még ez is óriási lesz, mit akartatok, négy méter mély pool-t, vagy mit??), kevés a lehetőség (nekem egy csőkorlát elég kb, hogy az összes ismert trükkömet megcsináljam…), meg nem túl jó minőségű az aszfalt (ha nincsenek benne félméterenként gödrök, meg repedések, már bőven jó!)?? Heló, ez még mindig Magyarország, nem Kalifornia…!

Szóval béna, vagy nem béna, én ezen a tavasszal ki fogok menni, ha tömve lesz, akkor is (bár szerintem esténként nem lesz, meg amúgy is, ott az Erzsébet téri, ami nyilván mindenki más számára sokkal jobban megközelíthető – remélem), és örülök, hogy van egy ilyen lehetőség – végre… Kár, hogy nem pár (6-7) évvel korábban, amikor még valamennyire formában is voltam :)

A bejegyzés olvasásához pedig ajánlom OPM – Heaven Is a Halfpipe című örökbecsű számát, annyira jól el van találva ez a zene, és olyan rég hallgattam már… [és annyira ideillik :)]

ARCHÍV – mátrix beszélgetés

Tegnap este érdekes alkalmon voltunk Sz-el, az a neve, hogy Mátrix-beszélgetések, és ugyanannak a közösségnek a keretein belül szervezték, ahova mostanában szoktunk ’járni’ ilyen-olyan alkalmakra. Szóval hallottuk, hogy lesz ilyen, és gondoltuk megnézzük magunknak. Arról szól a dolog, hogy megnézünk egy filmrészletet, és az alapján beszélgetünk. A srác, aki ezt csinálja, már rutinos, mert vagy húsz éve szervez ilyen csoportokat, megvan a menetrendje, meg a módszerei, meg minden, még könyvet is írt belőle állítólag: ez a borítója [- ez meg itt a reklám helye :)]:

Szóval egyszerű a dolog, kb olyan ifiszerű, csak tematikusabb, filmekről meg mindenki tud beszélgetni, még én is, gondoltam biztos érdekes lesz. Namost a dolog vagy nem kapott elég reklámot, vagy csak mi vagyunk ennyire túlbuzgók a csapatban, de úgy alakult a tegnap este, hogy voltunk mi ketten Sz-el, a szervező srác, meg a beszélgetések vezetője :) Szóval érdekesen indult, kb fél óráig még beszélgettünk, meg ismerkedtünk, addig is várakozva, hátha jönnek további érdeklődők, aztán amikor beláttuk, hogy nincsenek további érdeklődők, akkor végülis tartottunk egy ilyen bevezetőnek nevezhető alkalmat. Először stílusosan a Mátrix című filmből néztünk meg egy részletet, miután valamiféle választ is kaptunk, hogy miért hívják ezeket a beszélgetéseket Mátrix-beszélgetéseknek (ezt most itt nem fogom kifejteni, mert elég bonyolult, és nem is biztos, hogy megértettem teljesen), de ez tényleg csak egy bevezető volt, az igazi „nap témája” a Napfivér, Holdnővér című film egy részlete volt (részlet alatt itt kb egy ötperces jelenetre kell gondolni). Azt is megnéztük, arról is beszélgettünk, meg aztán kicsit el is kalandozott a téma, és ennyi volt. Ahogy én kivettem, ez valamiféle közösségépítő alkalom, amikor különböző véleményekről lehet vitázni (merthogy egy film alapján mindenkiben más mondanivaló csapódik le), meg valamilyen szinten önismereti beszélgetés is, hiszen magunkat is jobban megismerjük mások által (az önismeret kifejezést egyébként nem szeretem, de itt most azt hiszem csak ezt lehet használni). Nagy tanulságokat viszont a tegnapi alkalomból nem tudok levonni, talán annyit, hogy egy ilyen beszélgetés legalább duplaennyi emberrel lenne működőképes, vagy méginkább olyan tíz fő felett, mert így egyrészt nyögvenyelős is volt, másrészt meg nem igazán „ütköztek” a vélemények és nézőpontok, nem alakult ki egy igazi „mátrix” :) Viszont ha esetleg valaki kedvet kapna, bátran jöjjön (ismét a reklám helye), én szerintem menni fogok következő alkalommal is, ami két hét múlva kedden lesz, március 22-én 18 órától (márc 15. miatt lett elhalasztva), helyszín a Grund, és azt hiszem mást nem is kell tudni.

Egyébként pont a napokban néztük végig a Vektor című fergetegesen jó Mátrix-szinkronparódiát Sz-el, amin én (ismét) végig fetrengtem ismét a röhögéstől, Sz viszont most látta először, és sajnos nem tudta teljesen átérezni az örömömet (egyébként rossz is olyan mellett filmezni, aki előre röhög a poénokon, meg minden hülyeségen, ez tuti). De aki esetleg még nem látta, az szerezze be és nézze meg, mert ÓRIÁSI!!! Tényleg, zseniális lett szerintem, köszönet az Alterego csoportnak érte, gimis éveim jutnak eszembe róluk, akkor voltak ilyen igazi barom ötleteink, csak mi sajnos nem voltunk annyira kitartóak, hogy ilyen szinten meg is valósítsuk őket :)

ARCHÍV – emlékezetes sorozatok

Vannak azok a sorozatok, amiket megnézek, és még jónak is találok, nem csak azért nézem, hogy „megnézzem”, és utána szép emlékeim is vannak róla miután végeztem vele, mégis nagyjából ez elejétől fogva tudom, hogy ezt soha nem fogom még egyszer végignézni (ha nem muszáj). Ez nem tudom megmondani, miért van, de egyszerűen vannak ilyenek (egyébként nem csak sorozatokban, hanem filmekben is). Ilyen volt pl az Elnök emberei, ami nem egy rövid sorozat, de már az első részből tudtam, hogy bár jó, izgalmas nézni, valahogy mégsem nekem való, nem olyan amit bármikor is levennék a polcról, hogy újranézzem (ennek ellenére mindig vártam a következő részt, nem szenvedtem közben). Vagy ilyen a Simlis és a szende (főleg az utolsó 3 évad), amire jó visszagondolni (nemrég néztem végig), mert vicces volt, meg nagyon oldschool, de biztos, hogy nem nézném meg újra. És most ilyen a Total Recall 2070 című sorozat is, amit tegnap fejeztem be, de ennél is már a harmadik résznél tudtam, hogy miután egyszer végignéztem, többet nem fogom. Jó volt, szép volt, de egyszer elég volt… Pedig tényleg: én valami sokkal rosszabbra számítottam egy már több, mint 10 éves sorozattól, ami mindösszesen egy évadot élt meg – de szerintem a lehetőségekhez képest egész jól összehozták, és bár a Total Recall című filmhez nem sok köze volt, azért egy rendes sci-fi-sorozat. Szépen le is töröltem, de jó rá visszaemlékezni :)

ARCHÍV – és megint a TV

Nna… azért vannak jó műsorok is a TV-ben. Ma is néztem… illetve csak online, a koleszos extragagyi sávszél után azért mindig jó érzéssel tölt el, hogy bizony az internettel amúgy ilyeneket is lehet csinálni :)

Szóval kis szülőfalum volt a Duna TV-ben, egy ilyen főzősműsor keretében, bemutatták a helyi ízeket. Egyébként az ilyen műsorait szeretem az m1/m2/Dunatv-nek, amikor bemutatják egy-egy vidékét az országnak, ilyen-olyan szempontból – na nem mintha ezeket amúgy megnézném, de ezeket jónak tartom (mint amilyen a Másfélmillió lépés Magyarországon volt, de persze azóta csináltak már jópár hasonló műsort…). Akit esetleg érdekel: >>ITT<< meg lehet tekinteni, gondolom idővel változik a tartalom, úgyhogy a mai, azaz 2011. március 6-i adást kell keresni :)

ARCHÍV – 40 milliós játszma

Péntek este otthon voltunk, és ilyenkor ugye mindig be van kapcsolva nálunk a TV; a 40 milliós játszma című műsor ment. Hát én komolyan mondom, elcsodálkoztam, hogy egy elvileg kvízshow-ban egyrészt milyen idióta kérdéseket tesznek fel (jó, persze ez már nem meglepő, a recept elég egyszerűnek látszik: minél egyszerűbb játék, minél nagyobb show-val, értsd: emberi dráma, feszültség, öröm, sírás, satöbbi), másrészt, hogy mekkora gyökér emberek veszik rá magukat, hogy ilyenben “szerepeljenek”?? Szerintem komolyan mondom, itt casting van előtte, hogy minél egyszerűbb, röhejesebb, vagy szánalmasabb emberek kerüljenek a kamera elé: gondolom azért, hogy a nagy tömegek együtt tudjanak érezni velük, és nem utolsósorban azért, hogy lóf*szt se nyerjenek, mert olyan buták (nyilván ez éri meg). Nameg persze, hogy a TV-néző érezze, hogy mennyivel okosabb :)

Csak egy példa: a kérdés az volt, hogy melyik az a zenekar, amelyet Németország újraegyesítése után alapítottak? A három lehetőség a Scorpions, a Die Toten Hosen és a Rammstein volt. Az egy dolog, hogy a pár férfitagja azzal kezdte magát égetni, hogy nem tudja mikor volt az újraegyesítés, de aztán ahogy felolvasta az együtteseket: “hát a Scorpions biztos nem, szerintem a Rammstein lesz az, viszont ez a… DiE Toten House (nem tudom eléggé kiemelni, de a die szóból kiejtette szépen az “E”-t is, a Hosen-t meg úgy olvasta, mint a doktor House-ból a House-t… áááááááááá!!!); és ezt nem egyszer olvasta így fel, hanem legalább háromszor. Die totenhausz. Hát a fejemet fogtam komolyan mondom, és mindezt úgy, hogy eljutottak az utolsó kérdésig – ami tekintve, hogy valóban mekkora gyökerek voltak (a csaj is, nem csak a srác) szerintem szép teljesítmény.

Na ezért nem nézek inkább tévét.