Úgy látszik ma jó napom van, lehet, hogy be kéne osztani, de mindegy: ezt a képet osztályfórumra rakta be valaki, és most kiteszem én is, mert jót nevettem rajta – nevessetek ti is :)
Mivel így annyira nem lehet elolvasni, ezért bele lehet nagyítani, a másik baja, hogy angol, lehet, hogy fenn van valahol magyarul is, de én most nem kerestem rá – meg így sokkal autentikusabb :)
Tegnap este ismét volt tánc, szerintem már kezd egészen jó lenni, vagyis kezd valami egyáltalán kialakulni… Szóval most tanultunk újabb két figurát, amikkel már egész rendesen el lehet táncolgatni, ez egész nagy előrelépés ahhoz képest, hogy a múltkor kábé az égvilágon semmi újat nem mutattak – jó, az óra elején volt valami érdekes lépéssor, amit egyébként most is átvettünk az elején, de fogalmam sincs, ez hogy fog kapcsolódni az eddigiekhez…
Amúgy a tánccsoport összetétele elég érdekes. Alapból azt gondolná az ember, hogy táncolni inkább fiatalok járnak (legalábbis táncot tanulni), de valahogy ez itt most nem annyira érvényes. Lehet, hogy a swing miatt, vagy nem tudom, persze igaz, hogy sok a fiatal is (akár nálam is fiatalabbak, de az szerintem már nagyon ritka), de kb felerészben idősebbek, és sokkal idősebbek vannak, olyan szüleim korúak, sőt… és ezen én meglepődtem. Már csak azért is, mert ez a teljesen kezdő csoport, tehát annyira nagy táncmájerek ők sem lehetnek. De persze ez engem különösebben nem zavar, csak eleinte olyan furcsa volt – mert egyébként külsőre abszolút nem lehet megmondani, hogy ki táncol jól, és ki nem, lehet, hogy pont a negyvenx-éves kicsiszéles hölgy ropja tök jól, és a fiatal vékony mosolygós lány meg teljesen kétballábas… És tényleg. Már csak azt sajnálom, hogy otthon soha nem kerítünk rá időt Sz-szel, hogy gyakoroljunk, egy ideje már mintha megcsappant volna a lelkesedés, de lehet, hogy nem is így kéne, hanem valami buliba elmenni, és ott… csak az a baj, hogy ahhoz meg még nem tudunk eleget :) Na mindegy, lényeg az, hogy megvan a heti egyszeri rendszeres testmozgás is, és én személy szerint nem bántam meg, hogy beiratkoztunk ide.
Valami vicces kép azért mára is jut, graphjam-en mostanában akadnak jók, most ezt találtam (elvileg belenagyítható ha nem lehet elolvasni):
EZ pedig a hatszázadik bejegyzés. Na nem mintha bármit is számítana, de most pont észrevettem, és meg is jegyzem :)
Ilyenekről nem szoktam írni, de most egy kicsit fogok.
Mostanában keddenként Sz-szel járunk egy Alpha-kurzus nevű tíz alkalomból álló sorozatra, aminek nagyjából az a célja, hogy az embereket megismertesse, közelebb hozza a kereszténységgel. Sz egy volt szobatársa ajánlotta a dolgot, meg még egy jópár ismerősünk is van ott, úgyhogy nem csak úgy egyedül vágtunk bele ebbe.
Az első alkalom múlt héten volt, kicsit bevezető jelleggel, a második meg tegnap. Tök jó, mert úgy kezdődik minden este, hogy először megvacsorázunk, rendelnek kaját, és azt ott helyben megesszük, és tökingyen van az egész (mind a tízszer). Valahol szomorú is persze, hogy már ilyen eszközökhöz kell folyamodni, hogy az ember egyáltalán elmenjen egy ilyen helyre, de valahol megértem.
Néha úgy érzem, hogy én kicsit kilógok a sorból, mert azokat a dolgokat amiket itt elmondanak (mi a kereszténység? ki volt Jézus? meg ilyenek – vagyis gondolom hasonló dolgok várnak még ránk), én már ismerem, meg én egy ilyen ’folyamaton’ már egyszer keresztülmentem, merthát a végső cél nyilván az lenne, hogy további követőket ’toborozzanak’, hogy megértsék az emberek, hogy miről szól ez az egész, és miért fontos. És nyilván ide olyan embereket várnak, akik amúgy nem járnak templomba, nem olvasnak Bibliát, nem kaptak ilyen nevelést, nem gondolkoztak még el komolyabban ezekről, satöbbi, csak úgy élik az életüket a világban. De azért számomra is jó – akár újra – hallani ezt az egészet, már csak azért is, mert ha mondjuk nekem személyesen kéne meggyőznöm valakit, hogy miért jó kereszténynek lenni, nem biztos, hogy menne, sőt, szinte biztos, hogy valamit túlságosan erősen sulykolnék, hirtelen akarnék mindent elmondani…
Egyébként az elején kicsit magam is szkeptikusan álltam hozzá ehhez, hogy majd itt ilyen PR jelleggel elmondják, hogy milyen menő ez az egész, meg Jézus-haver (Dogma), meg minden, ahogy néha az aluljárókban szokták, de ezt annyira nem tapasztaltam eddig. Az előadó egy református lelkész, aki persze fiatal, de teljesen szolidan adja elő a dolgokat, utána meg beszélgetés van kis csoportokban, ami szintén inkább arra épül, hogy egymást hallgassuk, ne pedig valaki előadja magát. Persze ettől függetlenül van egy kicsit idegen, már-már szektás hangulata az egésznek, az ember érezheti azt, hogy rá akarnak tukmálni valamit, mint amikor a biztosítási szakember meggyőz róla, hogy mi a legjobb befektetés számodra… de talán ezt nem is nagyon lehet elkerülni. Legalábbis én nem tudnám jobban csinálni. Úgy értem, hogy nekem tetszik amiket mondanak, merthát nyilván én máshogy hallom, mint egy olyan valaki, aki még sose hallotta ezeket, de azt is megértem, ha valakiből zárkózottságot váltanának ki ezek a dolgok. Mert végülis itt az fog majd kijönni, hogy élj máshogy, változz meg, és amit eddig csináltál, az mind rossz volt, és erre érthető lenne egy olyan természetes (kényelmi) reakció, hogy igen, igen, de én ezen már akkor sem változtatok, mert eddig is eléldegéltem valahogy, és ezután is el fogok, hagyjatok engem békén…
Meg egyébként az is tetszett (igen, ez most a reklám helye, de azért érezzétek, nekem ez egy kellemes csalódás volt – és ezt keresztényként mondom), hogy eddig nagyon okosan és lassan építették fel a dolgokat. Úgy, hogy tényleg érthető legyen, nem túl szájbarágós, de azért nagyon sok új információval, érvekkel alátámasztva, megtámasztva, szerintem teljesen hiteles volt. És szerintem ez mint módszer biztosan jól működik, mert hét közben az ember elgondolkodhat, hogy akkor most hogy is van ez az egész, és van idő leülepedni, ugyanakkor a rendszeresség is jó, hogy heti egyszer erre koncentrálunk, és egyre tovább haladunk a dolgok feltárásában. Én még ilyenben nem vettem részt, de szerintem jó ötlet, mert eddig csak olyanról hallottam, hogy mondjuk egy nap alatt, vagy egy hét alatt (evangélizációs nap / hét) egy felekezet elmondja a maga dolgait, de annál ez egyrészt interaktívabb, másrészt meg hosszabb távú. Persze aztán ki tudja melyik a hatásosabb… meg, hogy kikhez jut el ez az egész, mert azért aki tényleg semmit nem tud Istenről, meg nem is érdekli, az elég nehezen jut el egy ilyen helyre szerintem… Mármint azok a tömegek, mert nyilván ez tömeges jelenség, itt meg vagyunk max harmincan. Nna, most ezt a témát itt befejezem, amúgy amiről akartam írni képekkel illusztrálva, az még mindig hátravan, csak ez most kikívánkozott belőlem, viszont most is beteszek azért egy képet, ami vicces, és pont ma találtam (graphjam, mi más):
U.S States Renamed for Countries with Similar GDP. Rajta van Magyarország is (Nevada helyén). Ebben csak annyi a csúsztatás (mert egyébként ez nem „csak vicc”, hanem tényleg így van – elvileg), hogy nem az egy főre jutó GDP-vel számoltak – ami a mérvadó ugye -, hanem az összessel. Ezért lehet az, hogy a tízmilliós Magyarországnak ugyanannyi a GDP-je, mint a kb. 2,6 milliós Nevadának, ami azt jelenti, hogy az egy főre jutó GDP ott majdnem négyszer akkora, mint kis hazánkban :)
És vannak hozzá vicces kommentek is >>ITT<<, a többi meg a térkép címére kattintva (arról az oldalról, ahonnan én találtam a képet). Befejeztem
Huszonhetedike lévén tegnap ismét volt Óbester, csakhogy most a szokásostól eltérően nem az Óbesterben, hanem egy másik kocsmában, amit új törzshelynek akarunk meghonosítani (nevet nem írok, mert nem reklámozom). Én most voltam itt először, egyébként nagyon kulturált hely, meg van jó nagy szabadtéri része (nyárra / jó időre ez nagy előny), egy baja van csak, hogy messze van – és nem csak tőlem szerintem. Meg mondjuk a törzsközönség is kicsit más, annyiból jobb, hogy sok a fiatal, de azok az igazi budai elit-tizen-huszonévesek, tőlük valahogy olyan idegen lesz számomra az egész környezet. Én szerettem az Óbesterben, hogy oda lejártak a törzsvendégek, az igazi alkeszek, meg munkásemberek, meg minden, volt annak egyfajta hangulata, itt meg olyan mű még a pincérnő is, és különben is milyen az a hely, ahol nem a csaposnál rendelsz, hanem kihozzák neked az asztalhoz? :) Szóval a távolság mellett én azt sem szeretném, hogy elsznobosodjunk, valahogy emiatt sem éreztem most olyan jól magam azt hiszem. (Meg amiatt sem, hogy valamivel jól elrontottam a gyomrom szerintem délben, és későn is vacsoráztam ráadásul – de ez egy másik történet).
Vártuk volt osztályfőnökünket is, aki maholnap kimegy Amerikába (mindkét volt osztályfőnökünk idén otthagyta a sulit, ez vicces szerintem), de sajnos már vidéken volt ezért nem jött, de megígérte, hogy ha visszajön fél év múlva, akkor tart nekünk beszámolót. Napersze – nem mintha annyira hiányzott volna egyébként, de azért szerintem jó fej volt, meg kicsit sajnáltam, hogy most nem jött… Vannak más történések is ám, egyik osztálytársam lehet, hogy Győrbe megy dolgozni, a másik meg Székesfehérvárra, egy srác meg ma kapott állást pont (itt Pesten), amit jól meg is ünnepeltünk. Kicsit el is szontyolodtam, azt hiszem most jönnek ki azok a különbségek, hogy ki mennyit keres, meg ilyesmik (mármint, hogy most már ezek lesznek a beszédtémák) és néha kicsit kényelmetlenül érzem magam, amikor valaki azt mondja, hogy ’most keresek egy új helyet, de nettó kétszázezer alatt szóba se állok senkivel’… De persze van akinek lehet, van akinek meg nem – és nem is EZ a baj, csak ha már lejövök rég nem látott ismerősökkel beszélgetni, akkor valahogy nem erre vagyok kíváncsi. Amúgy hazafelé azon gondolkodtam, hogy most már igazán jó lenne találkozni stoker barátommal, meg esetleg rákérdezni, hogy mi van chamo-val – valahogy hiányzik az a hangulat, ami velük megvolt. Persze tudom, hogy most már más minden, de nekem ez a tegnap esti akkor is túl komoly volt, én nem akarok arról beszélgetni, hogy mennyi a cafetéria, meg a törzsidő, meg a szabadság, meg az utazási hozzájárulás, aztán már előre látom, hogy a következő lépcső meg az lesz, hogy mennyi a törlesztő, meg a casco, meg a mittudoménmi… Talán ezért jobb, ha úgy vagyunk együtt, hogy konkrétan csinálunk is valamit, mondjuk társas, vagy ilyesmi, akkor fesztelenebb a hangulat. De persze nem panaszkodok, jó volt látni a régi arcokat, megérte, és sokan is voltunk, és szeretem őket – még akkor is, ha egyre inkább rájövök, hogy mennyire különbözőek vagyunk (és ez még csak fokozódni fog). De örülök, hogy még ennyire futja tőlünk, hogy mindezek ellenére is össze-összejárunk…
Majd akarok még írni ’valamit’, képekkel jól megfűszerezve, de azt majd egyszer, ha lesz több időm – és ezen a héten azt hiszem ilyen nem nagyon lesz… :) (hmm, ez most nagyon misztikusan hangzott, mi? Most gondolom már mindenki tűkön ülve várja, hogy mi fog történni..! :)))
Lehet, hogy már írtam, de akkor leírom még egyszer, mert tegnap megint eszembe jutott, hogy tök érdekes, hogy milyen nagy különbség van nyár és ősz között itt a városban. Mert akármennyire is itt „élek” már tizenix éve, azért a nyarakat még mindig Budapesten kívül töltöttem (esetleg egy-egy napokra jöttem fel), és most idén volt először úgy, hogy huzamosan is itt maradtam nyáron, csak egy-egy hetet hagytam ki.
Például a közlekedés az valami iszonyatos, nyáron végig üresen mentek a buszok, meg azért a metrón/villamoson is kevesen voltak, most meg alig férünk el sokszor (pedig én még nem is iskolaidőben járok dolgozni, csak kilencre), az autósforgalom is hihetetlenül megnőtt – pedig ezt nem is értem, mert attól, hogy elkezdődik az iskola nem kéne több kocsinak lenni, de úgy látszik a nyári szabadságok is ennyit számítanak. Szóval igen: meglepően durván látszik, hogy mikor van iskola, és mikor van szünet, és ehhez nekem tizennégy (huh, ezt még leírni is sok) évre volt szükségem, hogy megtapasztaljam :)
A másik érdekes folyamat (persze nyilván csak nekem érdekes) az az idő „őszülése”; például a Ferenciek terén van egy fix pont ahova be szoktam állni egy ideje amikor a buszt várom (hát ugye leginkább május óta szállok fel itt), a kis buszváró bódé mögé, mert nyáron reggel pont szembe süt a nap, és ott van egy pont, ahol az ember takarásban van, és addig sem kap napszúrást amíg várakozik. Ezt a szokásomat azóta is megtartottam, tehát automatikusan oda állok be várakozni, és valamikor tegnap tudatosult bennem, hogy ez most már tökfölösleges, ugyanis a nap még csak el sem ér odáig ilyenkor, tehát teljes árnyékban van az egész buszmegálló, mert még olyan alacsonyan jár – és ez ugye egyre alacsonyabb és alacsonyabb lesz…
Az meg, hogy reggel már-már látszik a leheletem, nem is érdekes, de legalább most még egy darabig jó idő volt, ennek is lehet egy kicsit örülni :)
Na mára ennyi elég az okoskodásból, megyek a dolgomra.
Ja, még egy vicces képet a hétvégére való tekintettel berakok, mert csak :)
“Ez egy együttes pólója, de te úgysem vagy elég menő, hogy ismerd őket”
Megvolt a költözködés – mármint a munkahelyi, egyik szobából a másikba. Kicsit furcsán érzem most itt, nem tudom pontosan mi miatt, de majd persze biztos megszokom. Kicsit ahhoz hasonlít ez, mint amikor régen minden évben újabb és újabb szobába költöztem újabb és újabb emberekkel a kollégiumban. Az elején ez elég rossz érzés volt, nem szerettem, aztán az évek során szép lassan megszoktam. És azt gondoltam, hogy ez már nem fog semmit sem jelenteni a jövőben. De persze nem így van, ilyesmit éreztem a másik koleszba költözve is, kicsit Pécelre költözve is… Valahogy nem viselem jól a változásokat azt hiszem. Bár inkább csak azzal van bajom, hogy már megszoktam az előző helyemet, az előző emberekkel és az előző szituációkkal, és ez most teljesen megváltozott… Dehát mindegy, dolgozni ugyanúgy lehet itt is, a többi meg majd úgyis kialakul…
Ami még hihetetlenül bosszant, az az, hogy a mosógépszerelést már lassan egy hete nem tudjuk elintézni. Egyszerűen nem tudom miért nem lehet megérteni, hogy nekem is van munkaidőm, és történetesen nagy átfedéssel van az övékkel, és így nem tudok pl. délután háromkor hazamenni, mert akkor ért oda a szerelő (aki egy fél órával előtte felhív, hogy most fog elindulni lassan hozzám). De komolyan: elvileg ők hatig dolgoznak, meg tudtuk volna oldani, hogy négyre Sz otthon legyen, és akkor beengedi a szerelőt. A telefonban külön kértem is, hogy ha lehet, akkor minél később jöjjenek – erre persze a telefonos válasza az volt, hogy azt a szerelő osztja be úgyis. Jó, kijön a szerelő, mondom nem vagyok otthon. Kérdezem, hogy meg tudunk-e beszélni új időpontot, de azt kalkulálja bele, hogy nekem négy előtt csak pénteken jó. Azt mondja hívjam fel újra az ügyfélszolgálatot és ezt nekik mondjam. Na akkor most ki osztja be az időt??? Meg mondja, hogy négy után már a vidéki helyszínekre megy ki, mert ő mittudoménhol Törökbálinton lakik, és akkor onnan már nem fog újra bejönni. De mondom nincs egy olyan szerelő aki budapesti lakos?? Meg mi az, hogy délután mindig vidékre kell mennie? Akkor mire van a munkaidő??? Szóval tényleg rendesen felidegesítettek, elment ezzel egy csomó időm, a hiba amit ki kell javítani meg szerintem kb öt perc lenne, csak én nem merek hozzányúlni, de komolyan ez már kabaré… Na mindegy, a következő időpont szerda lesz, majd meglátjuk mit alkotnak akkor.
Tudtátok, hogy most hétvégén volt a moziünnep? :)
Nem csoda, ha nem, mert igazából nem is. Vagyis hogy most idén elmaradt az a szokásos Moziünnep, ami ilyenkor nyár végén ősz elején szokott lenni (gondolom azért, mert nem volt rá pénz), viszont helyette az egyes mozik rendezhettek hasonló akciókat, olcsóbb jegyekkel satöbbi. Én pénteken hallottam, hogy ez van (mert persze semmilyen reklámon nem találkoztam vele), és fel is kerekedtünk gyorsan megnézni a szombati műsort. Sopronban voltunk (egyébként), 500 forint volt egy film, amit még én magam is jutányosnak érzek, el is mentünk Sz-szel meg az öccsével megnézni az Eredet-et (Inception) – mi mást. És nem bántuk meg (ez volt az egyik első olyan film, amit Sz-szel együtt néztünk meg moziban, és mindkettőnknek maradéktalanul tetszett!). A filmről én nem sokat tudtam, de már nagyon kíváncsi voltam rá, viszont direkt nem néztem utána a sztorinak, nehogy elrontsam a dolgot. És igazából egy jó (nem kamerás) dvdrip-re vártam, addig még csak előzetest sem néztem, viszont azt hiszem kár lett volna kihagyni moziban, ez igazán olyan film, amit ott kell megnézni. Látványos, igen, de amellett nagyon-nagyon okosan és ügyesen is fel van építve, a sztori, a karakterek, a helyszínek, meg minden. Szóval anélkül, hogy bármit is mondanék a történetről: JÓ film, és örülök, hogy még manapság is tudnak olykor-olykor ilyeneket készíteni (nem, az Avatar szerintem nem volt jó film, és már idejét sem tudom, hogy új film mikor tetszett ennyire). És még a szinkron sem rontott az élményen! :)
Szóval életemben először kihasználtam a “moziünnepet”, mert eddig amikor hivatalosan volt, akkor soha nem mentem (vagy nem volt időm, vagy amúgyis gagyi volt a kínálat) – de most, hogy hivatalosan nincs is – így sikerült.
Na berakok egy jó nagy képet, jó sok idő volt megszerkeszteni (amúgy), Inception all characters poster, én csináltam, 10078×1000 a felbontása :))
Szerintem érdemes belekattintani…
Meg egy másik is itt van, csak úgy a hangulat miatt…
Természetesen (szokás szerint) ez is nagyítható
Folyamatos kavarások után azt hiszem többé-kevésbé lefixálódott, hogy végülis hol fogom folytatni jövő héttől a munkát. Mármint nem, nem rúgtak ki, csak egy másik szobába költözök hétfőtől – egy nagyobba, mert itt hárman nehezen fértünk el, és mondjuk a másikban is hárman leszünk, de legalább több a hely is. Hát mit mondjak, egy kicsit szomorú vagyok őszintén szólva, mert ezt a társaságot szerettem, meg már megszoktam őket meg minden, dehát persze ettől még dolgozni ugyanúgy együtt fogunk, csak fizikailag nem. Az egy kicsit rossz viszont, hogy a másik két ember viszont nem közvetlen munkatársam, tehát másik irodához tartoznak – merthogy a mi emeletünkön három iroda van együtt, amik persze nem válnak el élesen egymástól, meghát ismerjük egymást, de mégsem annyira jól, mint a közvetlen munkatársaimat… De sebaj, azért itt leszek a közelben, egy szobával hátrébb, kb ugyanolyan elrendezésben mint eddig (ajtó mellett balra a sarokban), csak most máshogy nyílik az ajtó, konkrétan aki bejön, az pont rám nyitja az ajtót, tehát takarásba kerülök.
Na ennyit erről, majd meglátom, hogy milyen lesz, de azért (talán ezt már írtam) ez sem olyan nagyon végleges dolog, talán csak év végéig lesz így, mert akkor valami még nagyobb strukturális belső átalakulás lesz (sőt lehet, hogy még funkcionális is). Meghát ki tudja, egyáltalán hol leszek én januártól?? :)
Ma jött volna a mosógépszerelő, de áttettem hétfőre, azért arra kíváncsi vagyok, hogy mi a baja annak a gépnek, de remélem semmi komoly – mert az nem lenne túl jó.
Hát akkor most röviden ennyi, a végére beteszek egy vicces grafikont, ami kicsit kapcsolódik is a témához – és akkor jó hétvégét mindenkinek :)
Írok még a hét eleji konferenciáról: alapvetően európai résztvevőkkel zajlott a dolog, de valahogyan odakeveredett egy japán nő is (én nem tudom, hogyan). És amikor az öregedésről volt szó, akkor megkérték, hogy ő is mondjon valamit, mint olyan ország képviselője, ahol ez a jelenség a legjelentősebb már most is, és lesz az elkövetkezendő években (hiszen ott a világon a legmagasabb születéskor várható átlagos élettartam). Mondta, hogy Japánban két csoportra bontják az időseket, és eszerint kezelik őket, van a 65 év felettiek csoportja (ők még viszonylag aktívak, és önellátóak), és a 75 év felettiek csoportja. Ez tök durva szerintem, mert Magyarországon már a 60 felettiek is idősnek számítanak, ők az „öregek” – de nem? (Csak összehasonlításképpen: hazánkban ma 74 év körül van a születéskor várható élettartam – férfiaknál 70, nőknél 78 körül; Japánban 83 év az átlagos élettartam – férfiaknál 79 év, a nőknél 86 (!) év).
A másik vicces dolog, amikor valaki szidta a nagy üzleteket, amik sok zöld helyet elfoglalnak általában a városok szélén, amivel forgalmat is generálnak, meg ugye növényzetet irtanak ki, ahelyett, hogy a város belsejében például elhagyott ipari területeken telepedének le – mint például az IKEA. Erre mondjuk az a nemtudomhány svéd aki eljött, kíváncsi vagyok, mit gondolt magában :)
Na mindegy, azóta már történt egysmás, amit még nem írtam meg… Például ha már szóba jött az IKEA, akkor leírom, hogy tegnapelőtt voltunk Sz-szel, és vettünk hat darab párnát, egyenként 800 forintért (nem reklám – de ez azért azt hiszem megéri!), így már le lehet ülni valamire, ha esetleg vendégeket fogadunk. Több bútor egyelőre még mindig nincs, de azt majd a második ütemben. Egyébként eredetileg puffokat akartunk venni, de most inkább nem írom le mennyi különbség van a kettő árfekvésében… Szóval kb egy puff árából tizenkét ilyen párnát lehetne venni – ha nem többet, és ez csak egy kisebb méretű puff… De a párnákkal én elégedett vagyok :)
Ja és nem tudom írtam-e már, de a mosógépet is sikerült végre beszerezni, még múlt héten azt is, és már ki is próbáltuk, egy baja van, hogy az öblítőt nem üríti ki mosás közben – de már elintéztem, hogy jöjjön a szerelő megnézni, ez biztos, hogy garanciális hiba – vagy valamit nagyon elbénáztunk, de azt nem hiszem…
Ennyit az otthoni dolgokról, itt a munkahelyen meg: ma üzemorvosnál voltam, azt mondta, menjek el szemészhez, mert lehet, hogy rosszul látok távolra. Egyébként tényleg (már vagy öt éve észrevettem én is magamon), de a tavalyi teszten még teljesen jó voltam… Na mindegy, az ilyen dolgok kicsit le tudnak törni. Viszont van izgalmasabb is: hétfőn úgy néz ki, hogy szobát váltok, két fiú szobatársamat elcserélem egy lányra meg egy fiúra, akik ráadásul gyakornoktársaim is (mármint egykorúak vagyunk, és néha több közös pontot érzek bennük, mint a mostaniakban), igaz, nem egy irodán dolgozunk, de ebből nem lesz probléma szerintem. Ugyanis most elment négy ember is az emeletünkről, felszabadult egy kis hely, és mivel a mostani szoba elég szűkös volt hármunknak, így mindenki jól jár – szerintem. Aztán majd meglátjuk, de én nem szomorkodom a költözés miatt.
Na és akkor egy ígért kép a keddi terepszemléről: ez az épület a 8ker-ben található, és mondjuk a piros fal kicsit rikító, de azért mennyire jól megvan már csinálva! Utcafronton egy(fél) emelet, hátul négy azt hiszem, fenn tök jó kilátás (jó, persze csak házak, de messzire ellátni) – ezt csak azért mondom, mert a fényképen nem látszik, csendes, békés, csocsóasztal az udvaron – nem lehet rossz itt élni… szerintem legalábbis.
Tegnap-tegnapelőtt egy nemzetközi konferencián voltam, amit mi szerveztünk, mármint mi a munkahelyen, és a helyszín is itt volt Budapesten. Hát mit mondjak, elég sok élményem van róla, de nem tudom, hogy mit is írjak le. Kicsit idegen volt az egész, kiöltözni szépen, öltönyös emberek, szép hotelben a konferenciahelyszínek, tévé, rádió, újságok (ne persze nem olyan sok, de volt egypár) mindenkivel angolul beszélgetni (persze ha magyar, akkor nem…), rongyrázós büféebédek, este sétahajózás a Dunán… Szóval megtettünk mindent, hogy a külföldiek is úgy érezzék, hogy érdemes volt eljönniük – már a szakmai programokon túl persze :). Amin mondjuk annyira nagyon nem is tudtam részt venni (mármint a szakmai részen), mert sokszor nekem is kellett ide-oda mennem, nem sok előadást hallgattam meg. Viszont a második nap meg helyszíni terepszemle volt, azon én is ott lehettem. Vicces volt, mert egyébként a konferencia témája a városi társadalmi kihívások voltak, ennek megfelelően mit lehet megmutatni projektként – hát természetesen olyan helyszíneket, ahol vannak problémák. Hajléktalanok, munkanélküliek, rossz életkörülmények között tengődők, idősek… Én konkrétan a nyolcadik kerületnek egy olyan részében voltam, ahol szerintem még életemben soha (és ez azért viszonylag fura, mert már kb 14 éve élek többé-kevésbé itt, és annyira nem eldugott helyekről van szó, kb öt perc a Keletitől, vagy tíz a Blahától), egy olyan környéken, ahol éjszaka nem szívesen tartózkodnék kinn, pedig én is a hetedik kerület közepén nőttem fel… Szóval itt sétálgattunk, tíz-húsz öltönyös alak a dílerkedő négerek, a menhely nyitására váró lecsúszott alakok és az ordibáló cigányok között… De egyébként azok a helyszínek, ahol konkrétan meg is néztünk valamit, ott szívesen ellaknék én is :), a leglepukkantabb utcákban egyszercsak ott áll egy frissen felújított épület, de tényleg olyan igazán szép, csendes, békés, belső gangos meg minden (még lehet, hogy fényképet is rakok be, mert ott csináltam). Szóval ez érdekes volt.
…
Na most közben elmentünk pezsgőzni a konyhába a többiekkel, mintegy lezárva ezzel a konferenciát, meg leszűrve a tanulságokat… Öööö, nem nagyon tudom, hogy hol tartottam.
Na mindegy, azt még leírom, hogy a dunai hajókázás, ami a hétfő esti program volt, az nagyon tetszett. Eddig egyszer utaztam így végig a Dunán hajóval, amikor az egyetem alatt vízszintet mértünk az egyik keresztszelvényen, aztán bónuszban Csepeltől el lehetett jönni a Hajógyári szigetig, és mivel a kolesz az Árpád híd felé volt, ezért kihasználtam a lehetőséget, és ki is tettek onnan kb negyed órára. Na de az fényes nappal volt, ez meg késő délutántól éjszakáig, éshát… Na szép város ez a Budapest az biztos, persze kb ugyanezt látni a rakpartokról is, de azért hajóból még egy fokkal szebb szerintem, díszkivilágítás a hidakon, a Váron, a Mátyás templom, a Budavári Palota, a Vigadó… Egyszer érdemes kipróbálni még egy pestinek is (főleg, ha ingyen van).
És arra is rájöttem ismét, hogy a hely ahol dolgozom, egy elismert intézmény, nagy múlttal, és nemzetközileg is fontos – mármint tök jó volt, hogy az emberek ismerték külföldről is, és itt Magyarországon meg abszolút csak pozitívat mondtak róla. Persze szakmailag elismert meg ismert úgy értem, egyébként persze nem baj, ha annyira nem közismert…
Na fényképeket majd csak update-ben teszek fel, lehet, csak új posztban, de majd ha lesz időm, írok még valamit…
Kicsit szünetet tartottam most, de hát ilyen időben miről is lehetne írni… Amúgy nem ezért elsősorban, hanem mert most dolgoztam is, meg nem értem rá, meg annyira kedvem sem volt – szóval csak a szokásos :) Nademostaztán…!
Amúgy nem, különösebben most sem történt semmi, csak két könyvről akartam írni, amiket nemrég olvastam (illetve az egyiket még mindig olvasom). Egyrészt azért, hogy magamnak is megörökítsem a benyomásaimat, másrészt meg azért mert – hátha valaki ennek alapján elkezdi/nem kezdi el olvasni őket.
Az elsőnek az a címe, hogy Egymásra hangolva. Alapvetően házasságban élő embereknek írták, de én nem vagyok házas, mégis tetszett. Azt hiszem már évek óta nem olvastam olyan könyvet, ami ennyire hatással lett volna rám, pedig az elején kicsit szkeptikus voltam, de aztán be kellett látnom, hogy ez bizony jó. Egy házassági meg párkapcsolati tanácsadással foglalkozó ember írta, alapvetően kézikönyv-szerű tehát hasznos tanácsokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogyan éljen két ember egymással szeretetteljes kapcsolatban. Mármint nem azt, hogy hogy jöjjenek össze, vagy, hogy kihez ki illik, meg ilyenek, hanem ha már együtt vannak egy ideje, akkor hogy csinálják azt, hogy ne romoljanak el a dolgok. És bár egy részét már tudtam az itt leírtaknak, mégis jó volt olvasni, mert magamtól így biztos nem láttam volna át a dolgokat soha – itt viszont egyszerűen és világosan és jól érthetően volt leírva minden. Szóval nagyon hasznos a könyv, és mindenképpen újszerű szemlélete van, illetve olyan szemlélete, amit magunktól csak nagyon kevesen tudnánk elsajátítani, vagy csak nagyon-nagyon hosszú idő alatt. A lényege az egésznek (anélkül, hogy most belemennék a részletekbe, de azért valamit mégis írok, mert ez eddig még nem szól semmiről), hogy minden embernek van egyfajta „szeretetnyelve”, amin sokkal jobban „ért”, mint a többin, és az azon való kommunikáció számára az elsődleges (ilyen pl. a szívességek, vagy az együtt töltött idő, vagy az érintés). Ahogy kibontja ezt a dolgot az író, az ember folyamatosan magát teszteli, hogy ő melyik csoportba tartozik, és viszonylag egyszerű felismerni, sőt, a másikról is könnyen kitalálható. Végülis csak ezt kell felismerni, a többi már adja magát, hogy aztán elsősorban az adott „nyelven” kommunikáljunk a másik felé, ha azt akarjuk, hogy megértse amit „mondunk” – vagyis azt, hogy szeretjük. Na mindegy, érdemes elolvasni, csak ezt akartam kihozni (attól függetlenül, hogy maga a könyv azért drága).
A másik „A viskó” című könyv amit még mindig olvasok, és ez meg egy ilyen misztikus-keresztény regényszerű megvilágosító jellegű könyv. Nekem kicsit túl szép, meg túl giccses, meg túlságosan trendi akar lenni, és olyan… hát nem is tudom, amikor olvasom a könyvet, folyamatosan az van bennem, hogy ’nem, ez nem így van’, meg az, hogy ’jó, ez lehet, hogy igaz, de azért valahogy mégsem…’ szóval tele van csúsztatásokkal a könyv, meg félremagyarázásokkal, meg hatásvadászattal, és nekem ezért valahogy már a kezdettől ellenszenves volt… Egyébként vannak benne jó dolgok, és ami pozitívum benne, hogy nagyon könnyen olvasható, annak ellenére, hogy többnyire nagyon súlyos és magvasnak szánt mondanivalót tartalmaz – alapvetően Istenről, meg hitkérdésekről, és mindezt regényes formában (én kb egy hét alatt kiolvasom úgy, hogy nagyrészt csak a BKV-n szoktam elővenni, meg hétvégén a vonaton hazafelé és vissza). Egy igazi sikerkönyv, legalábbis így reklámozzák, de nem tudom megfogni őszintén szólva, hogy mitől sikeres. Én inkább attól tartok, hogy azért olvassák ilyen sokan, mert nagyon sok az elkeseredett és menekülő , és/vagy kereső ember, és nekik nem feltétlenül jó, ha elolvassák ezt a könyvet… Szóval konklúzió: ezt a könyvet én nem ajánlom senkinek, sokkal hasznosabb dolgokkal is lehet tölteni az időt (!).
Ezt meg csak úgy a végére berakom: most voltak nálunk külföldiek az elmúlt két napban munkamegbeszélésen, és ez egyik svájci nő hozott az irodának egy doboz csokit ajándékba :) Szerintem jól néz ki (meg egyébként finom is…), mármint: elegáns (vagyis nekem tetszik a kivitelezése – de nem ragozom tovább :D ).
Ez a doboza
Ez meg a belseje (ezek kb 1,5×1,5 centis bonbonok benne)
Idén ősztől megvalósítjuk Sz-szel egy már tavalyi régi álmát, miszerint eljárunk táncolni rendszeresen – méghozzá nem is akárhogy, hanem tánciskolai keretek között. Igen, az ötlet még tavaly jött, kb ilyenkor, de akkor valahogy eltöketlenkedtük és lemaradtunk a dologról, most viszont okulva az előzményekből időben rákapcsoltunk a témára. És már szépen be is iratkoztunk, úgy, hogy most szerdán volt még egy ingyenes „óra” is, amikor megnézheti az ember, hogy tetszik-e neki egyáltalán ez a dolog. Egyébként nekem tetszett, már várom, hogy mi lesz még, az egy kicsit mondjuk engem is meglepett, hogy úgy zajlik az óra, hogy hiába jön az ember párral, akkor is folyamatosan cserélődik a partnered, merthogy abból indultak ki, hogy nem lesz mindig ugyanannyi fiú meg lány, és akkor így egyszerűbb… Hát de ezen amúgy túl lehet lépni, ettől függetlenül maga a tánc nem volt rossz. Ja, hogy mi ez? Swingelni kezdtünk el, teljesen kezdő szinten, de már most az ingyenes órán is tanultunk alaplépéseket – és nem is rossz. Amúgy én szeretek táncolni, csak elég sajátságos formában szoktam, nem annyira szabályos „tánclépésekkel”, vagy koreográfiával (sőt, ezt a legtöbb ember talán nem is hívná táncnak), erre a swingre meg azért is voltam nyitott, mert azt gondoltam, hogy hasonlít a szalagavatós táncunkra. Aztán már az elején rájöttem, hogy ez bizony nem az a hátra-vissza-pont-lép-pont-lép amit én tudok, de valamennyire hasonlít rá… Az emberek akik ott voltak külön megérdemelnének egy bekezdést, de azt hiszem erről nem írok, mert gondolom úgysem ők lesznek ott egyazegyben a többin is, csak úgy megnézték most. Szóval majd meglátjuk.
Most azt hiszem mást nem is akartam írni, itt a munkában pörögnek az események, hallottam egy nagyon jót, amit főnököm mondott (még valamikor az ő kiskorából – persze ez munkához egyáltalán nem kapcsolódik, de azért leírom el ne felejtsem): „Ronald Raegan Donald rágót rágott régen.” Ezt én amúgy nem ismertem, de tetszik. Hát ilyenekkel szórakoztatjuk egymást amikor már kezdünk fáradtak lenni :)
Képnek pedig berakok egy hatalmas képet graphjam-ről, 600 Hanna-Barbera karakter, szerintem durva (mármint aki ezt így összeszedte meg minden).
ITT az eredeti :)
Mostanában azt vettem észre magamon, hogy egy csomószor visszafogom magam, amikor le akarok írni valami. Pl. osztályfórumon most nagyon megy a szervezkedés, hogy otthagyjuk régi jó kis kocsmánkat, a híres-neves Óbestert, több mint hat év után (6 év…! ezt leírni is sok), és itt már legalább kétszer nekiálltam leírni valamilyen véleményemet, aztán kitöröltem az egészet (egyébként így utólag belegondolva talán jobb is). Meg olyan is szokott lenni, hogy elkezdek írni egy e-mailt, aztán félúton inkább úgy döntök, hogy hülyeség az egész, és végül azt sem küldöm el. A bloggal kapcsolatban ez inkább úgy szokott lenni, hogy neki sem állok írni valamit, hanem konstatálom magamban, hogy nem történt semmi leírnivaló, ami nem megy, azt meg minek erőltessük, és meg van oldva a dolog… De a mostanit nem törlöm ki, akármekkora baromságokat is írok.
Munkaügyben bizony valóban az igazi stagnálás van most, vagy úgy is mondhatnám, hogy várakozás, de nem a szó jó értelmében. Vagyis ez az a fajta várakozás, hogy ’történjen már valami végre’. De nem úgy értem, hogy nincs mit csinálnunk, vagy ilyesmi, hanem, hogy minden valószínűség szerint nagy változások fognak történni a munkákkal kapcsolatban, mind személyi, mind egyéb értelemben, de nem tudni, hogy MI, és, hogy pontosan MIKOR. Ennek persze első fázisa volt a vezérigazgató lecserélése, ez azonban még nem olyan súlyos dolog, hogy engem közvetlenül is érintsen (legalábbis most még nem). Viszont csak a mi szintünkről a közül a harminc emberből is egy csomóan kacsintgatnak kifelé, rebesgetik, pletykálják, hogy ki hova megy dolgozni… de valahogy mégsem történik semmi. Egy valakiről úgy volt, hogy augusztusban elmegy, most szeptember közepe az új dátum, volt még három ember, aki elvileg elmegy, de ők is ugyanúgy ittmaradtak eddig, plusz még lehet, hogy a közvetlen főnököm is elmegy, de ez is csak legkorábban egy hét múlva derül ki. És még ki tudja kik vannak, akikről nem is tudok… Szóval történhetne végre valaki, meg azt is megmondhatnák, hogy mondjuk mik a távolabbi kilátások, úgy am block az egész céggel kapcsolatban, mert most annyira ezt sem látom tisztán…
Amúgy most így a nyáron kicsit a gyakornokokkal is kevesebbet találkoztam, vagy én nem voltam itt, vagy ők, vagy én hoztam ebédet és ők nem, vagy ők igen, és én mással mentem el ebédelni, délutánonként nemigen volt program velük. Így állunk most, de azért valami lesz, hogy újra itt az ősz, jövő héten terveznek egy esti programot, majd akkor újra összejön a csapat :)
Amúgy kezdek kilábalni a megfázásból, vagyis egész jól kijöttem, csak ez az idő nem tetszik, nem túl sok meleg ruhával rendelkezem jelenleg, úgyhogy igazán örülnék, ha ANNYIRA nem lenne hideg…
Sz-szel most nézzük a Samurai Champloo-t, így másodszorra annyira nem nyűgöz már le eddig, de azért még jó. Ezt most csak azért írom le, mert tök fura számomra így visszatekintve, hogy ez a sorozat egy csomó helyen visszaköszön, annak ellenére, hogy annyira nem is jó… vagyis messze nem annyira, mint például az örök favorit Cowboy Bebop, vagy akár a Lupin the third. Mégis a mai napig az MSN-avatarom Fuu a Samurai Champloo-ból, sőt ha jobban belegondolok kb mindenhol máshol az osztályfórumon kívül, eddig kb öt különböző Samurai Champloo háttérképem volt a gépemen, pedig annyira sűrűn nem cserélem őket (mert egyszerűen jók – de mondjuk ebben versenyez a Cowboy Bebop-pal, az igaz), és… ha jól megnézitek, a blog háttere is ebből az animéből van, konkrétan ő is Fuu, és már nem emlékszem, hogy milyen indíttatásból álltam neki megfotosoppolni és kicserélni a régi buborékos style-t, de nekem tetszik egyébként… Szóval valamilyen oknál fogva anno nagyon hatással volt rám ez a sorozat, de már nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán ha végignéztük, akkor rájövök. Egyébként arra jöttem még rá, hogy elég sajátos ez a japán humor. Amit ez a sorozat is képvisel. Nem tudnám megfogni, hogy miért, vagy, hogy miben rejlik a sajátsága, kicsit abszurd, mint az angol, de nem egészen olyan… na mindegy. Igazából rá kell állnia az ember agyának, hogy értékelni tudja és egy kicsit már én is elszoktam ettől őszintén szólva.
Egy nézésre egyébként ajánlom mindenkinek, elég egyedi, jó kis kikapcsolódás, könnyed darab – kicsit sok brutalitással, de még éppen a jó ízlés határain belül, nálam legalábbis nem veri ki a biztosítékot… de lehet, hogy csak azért, mert egy beteg ember vagyok :) Kedvcsinálónak – meg egyáltalán illusztrációnak pár kép amiket most találtam hirtelen (a képanyaga tényleg jó szerintem – persze a sorozattal együtt válik értékelhetővé nyilván, de akkor is…)
A három main character, mindegyik a rá jellemző arckifejezéssel – háttérben a napraforgóval :)
Természetesen nem tudtam megállni egy képnél, ez meg amúgy is olyan vicces… A többi meg >ITT< és >ITT<
Ja: amúgy megnéztem mit jelent a champloo szó (mert én sem tudtam), és mondjuk én nem értem teljesen, hogy pontosan honnan vették – mármint, hogy a sorozat készítői találták-e ki ezt a szót, vagy sem, de az urbandictionary ezt a két találatot hozta ki:
– Probably best known in the popular anime series “Samurai Champloo,” the actual word champloo means blend. “Samurai Champloo” is thus named because it is a blend of traditional japanese culture with a particularly funky hip-hop motif. The final product is one that somehow works albiet strange to first time viewers.
Ergo: keverék, vagy valami ilyesmi, ami amúgy illik is rá.
– Champloo, also spelled Champuru, is an Okinawa word meaning “mixed up” or “stirred together”.
Azért az vicces, hogy a Samurai Champloo-val mindkét találat párosította a szót, és a google is az első pár oldalon szinte csak Samurai Champloo-s találatokat ad.
Pytta blog 